Dr. Csernus Imre: Óriási különbség van a mi búvalbélelt hozzáállásunk és az olaszok dolce vitája között

Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.

Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.

Nemrég bejelentették, hogy 2025-ben utoljára rendezik meg a Bánkitó Fesztivált. Az eseményt 16 évvel ezelőtt civilek hozták létre azzal a céllal, hogy megalkossanak egy családias, emberközpontú fesztivált egy olyan közegnek, ahol minden szubkultúra tagja jól érezheti magát. 


A szervezők nemrég közölték, hogy idén utoljára tarják meg az eseményt. Közleményükben többek között arról írtak, hogy Civil szervezetként már nem fenntartható az a fesztiválforma, melyet eredetileg létrehoztak, illetve, hogy egy másik politikai és gazdasági környezetben talán máshogy alakult volna. Emellett arra is kitértek, hogy olyan kompromisszumokat kellett volna hozniuk, amit már nem szerettek volna. Hogy ez pontosan mit jelent, arról Schönberger Ádám alapító-igazgatóval beszélgettünk.

– Hogyan indult a Bánkitó Fesztivál, mi volt a koncepciótok?


– A fesztivált 16 évvel ezelőtt hoztuk létre, amikor még nem voltak kis fesztiválok. Korábban 3-4 éven keresztül szerveztünk már programokat a Művészetek Völgyében, igazából ott született meg az ötlet, hogy nagyon izgalmas lenne, ha csinálnánk egy saját fesztivált.

Tehát alapvetően egy közösségi eseményt szerettünk volna megalkotni annak a csapatnak, akikkel egyébként év közben is találkoztunk. Merthogy nekünk volt egy esti bázisunk a Sirály nevű hely a Király utcában. Ez volt az első ilyen foglalt ház úgymond - ami amúgy elég sokáig, hat éven keresztül működött - és ennek köszönhetően nagyon sok civil közösségi szubkulturális kapcsolatunk volt. A másik fontos dolog, hogy a fesztivált a zsidó ifjúsági kulturális szervezet, a Marom Klub Egyesület által szerveztük meg. Az az időszak, amikor elindult a Bánkitó, azért is volt érdekes a magyar zsidóság történetében, mert az akkori 18-20-22 évesek közül sokan akkor szembesültek vele először, hogy ők kicsodák, hova tartoznak, akkor kezdték el keresni, hogy számukra mit jelent a zsidóság. Ebben is szerettünk volna segítséget nyújtani ezzel az eseménnyel a közösségnek, viszont fontos kihangsúlyozni, hogy a Bániktó soha nem egy vallási rendezvény volt. Már csak azért sem, mert a Sirályban működött egy színház is, ráadásul ez volt az alternatív zene központja, mindemellett a Marom Egyesülettel nemcsak a zsidó, hanem más kisebbségi kultúrákkal is foglalkoztunk. Nagyon szoros kapcsolatban álltunk például az LMBTQ közösséggel, egy idő után kiegészültünk a nagyon komoly szubkulturális erővel rendelkező biciklisekkel. A Bánkitóval pedig megpróbáltuk mindezt egyesíteni. 


– Milyen volt az első fesztivál?


– Pont a napokban néztem vissza az első sajtóanyagunkat, és azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen nem nagyon változtunk az elmúlt 16 évben.

Aztán ez a koncepció nagyon sikeres lett.

– Mikor indult be úgy igazán, mi volt a csúcspont szerinted?


– Azt gondolom, hogy a Covid előtti év, 2019 volt a csúcs. Akkor már ilyen 12-13 ezer ember jött el a fesztiválra, és nagyon jó kis esemény volt az.


– Mi a legjobb élményed az elmúlt 16 évből a fesztiválokat tekintve?


– Abszolút ez a 2019-es Bánkitó. Az egy olyan szintű csúcspont volt, hogy nagyon nehéz lenne überelni, talán nem is lehet. Akkor sikerült minden olyan építményt összeállítani, amit mi elképzeltünk. Nagyon jól sikerültek a művészeti projektek, a színházi projektek is, konkrétan létrehoztunk egy előadást az akkor alakuló, ma már csak nyomokban fellelhető Narratíva Független Társulatnak.

2020-ra egy ennél nagyobb volumenű eseménnyel készültünk, azt gondolom, hogy az lehetett volna egy ilyen végső nagy dobás, de ugye ekkor jött a Covid, ami hát elképesztő nagy sokk volt nyilván emberileg is, meg a szakmának is... teljesen megváltoztatta a világot. De visszatérve az eredeti kérdésre: sok mindent szerettem még és sok kedvenc pillanaton van a Bánkitóról, egyet még megemlítenék. A fesztiválnak mindig volt egy központi témája, ez 2017-ben a korrupció volt. Az is elképesztő jó volt, erre húztuk fel az egész kampányt, készültek álhírek, álvideók arról, hogy egy NER közeli befektető megvette a fesztivált...óriási volt. És sokan el is hitték egyébként.


– A közösségetek rendszeresen foglalkozik különböző társadalmi ügyekkel. Csak, hogy párat említsek: az LMBTQ+ csoportok kihívásai, a családrendszert érintő változások, a nők jogai, a tanárok helyzete. Többnyire a kormánnyal szemben kritikus álláspontot fogalmaztok meg, ez látszik az előbb említett központi témák kiválasztása kapcsán is. Milyen reakciók érkeztek erre a kormány oldaláról?

– Ez nagyon érdekes, mert elég kettős tapasztalásunk van. Korábban a Sirály volt a székhelyünk, ami aztán bezárt, így a következő bázisunk az Auróra lett. Na most az Aurórát például többször is bezárták, volt, hogy rendőröket küldtek ki, tehát azért itt voltak elég komoly dolgok. Éppen ezért arra is fel voltunk készülve mindig, hogy majd a fesztiválnak is keresztbe tesznek, emiatt sokkal jobban figyeltünk mindenre, hogy biztosan semmi gond ne legyen. De a fesztivált valamiért soha nem piszkálták.

Azt természetesen mi is látjuk, hogy fokozatosan elkezdődött a szabadság különböző formáinak korlátozása, de szerintem a kormánynak eddig fontosabb volt a látszat, hogy azt mutassuk, hogy ebben az országban igenis szabadon lehet élvezni az életet. Most viszont már azért mi is érezzük, hogy ebben is elkezdődött egyfajta változás.


– Ennek is van köze ahhoz, hogy az idei lesz az utolsó fesztivál? Abban a közleményben, amiben ezt bejelentettétek, úgy fogalmaztatok, hogy súlyos kompromisszumokat kellett volna kötnötök és ezt már nem akartátok vállalni.


– Azt nem mondom, hogy a politika miatt kell “bezárnunk az ajtót”. Azt már korábban említettem, hogy a Covid után volt egy hatalmas visszaesés, ami pénzügyi nehézségeket okozott. Ennek alapvetően ugye nincs semmi köze a politikához. Viszont

A Nemzeti Kulturális Alap minden évben hirdet pályázatot, és így lehet támogatásokhoz jutni. Eleve egy meghívásos pályázatról volt szó, nagyon jól megalapozott fesztiváloknak, és idén először - úgy, hogy egyébként semmi változás nem történt a korábbi eseményeinkhez képest - nem ítélték meg nekünk a pályázott összeget. Ugyanakkor nagyon furcsa, hogy vannak olyan fesztiválok, amelyek mondjuk tavaly alakultak, és ők megkapták a támogatást. Nyilván azt azért érdemes megjegyezni, hogy a Covid óta van egy gazdasági válság Magyarországon, ez mindenhol látszik. A kormány részéről pedig várható volt, hogy a kulturális támogatási rendszerbe is belenyúlnak. Azt látjuk, hogy azért azokat, akik az ő köreikhez tartoznak, próbálják a lehető legjobban támogatni és így kevesebb jut mindenki másnak, aki nem része ennek. Tehát a mostani gazdasági helyzet miatt nem is kell feltétlenül ellenségesnek lenni, vagy nem kell, hogy szúrd valaki szemét ahhoz, hogy kimaradj a támogatásokból. Hasonló irány mutatkozik a szponzorációk tekintetében is. Anyagi szempontból elég nehéz helyzetbe kerültünk, és amikor azt írjuk, hogy nem akarunk kompromisszumokat kötni, akkor arra gondolunk, hogy nem tudjuk már megvalósítani az elképzeléseinket, így nem szeretnénk egy olyan fesztivált megrendezni, ami szerintünk nem méltó a Bánkitóhoz.


– Miért nem emeltétek meg az árakat? Vagy az sem lett volna már megoldás?


– Ha ebbe a helyzetbe kerül egy fesztivál, akkor két út van: megemeled a jegyárakat, vagy valahogy ráveszed az embereket, hogy minél többen jöjjenek. A kettő együtt abszolút nem működik, nekünk viszont mindkettőre szükségünk lett volna.

Ráadásul amikor elkezdtük, akkor is arra törekedtünk, hogy nem lehúzni szeretnénk az embereket, hanem elérhető árakat szeretnénk biztosítani, így azt gondoljuk, hogy van egy lélektani határ, ami fölé nem lehet menni. Egyébként egy érdekesség, hogy a Covid előtt még a legdrágább jegyből adtuk el a legtöbbet. Ezeket ugye azok vették, akik közel a fesztivál időpontjához döntötték el, hogy mégis jönnek. 2019-ben az emberek megengedhették azt a luxust, hogy akár a drágább jegyet is kifizetik, így mi is számolhattunk azzal, hogy az utolsó pillanatokban még felpörög a jegyeladás. Most ez abszolút megfordult, és inkább az olcsóbb jegyeket veszik, amiket már akár hónapokkal a fesztivál időpontja előtt lehet megvásárolni.


– Mivel készültök az utolsó fesztiválra, lesz emiatt valami különlegesség? 


– Sajnos nem tudom azt mondani, hogy az utolsó akkora lesz, mint a legnagyobb 2019-es fesztiválunk, de közben meg mindent, amit csak lehetett belepakoltunk.

Velünk lesz például a Carson Coma, akik tulajdonképpen majdhogynem nálunk alakultak, hiszen korábban mind önkéntesek voltak a fesztiválon, és ott találkoztak az első menedzserükkel. De a színházi programok is nagyon gazdagok lesznek, és visszahoztuk így a végére az elektronikus zenét is, amit egy picit elhanyagoltunk az utóbbi években. És nagyon szeretnénk, ha minél többen eljönnének azok közül, akik korábban jártak nálunk, esetleg anno együtt szerveztük, önkéntesek vagy partnerek voltak.


– Mik a terveitek a jövőre nézve? Folytatjátok ezt valahogy későbbiekben esetleg?


– Most rendezni kell a sorainkat, venni egy nagy levegőt, és helyretenni mind pénzben, mind lelkileg mindent. Azért ez egy nagyon kemény időszak nekünk. Nem látunk most előre, nem látunk perspektívákat. De itt egy csomó ember, egy egész civil szervezet a háttérben, aminek továbbra is lesznek különböző programjai az Aurórában.

Nyilván sokat számít, hogy mennyire változik a gazdasági és a politikai helyzet, mert szembeszélben az ember nem tud belevágni egy új dologba.


Nem sok Forma-1-ről készült nagyszabású mozifilm gördült ki eddig a hollywoodi gyártósorról, úgy tűnik, nehezen megfogható a világ legnagyobb presztízsű autóversenye a tengerentúli filmesek számára. A legjelentősebb, e témában készült mozgóképek talán az 1966-os A nagy verseny, John Frankenheimer filmje James Garnerrel, Eva Marie Sainttel, Yves Montand-nal és Toshiro Mifunével, a Ron Howard-féle 2013-as Hajsza a győzelemért a Niki Lauda-James Hunt-rivalizálásról Chris Hemsworth-szel és Daniel Brühllel, és kb. ennyi. Persze ott van még az 1977-es Bobby Deerfield is Al Pacinóval, de Sydney Pollack filmje nem a versenyekre fókuszált, hanem a főszereplő pilóta magánéletére. Vagy ott van még a 2024-es Senna című Netflix-sorozat Brazíliából és persze az igen gyengusz 2001-es Felpörgetve Sylvester Stallone-nal, de ott nem kaptak engedélyt az F1-formátum használatára.

Olyannyira, hogy együtt elkészítették minden idők egyik legdrágább filmjét, egyes források 300 milliós produkciós büdzséről is regéltek, reálisabbnak tűnik azonban a 200 millió, plusz természetesen a marketingköltségek.

A történet szerint az idősödő amerikai autóversenyző, Sonny Hayes (Brad Pitt) nem hajlandó visszavonulni, egy furgonban él, és soha nem marad sokáig egy helyen. Bár az 1990-es években a Lotus csapatában versenyzett a Forma-1-ben, az 1993-as spanyol nagydíjon történt balesete súlyos sérüléseket okozott, amelyek véget vetettek a F1-es karrierjének. Szerencsejáték-függő lett, most pedig versenyről versenyre vándorol. Miután megnyeri a 24 órás daytona-i versenyt, egykori, Lotus-beli csapattársa, Ruben Cervantes (Javier Bardem), aki egy az Apex GP F1-csapat tulajdonosa, felajánlja neki, hogy ugorjon be a szezon második felére hozzájuk versenyzőnek, mivel az egyik pilótája kiesett. Cervantes elárulja, hogy a befektetői eladják az istállót, ha az Apex nem nyer versenyt abban az évben.

Hayes és Pearce persze ki nem állhatják egymást, így a versenyzés nemcsak az istállón kívül, hanem azon belül is folyik.

Vannak erős hasonlóságok az F1 és a Top Gun: Maverick között. Egyrészt ugyanaz a rendezőjük, másrészt mindkettőben egy veterán tér vissza a fiatalok terepére, és mutatja meg, hogy még mindig ő a legjobb, harmadrészt mindkét filmben ott van a rivalizálós mentor-tanítvány kapcsolat is, valamint a veterán szerelmi szála. És persze az akciók. Az F1 sok szempontból volt drága, eredeti helyszíneken, valódi Formula-1-es nagydíjakon forgattak a világ minden táján, valódi F1-es pilótákkal (feltűnik többek között Lewis Hamilton, Max Verstappen, Fernando Alonso, Valtteri Bottas, Charles Leclerc, Daniel Ricciardo, Carlos Sainz, Lance Stroll, Landor Norris és Sergio Pérez is). Jerry Bruckheimernek egy egész évébe telt csak az, amíg rábeszélte a sportág szervezőit, hogy használhasság a Forma-1-et, a helyszíneket, a pilótákat, a mindent.

Persze mivel egy nagy költségvetésű hollywoodi filmről van szó, a teljes hitelesség nem feltétlenül volt szempont.

Ehren Kruger forgatókönyvíró, akinek erősebb (A szomszéd, A kör, A titkok kulcsa, Top Gun: Maverick) és gyengébb (Sikoly 3, Hulla, hó, telizsák, A kör 2, Transformers 2-3-4, Dumbó-remake) szkriptek egyaránt fűződnek a nevéhez, megpróbált olyan kiskapukat találni a versenyszabályzatban, amelyek lehetővé teszi egy a konstruktőri tabella utolsó helyén vánszorgó csapat számára is, hogy az élbolyban végezzenek. Nyilván nem így zajlana egy futam a valóságban, mindenesetre az kétségtelen, hogy egy játékfilmben szórakoztató látni mindezt. Különben csak azt néznénk órákon át, hogy a kocsik köröznek folyamatosan, és néha megelőzik egymást.

Az F1 persze nem elégszik meg ennyivel. Fantasztikus versenyjeleneteket kapunk, eszméletlen kameramunkával és -mozgásokkal, szóval valóban olyan érzés, mintha mi, nézők is ott ülnénk az autókban, s átérezzük, milyen embert próbáló feladat ezeket a gépszörnyeket engedelmességre bírni.

Mellette nem sok esélye van a labdába rúgásra Javier Bardemnek sem, vagy az ifjú titán Damon Idrisnek (noha az ő motivációival és vívódásaival is sokat foglalkozik a sztori), talán csak a csapata fő konstruktőre, a Kate McKennát alakító Kerry Condon tud még kellően érvényesülni, naná, hiszen neki van a legtöbb közös jelenete Pitt-tel, amikor épp nem a versenyautóban ül.

Az F1 egyértelműen a 2025-ös év egyik, a sportágnak pedig a legnagyobb szabású filmes projektje, mindenesetre nem üt akkorát, mint három éve a Top Gun: Maverick. Ahhoz jobb forgatókönyv és kreatívabb akciók kellettek volna. Így is kihozták a legtöbbet, amit ki lehet hozni a versenyzésből, amelyek valóban eszetlenül látványosak, egy idő után azonban kissé repetitívvé válnak, így a nagy csúcsélmény elmarad. Szerencsére így is feszültséggel teliek a vizuálisan abszolút megkapó autócsörték, szóval nincs ok a panaszra. Az F1 azok számára is szórakoztató mozis nyári élmény nyújt majd, akik egyáltalán nem lelkesednek e száguldó cirkusz iránt.