Új formációval mutatkozik be az egykori Nils zenekar dalszerző-frontembere, Pogány János. A teljesen formabontó hangzásvilágú Bumel első klipjét kicsivel lejjebb lehet megnézni, de előtte jöjjön néhány szó az előzményekről.

„A Nils után még játszottam az Indigó Utcában kb. két évig, saját zenekart már nem akartam. Aztán amikor annak is vége lett, nem szerettem volna színpadon állni többet, főleg nem basszusgitárral a kezemben.

Bő egy éve még teljesen biztos voltam benne, hogy nem zenélek többet zenekarban. Zenével foglalkozom, zeneszerzéssel, felvételek készítésével, hangszereléssel, a kreatív része megvan napi szinten, az engem ki tud tölteni.

A Bumel ott gyökerezik, hogy pár éve elvégeztem egy elektronikus zenei sulit és csináltam egy elektro formációt, a Shimát, amit imádtam, de Bálint, akivel élőben előadtuk a dalokat, közben kiköltözött Németországba. Egy teljes lemeznyi anyag készen van, de csak 2 dal jelent meg közülük.

Amikor hallottam, hogy Kathy Zsolt újra menedzsmenttel foglalkozik, elküldtem neki az anyagot. Neki baromira tetszett, úgyhogy leültünk személyesen beszélni róla, amikor is nagyjából előhozta, hogy ez tök jó, de poposabbra kellene venni. Átgondoltam utána és azt válaszoltam neki, hogy ezt nem rontom el, viszont volt egy másik zenei ötletem, amivel beleférhet, hogy poposabb legyen, miközben (számomra) érdekes is marad.”

Ebből nőtte ki magát a Bumel, aminek első klipje itt látható, alatta pedig a frontember részletesen is mesél arról, hogyan állt össze a formáció és milyen terveik vannak.

A stílusról és a felállásról

„Elkezdtem dalokat írni, kifejlesztettem egy teljesen egyedi módszert, amivel bármikor kvázi gyártani tudom a számokat, egy hónap alatt megírtam 10 dalt és feldemózva elküldtem az anyagot Zsoltinak, akinek tökre tetszett. A hangszerelésen nagyon sokat agyaltam közben, elektronikus zenei megoldásokat akartam mindenképp áttenni élő hangszerekre. Már régóta mocorgott bennem, hogy bőgőzni szeretnék, de mindig visszatartott a körülményesség, ami ezzel jár.

A Shimában pl. építettem egy vonós basszusgitárt, és azt használtam színpadon elektronikus basszusok helyett, úgyhogy tapasztalatból tudtam, hogy vonós bőgővel lehet “szinti-basszusozni”. Ott még side chain kompresszáltuk a lábdobhoz, de úgy gondoltam, hogy ha megtanulok rendesen vonózni, akkor kézzel ki tudom játszani azt a jellegzetes off-beatre buffogós sidechain hangzást.

Ez hosszú és melós folyamat volt, de dióhéjban: vettem egy nagybőgőt, elkezdtem tanárhoz járni, majd zeneiskolába, közben egy barátommal elindítottunk egy manouche jazz zenekart Bajusz néven, ezzel párhuzamosan próbáltunk a Bumellel és idén már az iskolai szimfonikus zenekarban is bőgőzöm, sőt most az a megtiszteltetés ért, hogy elhívtak egy görög népzenét játszó formációba is.

A dob kérdéses volt, se elektromos dobot, sem pedig élő dobszettet nem szerettem volna, egy barátom ötlete volt ez a cajon-szett. Néztem róla egy csomó videót és nagyon megfelelőnek tűnt a feladatra, elektronikus hangminta-szerű hangja van, de egyszersmind teljesen organikus is. Úgyhogy megterveztem mindent fejben meg papíron, megrendeltem a hozzávalókat és megépítettem a cuccot. Nagyon szeretjük a hangját.

Akkordozós gitározást tuti nem akartam, de csomó popzenében mostanában van ez a pilinszkázós, kipengetős RHCP-s gitározás, ami nem viszi el a zenét hagyományos irányba, úgyhogy egy rakás jó gitártémát ki lehetett találni ebben a stílusban, így szólamhangszerként használva tök jól megmarad a hangsúly a zene lüktetésén.

A szinti leadeket először úgy gondoltam, hogy hegedűn meg lehet szólaltatni jól, de kipróbáltam mintákkal és nagyon nem adta, így keresgéltem tovább és mind hangszínben, mind pedig hangtartományban a pozan volt, amire át lehetett tenni ezeket elég szépen. Úgyhogy pozan lett.

Billentyűt is szerettem volna helyettesíteni, mint hagyományos, unalmas megoldást, de sajna nem sok más autentikus hangszer van, amivel helyettesíteni lehet, maximum a tangóharmonika, de az funkcionálisan nem lett volna jó. Elsőre rhodes hangzást képzeltem el, az nagyon nyálas volt, az orgona mutatott jót, kikevertem egy saját orgona hangot és az szól most is a dalokban. Egyébként talán 4 komponensből áll a hangzás, és az érdekessége, hogy ezek közül 2 vagy 3 nagybőgő hangminta.

Amikor elküldtem a demókat Zsoltinak, fejben már összeállt a hangszerelés nálam, és még mintákból összerakva, de nagyjából a tervezett hangszerek szóltak, pozan minta, mintázott bőgő, kb. a végleges gitártémákat játszottam fel már, olyasmi dobhangzással, amilyennek betippeltem a cajon-szett hangját, stb.

Tagokkal lement már a majd’ egy éves huzavona, beszáll, mégsem jó neki, kiszáll, szokásos. Dani, a dobos egyértelmű választás volt, vagy 10 évet letoltunk már együtt korábban, szerencsére neki is tetszett az elképzelés, nem ódzkodott ütni a cajon-szettet sem, azóta is stabil tag. Attit, a pozanost Fánczi Gábor, a nagybőgőtanárom ajánlotta a felvételekhez, de aztán megtetszett neki a történet és velünk maradt végleges tagként.

Gitárosokkal nem volt egyszerű, egy nagyon régi barátom személyében találtuk meg a megfelelő embert, akivel ketten egyébként a gypsy jazz formációt is alakítottuk, de hatalmas fájdalmunkra nyáron agyvérzésben tragikus hirtelenséggel elhunyt. Nem volt könnyű időszak.

Utána két békebeli Nils taggal alakult igen rövid ideig teljessé a banda, aztán hirdetésben sikerült végre megtalálni Bálintot, a gitárosunkat és Zolit a billentyűk mögé. Most végre mindenki stabil és boldog a szerepében, mindig aktív a zenekari cset, tervezgetünk és megdumáljuk a mindent is, napi szinten. :)”

A dalról és a klipről

„A dalról annyit kell tudni, amennyit hallani is lehet: a szöveg egy ilyen szakítás utáni önironikus, ‘sehogy se jó - de mégis jó - nekem már mindegy - szarok az egészre is’ hangulat. Önéletrajzi ihletésű darab, drum and bass lüktetés, kattog, klattyog előrefelé, mintha borítanák.

A klip érdekes sztori: úgy volt, hogy a Kathy Zsolti rendezi, kitaláltam egy ötletet, egy csaj szerepelt volna benne végig. Megírtam és átküldtem neki, erre ő úgy gondolta, hogy én nem jól látom a világot, csak ezt verbálisan nem pont így fejezte ki, aztán derült égből hirtelenséggel rám is csapta az ajtót.

Ez a mostani úgy jött, hogy a „Twist again” táncolós klipjét valamikor elindítottam egyszerre az „Ez van”-nal, és tök jól nézett ki hozzá az a twist táncolás. Fokozta ezt a darabos, idétlen hangulatot, ami a dalban van, meg olyan kicsit viccesen komoly volt, ami szintén bejövős.

Eközben Bikali Sanyi, aki fotózott minket, elvállalta, hogy operatőr lesz a majdani klipben, és Szepesi Viktort ajánlotta, mint szervező-rendező arcot. Viktor ötlete volt, hogy a táncokat rakjuk ilyen hotelben mászkálós történések közé, hogy legyen valami összekötő sztori, és neki volt kontaktja a Hotel Nemzetihez, ahol aztán leforgott a klip.

A forgatókönyvet én írtam végül, mert futottunk ki az időből és még semmi nem volt, úgyhogy kénytelen voltam kézbe venni a dolgot. Először csak írtam néhány geget és átküldtem Viktornak, hogy ilyesmi szürreális hangulatra kéne kibontani, de neki annyira nem jött át a lényeg, úgyhogy megírtam az egészet én, és mivel mondta, hogy ezt ő tökre nem érzi, átadta a rendezést is nekem.

Még szerepelni sem akartam eredetileg a klipben, nemhogy rendezni. Csak mondom.

Kicsit kötöttem amúgy az ebet a karóhoz, úgy voltam vele, hogy inkább izgalmas meg érdekes legyen, akár a minőség rovására, a trash hangulatot jobban el tudom képzelni magunknak, minthogy csináljunk még egy 12-1-tucat cinematic kinézetű sztori- vagy image klipet, ami nem is passzol hozzánk.

Az utómunka is az én művem volt, mert Sanyi vágta volna, de neki sem állt össze fejben a lényeg, úgyhogy szerintem eléggé megkönnyebbült, hogy nem neki kell ezt az egészet átlátni meg rendszerezni. Mondta is, hogy vágjuk ketten, mert ő nem látja, de másnap elküldte az összes nyerset, olyan finom utalás jelleggel. :)

A végén még ráraktam egy lapáttal erre a trash hangulatra a vhs torzítással és az idióta visszavágásokkal, de nekem izgalmasabb ezt nézni, mint a szép képet, ami az összes filmben, reklámban meg videoklipben van. Amúgy is még a Fatboy Slim - Praise you klipje volt, ami szóba jött, mint referencia, nagyon menő az a LoFi trash hangulat az egészben.”

Radics Petit kíméletlen, társadalomkritikus humora tette az ország egyik kedvenc youtuberévé. Épp úgy élcelődik a legsötétebb Facebook-kommentelőkön, ahogyan Schobert Norbin, a Luxusfeleségeken vagy épp Orbán Viktoron - utóbbiról készült paródiáját eddig több mint másfél millióan tekintették meg. Érzékenyen nyúl ugyanakkor olyan témákhoz is, mint a depresszió, az öngyilkosság, vagy épp a közösségi média rejtett veszélyei. Egy rövidebb hiátus után visszatért, és azt ígéri: idén meghatározó időszak kezdődik a csatornája történetében. 

Már 13 éve vagy jelen a YouTube-on, mostanra pedig közel 800 ezer feliratkozód van. Hogy érzed, mennyiben változtak a tartalmaid ez alatt az idő alatt? Más-e ma youtubernek lenni, mint a legelején?

A jelenlegi csatornám 8 éve fut. Ezelőtt volt még két fiókom, de ezeket törölte a platform. A második törlésnél volt 8 ezer feliratkozóm, ott majdnem abba is hagytam az egészet, nagyon lesújtott. Akkoriban még nem voltak nagy terveim ezzel az egésszel, pusztán a magam örömére és emberek szórakoztatása miatt csináltam, de azért felszökött a vérnyomásom.

Ha van egy szerelemprojekted, egy nagyon kedves hobbid, amit valaki vagy valami ellehetetlenít, akkor morcos leszel.

2021-ben furcsán hangozhat, hogy valaki csak azért volt jelen a YouTube-on, mert szeretett volna ökörségekkel szórakoztatni, mindenfajta hátsó szándék nélkül. Pedig sokan így voltunk, sőt, vagyunk is ezzel a mai napig. Ha valami megmaradt abból az időszakból, az a hobbi, a szerelemprojekt.

A mai napig ugyanazzal a szeretettel állok neki vágni, forgatni, mint 10 éve. Annyi a különbség, hogy ma már pénzt is kereshetek ezzel. Illetve, hogy ennyi követő mellett már nagyon meg kell gondolni, hogy mit mondasz, mit adsz ki a kezeid közül. Egy életre megjegyzik az emberek, ha hibázol. Ha indulatból gyártasz le egy videót, amiben valakit kritizálsz, könnyen baj lehet belőle. Ma már mindent át kell gondolnom, még a poénokat is: ha kérdőjeleket hagyok magam után, belekapaszkodnak az úgynevezett „trollok”, és most már nem 50 ember veszi magára a 800-ból, hanem 50 ezer a 800 ezerből. Ettől függetlenül ugyanúgy beleállok megosztó témákba, de azt tudatosan és átgondoltan teszem.

Számtalanszor felmerült veled szemben a vád, hogy sokat káromkodsz, ezzel rossz példát állítva a - sok esetben nagyon fiatal - követőid elé. Emellett kendőzetlenül beszélsz bizonyos társadalmi jelenségekről. És még a hajad is sétál! Van olyan kritika, amit megszívleltél?

Meglepődnél a statisztikán, hogy mennyi 20-50 közötti, és mennyi 18 év alatti felhasználó követ. Nyilván követ sok fiatal is, de nem hiszem, hogy tőlem fognak megtanulni káromkodni. Egy gyerek az utcán cifrább ocsmányságokat hall, mint nálam bármelyik videóban. Nem érzem azt, hogy az én felelősségem lenne. Elkezdtem anno egyfajta tartalmat gyártani, nem hiszem, hogy nekem kellene alkalmazkodni a felnövekvő generációkhoz.

Ugyanúgy, ahogy nekem kiskoromban megtiltották, hogy megnézzem a Rémálom az Elm utcában filmeket. Vannak erre ma már remek módszerek. Hozzáteszem, hogy már messze nem káromkodok annyit a videóimban, mint mondjuk 5-6 éve: most már nem „lételem”, hanem akkor van használva, amikor kell. Ezzel együtt ezt szerintem soha nem fogom tudni levakarni magamról. Mindig én leszek a káromkodós videós, akármit csinálok, ez a kritika mindig betalál.

Amit a szívemen viselek, az az, hogy mennyire érzékeny világot élünk 2021-ben. 13 éve még simán lehetett viccelődni a romákkal, simán kimondhattad, hogy „cigány”, nem sértődött meg senki. Ma már nem parodizálhatsz akármit, mert mindenféle fajgyűlölő nácinak állítanak be.

A politika most éli fénykorát, hiszen itt van a Facebook. Minden barom kimondhatja a véleményét, és ha kap egy lájkot a hozzászólására, azt hiszi, igaza van. Abban a tudatban él tovább, hogy ő nem hülye, és tolja tovább a f.ságait. Na, ha őket ki mered parodizálni… addig élsz! Mondjuk én még szerencsére élek. Imádom őket.

Paródiákkal váltál népszerűvé, de a puszta szórakoztatás helyett egyre gyakrabban foglalsz állást megosztó témákban is. Például Schobert Norbi és Szabó Péter, “a közhely királya” is megkapta tőled a magáét. Tudatos ez az irányváltás?

Mindig kimondtam a véleményemet az éppen aktuális dolgokról. Volt, amikor egy szinkronparódiában egy karakter szájába adtam a mondandóm, és volt, hogy arccal bele a kamerába. Szóval ez nálam mindig jelen volt, valamikor burkoltan, valamikor nyíltan, kőkeményen bele a néző arcába. Pár éve kezdtem erőteljesebben nyomni, amikor bejött a „Facebook üzeneteim” sorozat. Ott már azért mindenhez volt egy-két szavam. Még ha nem is világmegváltó gondolatokat, de valamit átadtam magamból.

Nagyot ment, több mint másfél millió megtekintést ért el az “Orbán Viktor egy napja” című paródiád, aztán az erre készült parádés reakciókat is összeszedted. Miért álltál bele ebbe? A Harry Potter átszinkronizása után, gondolom, senki nem írt volna rád, hogy megöli a (valójában nem is létező) kutyádat…

Az a helyzet, hogy már a videós pályafutásom kezdetén is nyíltan belementem a politikába. Rengeteg videóban parodizáltam az egész rendszert, például a Csernobil átszinkronizálásban, az Orbán és Putyin beszélgetős paródiában, a választások előtt is csináltam egy parlamenti vita paródiát, szóval mondhatjuk, hogy benne vagyok rendesen. Az tény, hogy a legutóbbi Orbán paródiám hatására sok ember megmozdult. Egész szélsőséges irányba ment át az egész, és akkor már nem volt olyan vicces a dolog. De azon a mai napig kacagok, hogy amikor az ember már nem tud mivel érvelni, a hajamat kritizálja, vagy azt, hogy van rajtam 20 kiló felesleg. Szerencsétlen nem létező kutyámat is miért kellett bántani? A szomszéd azóta se köszön…

Eddig 17 részes sorozatot szenteltél a neked érkező legprimitívebb üzeneteknek, a hasonló posztokat pedig a “Facebook idióták” sorozat gyűjti. Amit itt látunk, hallunk, szinte hihetetlen. Van, ami a fantáziád szüleménye, vagy tényleg ennyire hülyék (is lehetnek) egyes emberek?

Az emberek vérig sértődtek a Last of Us 2 videójáték története miatt, és a játékbeli karakterek szinkronhangjait halálosan megfenyegették. Esmeraldának lóvét gyűjtöttek a szemműtétjére. A Trónok Harcában a Joffrey karakterét alakító színészt, Jack Glessont az utcán köpték le. A Star Wars színésznőjét, Kelly Marie Trant az őrületbe kergették, mert nem tetszett az embereknek a karaktere.

Mintha épp ez ellen az ostobaság ellen szállnál harcba, már csak azáltal is, hogy közzéteszed a legsúlyosabb, néha tragédiává fajuló példákat, mint az online zaklatás miatti öngyilkosság. 

Próbálom szórakoztató köntösbe bújtatni ezeket a témákat, hogy aztán egy éles váltással elkezdjünk komolyan beszélni a dologról. Olyan világban élünk, ahol az ember bátran kiteregeti a saját magánéletét a közösségi oldalakon. Mit evett, hol nyaralt, hova megy másnap este 7-kor egyedül, satöbbi.

Vagy például lenge ruhában teszel ki képet magadról - aztán csodálkozol, hogy fent vagy szexoldalakon, utána pedig csak szégyenkezel. Nagyon sok naiv lány van, aki megbízik egy ismeretlen pasiban, akivel kettő napja beszélget a Tinderen, és elküldi neki a legintimebb képeit, videóit. Aztán rá pár napra kiderül, hogy egész jól megszedte magát a srác pénzzel fizetős pornóoldalakon. Sajnos ilyenkor döbben rá az ember, hogy mennyire elengedte magát, és hogy milyen kár volt vakon bízni mindenben és mindenkiben, aki küldött egy mosolygós szmájlit és elsütött egy jó poént. Aztán amikor kirúgnak az állásodból, már csak szívod a fogad, mert sehova nem vesznek fel. Mert aki utánad néz, "rájön", hogy egy k.va vagy. Hiába nem vagy az. Az ismerőseim közt is vannak, akik így jártak, én pedig végignéztem a szenvedésüket.

Rendszeresen kapsz fenyegetéseket, amiknek a többsége komolyan vehetetlen. Habár a neveket általában kitakarod vagy megváltoztatod, származott-e már jogi vagy egyéb problémád belőle, hogy a posztokat közzétetted?

Problémám még nem volt belőle. Vagy nem látták a sorozatot a főszereplők, vagy ha látták is, fel se fogják, hogy ők vannak benne. Egy-két alkalom volt, amikor rám írtak, de csak elismerték az igazamat. Megköszönték, hogy kitakartam a nevüket, mert nagyot égnének, ha kiderülne, hogy ők voltak azok. Ha mindenkinek kitenném a nevét, olyan cyberbullying hadjárat kezdődne a sok ezer néző által, hogy az viszont már jogi problémákat okozna. De ha nem lennének jogi következmények, akkor se tenném.

Ha kiemelek valakit, például a Facebook üzenetekben, azért teszem, hogy tudjunk beszélgetni a problémáról, amit képvisel az egyén. De semmiképp se névvel, személyi igazolvánnyal, adóazonosítóval meg TB-vel teszem.

Egész más irányvonalat képvisel például “A gonosz barát”, amiben azt mutatod be, hogyan tereli az embert a depresszió az öngyilkosság felé. A mentális egészség egyébként is visszatérő témád, korábban a pánikbetegségről készítettél videót. Mi motivál arra, hogy ezekről a témákról nyíltan beszélj a követőid előtt?

A saját tapasztalataim alapján készítem el ezeket a videókat. Amikor én beleestem ezekbe a helyzetekbe, nem volt mögöttem senki, aki értette volna a problémámat. Hisztinek fogták fel, vagy csak próbáltak együttérzően sablontanácsokat adni. Én, aki átestem ezeken, tapasztalatból tudok segíteni embereknek. Persze, minden probléma más, nem mindenki ugyanúgy van bekötve. Nem biztos, hogy az ami nekem segített, a nézőnek is fog, de egy próbát mindenképpen megér.

Legutóbb új arcodat mutattad meg a karácsonyi videódban is, ahol - részben - a fiatalabb korosztályt szólítottad meg egy fiktív gyerekműsor keretében. Egy megható, személyes élményedet mesélted el a családdal és az ajándékozzásal kapcsolatban. Hogy látod, átmennek az ilyen “társadalmi célú üzenetek?”

A közönség visszajelzése alapján igen. Szeretik, amikor a humor mellett néha egy kicsit komolyabb dolgokról beszélek, totál viccmentesen, a saját stílusomban, nem szájbarágósan. Úgy gondolom, soha nem fogok tudni az összes nézőmre hatni, ami nem is probléma, hisz mindannyian mások vagyunk. Itt is csak azt tudom mondani, ha pár ember kicsit máshogy kezdi el nézni ezt az egészet, megérte a videót elkészíteni. Számomra nagyon személyes ügy ez, mindenképp szerettem volna beszélni erről nyilvánosan is.

Korábban ápolóként dolgoztál, aztán otthagytad ezt a munkakört. Egy időre a videózástól is visszavonultál, de most újra gőzerővel dolgozol. Hogyan képzeled el a jövőt: tartalomgyártóként, teljes munkaidőben, vagy esetleg visszatérnél még valaha az egészségügybe?

4-5 éve a tartalomgyártás a főállásom. Emellett persze foglalkozom mással is, kreatív igazgató vagyok, reklámzeneszerző, illetve zeneszerző, hiszen a saját zenei projektemmel is foglalkozom (remélem, idén ki tudom adni a lemezemet). Az egészségügybe meg bármikor visszamennék, ha nem 24 órából állna egy nap. Nagyon szerettem ott dolgozni.

A hétvégi ellazulásban segíthet nekünk néhány viccesen rossz akciójelenet. Bevallhatom, a válogatásunkban szereplő jelenetek megtekintésekor mi sem bírtuk ki röhögés nélkül. A legtöbbjüket a lehető legnagyobb komolysággal készítették az alkotóik, Hollywoodot próbálván utánozni, de nem állt rendelkezésükre gyakorlott szakember, aki  már vezényelt ilyen jeleneteket. Vagy csak azt gondolták: á, nem is kell ahhoz expert, hogy egy ilyen képsort profin megcsináljunk. Főleg ázsiai filmek kerültek be a válogatásba, úgy látszik, ők állnak a leglazábban a műfajhoz.

Mithun Chakraborty indiai filmsztár munkásságából két remek jelenet is felkerült a listánkra. A 70 éves sztár eddig több mint 300 filmben szerepelt, ez pedig az 1999-ben bemutatott Shera című akciófilm egyik legjobb jelenete. Nehéz elhinni, hogy ezt komolyan gondolhatták az alkotók, pedig nagyon úgy tűnik. Ami igazán viccessé teszi az egészet, az a hangeffektek abszolút borzasztó használata - talán ennyire bénán még sehol nem láthattunk ilyet. A kedvencünk az a pillanat, amikor a jelenet elején Mithun a kezét karatés kéztartásba helyezi, a másik cipőtalpát próbálja visszanyomni, illetve amikor újra és újra visszapörgetik a szaltózást, hátha így hatásosabb lesz a gagyin felvett bunyó.

Kicsit igazságtalan egy 67-es sci-fibe belekötni, ezért elnézést a rajongóktól, de ez a jelenet nem csak attól béna, hogy az idegen gorn fajhoz tartozó óriásgyík jelmeze nem sokkal hat ránk erősebben, mint Süsü kinézete, hanem maga a bunyó annyira hiteltelenül lassú, mintha csak véletlenül a jelenet gyakorlását vágták volna be egy sorozatepizódba. Mai szemmel ezt egyáltalán nem lehet komolyan venni egy percre sem. Mintha két nyolvcanéves nyugger küzdene egymással az idősek otthonában. A jelenet az 1967-ben képernyőre került sorozat második évadának Arena című epizódjából való.

Mivel ez egy vígjáték, így a verekedős jelenet is a vicc kedvéért készült. Egyébként is szűk a mezsgye a legviccesebb és legrosszabb akciójelenetek között, és ebben talán mindkét irány felfedezhető. Kedvencünk az, amikor a Kicsi Én ráharap Austin Powers micsodájára. Természetesen a jelenet szándékosan rossz, kifigurázza az unalomig látott verekedős szcénákat.

A Singham című indiai film két jelenetével is képviselteti magát a listán. Ebben egy utcai díszlámpát rángat ki főhősünk a helyéről, és a rosszfiúkat ezzel le is győzi. Imádnivaló, amikor lassított felvételen szalad "félelmetesen" a gömb alakú eszközzel, majd utoléri a száguldó autót és egyetlen mozdulattal letéríti az útról. Itt is a feldolgozás módja teszi igazán röhejessé a jelenetet: a fizika szabályait teljesen félretéve, furcsa beállításokkal, furcsán összevágva egy alig követhető eseménysort mesélnek el.

Ismét Mithun Chakraborty egyik filmje, a korábbi jelenetnél még röhejesebb. A képsor attól vicces és egyben borzasztó, ahogy a két szereplő úgy tesz, mintha verekednének, de közben egyértelműen látszik, hogy nem is érnek egymáshoz a kezükben lévő láncos harci eszközökkel. Ilyet a játszótéren szoktunk látni 5-6 éves kisfiúk előadásában. Ezt tényleg nem lehet nevetés nélkül végignézni. 

Azt hiszem, ilyen rosszul még sohasem játszotta el senki a halált filmben. Attól annyira vicces, hogy mindig már épp majdnem meghal a szereplő, de ekkor kap egy újabb lövést, amitől újra nagy erőkkel és beleéléssel kezd el haldokolni, mintha csak újra az első lövést kapná. Tulajdonképpen az történik, hogy a Bülent Kayabas nevű színész minden lövésnél eljátssza ugyanazt, ugyanazzal az ordítással. Valószínűleg a rendező kérte tőle ezt, ő meg szegény csak tette a dolgát. Hát így járt.

Még egy jelenet az Ajay Devgn főszereplésével készült Singham indiai akciófilmből. Ebben azt a filmes eszközt próbálták leutánozni, amikor az akciófilmekben egy izgalmas pillanatot elnyújtanak az alkotók - na de itt ez nem sikerült és inkább a nevetőizmainkat dolgoztatja meg. A főszereplő felé repülő autó sosem érkezik oda hozzá, mert újra és újra visszavágják időben, de a hülye is látja, hogy már tízszer meg kellett volna történnie. És aztán ahogy a hős kirántja az autóból a benne ülő embert, azon is inkább nevetnünk kell, pedig feltehetően nagy trüvájnak szánták.

Talán nem találhatunk ennél groteszkebb akciójelenetet, mint ebben az indiai filmben a banánnal gyilkoló katona esete. Hihetetlen, hogy ez egyáltalán valakinek eszébe jutott: "Nagy ötletem van, ölje meg az ellenséget egyetlen banánnal, vágja el a torkukat meg minden!"- hangozhatott a forgatókönyvírótól az óriási ötlet.

A szerző írásai itt olvashatók:

Kiss Llászló az URH, majd az Európa Kiadó basszusgitárosaként évtizedekig a magyar underground egyik alapembere volt, 2012 után azonban eltűnt a színpadokról, sokáig haza se látogatott Ausztráliából, ahová még a ‘90-es évek közepén költözött.

A fordulat 2016 elején jött el, innentől kezdve többször fellépett egy barátaiból álló alkalmi formációval (utoljára a Király utcai Gödör Klub záróbuliján), illetve a Müller Péter Sziámi AndFriends vendégeként is rendszeresen láthatta őt a közönség.

Arra viszont két évvel ezelőttig kellett várni, hogy a nosztalgiázáson túllépve szerzői énje is feléledjen. Szerzőtársa egy régi barátja, Barabás Béla lett, akivel több közös koncert után annak is nekiláttak, hogy újonnan született ötleteit kidolgozzák.

Így kezdődött a közös munka, aminek eredménye a hamarosan megjelenő szólólemez. Ezzel párhuzamosan pedig Llaci első saját zenekara is összeállt.

„Amikor augusztusban hazajöttem Magyarországra, még úgy terveztem, hogy duókoncerteket fogunk adni Bécivel, miközben megkeressük a leendő zenésztársakat. Végül azonban szinte keresni se kellett, olyan hamar megtaláltuk Libertényi Péter dobost és Kerek Norbert zongoristát” – meséli a frontember.

Basszusgitárosuk egyelőre nincs, a felvételeken ugyan Kiss játszik, de elmondása szerint nem tud egyszerre basszusgitározni és énekelni, így az eddigi koncerteken szintetizátorral oldották meg a basszusszólamokat. De a leendő alkalmakra, ha lesznek, már lesz basszusos is.

Így alakult, hogy az eredetileg duóként lekötött koncerteket végül már az új felállásban hirdették meg, ezzel párhuzamosan pedig nekiláttak a műsor begyakorlásának négyesben. Ősz elejére össze is állt, az újak mellett jó néhány régebbi dalt is megtanultak, jórészt az Európa Kiadó repertoárjából (pl. Elmentek a fiúk, Csak egy éjjel, Lehet, A szem és a száj).

A járvány viszont közbeszólt: legalább 8-10 dátum le volt már kötve, de a helyzet súlyosbodását látva sorban lemondták őket. Végül mindössze két alkalommal álltak színpadra szeptember végén, először Nagymaroson, majd a Szentendre melletti Dömörkapun.

„Bár akkor még nem volt hivatalos tiltás, egyhangúan úgy döntöttünk, hogy felelőtlenség lenne akár magunkat, akár a közönséget fertőzésveszélynek kitenni. Annyit nem ér az egész” – magyarázza Kiss.

Koncertezés helyett elkezdtek inkább a lemezre koncentrálni. Hetekig próbálták a dalokat, demókat rögzítettek, decemberben pedig hozzáláttak élesben is a felvételekhez, Müller Péter Sziámi stúdiójában.

– meséli Müller, akit több mint 40 éves barátság fűz Kisshez (játszottak együtt az URH-ban és a Sziámiban is), valamint Barabást is régóta ismeri.

A munkában produceri minőségben is részt vesz: minden fázisban vele együtt hallgatják meg a felvételeket, majd megbeszélik, min kellene változtatni, hogy a végeredmény még jobb legyen.

Az összes dalból új, profi felvétel készül, tehát azokból is, amelyeknek a tavalyi év folyamán már közzétették egy verzióját. Azóta ugyanis jóval kidolgozottabbak lettek a szólamok, és a hangzás is sokat változott a teljes zenekaros felállásnak köszönhetően.

Vendégzenészeket is hívtak: a Budapest Bárból Farkas Róbert hegedül két számban, ütőhangszereken pedig a Lovasi Andrással és Kiss Tibivel is rendszeresen együtt játszó Gábor Andor működik közre.

Tíz dalt vettek fel, ebből 7 magyar és 3 angol nyelvű. Eredetileg fele-fele lett volna az arány, de Kiss elmondása szerint a magyar szövegek annyival erősebbek lettek, hogy egyiket sem szívesen hagyta volna ki. A koncerteken viszont a lemezre fel nem került számokat is játszani fogják.

Bár eddig szinte egyáltalán nem promótálta a dalokat, a fogadtatás mégis több, mint pozitív volt: a tavaly közzétett demók közül a Kép például már közel 15 ezres megtekintésnél jár, és csupa dicsérő hozzászólás olvasható alatta.

A Kép demófelvétele:

„Nem akarok mesterségesen érdeklődést gerjeszteni, történjen minden spontán, organikusan, így legalább biztosan tudom, hogyan állunk, és kik azok, akiket valóban érdekelnek a dalaim” – indokolja, hozzátéve: egyáltalán nem vágyik sokra, azzal is teljesen meg lenne elégedve, ha akár csak néhány százan ismernék és szeretnék a munkásságát.

Meg kellett barátkoznia azzal is, hogy frontemberként életében először végig ő van a középpontban, de elmondása szerint nem volt nehéz.

A fentiekből is adódott, hogy a lemezre többnyire lassú, lírai dalok kerültek. Ez persze a koncertek légkörét is meghatározza: bulihangulat helyett inkább az odafigyelés és az elmélyedés a cél.

A néhány kivételt (mint amilyen a punkos lendületű I’m Out) elsősorban nem is magának írta: “Ezek a számok olyan fiatal, húzós zenét játszó zenekaroknak állnának igazán jól, akiknek az is fontos, hogy a szövegek valamiféle elkötelezettséget, tudatosságot hordozzanak. Boldoggá tenne, ha ez történne ezekkel a dalokkal, mert ha ma fiatal lennék, biztos ilyen számokat játszanék”.

Az I’m Out demófelvétele:

Ami a jövőjét illeti, továbbra is kétlaki életet tervez Ausztrália és Magyarország között, bár ez azon is múlik, hogy alakulnak az utazási korlátozások. Ideális esetben tavasztól őszig szeretne itt lenni és minél többet koncertezni az új anyaggal.

A lemez a tervek szerint tavasz elején jelenik meg, és ha a járványhelyzet megengedi, májusban kezdenének koncertezni vele. A fejleményekért a Llaszlo Kiss szerzői Facebook-oldalt érdemes követni.

Január 22-én ünnepeljük a magyar kultúrát. Először 1989-ben emlékeztek országszerte arra a napra, amikor Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én – a kézirat tanúsága szerint – letisztázta Himnusz című költeményét.

A jeles alkalomból készült

VIDEÓ: A magyar kultúra napja - a Himnusz születésnapja