News here
hirdetés

KULT

„Cohen egész életében egyetlen dalt írt” – a Sziámi And Friends koncertjén voltunk a Városmajori Szabadtéri Színpadon

Leonard Cohen velünk volt, hol halkabban, érzelmesebben, elgondolkodtatóbban, hol hangosan, rockosabban.

Link másolása

hirdetés

Leonard Cohen dalai mindent elviselnek. Hangot, hangszerelést, versfordítást. Hangot, mert korunk talán legnépszerűbb költője nem vokális képességeivel hódította énekesként a világot. Hangszerelést, mert dalai belső hangulatát ugyanolyan híven tudja tükrözni az egy szál gitáros előadás, mint egy nagyzenekar. Versfordítást, mert Cohen dalversei annyira sokrétegűek, hogy a legkülönbözőbb értelmezések sem hamisítják meg az eredeti gondolatokat, legfeljebb arról árulkodnak, hogy mit ébresztettek fel az átültetőben, annak lelki beállítottsága, műveltsége, történelmi-kulturális hagyományaiból következően. Mindezek tökéletesen beigazolódtak a Sziámi And Friends koncertjén a Városmajori Szabadtéri Színpadon.

Leonard Cohen életem részévé vált, amióta 1993 májusában a londoni Royal Albert Hallban volt szerencsém látni őt élőben. (Szó szerint az utolsó jegyet vettem meg…). Azóta fordítom dalait és nem dalnak szánt verseit, egyes könyvei számomra olyan spirituális menedéket is jelentenek, mint hívő embereknek a szentírások. Éppen ezért mindig érdeklődéssel követem dalainak megszólalását, legyenek azok filmek, vagy a világ bármely pontján elhangzó profi vagy amatőr előadás.

Sziámiék koncertje meglepően kezdődött: két nagyon erős, a zűrzavaros 20. századra és következményeire reflektáló dal a First We Take Manhattan, és a The Future szólalt meg, méghozzá már-már punkos erőszakossággal. Az utóbbi, amely annak idején a Született gyilkosok fekete humorú záróakkordja volt, mintha Sziámi ikonikus dalára reflektált volna: Ha előrelátó csecsemő lettél volna…

Csakhogy alig lehetett érteni Péter énekét, és ennek szerencsére hangot is adott a közönség. A színpad és a nézőtér közti építő jellegű csevegés után a hangmérnök megoldotta a problémát, de azért az énekes kárpótlásul felolvasta a The Future szövegét. Innentől kezdve Leonard Cohen velünk volt, hol halkabban, érzelmesebben, elgondolkodtatóbban, hol hangosan, rockosabban – hála főleg Kirschner Péter gitárjátékának. És a dalok meg is szólították a hallgatóságot, emlékek, kötődések felszabadításával is. Párommal jó néhányszor megszorítottuk közben egymás kezét, ami a mi testbeszédünk nyelvén annyit jelent: egyre gondolunk.

A Dance Me To The End of Love sokaknak A nő illatát idézi Al Pacinóval, holott a megénekelt „égő hegedű” az auschwitzi gázkamrák és krematóriumok mellett játékra kényszerített muzsikusokra utal, engem pedig ama londoni koncertre emlékeztetett, amelyet Cohen ezzel a dallal kezdett.

Élmény volt hallani Sóvári Fehér Anna tisztán csengő énekét a Suzanne-ban. Eszembe jutott, hogy magyarul először Dinnyés József énekelte, és élete vége felé tervezett egy Cohen-lemezt, amelyben segítségére lettem volna, de sajnos már nem volt rá ideje. Thuróczy Szabolcs rekedtes hangjával vagányra vette az In My Secret Life-ot, ő szólaltatta meg a Closing Time-ot is, bár ez utóbbiból kissé elsikkadt a benne lévő irónia. Nem úgy, mint Csákányi Eszter előadásában a Bird On A Wire groteszk szabadság-himnuszából. Maga Sziámi, aki saját fordításait énekelte, azokban a dalokban remekelt leginkább, amelyek valami módon a halálhoz kötődtek. Többször is megjegyezte, hogy „Cohen egész életében egyetlen dalt írt”, de – ezt már én teszem hozzá – az az egyetlen dal az ő egész életéről és millió mások életéről szólt, és ennek az elmúlás elválaszthatatlan része. Így erősödött meg bennem a The Guests haláltánc-képe, a Darkness morbid szerelmi vallomása és mindenekelőtt a Cohen életében utoljára megjelent lemez, a You Want It Darker, amelyben a költő búcsúzik az élettől és készen áll, hogy teremtőjével találkozzon. És hallgatva ezeket a megrázó sorokat, az járt az eszemben: vajon másfél hónapja meghalt édesapám mire gondolhatott utolsó perceiben? Ő is szerette Cohent, neki a Take This Waltz volt a kedvence, ami ezen az estén nem hangzott el.

A Halleluja nélkül persze senki nem mehetett volna haza, hiszen ez lett Leonard Cohen védjegye, holott a lemezkiadó nem is akarta rátenni az 1984-es Various Positions című albumára. Később pedig maga a szerző mondta, hogy „ideje lenne moratóriumot hirdetni a feldolgozásokra.” Mi is számtalanszor hallottuk már Kulka Jánostól az izraeli katonanőkig, de bárhol rátalálunk, minden verzióban meghallhatjuk, legyen akár egy utcai falshmob, leragadunk.

hirdetés
Sziámi figyelmeztetett: bár számos felekezet magáénak tekinti, ez valójában egy szerelmes dal. Maradjunk annyiban, hogy az is. Mindenesetre ezen az estén is betöltötte szívünket, és sokan énekeltük-dúdoltuk-suttogtuk a refrént.

És ehhez még jött egy különleges élményem: amikor Péter elkezdte a Halleluját énekelni, levettem a szemüvegemet, ami nélkül szinte létezni sem tudok – és sokkal élesebben láttam! Ezt magyarázza meg valaki…


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Poszttraumatikus stressz szindrómát kapott a Jeffrey Dahmer-sorozat egyik stábtagja
Nemcsak a sorozat témája nehezen emészthető, a forgatás is egy horrorral érhetett fel számára.
Fotó: Netflix - szmo.hu
2022. október 01.


Link másolása

hirdetés

A Netflix új sorozata, a Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori egyik stábtagja azt állítja, hogy PTSD-t, vagyis poszttraumatikus stressz szindrómát kapott, miután megtekintette a széria trailerét, mivel az felidézte benne, hogy milyen borzalmasan bántak vele a stábtagok.

A stáb két fekete női tagjának egyike, Kim Alsup szerint folyamatosan összetévesztették egy másik fekete nővel, aki szintén a műsorban dolgozott. A nő odáig ment a Los Angeles Times beszélgetése során, hogy a Jeffrey Dahmer-sztori volt

„az egyik legrosszabb műsor, amelyen valaha dolgoztam... igazán kimerítő volt.”

A megkönnyebülést csak a hatodik rész hozta el számára, amit a szintén fekete Janet Mock írt, és Paris Barclay rendezett. Alsup szerint a stáb több szabályt sem tartott be, mint például a mentális egészségügyi koordinátorok biztosítása, amiről korábban a Netflix azt nyilatkozta, hogy mindenki számára hozzáférhetővé tették.

Alsup mindenesetre nem nézi a szériát, mivel túl sok rossz emléket idézne fel benne, amitől csak felerősödik a poszttraumatikus stressz szindrómája. Nem ő az egyetlen, aki a streaming óriás sorozata ellen felszólalt az utóbbi időben.

hirdetés

Rita Isbell, Jeffrey Dahmer áldozata, Errol Lindsey húga, aki 1992-ben Dahmer perében érzelmes nyilatkozatot adott, neheztelte, hogy a sorozat alkotói nem keresték meg a műsorral kapcsolatban.

Szerinte illet volna megkérdezni tőle, hogy bánja-e ha feldolgozzák a történteket, ugyanis így felszakították a régi sebeit és a sorozattal újraélte a tragikus történteket.

Mindenesetre a Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztorit elképesztő sikerként könyvelheti el a Netflix, ami az egyik legjobb évadpremiert produkálta. A kategóriájában mindössze négy sorozat előzi meg, vagyis ezek produkálták a legjobb nyitányokat eddig, illetve azóta, hogy a szolgáltató órákban és nem megkezdett percekben méri a nézettséget: a Nyerd meg az életed, a Mindannyian halottak vagyunk, a Stranger Things negyedik évada és A Bridgerton család második évada.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Meghalt Coolio, a 90-es évek népszerű rappere
A Gangsta's Paradise 59 éves szerzőjével szívroham végezhetett. 1996-ban Grammy-díjat nyert a világhíres számmal.

Link másolása

hirdetés

59 éves korában elhunyt Coolio, eredeti nevén Artis Leon Ivey Jr., amerikai rapper, hiphop-előadó.

A sztár halálának hírét barátja és menedzsere, Jarez Posey közölte a CNN-nel, egyelőre azonban nem adtak ki információt az okokról. Meg nem erősített információk szerint szívroham végzett a népszerű előadóval.

A hírcsatorna információi szerint tűzoltók és mentők jelentek meg a zenész Los Angeles-i házánál helyi idő szerint szerda délután 16 óra körül. AZ életét 45 percen keresztül próbálták megmenteni, de nem jártak sikerrel.

Coolio a kaliforniai Comptonban született és nőtt fel. Fiatalon reptéri biztonsági őrként és önkéntes tűzoltóként is dolgozott, mielőtt zenei karrierbe kezdett.

Előadói pályafutása legnagyobb mérföldköve a Veszélyes kölykök (Dangerous Minds) című filmhez írt betétdala, a Gangsta's Paradise, ami minden idők egyik legismertebb rapszáma lett.

hirdetés
Coolio – Gangsta's Paradise

A dallal 1996-ban Grammy-díjat nyert, 2022 nyarán pedig megtekintése a YouTube-on átlépte az egymilliárdos határt, és a streamingszolgáltatókon is igen népszerű. Szintén népszerű dala még az 1997-es Nekem 8 (Nothing to Lose) című filmben felhangzó C U When You Get There.

Coolio számos rajzfilm és gyerekműsor zenei anyagán dolgozott többek között a Cartoon Network és a Nickelodeon csatornáknak.

A sztárnak hat gyereke van, egyetlen feleségétől, Josefa Salinastól 2000-ben vált el.

Videó címe

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Amerika legbetegebb sorozatgyilkosa így úszta meg évekig – A Jeffrey Dahmer-sztori
Miből lesz a cserebogár, avagy hogy lesz egy furcsa kisfiúból a rettegett Jeffrey Dahmer.

Link másolása

hirdetés

Jeffrey Dahmer szörnyeteg volt. Jeffrey Dahmer egy elhanyagolt gyerek volt. Jeffrey Dahmer embereket ölt, savban oldotta fel őket és/vagy megette a húsukat. Jeffrey Dahmer magányos volt. Jeffrey Dahmer egy magányos, beteg, szánandó, borzalmas tetteket elkövető ember volt, akit végül utolért a sorsa: letartóztatása után a börtönben agyonverték 34 évesen. Jeffrey Dahmer sérülékeny, kapcsolódni képtelen, sokszoros személyiségzavartól szenvedő emberi roncs volt. Körülbelül ezeket az első pillantásra egymásnak ellentmondó minőségeket jeleníti meg a zseni veterán sorozatkreátor, Ryan Murphy (American Crime Story) a Dahmer – Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori című netflixes miniszériájában.

Az ellentmondásos minőségekkel pedig kábé annyit akarhat, amit eddig is mindig minden sorozatával, melyek egytől egyig – még a Glee is – érzékenyíteni akart, árnyalatokat mutatni, elfordulni a fekete-fehértől, az egymás megbélyegzésétől a tényleges emberismeretig. De azért valljuk be, nagy fába vágta a fejszéjét – vagy húsbárdját -, amikor Amerika Ted Bundy és Ed Gein mellett leghírhedtebb sorozatgyilkosának életét tervezte bemutatni. Hogyan lehet úgy elmesélni egy ilyen iszonyatos történetet, hogy lekösse a nézőt, legyen kapcsolódási pontja, ha már azonosulni nehezen is tud, és ne hagyja abba már az első rész után a sorozatot az iszonytól? Mert Dahmer lefelé, és egyre mélyebbre süllyedő spiráljában benne lenni nem komfortos érzés.

Ezt a sorozatot nem élvezettel nézzük, maximum az emberi természet legsötétebb oldalára kíváncsi elrettenéssel.

Úgy lehet sikeresen ezt megtenni, és Murphynek sikerült, hogy szenvtelenül, minden filmes eszközzel – színészi játék, dramaturgia, vizualitás stb. – azon dolgozik, hogy ezt a sztorit a lehető legnagyobb távolságtartással, ugyanakkor megértéssel is mesélje el. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást. Undorodhatunk valamitől úgy is, hogy közben értjük, miért vált ilyenné.

Dahmer minden emberi képzeletet alulmúló tettei mögött, mint minden patológiás eset mögött, sok személyes történeti is motívum áll.

A terhesség alatt is végletesen gyógyszerfüggő, instabil anya gyakorlatilag végig drogozza a magzatot, aki mások számára „furcsa” gyerekként már ekkor magában izolálni és szégyellni kezdi a másságát. Mindezt a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában, ahol a konzervatív értékekhez társuló álszentség a Dahmer feletti generáció képében még erősen megbélyegezte a melegeket (Dahmer is meleg volt).

Onnantól meg, hogy valakit a társai nyominak bélyegeznek a suliban, már csak háttér kérdése, mennyire viszi magasra az önbecsülését, vagy épp ellenkezőleg: mennyire löki a legmélyebb, legzsigeribb harag pokoli bugyraiba, ahol már az élő nem is vonzó, csak a kontrollálható zombi az, és a szétcsonkolt testrészek.

hirdetés

Jeffrey Dahmer háttere egy pillanatig sem volt biztonságos érzelmileg: a pszichiátrián kikötött anyával, az apával, aki valójában érzelmileg nincs jelen, a tényleges törődés hiánya , azaz a tökéletes magány vette körül. A lejtőn való elindulást egyértelműen a 17 éves kiskorúként hónapokra magára hagyottság indította el, ekkor kezdett el kimaradni az iskolából, fiktív valóságot gyártani és masszívan alkoholizálni.

Murphy tehát nem bagatellizálja el a hátteret, de sötét, homályos, füstös-mocsárszínű képeivel folyton azt sugallja, a pokolban járunk ezzel az emberrel együtt, akinek kábé fogalma sincs, hogy ő maga kicsoda, csak a legzsigeribb ösztönei után megy.

Evan Petersnek már azért is taps jár, hogy elvállalta ezt a hatalmas kihívást jelentő szerepet, amiben nemhogy helytáll, hanem képes úgy ábrázolni Jeffrey Dahmert, hogy minden árnyalatát meg tudja mutatni a torzult személyiségnek: a szorongásait, a drámáját – lásd az első gyilkosságot – és a beteg elméjéből érkező vágyakat, amiknek nem tud ellenállni.

Sem a kreátor, sem a színész nem mentik fel Dahmert, de a remekül megírt Amerikai Crime Story alkotója már ráérzett arra, ezt a sorozatot 2022-ben meg lehet csinálni, és végig lehet merni nézni anélkül, hogy öncélúnak éreznénk az erőszakot. Sőt, ellenkezőleg: fájdalmasnak látjuk, mint ahogy megerőltető végignézni mindazt, amit művel, de mivel látjuk, hogy jut el A-ból B-be, aztán C-be stb., végig érthetőek a folyamatai. És tehetetlenül dühösek is vagyunk, hogy mekkora ziccert hagy ki a rendőrség éveken keresztül.

És akkor még nem beszéltünk a társadalmi vetületről, ami csodásan tükröt tart az amerikai szociális/rendfenntartó szisztémának:

egy szőke, fehér srác hosszú éveken át tudta úgy megúszni egy feketék lakta környéken, hogy bár volt dolga a rendőrséggel, - őrizetbe vették és nyilvántartásba is került -, bárki is komolyan vegye akár a fűrészhangra zokogva elalvó szomszéd nő sirámait vagy a lakásából áradó bűzt

– Dahmer itt tárolta a hullákat és a testrészeket - , csak azért, mert inkább hittek egy jól színészkedő sorozatgyilkosnak, mint a becsületes, de háborgó feketének. Az áthallások itt sem félretehetők. Ha nagyon didaktikus akarna lenni Murphy, azt is mondhatná a Dahmerrel, hogy kapja be a társadalom, így figyeltek egymásra, magatokra, a magzataitokra, a gyerekeitekre, a feketékre, és egyáltalán, így néztek magatokba – és ezzel ilyen szörnyszülötteket hoz mindez létre. De nem különösebben didaktikus, úgyhogy mindez a sorok között marad.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés
KULT
Új klip: Megjelent Kulka János legelragadóbb dala az érkező lemezéről
Arról a kivételes, túlfűtött és magányos állapotról szól, amikor vége az előadásnak és a nyüzsgés megszűnik.

Link másolása

hirdetés

Különleges természeti jelenségnek lehetünk fül- és szemtanúi a zene segítségével, mert megérkezett „a Hold a párkány szélére ül”.

Kulka János színművész hamarosan megjelenő, személyesen dedikáltatható kiadványának harmadik előfutárában, az „Esti dal”-ban hangzanak el ezek a sorok, amely az egyik legszebb szerzemény a korongról. Arról a kivételes, túlfűtött és magányos állapotról szól, amikor vége az előadásnak, és a nyüzsgés megszűnik.

Az október 7-én debütáló, sorban harmadik ’Pálmaszív’ című nagylemez hét évig készült - Tövisházi Ambrus zeneszerző és Tariska Szabolcs szövegíró a színész betegsége előtt kezdtek a közös munkába, és az „Esti dal” volt az első olyan, közös felvétel, amelyet Kulka János élőben is előadott, köztük a legendássá vált utolsó, Müpás koncertjén.

„A Merényi Dávid által rendezett, különleges kameramozgással felvett videóetűd legnagyobb kihívása talán az volt, hogy mik legyenek azok a tárgyak, amelyek körülveszik a színészt - az eredmény bár rövid, de semmihez nem hasonlítható, érzelmes mozgóképes élmény lett” – osztotta meg a szerzőpáros a zeneszámhoz társuló kisfilm hátterét.

A napokban Kulka János további örömhírt jelentett be hivatalos Facebook-eseményében, ugyanis az előadó személyesen is dedikálja a hallgatók frissen megszerzett fizikai példányát október 11-én, 16 órakor az MG Records Lemezboltban.

Az albummegjelenés további fejleményeiről bővebb infók ITT

hirdetés

VIDEÓ: Kulka János - Esti dal


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk