Kevés kellemesebb korszaka volt a magyar történelemnek, mint a két világháború közti modernizmus: a haladó eszmék és technológiák megjelenésével egyre nagyobb hangsúlyt kapott az egészség, a szabadság, az egyéni kiteljesedés. Ez a szellemiség hatja át a korszak építészeti megoldásait, így Walter Rózsi operaénekesnő egykori Bajza utcai villáját is, amelyet az első magyar mérnöknő, Pécsi Eszter tervezett. 

Magyarországon eddig nem volt olyan, nyilvánosan látogatható villa, amely a modernizmus időszakának jegyeit hordozza. Már csak ezért is igazi kuriózum a Bajza utca 10. szám alatti luxusvilla, ami 1936-ban, Walter Rózsi operaénekes és családja számára épült. A jómódú és jó ízlésű család otthonában betekintést nyerhetünk abba, milyen elvek szerint alakította ki privát tereit ekkoriban a nagypolgári réteg.

Walter Rózsiék villája a Magyar Művészeti Akadémia beruházásában újult meg az Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ számára. Mostantól a nagyközönség számára is bejárható, ráadásul kiállításokkal, rendezvényekkel várja majd a látogatókat.

A villa Fischer József építész és Pécsi Eszter statikus mérnök tervei alapján készült. Kevesen tudják, de ehhez a házaspárhoz kötődnek az első Budapesten épült minta lakótelep tervei is. Habár az ilyen épületek ma már a város jól ismert látképéhez tartoznak, a kor embere számára még nagyon szokatlanul hatottak.

Társaság, játék és szórakozás

A modern, polgári életet élő asszony egy másik típusát maga a villa tulajdonosa, Walter Rózsi példázza, aki a kor egyik legkeresettebb operaénekese volt. Otthon is szeretett díva módjára élni: ezt sugallta a nagy szalon, az impozáns terek, amelyek mind az énekesnő igényeinek megfelelően lettek kialakítva.

Egy modern nőnek már nem minden idejét kötötte le a ház körüli munka, főleg Rózsi köreiben: a hölgyek mozgásművészeti iskolába jártak, a színház és opera életében pedig különösen nagy, fényűző társasági élet zajlott. Ennek helyszínei a villa kialakításában is nagy szerepet játszottak, a tágas, napfényes ebédlőben például nagy társaságot lehetett az asztal mellé ültetni.

A család modern felfogását jól mutatja a villa elosztása is. A földszintre kerültek azok a helyiségek, amelyeket igyekeztek elrejteni a vendégek szeme elől: a kiszolgáló terek, a konyha, a kamra, és a házmester lakása. Az első emeleti szalon kiemelt helyet kapott, hiszen itt fogadták a vendégeket, míg a második emeletére kerültek a privát szféra terei – a hálószoba, a dolgozó, a gyerekszoba, a gardróbok és a fürdőszobák.

Egy modern lakóépületben már alapvető elvárás volt az összkomfort és a megfelelő higiénia. Bár akkoriban még ritkaságszámba ment, Walter Rózsi lánya, Mariska például saját fürdőszobával büszkélkedhetett.

A linóleum nagyon kedvelt anyagnak számított, mert könnyű volt tisztán tartani, fertőtleníteni és letisztult megjelenésével jobban illett a térbe. A modern korszakban ugyanakkor már az is elfogadott egészségügyi alapelvnek számított, hogy a friss levegő és napfény jótékony hatással van a szervezetre - rengeteg szanatórium épült a hegyek között, ahol napoztatták, levegőztették a betegeket.

Ma már Mariska, az egykori kislány gyerekszobája is bejárható, lenyomataként annak, hogyan vélekedtek a gyereknevelésről a modernizmus idején.

Felismerték azt is, hogy a játék a gyerek számára nem pusztán szórakozás, hanem tanulási folyamat. A gyerekszobák polcain ezért már többek közt repülők, villamosok és daruk is sorakoztak.

De mi lett az épület további sorsa?

A Walter Rózsi-villát végül 1949-ben államosították, majd a következő hatvan évben a Belügyminisztérium kórháza használta. Felújítása és kiállítóhellyé alakítása 2020-2022 között, Kokas László építész tervei alapján valósult meg a Magyar Művészeti Akadémia finanszírozásában.

„Gazdag fotó- és dokumentumgyűjteményt őrzünk a két világháború közötti időszakból, ezért nagyon örülünk, hogy épp egy modernista épület ad otthont a múzeumnak” – jegyzi meg Magyaróvári Fanni, a nyitókiállítás egyik kurátora.

