KULT
A Rovatból

Dadogott, padlót pucolt, bokszolt, vadőr volt, majd Vader lett – Portré James Earl Jonesról, a filmvilág oroszlánjáról

A Hang! Sokan így nevezik őt, noha korántsem csupán csodálatos orgánumát hagyta maga után, hiszen többek között Conannel csatázott, vagy Sheldonnal hülyéskedett.


Egyesek úgy ismerik, mint a világ egyik legjobb színpadi színészét. Mások (és ők vannak többen) a Star Wars-filmek Darth Vaderjének eredeti hangjaként emlékeznek rá. Megint mások filmek és sorozatok csodás karakterszínészeként hivatkoznak rá, aki még a közhelyes szerepekbe is kifogástalan mélységet tudott vinni. James Earl Jonesra mindez hibátlanul ráillik. A film- és szinkronlegenda 93 éves korában, szeptember 9-én hagyott itt minket.

Jones évtizedeken át dolgozott szinte megállás nélkül egy olyan iparban, amely kevés reményt nyújtott a fekete színészeknek.

Miután először komoly drámai színpadi színészként alapozta meg a karrierjét, nem riadt vissza a televízió és a népszerű filmek úgynevezett „alantas” elfoglaltságaitól sem. Tele van Tony-, Emmy- és Obie-díjakkal, filmszerepei pedig az 1964-es Dr. Strangelove-tól (micsoda debütálás) a Conan, a barbáron (1982) és az Amerikába jöttemen (1988) át a Jack Ryan-filmekig terjednek. Állítása szerint azért vállalt el különféle szerepeket, hogy meglepje az embereket, beleértve saját magát is: „Mivel változatos karrierem van, és nem tipizáltam magam, senki sem tudja, mit fogok legközelebb csinálni. Nem tudják, hogy le fogok-e dobni 20 kilót, hogy eljátszhassak egy atlétát. Nem tudják, hogy jó- vagy rosszfiú leszek legközelebb.”

A dadogó szónok

Robert Earl Jones és Ruth Connolly Jones egyetlen gyermekeként James a Mississippi állambeli Arkabutlában született 1931. január 17-én, az anyai nagyapja farmján. Az apja még az ő születése előtt elhagyta a családot, hogy díjbirkózóként, majd később színészként folytassa a karrierjét. Ruth is hamarosan követte őt, amikor olyan szabómunkát talált, amely hosszú időre elválasztotta őt a fiától. S bár James tudta, hogy a nagy gazdasági világválság szakította szét a családot, az elhagyatottság nagyon is fájt neki. „Nem számít, milyen idős a karakter, akit játszom. Azok a mély gyermekkori emlékek, az a sok düh időnként előjönnek” – mondta erről.

A nagyszülei farmja mindenesetre bizonyos fokú biztonságot nyújtott a számára. Fiatalon vadászott, halászott és különböző mezőgazdasági munkákat végzett. Végül Jones nagyszülei hivatalosan is örökbe fogadták őt, és elvitték őt északra, Michiganbe. A változás szükséges volt, ám ő maga nem alkalmazkodott könnyen az új környezetéhez. Dadogni kezdett, és olyan kommunikációs nehézségei támadtak, hogy a gimnázium bizonyos időszakaiban csak a közvetlen családjával tudott beszélni. Az egyik tanára azt javasolta neki, hogy memorizáljon beszédeket, és vegyen részt szónoki versenyeken. Ez valószínűtlennek tűnt a dadogás gyógyítására, de Jonesnak mégis bevált. Lassan olyan ügyes szónokká vált, hogy elkezdte felülmúlni még a tapasztaltabbakat is.

A színészet győzött

Jones végül teljes ösztöndíjjal járt a Michigani Egyetemre, ahol orvosi tanulmányokat akart folytatni. Eleinte csak melléktevékenységként vett fel színjátszó órákat, de hamarosan annyira megszerette ezt a világot, hogy a szakját drámára cserélte. 21 éves korában aztán New Yorkba utazott, hogy találkozzon az apjával, mivel addig csak néhányszor beszéltek röviden telefonon. A kapcsolatukra természetesen hatással volt az a sok hosszú, kommunikáció nélküli év, Robert mindenesetre arra bátorította a fiát, hogy folytassa a színházi karrierjét. James végül 1953-ban diplomázott a Michigani Egyetem dráma szakán.

A világot jelentő deszkák előtt azonban jött a sereg. A tartalékos tisztképző alakulat 1953-ban sorozta be Jonest egy kétéves kötelező szolgálatra. Az idő nagy részét egy szigorú vadőrképzésben töltötte a coloradói hegyekben.

