Christopher Nolan szerint 78 éve itt a világ vége, csak nem tudunk róla – Megnéztük az Oppenheimert
Ha a filmes díjkiosztókat vesszük, rendkívül hálás ez a zsáner: végy egy meghatározó történelmi érát, amelyhez valamilyen fontos esemény kapcsolódik, és/vagy végy egy meghatározó történelmi figurát, aki feltalált/elért valamilyen fontos dolgot. Így bemutathatod a múlt egyik fontos szeletét, reprodukálhatod az akkori miliőt, s ez már önmagában is mozgóképre kívánkozó mozzanat, ugyanakkor kiváló színészek átalakulásával és emlékezetes alakításával elénk varázsolhatsz egy kiemelkedő személyiséget, akit eddig csak fotókon vagy festményeken láthattunk. Egyszerre tanul és szórakozik a közönség, ráadásul az Oscar is szívesen öleli keblére az ilyesmit.
Csak amíg hat évvel ezelőtt egyetlen európai csatára koncentrált, addig ezúttal már több évtizedet is átveszünk, nevezetesen a Manhattan-terv megvalósulását, avagy az atombomba feltalálását. 1945. július 16-án, reggel 5 óra 29 perckor hajtották végre az új-mexikói Jornada del Muerto sivatagban, a White Sands kísérleti bázison az első nukleáris tesztet (amelynek Trinity, vagyis Szentháromság volt a neve), ekkor robbantották fel az első atombombát, így ezt az időpontot tekintik az atomkorszak kezdetének.
Az új amerikai tömegpusztító fegyver létrehozását takarta a Manhattan-terv fedőnév, a projektet pedig egy bizonyos Julius Robert Oppenheimer (Cillian Murphy) nevű elméleti fizikus vezette a kormány megbízásából, és olyan ismert tudósok vettek benne részt, mint pl. Enrico Fermi (Danny Deferrari), Richard Feynman (Jack Quaid), Isidor Rabi (David Krumholtz), Ernest Lawrence (Josh Hartnett), Hans Bethe (Gustaf Skarsgård), Lilli Hornig (Olivia Thirlby), nem mellesleg pedig két honfitársunk, Teller Ede (Benny Safdie) és Szilárd Leó (Haumann Máté). Már ebből a listából is látszik, hogy nem mindennapi szereplőgárdát sikerült Nolannek összeverbuválnia az Oppenheimerhez, főként, ha még megspékeljük olyan nevekkel, mint pl. Matt Damon (Leslie Groves altábornagy), Robert Downey Jr. (Lewis Strauss), Gary Oldman (Harry S. Truman elnök), Emily Blunt (Kitty Oppenheimer), Florence Pugh (Jean Tatlock), Alden Ehrenreich (szenátusi tanácsadó), Jason Clarke (Rober Robb), Kenneth Branagh (Niels Bohr), Tom Conti (Albert Einstein), Matthew Modine (Vannevar Bush), Dane DeHaan (Kenneth Nichols alezredes), Rami Malek (David Hill), Casey Affleck (Boris Pash), vagy James Remar (Henry Stimson).
Szerencsére Nolan többnyire meg is becsülte a sztárjait, és jó szerepeket vagy jó jeleneteket írt nekik, amit ők meg is háláltak, mindenki a tudása legjavát hozta itt. Közülük természetesen a főbb szerepeket alakító Cillian Murphyt, Emily Bluntot, és Robert Downey Jr.-t emelhetjük ki, de Benny Safdie is emlékezetes Teller Ede kifejezetten fontos mellékszerepében, és Tom Contival is szívesen megnéznénk egy életrajzi filmet Albert Einsteinről (Haumann Máténak két rövid szcéna jutott csupán Szilárd Leóként, de hát Nolannél, ennyi világszerte ismert tehetség közt 1-2 jelenet is megtiszteltetés).
Nos, egyrészt úgy, hogy a film promóciója némileg zavaró, hiszen az Oppenheimer valóban nem látványfilm: egyetlen nagyobb, valóban leforgatott robbantás látható benne, a Trinity nukleáris tesztté (ami sötétben zajlott), amely tényleg megkapó lett, de semmiféle forradalmi filmes effektkunsztot nem jelent, vagyis, bár Nolan hozzászokott már a legjobb vizuális effektek Oscar-díjához (Eredet, Csillagok között, Tenet), meglepne, ha az Oppenheimer is részt venne majd a 2024-es küzdelemben. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lennének ötletes vizuális trükkök és ötletek, de azok főként az ismét csúcsformában alkotó Hoyte van Hoytema (Engedj be!, Suszter, szabó, baka, kém, A nő, Csillagok között, Spectre – A Fantom visszatér, Dunkirk, Tenet, Nem) operatőrt dicséri. Az mindenesetre valóban szinte egyedülálló manapság, hogy a film egyetlen CGI-jelenetet sem tartalmaz, de azért ne gondoljuk, hogy az Oppenheimer olyan sok lehetőséget adott volna rá.
Nolan játszik a színekkel (bizonyos etapok színesben, mások fekete-fehérben láthatók, a miérteket nem írnánk le, érdemes rájönni), Jennifer Lame vágóval rendkívül pörgősre nyiszáltatta a sztorit (folyamatosan ugrálunk a helyszínek között, ahogy az időben is előre és vissza, ritka az a a jelenet, ami egy-két percnél hosszabb…), a karrierjében talán először merészebb, de nagyon is stílusos szexjeleneteket is írt (Florence Pugh-t ritkán láthatjuk ruhában), illetve olyan, átfogóan s ravaszul megírt dialóguskat adott a karakterek szájába, amelyek kiegészülve az Oscar-díjas Ludwig Göransson (Fekete Párduc 1-2, A mandalóri, Tenet) kissé „hanszimmeresre” hangszerelt, a képekre alaposan rátelepedő és rendkívül hangos zenéivel, akár egy sima beszélgetős, meghallgatási vagy tárgyalási jelenetet is izzasztóan izgalmassá tudott tenni.
Az szinte egyértelmű, hogy az Oppenheimer nem találja majd meg az útját mindenki szívéhez, főleg azokéhoz nem, akik az előzetesek alapján egy atomrobbanásokkal teleaggatott háborús vizuális orgiát vártak. Nem, ez a film „csupán” feltárja egy olyan időszak kezdetét, amelynek hatása Nolan szerint már elhozta a világ végét, s ma is éppoly nyugtalanító, mint régen, illetve kiválóan érzékelteti, hogy a totális apokalipszishez elegendő csupán egyetlen gombnyomás. Már 78 éve elég hozzá…