A Színtér és Lakótér: Modern lakóházak Magyarországon 1928–1945 című kiállítás bemutatja a korszak építészetének jellegzetességeit és azokat az alapfogalmakat, amik mentén az építészek a modernista lakóházakat tervezték. A kiállítás egy teljes évig, 2023 májusáig lesz megtekinthető.

A Centrál Színház 2020-ban egyszer már nekifutott Tracy Letts Mary Page Marlow című drámájának, ám a Covid közbeszólt. Idén ősszel némileg új felfogásban mutatták be ismét. A címszerepet öt hölgy alakítja: Hőnig Emma, Martinovics Dorina, Földes Eszter, Gombó Viola Lotti és persze az egyik legnagyobb kedvencem: Básti Juli. A művésznővel a sajtóbemutató után beszélgettem.

– Látom, olvasom, hogy a mai napig sok interjúban kérdezik az édesapjáról, Básti Lajosról. Én arra gondoltam, beszéljünk most kicsit az édesanyjáról, Zolnay Zsuzsáról. Sok mindenben láttam, de két szerepe a mai napig emlékezetes a gyerekkoromból. Az egyik az És ön mit tud? című tréfás celebvetélkedő, illetve a Mici néni két élete, ahol szenzációsan játszotta a rosszmájú, undok kolléganőt. Kicsit meséljen róla, milyen volt a kapcsolatuk, mennyire tudta segíteni a pályán?

– A mamámnak köszönhetem, hogy egyáltalán elmentem felvételizni. Már sokszor elmondtam, hogy az apám tiltott a pályától, de a mamám, amikor megtudta, hogy mégiscsak szeretnék jelentkezni, abszolút bátorított és cinkosságot vállalt velem.

Mindig, mindenben nagyon segített. Gyerekkoromban nagyon jó kapcsolatunk volt. Apám halála után kicsit bonyolultabb lett a dolog. Egyáltalán nem akarta, hogy elmenjek Kaposvárra. Hívtak pesti színházak is, és ő győzködött, hogy maradjak Pesten, mert itt lehet karriert építeni. Viszont én pontosan tudtam, hogy ha meg akarom tanulni a szakmát, ahhoz nagyon sok főszerepet kell eljátszanom. Muszáj elmennem vidékre, mert ott megkaphatom az összes létező nagy feladatot. Ezen volt egy kis vitánk, de aztán belátta, hogy igazam van. Emlékezett rá, hogy az ő miskolci egy éve kevés volt. Összesen két főszerepet játszott, a Warrenné mesterségét és az Antigonét.

Minden színésznő pályájának az elején sok a bizonytalanság. Ha tovább lent marad, megerősödik színészként, megkapta volna azokat az emberpróbáló szerepeket, amikben fejlődni tud, jobban ki tudott volna állni később magáért, miután feljött a Nemzetibe. Mert ott aztán elég mostohán bántak vele.

– Azt nem sikerült kiderítenem, hogy játszottak-e együtt.

– Nem. Egyedül Bacsó Péter filmjében, a Banánhéj keringőben volt egy közös jelenetünk. Ő játszotta az anyámat.

– Tegnap, az interjúra készülve újra néztem A vörös grófnőt. Emlékszem, annak idején milyen népszerű volt, és meglepett, hogy az alakítása ma is mennyire frissnek, hitelesnek hat, nem érezni rajta semmi porosságot. Nem ez volt az első filmszerepe, de úgy emlékszem, ekkor figyelt fel önre igazán a közvélemény.

– Igen. A Kettévált mennyezettel nyertem az első külföldön díjam, de azt nem játszották olyan sokat a mozik.

Az író-rendező, Kovács András ragaszkodott a saját szövegéhez. Én sok helyen máshogy mondtam volna, hétköznapibban, de ő nem nagyon engedte. Ezért aztán nehezen ment a forgatás. Azt viszont nagyon élveztem, hogy ekkora feladatot kaptam. Önmagában is euforikus megkapni egy ekkora szerepet, amikor hemzsegtek körülöttem a jobbnál jobb színésznők. 110 napos forgatás volt! Öt hónapon át forgattunk. Amellett, hogy majdnem minden nap, sokszor több mint 12 órát forgattam, folyton ruhapróbáim voltak. Ha nem volt a filmben 60 ruhám, akkor egy sem. Elképesztő munka volt, de nagyon élveztem, főleg az első részt. A második rész már nehezebb volt, mert ott aztán végképp mi mondtuk föl a történelem leckét.

– Annyi párhuzam talán van a Mary Page Marlow és A vörös grófnő között, hogy ott is és itt is 10-15 év telik el az ön által játszott karakter életében.

– Ez benne a kihívás. Azért színész a színész, ezért megyünk erre a pályára, hogy mindenféle kort, mindenféle embert eljátszhassunk. Emiatt különösen jó feladat a Mary Page, igazi csemege. Amikor először, 3 éve elkezdtük, Borbély Alexandrával játszottuk ketten az összes szerepet. De tény, hogy a szerző eredetileg hat nőre írta, tehát most játsszuk majd pontosan. Egy szereplőt így is spórolunk, de szerintem most nagyon jól van kiosztva.

– A koncepcióváltást Alexandra távozása okozta? Laikusként nézve ez akár lefokozásnak is tűnhet.

– Kifejezetten erősíteti az előadást, hogy többen játsszuk!

– Hőnig Emmával, a gyerekszereplővel együtt öten játsszák ugyanazt a személyt. Négy különböző művész egyéniség. Próbálták valamennyire közelíteni az alakításukat, a szerepfelfogásukat? Hiszen végsősoron mégiscsak ugyanazt az egy embert jelenítik meg.

– Nem kerestünk külsőségeket. A sorsunk hasonló. Mindegyik Mary Page körömszakadtáig küzd. A férfiak pedig többnyire, szerepük szerint lenyomják őt. Nem az volt a lényeg, hogy mindenki szőke legyen, vagy barna.

Különösen most, amikor felerősödött a kérdés: hogyan bánnak velünk, és miként lehetne másképp.

– A három női generáció, az anya, Mary Page és az ő lánya, Roberta ugyanabban a kiszolgáltatott helyzetben vannak, de reményt ad, hogy Wendy, a legfiatalabb, úgy tűnik, már képes kilépni ebből az ördögi körből és kezébe veszi a sorsát.

– Hozzáteszem, hogy az anya, Roberta sorsát – Pálfi Kata játssza – nem nagyon ismerjük, de azt látjuk, hogy szeretőnek kellett, feleségnek már nem. Ő sem véletlenül lett olyan, amilyen. Mindenki hurcolja magával a maga puttonyát. Ezért is döntöttünk úgy, hogy az utolsó jelenetben a patyolatból kilépve vigyek magammal két batyut, legyen a kezemben két nagy teher. Ami a darabbéli lányomat Wendyt illeti, ő valóban fény az alagút végén. Most már talán máshogy fognak a nőkhöz viszonyulni.

– Óhatatlan, hogy a darabot látva az ember a #metoo mozgalomra gondol.

– Persze. Nem véletlenül írta meg most a darabot a szerző, Tracy Letts.

– Egymás után pattantak ki a zaklatási botrányok, van saját #metoo története?

– Nagyon erős saját élményem is van, de úgy döntöttem nem akarok megszólalni, nem is fogok beszélni róla. Egyébként meg jó lenne egészséges egyensúlyt találni az ügyben. Ne veszítsék el a nők a természetes késztetésüket arra, hogy vonzóak legyenek, hogy megforduljanak utánuk a pasik.

Viszont az nagyon fontos, hogy akit bántalom ér, tudjon hova fordulni tanácsért, orvoslatért. Segítsenek neki, és neki segítsenek. Ne gondolja azt, hogy nincs menekvés. Az pedig a legnagyobb bűn, ha gyerekekkel történnek ilyen dolgok, az főbenjáró, hiszen ők végtelenül kiszolgáltatottak, sérülékenyek és az egész életükre kihat a bántás.

– A szakmán belül érezhető változás?

– Szerintem igen.

– Mit hoz a jövő, milyen feladatok várnak még Önre az előttünk álló évadban?

– Csak terveink vannak. Visszahoznánk a Nem félünk a farkastólt, Albee remekét, amit Rudolf Péterrel játszunk, de már Fehér Tiborral Nick szerepében. Azért nem tudok véglegeset mondani, mert beláthatatlan a jövőnk.

Aztán az évad végén, májusban megint tervezünk valami nagyszabásút, amiben benne lennék. Annyit elárulhatok, hogy Shakespeare-darab.

Hamarosan látható lesz a Pepe című sorozat második évada, most zajlanak a forgatások. Épp tegnap hívott Dés László, hogy májusban megint lesz egy nagy koncert, ezúttal az Arénában, a legújabb csapattal: Für Anikóval, Mácsai Pállal és Nagy Ervinnel közösen éneklünk majd megint.

Gárdos Péter eredetileg filmre szánta, végül regényt írt „az anyák megmentőjéről” Semmelweis Ignác rövid boldogsága címmel. Korábban ugyan a Geszti Péterrel közösen benyújtott forgatókönyvre pozitív visszajelzéseket is kaptak, ám utána lezárták a pályázatukat azzal az indoklással, hogy „más koncepció mentén” képzelik el Semmelweis életének feldolgozását.

– nyilatkozta erről Gárdos a 24.hu-nak.

Semmelweis életének bemutatásáról pedig azt nyilatkozta: „Lehet II. Lajosról úgy is filmet készíteni, hogy a király sosem ér el a Csele-patakig. Széchenyiről pedig úgy, hogy soha nem lesz öngyilkos. Én ezt másképp képzelem. Semmelweis sorsának ma Magyarországon szerintem egyetlen érvényes megközelítése létezik: a nézőnek vagy olvasónak arra kellene választ kapnia, mennyire volt törvényszerű Semmelweis élete és halála. Adva van egy zseni a 19. században, akit kitagad a világ, akit lényegében elárul a magyar orvostársadalom túlnyomó többsége, és akinek a nevétől a halála után még a felesége is megszabadul.

A történek ellenére az el nem készült filmhez mégis forgatott barátokkal egy „álelőzetest”. Az alig egyperces videóban neves színészek bukkannak fel, többek között Jordán Tamás és Thuróczy Szabolcs is, utóbbi alakítja a címszereplőt.

Elindult a Spektrumon Vadon János új, tudományos-szórakoztató műsora, a magyar történelmi várakat bemutató Várfoglalók.

Amikor azt írom, „új”, tulajdonképpen érdekes helyzetet írok le. Nagyon régen volt ugyanis, hogy Vadon Jani önálló műsorral jelentkezett a képernyőn. Aki ismeri, tudja róla, hogy nem a hagyományos médiabeli műsorvezető ő, akinek sorban jönnek az akár különféle műfajú, profilú műsorok, ő pedig jól-rosszul letudja azokat. Sokkal inkább egy átlagos, szimpatikus, intelligens és kíváncsi figura, aki képes gyermek módjára lelkesedni bizonyos dolgokért, és ha jön olyan ajánlat, ahol ezt hitelesen megmutathatja, hát megteszi. És most jött. A Spektrum megkörnyékezte a legendásan várrajongó rádióst, aki meggyőződhetett róla, hogy a tervezett műsor nem egy olcsó, bohóckodó szórakoztató show, sem pedig egy merev és vérkomoly tudományos dokumentumfilm, így szerencsére igent mondott a felkérésre. Ezzel pedig megszületett a csatorna újabb színvonalas, a tudományos ismeretterjesztést és a szórakoztatást igen jó arányérzékkel vegyített műsora, a Várfoglalók.

A 12 részes adásfolyamban Vadon Jani és a szerves részként közreműködő, sőt egyes jelenetekben hangsúlyos szerepet kapó stáb részenként egy önálló vagy két, valamilyen módon összekapcsolódó várromot mutat be hazánk különböző területeiről. Nem puszta képi megjelenítésről van azonban szó, és bár a műsor legfőbb szereplője maga a műsorvezető, azt a hibát sem követték el az alkotók, hogy csak az ő – egyébként tényleg hihetetlenül nagy – tudására építsenek. A műsorban várkapitányok, a helyszín állapotáért felelős alapítványok tagjai, lelkes amatőrök és komoly tudósok mesélnek azokról az épületmaradványokról, amelyek – tűnjön ez bármilyen közhelynek – hatalmas idők tanúi. Ne feledjük: néhány a bemutatott várfalak közül állt, amikor Magyarország a tatár elleni vereségből próbált magához térni, átélték a reneszánszt, a törökök pusztítását, az újbóli újjáépítést, jövő-menő rendszereket, amíg mára tulajdonképpen múzeumokká nemesedtek. Hogy a múzeum itt nem egy passzív, ódon, unalmas szerepet jelent, arról éppen Vadon Jani és a Várfoglalók gondoskodnak, akik ezeket a történelmi helyeket ismét élő főszereplővé teszik.

Szerencsére a műsorvezető bőven van annyira rutinos, hogy érezze: milyen mennyiségű tudományos érdekesség mellé mennyi spontán humor, frappáns beszólás, talán a legjobb szó rá: vadonjaniság fér bele a műsorba. Mindezt az alkotók remek kameraképekkel, különleges megközelítésekkel, drónfelvételekkel fűszerezik. Amik közül szerencsére csak keveset érzünk felesleges, „hézagkitöltő” látványelemnek, a legtöbb tényleg sokat ad hozzá az egyébként is elsőrangú élményhez. Ahogy a műsor egyik legfőbb érdekessége, a várak korhű 3D-s modellezése is, ami alatt senki ne valami gyorsan, az adásra összedobott, körülbelüli képekre gondoljon, hanem precíz, kimunkált és hiteles megjelenítésre. Magam őszintén szólva reménykedem benne, hogy a csapat remek vizualizációi ezentúl valamilyen módon láthatóak lesznek akár a várak múzeumaiban is.

Szórakoztató és érdekes is tehát a Várfoglalók, amit ezért, és a nem túlzottan elhúzott 25 perces formátum miatt valószínűleg minden korosztálynak nyugodt szívvel ajánlhatunk. A műsor felfogható egyfajta kedvcsinálónak is, hisz a gyönyörű képek láttán egész biztosan sokaknak lesz kedve felkerekedni és megnézni némelyik romot és környékét. Miközben bármelyik generáció sokat tanulhat az adásból arról, hogy a történelem nem mindig unalmas évszámok és szoborszerű alakok egymás után dobálása.

A Várfoglalókról a műsorvezetővel, Vadon Jánossal beszélgettünk.

– A reggeli műsorotokból régóta lehet tudni, hogy teljesen odavagy a várakért és az ahhoz kapcsolódó történetekért, ez „fajult” most odáig, hogy saját műsort kapott ez a szenvedélyed. Honnan ez a magas szintű rajongás?

– A várakkal való találkozást úgy élem meg, mint egy időutazást. Van egy erős kötődésem a múlthoz, nagyon szeretem a történelmet, elsősorban a középkor foglalkoztat. Ezt a kötődést akkor érzem igazán, amikor nem az úgynevezett „városi várak” közelében vagyok, hanem azoknál, amiknek van egyfajta vadromantikájuk. Például egy erdő közepén állnak, egy magányos sziklaszirt tetején, félig-meddig romokban, ahogy megtépázták falaikat az évszázadok, és pátoszosan mondva: látszik rajtuk, hogy nagy idők tanúi. Amikor ezekhez a romokhoz odamegyek, akkor egy picit mindig azt érzem, hogy kapcsolatot teremtek a múlttal. Lehet, hogy ez kicsit banálisan vagy komolytalanul hangzik egyeseknek, de mikor megérintem ezeket a köveket, azt érzem, mintha abban a korban lennék, amikor épültek. Egy láthatatlan csatorna épül ki egy hatszáz évvel ezelőtt élt és egy ma élő ember között. Ezért amikor új helyekre megyek, leginkább az alapokat vizsgálgatom először, és csak utána a felette levő rétegeket.

Néhány helyen – például a nagyobb román kori templomoknál, például Lébényben, Ócsán vagy Jákon – látni lehet olyan köveket, amikben benne van a kőfaragó monogramja. Ezt annak idején prózai okból faragták beléjük, meg kellett jelölniük azokat a köveket, amiket ők formáltak, mert ez alapján fizették ki őket. Amikor egy-egy ilyen követ megérintesz, ténylegesen egy konkrét személlyel kerülsz kapcsolatba, ez pedig számomra egyfajta spirituális élmény. Én ilyenkor azt érzem, hogy bennem, ebben az élményben egy kicsit ez az ember tovább él. Engem pedig mindig jobban érdekeltek a múltból is az egyszerű emberek, a hétköznapi hősök – amellett, hogy a híres, „megénekelt” történelmi személyeknek is tisztelettel adózom.

– A műsor ötlete hogyan fogant meg? A várak fanatikus szerelmese, Vadon János megkereste a Spektrumot, hogy jó volna egy ilyen műsor, vagy a csatornában ötlött fel az adás ötlete, építve a te szenvedélyedre?

– Én nem vagyok egy nyomulós típus, alkalmatlan vagyok az önmenedzselésre, inkább addig várok amíg a lehetőségek megtalálnak. Akik bennem gondolkodnak pl. a rádióműsorunkból tudhatják, hogy mik a nekem testhezálló feladatok – egyébként nem is nagyon vállalok el mást. Nem érzem magam jól olyan szituációkban, amikor egy „műsorbiblia” alapján kell mások elvárásainak megfelelnem.

A hitelesség számomra fontosabb, mint a nézettség. Én inkább szerepelek egy kisebb nézettségű, adott esetben kábeltévén futó műsorban, még ha egy kereskedelmi tévé képernyőjén a siker és a pénz is nagyobb lenne. Nem beszélve a népszerűségről. Engem inkább az érdekel, hogy amiben látnak, hallanak az testre szabott legyen. A Spektrum főszerkesztője, Gáspár Laci kitalálta, hogy kellene készíteni egy műsort a magyar várakról. Az alapötlet egy látványműsor lett volna, afféle „Magyarország várai madártávlatból”, de aztán gondolt egy nagyot, és arra jutott, hogy miért ne lehetne ez egy műsorvezetős projekt, egy arccal, aki nem csak bemutatja ezeket a helyeket, de szerelmese is a témának, és nem pedig valaki, akinek ez csak egy újabb lap a számlatömbjében.

– Elég régen voltál saját műsorral a képernyőn – párban vagy csapattal is csak ritkán látunk. Annak ellenére, hogy a téma tulajdonképp rád van szabva, nagyon sokáig kellett győzködni, hogy kötélnek állj a projekthez?

– Nem mondtam rögtön igent, mert már óvatos vagyok. A médiában sokszor találkoztam már olyan példákkal, amikor volt egy jó ötlet, de a végeredmény egyáltalán nem az lett, amit terveztek. Balázzsal (Sebestyén Balázs – a szerk.) is volt olyan műsorunk, amit nem akartam megcsinálni, mert azt éreztem, hogy nincs mögötte elég kreatív potenciál, de végül begyúrtak, és sajnos nekem lett igazam... A Várfoglalók esetében először meghallgattam az ötletgazdákat, majd elmondtam, hogy oké, érdekel a feladat, de nem szeretnék kompromisszumokat kötni. Én ismerem és szeretem ezeket a várakat, tisztelem azokat, akik sokat tesznek a fennmaradásukért, ha van egy lehetőségem műsort készíteni velük, róluk, azt nem akarom elbaltázni.

– Bár elég sokat tudsz ezekről a várakról – ennek sokszor tanúbizonyságát adod a rádióban és a Várfoglalókban is –, de a műsorból is átjön, hogy te magad is nagyon sokat tanultál a helyekről.

– Persze! Amikor meglátogatod ezeket a helyeket, nyilván előtte felkészülsz a történelmükből. Egyrészt, hogy villoghass a feleséged előtt, akit még mindig el akarsz kápráztatni... Másrészt, mert többet akarsz bennük látni puszta falaknál. Így rengeteget lehet tanulni. Amikor viszont igazi szakértőkkel, régészekkel, évtizedek óta az adott várral foglalkozó várbarátokkal beszélsz, az teljesen más szint! Ezek az emberek elképesztő mennyiségű információval rendelkeznek, és hihetetlenül képben vannak, annyi dolgot mondanak el neked az adott helyről, hogy egyik ámulatból a másikba esel! A Várfoglalókban is több ilyen szituációt lehet látni, mert semmiképp nem szerettem volna eljátszani a mindentudó, okostojás műsorvezetőt, aki minden helyszín minden kövéről mindent tud. Erre ott vannak ezeket a rendkívüli tudású emberek, akiket én is, mint egy kisgyerek, ámulva hallgattam. Tulajdonképen teremtettem magamnak egy külön bejáratú történelemórát, ami engem és a nézőket egyaránt épít.

A műsorban egyébként nem csak én, senki nem „játssza meg magát”. Ez is egy sajátossága, hogy természetes, laza, oldott körülményeket akartunk teremteni, ahol simán belelóghat a képbe a stáb is, és ahol akár a puskamikrofont tartó hangmérnök is tehet fel okos és releváns kérdéseket.

– Ha már a stábról esett szó: néhány felvételen jól látszik, hogyan, milyen körülmények között dolgoztatok. Mik voltak a legizgalmasabb pillanatok, a legnagyobb kalandok a fogatások során?

– Szádvár bemutatása például egy érdekes szituáció volt, mert abban a pillanatban, ahogy nekikezdtünk volna a forgatásnak, elkezdett zuhogni. Beültünk egy ősrégi, lepattant UAZ-ba és azzal mentünk fel a várhoz, ami amúgy egy remek offroad-élmény volt, de lelki szemeinkkel már láttuk, ahogy szó szerint elúszik a forgatás. Viszont amikor kiszálltam a kocsiból és megláttam a nemrég renovált alsóvárat, szertefoszlott minden negatív gondolat: nem érdekelt már a nyakamon csorgó eső, hogy nem vízálló bakancsom, vagy a már nejlonzacskókkal takargatott technika. Odasiettem a falakhoz, és konkrétan révületbe estem attól, amilyen munkát végeztek a régészek a kőművesekkel karöltve, és amilyen csodálatos lett az egész. Ez például egy nagyon, bensőséges pillanat volt számomra.

Ennél még konkrétabbak azok, amikor olyan helyre engednek be minket, ahova a földi halandó csak ritkán jut be - mert a hely esetleg balesetveszélyes, engedélyköteles, vagy mert nem rendelkezik az illető megfelelő technikai feltételekkel. Konkrét példaként Nógrád várát tudom említeni, ami egy szinte teljesen feltáratlan hely. Van itt egy alagút, amit egy szűk nyíláson keresztül meg lehet közelíteni. Mi engedélyt kaptunk ehhez, és természetesen a megfelelő felszerelés segítségével leereszkedtünk. Ilyen helyen pedig tudod azt, hogy egy-két barlangászon meg a denevéreken kívül, a török idők óta nem járt senki! És én lemehettem! Amikor pedig végigsimítottam azokat a falakat, amikor próbáltam rájönni, hogy minek milyen funkciója lehetett, amikor láttam az eredeti gerendafészkeket a falban, a csákányok, vésők évszázados nyomát – akkor kiváltságosnak éreztem magam!

De ugyanilyen hidegrázós élmény volt, amikor egy múzeum raktárába engedtek be. Ahol cérnakesztyűt a kezemre húzva megfoghattam mondjuk egy török jatagánt. Vagy soha nem láttam még testközelből a kozákok jellegzetes fegyverét, a saskát, ami nekik olyan, mint számunkra a szablya. Amikor rábólintottak, hogy megfoghassak egyet, kiderült, hogy nem egy díszfegyverről van szó, hanem egy kőkemény harcifegyverről, aminek az éle számtalan helyen ki volt már csorbulva, vagyis éles küzdelemben is sokszor használhatták! Ezek az élmények fantasztikusak, mert máskor ilyen tárgyakat maximum a vitrinben nézegethettem.

– Az, hogy mennyi érdekességet, tudományos tényt tesztek a műsorba és mennyi – én így fogalmaztam meg magamban – „vadonjaniságot”, sokszor spontán alakult ki, vagy ezt előre kitaláltátok a csapattal?

– Spontán „vadonjaniság” sokkal több volt, egy-egy ilyen 25 perces műsor több órányi forgatott anyagból készül. De azt szoktam kérni, hogy ha valamiből vágni kell, akkor inkább Vadon Janiból legyen kevesebb, mint értékes tartalomból. A lényeg ugyanis itt nem én vagyok, én csak vivő felületként működöm.

De azért az is fontos szerkesztési szempont, hogy a Várfoglalók nem csak egy történelemóra, hanem egy szórakoztató műsor is. Nekem pedig van egy saját látásmódom, ami a fentebb említett tisztelettel és megbecsüléssel párosul, de nyilván nem fogom meghazudtolni magam:

Fontos volt az is, hogy közvetlen maradjon a stílus a szereplők és köztem, valamint a stáb tagjai között. Semmiképp nem akartunk modoros, tartózkodó, „a kisdiák és a tanárbácsi” típusú műsort csinálni. Mert szerintünk így lehet megmutatni, hogy a történelem igenis tud szórakoztató lenni, és nem csak évszámokról, nevekről és meddő lexikális tudásról szól.

– Ezekben a várakban te magánemberként is sokszor jártál. Most töviről-hegyire a helyszíneket. Nyugodtan mondd, ha nagyon tévúton járok, de az jutott eszembe: ez után a műsor után tudnak még a várak újat mondani Vadon Jánosnak? Lesz még ugyanakkora élvezet ellátogatnia ide?

– Egyrészt messze nem tudok mindent ezekről a várakról, rengeteg fehér foltom van. Másrészt az újra felfedezés öröme bennem korábban is megvolt, éveken át mindig visszajártam ugyanazokra a helyekre mert kíváncsi voltam, hogy történt-e velük valami, hagyják-e tovább omladozni vagy valaki foglalkozik velük. És hála istennek azt látom, hogy sokszor gondos és értő kezek nyúlnak hozzájuk – bár kritikaként meg kell említenem, hogy ez az igényesség nem minden esetben igaz, és az állami támogatás is néha furán oszlik el...

De ha én legközelebb ezekben a várakban járok majd, az megint új élmény lesz, és eszembe fog jutni az a kis csapat, a Várfoglalók stábja, akikkel bebarangoltuk ezeket a helyeket, és azok a fantasztikus emberek, akiket megismerhettem a forgatások révén. Ha pedig a jövőbe tekintünk, nagyon bízom benne, hogy a műsorral az országhatárokon túlra is eljutunk, mert hihetetlen helyek vannak a Felvidéken, a Partiumban vagy Kárpátalján, mert a múltunkat gondozni kell! Ne felejtsük el, ha annak idején nem lett volna a végvárrendszer, ezek a sokszor lesajnált, „juhakolnak” titulált, cölöpökkel, földdel, karókkal toldozott-foltozott düledező váracskák, azokkal az elszánt, de gyakran éhező, fázó, rosszul fizetett végvári vitézekkel, akkor ma lehet, hogy nincs Magyarország.

Az ember pedig időről-időre – akár virtuálisan, akár a valóságban – leteszi a megemlékezés virágait, mert az nem elég, hogy egyszer letettem és onnantól el van intézve. Én is mindig le fogom tenni ezeket a virágokat, a Várfoglalókban és „civilben” egyaránt. Meg persze összeszedem a sörösdobozokat, ha éppen arra van szükség...

Adott a londoni West End, egy remekül futó darabbal, az 1950-es években. Agatha Christie Egérfogója a mai napig örökérvényű, végtelenül szórakoztató krimi. Épp a századik előadását ünnepli a társulat, amikor drámai módon tetőzik az este: a darab hollywoodi rendezőjét csúnyán vérbe fagyva találják a színpad közepén, mondhatni színpadiasan beállítva.

Adrien Brody (a rendező) szerencsére nemcsak az első jelenetekben látható, mert flashbackből sincs hiány a filmben, ami maga a krimi királynője előtti főhajtás, színházi kikacsintós vígjáték és könnyed eleganciával levezényelt szórakoztató moziélmény.

Na de térjünk vissza a vérbe fagyott Brodyhoz,

Mellette okvetetlenkedik Stalker közrendőr (Saoirse Ronan végig iszonyú vicces, ahogy nem képes leállni az okoskodással és előre letartóztat fejben már mindenkit, aki kicsit is gyanús, aztán a végén persze mégis ő lesz az egyik megoldókulcs). Mondanunk sem kell, hogy a megfáradt, magánéleti búbánatát alkoholba fojtó Stoppard felügyelő (Rockwell) és a pörgő fiatal nő párosa lesz a film egyik mozgatórugója, az ő nyomozásuk, első pillantásra esetlen működésük vezet a megoldáshoz, ahogy anno az Agatha Christie is remekül kitalálta és a filmben is elhangzik:

Amiben természetesen mindenki gyanús, betekinthetünk a színház korrupt és mocskos kulisszái mögé, miközben a rendező és a forgatókönyvíró, akárcsak Christie a regényei lapjain, úgy manipulálják a nézőt mindentudó és mindent elrejtő elbeszélőként, hogy tényleg nem sejteni, mire lyukad majd ki a sztori.

A történet sorozatosan átver bennünket, akárcsak a nyomozókat. Közben formai trükkökkel operál: hol a krimi műfajára reflektál poénokkal, hol az Egérfogót idézi meg meta-elemként, hol ki-kikacsint a nézőre – akár konkrétan a szereplőket a kamerába beszéltetve –, mintha azt üzenné: látjátok, milyen jó játék ez? Főleg, ha az ember arra is kíváncsi,

Nem beszélve arról, hogy Kenneth Branagh sem véletlenül húzta elő a Christie-klasszikusokat és adaptálja őket sorban. A Christie-i hagyományokhoz biztos húzás visszanyúlni, megújítani vagy megugrani a magasra tett lécet meg pláne.

Az Ecc, pecc vizuálisan, ritmusában, ötletes dramaturgiai és vágási megoldásaival jópofa, de mégis kisebb bravúr, mint a Knives Out, de jókat lehet nevetgélni rajta, találgatni és drukkolni. A megfejtés nem vág fejbe különösebben, a katartikus lezárás is elmarad, de még mindig a zsáner eredetibb darabjai közé tartozik, amit filmnyelvi ötletessége, képei, remek alakításai, eredeti szemszögváltásai miatt még akár újra is nézhetünk majd.