1955-ben pedig újra besorozták volna, a parancsnoka azonban azt javasolta neki, hogy kóstoljon bele a civil életbe, mielőtt hosszú távon elkötelezné magát a fegyveres erők mellett. Jones így New Yorkba költözött, és folytatta színészi tanulmányait. Két dolog könnyítette meg döntését: tudta, hogy visszatérhet a hadseregbe, ha színészként nem lesz sikeres, illetve a tandíját a sereg fizette.

Jones New Yorkban egy ideig az apjával élt, akivel együtt azzal egészítették ki csekély színészi jövedelmüket, hogy színházak padlóját fényesítették. A fiatalabb Jones 1957-ben kapta meg első szerepét a Wedding in Japan című Off-Broadway-előadásban. Ezt követően ritkán maradt munka nélkül, igaz, még vándorszínészként is hajlandónak bizonyult bármilyen szerepet kipróbálni, legyen az akármilyen kicsi, mivel szüksége volt a pénzre. 1959-ben kezdte meg hosszú pályafutását a New York-i Shakespeare Fesztiválon, ahol az V. Henrikben még csak egy lándzsát cipelt, hamarosan azonban egyre több kiemelkedő szerepet kapott, ami abban csúcsosodott ki, hogy 1963-ban már Othellót játszotta, és ez csak egyike volt annak a 13 darabnak, amelyben abban az évben szerepelt.

A nagy fehér remény

Az Othello egy évig futott az Off-Broadwayen Jones főszereplésével, aki arra is talált időt, hogy tévés szpotokat forgasson, sőt, első mozifilmes szerepét is megkapta Stanley Kubricktól a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni című szatírájában (ő volt Zogg hadnagy).

Az 1960-as évek közepén aztán elkezdte a színházi munkáit televíziós szerepekkel kiegészíteni, és ő lett az első fekete férfi, aki állandó szerepet kapott egy napi sorozatban: orvost alakított az As The World Turns című szériában. A nagy áttörés azonban 1968-ban jött el, amikor bemutatták a bokszbajnok Jack Johnson életét feldolgozó The Great White Hope című színdarabot. Jones kétségbeesetten akarta ezt a szerepet. Elkezdett tornatermekben edzeni, hogy izmokat építsen, bokszedzőkkel és -menedzserekkel dolgozott együtt, illetve régi felvételeket nézett Johnson bunyóiról. Végül meg is kapta a szerepet, az előadás pedig 1968. október 3-án mutatkozott be a Broadwayn. Persze nagy sikert aratott, a fogadtatása pedig Jonest a sztárságig repítette. Kiérdemelte érte a Tony-díjat, majd két évvel később ő lett a mozgóképes feldolgozás, a magyar címén Jefferson utolsó menete főszereplője is, amiért 1971-ben megkapta élete első és egyetlen színészi Oscar-jelölését.

Darth Vadőr

Mégsem lett belőle ezután nagy hollywoodi sztár, és bár folyamatosan szerepelt filmekben és sorozatokban egyaránt, a hetvenes és a nyolcvanas években leginkább a hangjáról volt ismert.

George Lucas ugyanis őt választotta ki, hogy adja isteni orgánumát a filmtörténelem legikonikusabb gonosztevőjének, Star Wars-univerzum Darth Vaderének.
A fekete maskarát ugyebár a 198 centi magas David Prowse öltötte magára, A Jedi visszatér végén pedig, a maszk levétele után Sebastian Shaw-t lehetett látni, a karaktert mégis a leginkább James Earl Jonesszal azonosítják, hiszen ő mondta ki többek között a filmes história egyik legtöbbet idézett mondatát: „Nem, én vagyok az apád!” (Ezt mondja ugyanis A Birodalom visszavág vonatkozó jelenetében, a „Luke, én vagyok az apád!” pedig téves idézés.)

1982-ben aztán megint húzott egy nagyot, ő lett a később kultikus státuszba kerülő Conan, a barbár főgonosza, Thulsa Doom. Jones munkái az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején ugyanolyan változatosak voltak, mint a korai karrierjében. Rejtélyes írót alakított az 1990-es, Oscar-jelölt Baseball álmokban. Visszatérő szereplő volt a Tom Clancy regényeiből készült Jack Ryan-filmekben: Greer admirálist játszotta a Vadászat a Vörös Októberre, a Férfias játékok és a Végveszélyben című akció-thrillerekben is.

1994-ben pedig ismét a hangjától lett hangos a filmvilág, amikor leszinkronizálta Az oroszlánkirályban Simba apját, Mufasát.

De játszott még a Komputerkémekben (1992), a Somersbyben (1993), a Csupasz pisztoly 33 1/3-ban („Phil Donahue belerókázik egy tubába!”), a Jefferson Párizsban című James Ivory-filmben, vagy A nemzet színe-javában (1998), illetve olyan sorozatokban cameózott, mint pl. az Angyali érintés, a Frasier: A dumagép, a Csillagkapu, a Gyilkos utcák, a Jim szerint a világ, az Everwood, a Két pasi – meg egy kicsi, a Dr. House vagy az Agymenők. Újra felcsendült a hangja Darth Vaderként a Star Wars III. rész – A Sith-ek bosszújában (2005), a Star Wars Lázadók című animációs sorozatban, a Zsivány Egyes: Egy Star Wars történetben (2016), a Star Wars: Skywalker korában (2019), és az Obi-Wan Kenobi-szériában (2022). Sőt, még Mufasát is újra megszólaltatta Az oroszlánkirály 2019-es „élőszereplős” feldolgozásában. Utolsó filmje, ahol testi valójában is megjelent, a 2021-es Amerikába jöttem 2 volt, szintén egy visszatérő karakterrel, Jaffe Joffer királlyal.

Apám, a hős

A díjakkal teli polcai és a tömegmédia minden szegmenséhez való több évtizedes hozzájárulása ellenére James Earl Jones mindig is egy szerény, kalandvágyó ember maradt. A magánéletét sem tarkították botrányok, sosem csámcsogtak rajta a szenzációhajhász bulvárlapok.

1968-ban nősült először, Julienne Marie színésznő-énekesnőt vette el, akivel még 1964-ben, az Othello-színdarab munkálatai közben ismerkedtek meg. Nem született gyermekük, 1972-ben pedig elváltak. Jones ezután tíz évvel később, 1982-ben állt az oltár elé a szintén színésznő Cecilia Harttal, akitől Flynn nevű fia született még ugyanabban az évben. James és Cecilia az utóbbi, 2016. október 16-án, petefészekrák miatt bekövetkezett haláláig együtt maradtak. James is ekkor, kb. 20 év után beszélt először beszélt nyilvánosan a 2-es típusú cukorbetegséggel kapcsolatos hosszú távú egészségügyi kihívásairól. Még az 1990-es évek közepén diagnosztizálták, miután az orvosa észrevette, hogy elaludt edzés közben egy edzőteremben.

James a Los Angeles Timesnak adott nyilatkozatában elárulta, ódzkodik attól, hogy hősként tűnjön fel gyermeke előtt. „Amikor hazamegyek, senki sem kérdezi, hogy »Szia, kaphatok egy autogramot?« Én én vagyok, ez a valóság. Színész vagyok. Azt akarom, hogy a fiamnak legyen valóságérzete” – mesélte.

S lám, a valóságban ugyanúgy óvta a fiát, mint Darth Vaderként Luke-ot, vagy mint Mufasaként Simbát.

„Számomra pedig még mindig rengeteg dolog van, amit megtehetek” – tette hozzá akkor, és igaza lett: szerencsére sok mindent megtett, és a végsőkig aktív maradt. „Nézz a csillagokra! A múlt idők nagy királyai a csillagok szemével néznek le ránk. Ha majd nagyon egyedül érzed magad, emlékezz rá, a nagy királyok odafentről figyelnek téged. És köztük leszek én is” – mondta Mufasaként Az oroszlánkirályban, és jó volt hallgatni, ahogy a filmvilág oroszlánjaként és királyaként időnként védelmezőn elbődült. Nyugodjék békében!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Ez az improvizációs előadás bemutatja, mi történik, ha több generáció összezárva él
Mi történik, ha egy lakásban él együtt a nagyi, a szülők és a Z generációs kamasz? Félreértések, feszültségek – és rengeteg humor. A Kortársas című improvizációs előadás nemcsak szórakoztat, de finoman tükröt is tart: megmutatja, hogy egy kis figyelemmel és nevetéssel a generációs szakadékok is áthidalhatók.


Az Improvizuál Produkció két évvel a nagysikerű Válótársas után újra a Városmajorban lép fel: a legjellemzőbb ellentéteket szülő helyzetekkel teli Kortársassal, amelyet július 29-én láthat a közönség. A nagyi szó szerint nem érti, mit beszélnek a mai fiatalok, a már felnőtt gyerekek falra másznak a szüleik okvetetlenkedő kérdéseitől, az ötvenes főnök képtelen elfogadni a huszonéves beosztottja nézeteit a munkáról. Hogy mi a közös bennük? A Kortársas című fél-improvizációs előadás szerint az, hogy mindegyik szituáció feloldható egy kis odafigyeléssel és humorral.

A tavasszal bemutatott előadás célja hasonló, mint a korábbi produkciónak: egyszerre nevettet meg és ad tanácsot, miközben a remek színészek improvizációs képességét is próbára teszi.

És bár a keretezés hasonló, a házaspárbaj után a népszerű csapat fókuszt váltott: most az egymással együtt élni képtelen, azaz kénytelen generációk kommunikációs ügyetlenkedéseit veszik szemügyre szórakoztató módon.

A mai közbeszédben a generációkutatás alighanem az egyik legtöbbet tárgyalt terület. Van, aki szerint mindenre magyarázatot ad, ha megértjük, hogy az egyes korosztályok hogyan viselkednek egymás között és másokkal, de akad olyan is, aki szerint túlzás mindent pusztán egy születési dátumból levezetni. Az igazság valahol középen lehet:

sokunk mindennapos tapasztalata, hogy bár egy nyelvet beszélünk egy tőlünk idősebb vagy fiatalabb munkatárssal vagy hozzátartozóval, de valahogy mégsem értjük egymást...

Tény az is, hogy – köszönhetően a jóléti társadalom működő intézményeinek – még soha nem élt egy időben ennyi, nagyon eltérő tapasztalattal bíró generáció. Gondoljunk csak bele, mennyire más az életstílus, a nyelvhasználat, a technológiához való viszony, mondjuk, egy a második világháború után született, az építők generációjához tartozó idős ember és egy 2010 után született alfagenerációs fiatal között...

Ez az éles élmény jelenti a kiindulópontot a Kortársashoz: az alkotók helyesen ismerték fel, hogy ami az egyiküknek természetes, az a több generációval alattuk vagy fölöttük lévőnek már megfejthetetlen rejtvény. Bizony, akár a családon belül is egészen más valóságokat érzékelünk, és ha mindennek hangot is adunk, a robbanás garantált.

De nem a Kortársas nézőinek: Bereczki Enikő generációs szakértő, A rejtélyes Z generáció című bestseller írója volt az alkotócsapat segítségére abban, hogy olyan jellegzetes, mégis eredeti szituációk mentén közösen gondolkodjunk a korosztályi szakadékokról, amelyekkel nap mint nap mindannyian találkozunk. Gönczi Dorka és Varga Zsolt mediációs szakemberek tapasztalt problémaazonosítóként és -megoldóként az est folyamán moderátorokként terelik a színészeket és nézőket az optimális megoldások felé.

A legnagyobb feladat persze a négy színész vállát nyomja: Grisnik Petra, Parti Nóra, Kovács Olivér és az előadást rendezőként is jegyző Ötvös András korosztályuk legjobbjai. Több és más itt az ő feladatuk egy rögzített szövegkönyv prezentálásánál, hiszen a szituációk csak vázat jelentenek, amit tartalommal a kiváló humorérzékű játszók töltenek meg. Ez is garantálja, hogy a néző egyszeri és megismételhetetlen élmény részese lesz, aminek tanulságait aztán saját életében is kamatoztathatja.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Lemondta a fellépését a Sziget egyik fő előadója, kiderült, ki jön helyette
A Sziget szervezői gyorsan reagáltak a váratlan fejleményre, így a pénteki napon szintén világsztár zárja a Nagyszínpad programját.


Váratlan bejelentést tett a Sziget Fesztivál: A$AP Rocky lemondta több augusztusi európai koncertjét, köztük a budapestit is. A szervezők azonban gyorsan pótolták a kieső előadót, így

augusztus 8-án, pénteken a Nagyszínpad fő fellépője Kid Cudi lesz.

A Grammy-díjas rapper, énekes és producer a 2000-es évek végén robbant be a köztudatba. Debütáló albuma, a Man on the Moon: The End of Day rögtön hatalmas siker lett, és dupla platinalemezzé vált. Azóta több mint 22 millió lemezt adott el világszerte, és két Grammy-díjat is bezsebelt.

Kid Cudi, polgári nevén Scott Ramon Seguro Mescudi jelenleg új albumán dolgozik, amelynek első dala Neverland címmel idén májusban jelent meg. Érdekesség, hogy Travis Scott is tőle kapta a művésznevében szereplő „Scott” nevet, mert Cudit gyerekkora óta példaképének tekinti.

A Sziget Fesztivál idén augusztus 6. és 11. között várja a látogatókat. A fellépők között ott lesz Shawn Mendes, Armin Van Buuren, Nelly Furtado, Papa Roach és Anima is. A zenei programok mellett színházi előadások, cirkusz és más különleges élmények is várják a fesztiválozókat.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zombiszülés, gerinckitépés, kitakart nemi szervek – A 28 évvel később nem cicózik, mégis az év egyik legmeghatóbb és legjobb filmje
A 28 nappal később Oscar-díjas rendezője visszatért, hogy megmutassa, van még kraft ebben a horrorműfajban: nos, rendesen megmutatta.


Nem 28, „csupán” 23 évvel ezelőtt kezdődött történetünk, 2002 őszén, amikor bemutatták az angliai mozik a Sekély sírhant, a Trainspotting, Az élet sója és A part rendezője, Danny Boyle új zombifilmjét, a 28 nappal későbbet (a magyar vásznakra 2003 februárjában pattant fel). A legtöbben ebben a filmben ismerték meg a később Oscar-díjassá váló Cillian Murphyt, valamint a később Oscar-jelöltté avanzsáló Naomie Harrist (Brendan Gleeson és Christopher Eccleston azért már elég ismertek voltak ekkor is). A forgatókönyvet Alex Garland írta, akit azóta olyan filmek direktoraként is ismerhetünk, mint az Ex Machina, az Expedíció, az Ők, a Polgárháború vagy a Hadviselés.

A 28 nappal később sztorija szerint egy olyan vírus kezdett el fertőzni az Egyesült Királyságban, amely dühöngő, vérhányó vadállattá aljasított mindenkit, akit megfertőzött, a maroknyi túlélő pedig próbált menedéket találni a szigetországban.

A mindössze 8 millió dolláros büdzsé pedig szépen meg is térült, hiszen világszinten kb. 75 milliót szedett össze a film.

Érkezett is öt évvel később, 2007-ben a folytatás, a 28 héttel később, amit már nem Boyle rendezett, hanem a 2001-es Intactóval nagyot gurító spanyol fenegyerek, Juan Carlos Fresnadillo (továbbá: Betolakodók, A hercegnő és a sárkány), aki Robert Carlyle-t, Rose Byrne-t, az akkor még viszonylag ismeretlen Jeremy Rennert, Idris Elbát és Imogen Pootsot küldte csatázni Londonba a zombihaddal, kb. fél évvel az első rész eseményei után. S bár nem volt olyan jó, mint az első rész (nem is Garland írta), és kb. dupla költségvetéssel nagyjából ugyanannyit is hozott, azért még mindig szép sikernek könyvelték el az alkotók, és el is kezdték tervezgetni a harmadik etapot, a 28 hónappal későbbet, nagyjából egy 2010-es mozipremierrel. Legalábbis erről számolt be Alex Garland, ám ebből végül nem lett semmi, mivel a Fox Searchlighton belül olyan embereknél voltak a jogok, akik úgy döntöttek, hogy nem állnak szóba egymással, így az újabb zombiterveknek is lőttek egy időre.

Majdnem tíz évvel később azonban Danny Boyle és Alex Garland újra elővették korábbi sikerüket, a jogok Andrew Mcdonald producer hathatós közreműködésének hála átkerültek a Sonyhoz, s így elkezdtek dolgozni egy új trilógián, ami az azóta eltelt hosszú idő miatt, kihagyva címében a hónapot, rögtön 28 évvel később lett.

Ennek első epizódja került most a mozikba, méghozzá újra Boyle rendezésében, aki az első rész óta Oscar-díjas rendező lett a Gettómilliomosnak köszönhetően, és olyan további filmeket álmodott a vászonra, mint a Milliók (2004), a Napfény (2007), a 127 óra (2010), a Transz (2013), a Steve Jobs (2015), a T2 Trainspotting (2017), legutóbb pedig a Yesterday 2019-ben. Vagyis Boyle hat év után csüccsent vissza a direktori székbe, hogy bebizonyítsa, továbbra is megvan a monyója, ráadásul ismét egy Alex Garland-forgatókönyvből garázdálkodhatott.

Boyle-nak pedig sikerült is a bizonyítás, mivel a 28 évvel később talán az eddigi legjobb epizód lett, ráadásul úgy, hogy nem feltétlenül (vagy egyáltalán nem) azt kaptuk, amire számítottunk. A sztori szerint a vírus elszabadulása óta 28 év telt el, Nagy-Britannia és Írország pedig sziget mivoltukból fakadóan karantén alá kerültek, a világ többi pontjáról sikerült kiszorítani a halálos kórt. Persze a veszélyzónában is vannak túlélők, közülük ismerünk meg egy kis szigeten élő közösséget, benne Jamie-t (Aaron Taylor-Johnson), a súlyos beteg feleségét, Islát (Jodie Comer) és a 12 éves kisfiukat, Spike-ot (Alfie Williams). Jamie úgy dönt, Spike elég érett már ahhoz, hogy elvigye őt a kerítéseiken túlra, a szárazföldre zombivadászatra, a túra azonban nem várt fordulatot hoz a gyerkőc életébe: megtudja, hogy odakint él magányosan egy kattant orvos, Dr. Kelso, akikből nem sok maradt, és talán ő segíthetne meggyógyítani a zavarodott édesanyját, akivel a többiek tudta nélkül útra is kel zombiföldön a vágyott cél felé.

A 28 évvel később alapvetően nem hazudtolja meg önmagát: véres, kegyetlen, izgalmas. A fertőzöttek minden fajtája durva és rendkívül félelmetes (bár valami fura oknál fogva, talán hogy elkerüljék az X korhatár-besorolást, itthon is kitakarták a pucér zombik nemi szervét), Danny Boyle pedig közel a hetvenhez is bizonyítja, hogy semmit nem veszített a fenegyerekségéből, s éppolyan profi direktor, mint a harmincas-negyvenes éveiben.

Ez a film ugyanis rendkívül intenzív, és próbára teszi a nézők türelmét. Rendkívül gyors vágásokkal, áttűnésekkel és furcsa zenékkel, hanghatásokkal operál, ráadásul a jelenetek nagy többségét iPhone 15 Pro Max okostelefonokkal rögzítette a szintén Oscar-díjas operatőr, Anthony Dod Mantle, ami egyedi képi világot és atmoszférát kölcsönöz a sztorinak. Atmoszféra pedig akad bőven, Boyle nagyon ért ahhoz, hogy kézzelfoghatóvá, nyomasztóvá, élővé, veszélyessé, vagy akár reménytelivé tegyen egy történetet, pontosabban a világot, ahol az játszódik.

A 28 évvel későbbnek azonban van egy olyan vetülete is, amire talán nem sokan számítottak egy 18-as karikás zombis horrortól: hatalmas szíve van, és hihetetlenül megható.

Bizony, fogalmazhatunk úgy is, hogy egy könnyfacsaró zombis horrorral van dolgunk.

Az új és fantasztikus színészi felfedezett, Alfie Williams egymaga viszi el a hátán a filmet, pedig olyan „segítői” vannak, mint Aaron Taylor-Johnson, Jodie Comer és Ralph Fiennes, de hát ez igazából az ő felnövéstörténete, amely során már ilyen fiatalon kénytelen felelősséget vállalni, és mindent megtenni azokért, akiket szeret. Ralph Fiennesnak pedig, aki a sztorinak csak egy későbbi pontján bukkan fel, szintén egy csodás és emlékezetes karakter jutott, ő a film lezárásában játszik hatalmas szerepet, és micsoda lezárás az!

Nem is érdemes többet elárulni a filmről, ami biztosan sokakat kikészít majd, ám az kétségtelen, hogy egy egyenesen az elevenünkbe vágó, nyers, mégis rendkívül érzelmes mestermű lett Danny Boyle új 28-filmjéből. Aki pedig értetlenül áll a több mint fura utolsó jelenettől, ne feledje, hogy kb. fél év múlva, 2026 januárjában érkezik az új trilógia már leforgott második (összesítve a franchise negyedik) része, a 28 Years Later: The Bone Temple (28 évvel később: A csonttemplom), amit viszont nem Danny Boyle rendezett, hanem Nia DaCosta (Little Woods, 2021-es Kampókéz), akinek azt üzenjük: még vért, még verejtéket, még könnyeket!


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A félénksége miatt vállal meztelen szerepeket, mindig titkolja a párkapcsolatait, és „eltolta” magától Harvey Weinsteint – Eva Green 45 éves
Bár Párizs a kedvenc városa, már 20 éve boldogabb Angliában, és bár egyiptológus akart lenni, 14 évesen Isabelle Adjani megváltoztatta az életét. Íme Eva európai és hollywoodi sikertörténete.


Eva Gaëlle Green Párizsban született 1980. július 6-án, édesanyja, Marlene Jobert (születési neve Maurer), algériai-zsidó származású francia színésznő, édesapja, Walter Green pedig svéd és francia származású fogorvos. Eva gyakran jellemezte magát „nem gyakorló zsidóként”, aki gyerekként soha nem járt zsinagógába. „Úgy érzem, hogy a világ polgára vagyok. A filmnek és az életnek nincsenek határai.” Van egy kétpetéjű ikertestvére is, Joy, akivel elsősorban Párizs 17. kerületében nőttek fel. A családját burzsoának írta le, és megjegyezte azt is, hogy az ikernővére nagyon különbözik tőle. A vezetéknévük egyébként a svéd „gren” szóból származik, amely „faágat” jelent.

Eva Franciaországban tanult az angol nyelvű American University of Paris egyetemen, a tanulmányai egy részét pedig Angliában és Írországban töltötte. Csendes, visszafogott tanuló volt, aki élénk érdeklődést mutatott az egyiptológia iránt már hétéves korában, amikor először meglátogatta a párizsi Louvre-t.

14 éves volt azonban, amikor megnézte az 1975-ös Adéle H. története című François Truffaut-filmben Isabelle Adjanit, akinek az alakítását látva elhatározta, hogy belőle is színésznő lesz.

Édesanyja eleinte fenntartásokkal kezelte Eva színészi ambícióit, attól tartva, hogy az túl nagy terhet jelenthet az amúgy érzékeny lányának, végül azonban támogatta a törekvéseit. 17 évesen Eva beiratkozott a párizsi St. Paul Drama School hároméves színészkurzusára. Később elmondta, hogy az iskolai előadásokban mindig a „vérbeli gonosz” szerepeket választotta, hogy így tudjon megbirkózni a mindennapi érzelmeivel.

Erről álmodozott

A színészi tanulmányai befejezése párizsi színházakban kezdett játszani, 2001-ben, 20-21 évesen még Molière-díjra is jelölték a Jalousie en Trois Fax című darabban nyújtott alakításáért. Az első filmszerepét Michael Haneke 2001-es A zongoratanárnő című filmjében játszotta, de az még inkább statisztamunka volt, ráadásul a végefőcímben sem tüntették fel a nevét.

Két évvel később azonban, mindjárt az első mozifilmes feltűnése, ami rögtön főszerep is volt, meghozta a színészi áttörését: ez volt Bernardo Bertolucci Álmodozók (2003) című filmje.

A legendás rendező így jellemezte akkor Evát: „Olyan gyönyörű, hogy az már igazságtalan.” A szülei kezdeti ellenkezése ellenére bólintott rá Bertolucci ajánlatára, a filmben ugyanis számos meztelen jelenetben szerepelt, és később bevallotta, a forgatáson abszolút jól érezte magát, viszont eléggé zavarba jött, amikor a szülei is megnézték a filmet. Az alakítását pozitívan fogadták a kritikusok, egyesek az amerikai Liv Tylerhez hasonlították.

Vesper a neve

Az Álmodozókban nyújtott alakítása felkeltette Ridley Scott rendező figyelmét, aki a 2005-ben bemutatott hollywoodi eposzban, a Mennyei királyságban Szibilla, Jeruzsálem királynőjének szerepét osztotta rá. Ez a film nemzetközi elismertséget hozott számára, igaz, a mozis változatában jelentősen lecsökkentették a szerepét, szóval Green kifejezetten örült, amikor később, a rendezői változatban újra kiemeltk a karaktere összetettségét.

Nem is kellett sok a következő, még nagyobb filmes eseményhez: nagyjából az utolsó pillanatban kapta meg Vesper Lynd szerepét a 2006-os Casino Royale című Bond-filmben. A forgatás ugyanis már folyamatban volt, és a rendező, Martin Campbell szerint „a szereposztás elég nehéz volt, mivel még nem volt meg a végleges forgatókönyv, a a Bond-lányok kapcsán pedig addig csupán annyi volt a lényeg, hogy milyenek a mellei meg a feneke.” Campbell azonban látta Green alakítását a Mennyei királyság rendezői változatában, és felkereste őt. A színésznő elolvasta a forgatókönyvet, és úgy találta, hogy Vesper karaktere sokkal mélyebb, mint a legtöbb Bond-lányé. A filmért később pozitív kritikákat kapott, és azóta is az egyik legjobb Bond girlnek tartják, az Entertainment Weekly egyenesen a valaha volt négy legjobb közé választotta. A Casino Royale-ban nyújtott alakításáért pedig Eva 2007-ben BAFTA-díjat kapott az év legjobb feltörekvő színészeként.

Tim Burton múzsája

A Casino Royale óriási sikert aratott a mozipénztáraknál szerte a világon, ezért utána természetesen rendesen beindult Eva hollywoodi karrierje is.

2007-ben feltűnt Az arany iránytűben, majd volt néhány függetlenfilmes szerepe, többek között Fliegauf Benedek Méh című filmjében, 2010-ben.

2012-ben találtak egymásra Tim Burton rendezővel (állítólag csak szakmai értelemben) az Éjsötét árnyék kapcsán. Azóta két további filmet forgattak együtt: a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit (2016) és a Dumbót (2019). 2014-ben két kultfilm folytatásában is feltűnt nagy szerepekben, a 300: A birodalom hajnalában és a Sin City: Ölni tudnál értében. Ugyanebben az évben bevállalt egy hosszabb munkát is, három éven és három évadon át szerepelt a Londoni rémtörténetek című gótikus horror-fantasysorozatban.

Fontos még megemlíteni a 2019-es Ígérem, hogy visszatérek című űrhajós drámáját, amelyet sokan a legjobb alakításának tartanak, bizonyos bennfentesek szerint nem sokkal maradt le az Oscar-jelölésről sem. Utoljára pedig A három testőr új, kétrészes feldolgozásában láthattuk Miladyként a magyar mozikban 2023 őszén (A három testőr: D’Artagnan) és 2024 tavaszán (A három testőr: Milady).

Parasztok, B-kategóriás szemét és hányás

2018 áprilisában bejelentették, hogy Green főszerepet fog játszani az A Patriot című sci-fi-thriller műfajú filmben. 2020 augusztusában viszont már arról számoltak be, hogy a színésznő, aki egyben a projekt executive producere is volt, beperelte a produkciós céget, a White Lantern Filmet, mert miután végül leállították a filmet, nem fizették ki neki a 800 000 fontos tiszteletdíjat, pedig erről korábban fizetési kötelezettséget vállaló szerződést kötöttek. A White Lantern a saját keresetében azt állítja, hogy Green tönkretette a filmet, például azzal, hogy további drága stábtagok felvételét követelte. A cég azt is állította, hogy Green több mint 1 millió fonttal tartozik nekik, miután kilépett a projektből.

Végül Eva 2023 áprilisában megnyerte a pert, amely során nyilvánosságra kerültek a barátainak küldött WhatsApp-üzenetek, amelyekben a színésznő a stábtagokat „parasztoknak”, a produkciót „szar B-kategóriás filmnek”, a producer Jake Sealt pedig „tiszta hányásnak” nevezte.

A bíró azonban megállapította: „Lehet, hogy Green rendkívül kellemetlen dolgokat mondott Seal úrról és a stábról, de ez abból fakadt, hogy őszintén aggódott, amiért a Seal úr irányítása alatt készülő film nagyon rossz minőségű lesz, és nem fogja igazságosan visszaadni azt a forgatókönyvet, amely iránt ő és a korábbi rendezők annyira lelkesek voltak.”

Titokzatos és paradox

Eva 2005 óta, tehát már 20 éve Londonban él. Azóta többször kijelentette, hogy Angliában boldogabb, mint Franciaországban. Amikor pedig arról kérdezték, hogy miért szeret grafikus, szexuálisan túlfűtött szerepeket játszani, Green ezt „paradoxnak” nevezte, hiszen saját bevallása szerint félénk természetű. „Nem igazán értem, miért csinálom ezt. Terápiára kell járnom!” Azt mondta, a sötét, torz lelkű karaktereket is kedveli, mivel azok lehetővé teszik számára, hogy felszabadultnak érezze magát. Ettől függetlenül igyekszik változatos szerepeket vállalni, hogy ne skatulyázzák őt be.

A magánélete viszont teljes rejtély. Annyit tudni nagyjából, hogy sosem volt férjnél, és nincsenek gyermekei, 2002 és 2003 között együtt volt az Álmodozók-beli partnerével, Michael Pitt-tel, 2005 és 2007 között pedig a nála 14 évvel idősebb Marton Csokassal, akivel a Mennyei királyságban játszott együtt. Pletykálták, hogy 2015-ben viszonyba kezdett Tim Burtonnel is (köztük már 22 év különbség van), de ezt sosem erősítették meg. Eva gyakran osztotta meg gondolatait a szerelemről és a párkapcsolatokról, elárulva, hogy nagyra értékeli a függetlenséget és a magányt, s megnyugvást talál abban, hogy távol él a reflektorfénytől. Beszélt arról is, hogy milyen nehéz egyensúlyt tartani a párkapcsolatok és a színészi karrier között, amely gyakran hosszú utazásokat és intenzív koncentrációt igényel.

2017-ben pedig bevallotta, hogy az azóta börtönben raboskodó producer, Harvey Weinstein egy üzleti megbeszélés során nem megfelelő módon közeledett hozzá, de ő „eltolta” magától.

Evát legközelebb a Nincs idő meghalni és a True Detective rendezője, Cary Joji Fukunaga új, Vér a havon (Blood on Snow) című krimi-thrillerében láthatjuk, amely Jo Nesbø azonos című regényének adaptációja, s amelyben olyan színészpartnerei lesznek, mint Benedict Cumberbatch, Aaron Taylor-Johnson és Ben Mendelsohn. Több mint ígéretes…


Link másolása
KÖVESS MINKET: