KULT
A Rovatból

„Nagyon sokan azt hitték, hogy ez valamiféle Kartel-light formáció” – Dos Diavolos lemezpremier és interjú

Ganxsta Zolee és Takács Vilkó delta bluest játszó duója már a második albumát adja ki. Elmesélték, hogy indult az egész projekt, miben különbözik az alkotói folyamat a Kartelhez képest, és mennyire vevők itthon az emberek erre a műfajra.

Link másolása

Ganxsta Zolee felcsapott sírásónak! Legalábbis a Dos Diavolos nevű formációjának legújabb lemezén ezt a szerepet is magára öltötte. Az alábbiakban a duó másik tagja, Takács Vilkó gitáros mesél a december 15-én a GrundRecords gondozásában megjelenő Sírásó című albumról, amelyet a hivatalos premier előtt egy nappal először nálunk lehet meghallgatni.

– Eleinte nem feltétlenül terveztetek hosszabb távon ezzel a projekttel. Miért készült mégis második Dos Diavolos album, ennyire jó fogadtatása volt az első lemeznek?

– Minket is meglepett a fogadtatás, illetve a felkérések száma is, úgyhogy ez már az első lemez megjelenése után eldőlt, hogy ezt bizony nem csak egy sima mellékszálként akarjuk csinálni, hanem szeretnénk folytatást.

Eleinte nagyon sokan azt hitték, hogy ez valamiféle Kartel-light formáció Kartel dalokkal, de már a kezdetek kezdetén sem volt szó, és mostanra pedig bátran mondhatjuk azt is, hogy a Dos Diavolos-nak lett egy saját közönsége, akik tagjai nem feltétlenül a Kartel rajongótáborából kerültek ki.

Sokan bírják Zolit, mint jelenséget vagy mint tévés személyiséget, de a rap műfaja messze áll tőlük, ezt a duót viszont imádják. Leginkább belőlük lettek az igazi fanok, és bátran állíthatom, hogy ezidáig nem volt negatív tapasztalatunk koncertek terén.

– Az Egyenesen a mocsárból korong valahogy úgy indult, hogy Zoli olyan ötleteket mutatott neked, amik nem voltak túl kartelesek. Most is történt hasonló vagy ezeket a dalokat már céltudatosan a Dos Diavolosnak írtátok?

– Zolee teljesen durva mennyiségben ír szövegeket, néha magam sem bírom már követni, hogy akkor mi micsoda, amikor ezeket elküldi nekem Viberen. És igen, ahogy mondod, volt egy rakás olyan dalszövege, amire mondtam, hogy mind király, de egyáltalán nem tudom elképzelni a Kartel produkciójába. Na, valahogy így kezdődött az egész Dos Diavolos.

Zolee a COVID alatt elég jól megtanult autodidakta módon gitározni, majd fogta magát, és ezekhez a nem karteles szövegekhez nekiállt pár akkordot hozzácsapni, majd mivel elég sok szabadidőnk volt a pandémia alatt, összejárogattunk, és elkezdtük ezeket a dalokat kidolgozgatni. Közben én is elkezdtem magamat kikupálni stúdiózásból, úgyhogy lényegében mindent fel tudtunk venni otthon, nem voltunk kötve semmihez és senkihez.

Az első lemeznél még nem volt egy kiforrott irány és hangzás, de most már nagyon ráálltunk arra is, hogy a lehető legjobban autentikus legyen a lemez, és minél jobban meg tudjon szólalni. Ezek a dalok, amik a Síráson vannak, már kifejezetten ehhez a lemezhez készültek, és magunk is meglepődtünk, mennyire gördülékenyen ment a munka.

– Zolival már régóta dolgoztok együtt. Miben hasonlít és miben tér el a (műhely)munka a Dos Diavolos és a Kartel esetében?

– Teljesen más a kettő metódus. A Kartel esetében mindig külső producerrel dolgozunk, aki elkészíti az alapokat, és nekünk ahhoz kell hozzátennünk a saját ötleteinket, illetve Zoliéknak felrappelni a soraikat. Az is egy jó meló, mert pl. Zoli nagyon sokszor ott helyben írja meg a szövegeket, és annak van egy ilyen bunker hangulata, amikor a stúdióban történik az alkotás, de én sokkal jobban szeretem, amikor teljesen a magam ura vagyok, és nem kell igazodnom senkihez, haha!

A Dos Diavolos esetében elég egyszerű a munkamenet. Zoli megírja az alap akkordokat, riffeket, átjön, meghallgatom, majd felvesszük a dalt gitárral és énekkel. Ezt követően nekiülök, és elkezdek – Zoli szavaival élve – varázsolni. Kidolgozom a dalt, meghangszerelem, feljátszok mindent, felvokálozok mindent, másnap pedig már vígan hallgatjuk a kész felvételt. Az a kőkemény, hogy igazából majdnem minden az első take-re fel szokott gurulni, nem nagyon agyaljuk túl a dalokat, mert ennél a műfajnál az nem lenne kifejezetten előnyös. Szándékosan nem polírozunk a végletekig, mert ehhez a zenéhez kifejezetten passzol a koszos játék. Olyan szempontból ez nem túl előnyös, hogy utólag nekem is le kell szednem a saját gitártémáimat, mert sok hónap után már fogalmam sincs, mit hogyan játszottam fel, de ez a legkevesebb.

A teljes új lemez:

– A Sírásón két angol szerzemény is szerepel. Van ennek különösebb oka vagy egyszerűen csak így gurultak ki?

– Zoli megmutatta a Swamp Witch szövegét, és nekem annyira tetszett, hogy fel is vettük azonnal. Ez a dal a legmélyebbre hangolt szerzemény. Emlékszem, ültünk a stúdiószobában, és mondtam neki, hogy ezt kicsit hangoljuk lejjebb, majd végül megérkeztünk a "pincébe", és két teljes hanggal tekertük le a hangolókulcsokat. Súlyos is lett a javából. A másik angol dal a semmiből jött, egyszer csak megírta a Zoli, én pedig örültem neki, mert szerintem sem hangulatban, sem másban nem lóg ki a lemezről. Tudom, hogy ilyenkor azt szokás mondani, hogy azért készültek ezek a számok angol szöveggel, mert nyitunk külföld felé, de itt semmi ilyen tudatosság nem volt. Egyszerűen ezeket nem magyarul írta meg a Főnök.

– Ezt a műfajt alapvetően az USA déli államaihoz szokás kötni – ott elképesztően népszerű, míg itthon inkább rétegzenének tűnik. Mit gondolsz, illetve mi a tapasztalat: van létjogosultsága a hazai piacon? Nyitottak rá az emberek?

– Zolinak mindig is jó érzéke volt ahhoz, hogy egy számára közelálló műfajt meghonosítson itthon.

Én nem nagyon tudok más magyarul éneklő mocsári blues duóról itthon. Eleve, amit mi játszunk, az egy keserűbb válfaja a blues-nak, nincs benne túl sok vidámkodás, viszont ez nekünk mindig is jobban tetszett. Mivel rengeteget utazunk, ezért csomószor találomra beírunk valamit a Spotify-ba, mint pl. swamp blues vagy dark blues vagy esetleg deep blues, és annyi kurvajó zenekart találunk, hogy van miből inspirálódni.

Közös kedvencünk pl. a Left Lane Cruiser, amit szintén a véletlen böngészésnek köszönhetünk. Mi úgy látjuk, hogy nagyon nyitott erre a közönség, és már nem csak azért jönnek el egy koncertre, mert a Ganxsta énekel és gitározik, hanem azért, mert tetszik nekik ez a műfaj, szeretik a feldolgozásainkat is, illetve itt tényleg az a jellemző, hogy nincs két egyforma fellépés. Dalok között megy a baromkodás, illetve nagyon sok alkalommal még setlistet sem írunk, csak bedobunk egy-egy dalt, és azt kezdjük el játszani. Mi ez, ha nem örömzenélés? Számomra a mai napig megdöbbentő, hogy mennyi emberhez eljutott az Egyenesen a mocsárból, és hogy mennyien ismerik a saját dalainkat is.

– A december 15-i Fröccsteraszos koncertet tekinthetjük lemezbemutatónak is, vagy arra valamikor máskor kerül sor?

– Neeem, ez csak egy lemezmegjelenési buli lesz, magát a bemutatót majd jövő tavaszra tervezzük, mert azt akarjuk, hogy mindenki ismerje már az új anyagot, és akárcsak az első lemez esetén, az elejétől a végéig eljátsszunk majd róla minden dalt. Arra is gondoltunk, hogy valami exkluzív színházteremben tartjuk ezt a koncertet, hogy akár a dalok közti közjátékokat is elő tudjuk vezetni. Egy biztos, ilyen show-t még nem látott magyar közönség, mint amit kigondoltuk, de többet egyelőre nem árulhatok el.

– Tudnál mesélni bármilyen vicces vagy emlékezetes sztorit, ami a Dos Diavoloshoz köthető?

Bármennyire is fura, hiába ezek a mély dalok, mi mindig nagyon jó hangulatban stúdiózunk. Különösen imádom a dalok közti hangjátékok elkészítését, azt rendre rommá szoktuk röhögni. A legemlékezetesebb sztori a DAL-ban is előadott Nem tanulunk semmiből című tételhez fűződik. Zoli mindig feljátssza a saját részeit, aztán rendszerint megkérem, hogy hadd csináljam a többi részét egyedül a felvételeknek, mert engem zavar, ha nincs meg a privát szférám alkotás közben. Így is történt, elköszöntünk, elment haza, én meg felvettem egy verziót, kitaláltam bele öt gitárszólót, patika módon megkevertem, majd elküldtem neki, amire közölte, hogy jó-jó, de sokkal jobban hangzott, amikor nem torz hangszínű gitárokkal játszottam, hanem akusztikussal.

Ez volt éjjel két órakor, majd annyira felcsesztem magam ezen, hogy hajnali ötig újrajátszottam mindent, mert valószínűleg amúgy sem bírtam volna aludni sem. Hajnalra kész lett dal, másnap hívott is, hogy mennyire király a végeredmény, gratulál!

Nyilván fogalma sem volt róla, mennyire anyáztam, amikor érzékeltette, hogy nem tetszik neki az első verzió, ellenben utólag azt mondom, hogy nem bánom a cserét, mert ezerszer jobb lett így a végeredmény.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk