Clint Eastwood egyetlen dolgot tud, de azt nagyon – megnéztük A csempészt
Jáj, nehéz ez, több oldalnyi mondanivalóm lenne, és akkor még nem is beszéltem a filmről. Azért igyekszem rövid(ebb)re fogni.
Clint Eastwood színészként kicsit olyan mint az X-Faktor a zenészeknek, bizonyos szint fölött illik lenézni.
Bármennyire is szeretném magamat a bizonyos szint fölött látni, sosem tudtam teljes szívvel osztani ezt a nézetet.
Eastwood nyilván nem olyan értelemben jó színész, mint mondjuk Robert De Niro vagy Dustin Hoffman, nem ezerarcú átváltozó zseni. Clint Eastwood egy dolgot tud hozni, azt viszont nagyon: az intelligens (dörzsölt), jóképű keményfiút. És ezt hitelesen. Még soha, egy film alatt sem kiáltottam fel így: „Baszki, Clint, egy jóképű, intelligens keményfiú nem ilyen, hiteltelen amit csinálsz!” És ez működik a spagetti westernekben – A jó a rossz és a csúf mára egyértelműen filmklasszikusnak számít –, működik Dirty Harryként, és működik a Kelly hőseiben, és szívesen megnézem.
Egyébként kicsit elszégyelltem magam. Valamiért meg voltam róla győződve róla, hogy Clint Eastwoodnak alig maroknyi rendezése van. Egy mentségem van, hogy legalább ellenőriztem a dolgot, mielőtt hülyeségeket irkálok össze, így meglepődve konstatáltam, hogy 40 cím szerepel az IMDb-n a a filmográfiájában rendezőként.
Túl sok rendezését eddig nem láttam. A Nincs bocsánat volt az első, és meg kell mondanom, nem tetszett, emlékszem, Schilling Árpival, aki akkoriban színjátszókör-féleséget vezetett a giminkben, milyen lekicsinylően beszélgettünk róla, hogy 4 Oscart is bezsebelt. Akkoriban sok kritikus az egekbe dicsérte a filmet, amiért felrúgja a hagyományos kategóriákat – a hős cowboy egy kiégett öregember, a párbajhős rövidlátó, a főhős legjobb barátja egy exrabszolga. De hát lássuk be, Sergio Leone után azért ez már nem akkora truváj, Clintnek pedig bőven volt alkalma tanulni tőle.
Az Űrcowboyok vagy a Millió dolláros baby viszont rendben volt, semmivel nem rosszabbak, mint akármelyik hollywoodi film, és ami Eastwood mellett szól: minden filmjén érezni, van mondanivalója a világról, és ez egyáltalán nem magától értetődő.
Eastwoodnak van egy trükkje, ami önmagában sokat segít abban, hogy a filmjei népszerűek legyenek: mindig felkér maga mellé 3-4 nagy nevet, ami egyben magabiztosságot is sugall.
Nem fél attól, hogy a többi sztár mellett elhalványul. Ez A csempész esetében sincs másként.
Amikor megnéztem a szereplőgárdát, már tudtam, hogy ezt a filmet látni akarom. Akinek legjobban megörültem, az Dianne Wiest volt. Wiest a 80-as években Woody Allen kedvenc színésznői közé tartozott. A legemlékezetesebb alakítást talán a Hannah és nővéreiben nyújtotta, de feltűnt a Kairó bíbor rózsájában, a Szeptemberben és A rádió aranykorában is. Érdekes, hogy a 90-es évek elején Woody Allen egy interjúban azt mondta, Dianne Wiest azok közé a színészek közé tartozik, akikkel bármikor szívesen együtt dolgozik, ennek ellenére az 1994-es Lövések a Broadwayn volt az utolsó közös munkájuk. De más kultikus filmekben is feltűnt a hölgy, például az Ollókezű Edwardban és Az őrült nők ketrece amerikai verziójában, valamint a Madárfészekben is.
Azután ott van Andy Garcia, akit még az Aki legyőzte Al Caponéban szerettem meg. A Keresztapa III. egykori ifjú maffiózója mostanra elég öreg lett ahhoz, hogy ő játszhassa a mexikói kartellfőnököt.
Laurence Fishburn olyan név, aki a hozzám hasonló, régebb óta fiataloknak is ismerős, ha máshonnan nem, a Mátrixból, a fiatalok pedig olyan szuperhősös filmekben is láthatták, mint az Acélember, vagy legutóbb A hangya és a darázs.
Eastwood biztosra ment, a fiatalabb generáció is találhat kedvencet Bradley Cooper személyében. Egy DEA ügynököt alakít, akárcsak Michael Peña, akit a Hangya-filmek lökött Luis-ja után fura komoly szerepben látni – tehetségét mutatja, hogy sokáig fel sem ismertem, annyira más itt.
Leo Sharp, az igazi "Tata" A történet középpontjában Earl Stone, egy koreai háborút megjárt veterán áll. Earl 90 éves. Szinte minden idejét és pénzét a kertészetének szenteli, sásliliomai különösen híresek. Eközben viszont elhanyagolta az emberi kapcsolatait. Felesége elhagyta, lánya teljesen elidegenedett tőle, miután Earl elfedkezett az esküvőjéről. Egyedül unokája tart ki mellette. Earl csődbe megy, és miután családja nem látja szívesen, nagyon úgy tűnik, nincs kiút a bajból, szó szerint nem maradt semmije a teherautóján kívül. Ám ekkor megkörnyékezi az egyik mexikói kartell, azt akarják, legyen a drogfutáruk. Az öreg némi vívódás után belemegy. Azzal álltatja magát, hogy csak egyszeri alkalom – de persze nem tud ellenállni a könnyű kereset csábításának.
Hamar kiderül, hogy ő az ideális drogcsempész.
A kora miatt eleve senki sem gyanakszik rá, ehhez járul még az, hogy büntetlen előéletű háborús veterán, sőt, mint egy-egy jelenetből kiderül, az is erősen mellette szól, hogy fehér amerikai férfi.
Az egyik jelenetben például az őt kísérő két mexikóit meglehetősen erőszakosan számon kéri a rend őre, hogy mit keresnek a környéken. Amikor Earl közli, hogy neki dolgoznak, néhány perc alatt sikerül elsimítania a konfliktust.
Az öreg azon kapja magát, hogy amint elkezd pénzt keresni, szépen az élete is helyrebillen. Új autót vesz a régi roncshalmaz helyett. Megmenti a házát és a kertészetét, pénzt ad a háborús veteránok leégett törzshelyének felújítására, fizeti az unokája egyetemi tanulmányait és az esküvőjét. Próbál helyrehozni mindent. Bár volt felesége (Dianne Wiest) megjegyzi az egyik jelenetben: "Nem kell meggazdagodnod csak azért, hogy visszafogadjunk" – valójában pont az ellenkezőjét látjuk. Talán azért, mert Earl csak a pénzzel képes gondoskodni másokról, ezzel tudja kifejezni a törődését, de tény, hogy minél jobban fut a szekér, annál közelebb kerül a szeretteihez.
Ám ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, általában nem is az. Hamarosan konfliktusba kerül a kartellel. A főnököt megölik, az új góré pedig nehezen tűri, hogy Earl nem hajlandó fegyelmezetten követni az utasításokat, hanem a saját szabályai szerint akar dolgozni. Ahelyett, hogy egyenesen leszállítaná az árut, kerülőket tesz, ha kedve úgy tartja, megáll kurvázni. A drogügyekkel foglalkozó hatóság, a DEA is a sarkában liheg. Amikor Earl az egyik „üzleti út” közben megtudja, hogy volt felesége, Mary halálos beteg, és csak napjai vannak hátra, választania kell, hogy a családja mellett lesz, vagy cserbenhagyja őket – mint oly sokszor –, és a feladatra koncentrál, nehogy még jobban magára haragítsa a kartellt.
Végül a szívére hallgat, és utolsó napjaiban ápolja Maryt. Ezzel sikerült megtörnie a jeget: lánya, aki addig egy helyiségben sem szívesen tartózkodott vele, meghívja magukhoz hálaadásra. Az öröm azonban rövid: a gengszterek megverik és halálosan megfenyegetik, a DEA-ügynökök pedig megtalálják és letartóztatják. A férfi a bíróság előtt minden ellene felhozott vádpontban bűnösnek vallja magát. Egyetlen vigasza lehet, hogy a hallgatóság soraiban ott ül a családja, akik ezek után is biztosítják, hogy mellette állnak.
A filmnek ez az egyetlen igazán nehezen hihető pontja: Earl lánya, aki addig szinte hallani sem akart róla, és épp csak kezdett megenyhülni iránta, minden további nélkül lenyeli, hogy apuka drogcsempész lett? Mekkora ennek a valószínűsége?
Maga a film megtörtént esetet dolgoz fel. Leonard Sharp, az 1924-ben született, második világháborús veterán és díszkertész (állítólag még a Fehér Házba is meghívták virágot ültetni) minden idők legidősebb és legsikeresebb drogcsempésze volt, aki valaha a mexikói kartelleknek dolgozott. 2011-ben tartóztatták le, tehát „csupán” 87 éves volt, nem 90, mint a filmbeli alteregója. Három év börtönre ítélték, 2014-ben kezdte meg a büntetését. 2015-ben megromlott egészségére való tekintettel kiengedték. 2016 decemberében halt meg, 92 évesen.
Eastwood remekül hozza az öregurat, aki kellően tökös, de mégsem egy kivénhedt, üres macsó, aki már leszámolt az illúziókkal, és teszi, amit adott szituációban helyesnek vél. Megjárta a háborút, ezért különösebben nem fél a mexikói gengszterektől, még akkor sem, amikor indokolt lenne. Külön tetszik a filmben, hogy a kartell emberei mennyire emberiek. Nem tök egyforma, lelketlen gyilkoló gépek, ahogy azt a hasonló filmekben megszokhattuk. Vannak köztük kifejezetten szerethető alakok, Earl össze is barátkozik néhányukkal. A nyakába varrt, erőszakos kisfőnöknek pedig csupa jóságból javasolja, hogy szálljon ki a drogbizniszből, mert úgy látja, nem neki való.
Akik számomra kicsi egydimenziósak lettek, azok a DEA emberei. Lawrence Fishburrnek annyi jut, hogy utasításokat osztogat, és gondterhelten néz, őt a képességei ennél lényegesen összetettebb szerepekre predesztinálják. Bradley Cooper alakítja a Sharpot letartóztató Jeff Moore-ról mintázott DEA ügynököt, akinek úgy próbálnak némi mélységet adni, hogy az egyik jelenetben kiderül, elfeledkezett a házassági évfordulójáról – de túl sok mindent ez nem ad hozzá a karakteréhez, nincs kibontva a magánéleti konfliktus.
Kiemelném Dianne Wiest alakítását, aki a volt feleséget, Maryt egy cuki néniként mutatja be.
Az idős nők a hollywoodi filmekben többnyire vagy kiöregedett végzet asszonyai, vagy mindenkinek beszóló humorzsákok. Olyan jó végre egy egyszerű, hétköznapi idős asszonyt látni.
Egész más filmet is lehetett volna készíteni a sztoriból. Vígjátékot, amiben egy felvágott nyelvű öregúr hülyét csinál mindenkiből. Az alkotók azonban a nehezebb utat választották: megmutatták, hogy – kissé közhelyesen leegyszerűsítve – a drogcsempész is ember. Szerintem sikerült, még akkor is, ha A csempész nem tökéletes film – de létezik egyáltalán olyan?
Az alábbi videót Leo Sharp, a valódi Tata letartóztatásakor készítette a rendőrség:
