Brutálisan véres az új Halloween-film, de kicsit már unjuk - Gyilkos Halloween kritika
1978-ban John Carpenter a horror műfajában létrehozott egy alzsánert, a slasher-t: egy olcsó, jumpscare-ekben gazdag változatot, amelyben a főszereplők nem a megszokott, az életükért menekülő áldozatok, hanem igazából a legyőzhetetlen természetfeletti erővel rendelkező gyilkos a főhős. Ő áll a reflektorfényben, a film történetében végig az ő tetteit követjük, amint sorra öli a szereplőket, akiket megismertünk - míg végül csak egy utolsó hősnő marad, aki megpróbálja őt legyőzni.
VIDEÓ: Az előzetes
Most mondhatnánk, hogy Michael Myers élő, hús-vér ember, de aki egy Halloween-filmet is látott a 12-ből, tudja, hogy
Az eredeti Halloween ennek az alzsánernek az alapköveit tette le, minden kliséjével együtt. Majd ezután jöttek a klasszikus 80-as évekbeli horrorfilmek: A Rémálom az Elm utcában-sorozat, Péntek 13 a megszámlálhatatlan részeivel, vagy a 90-es években a Sikoly-széria. Ezek mind-mind gyakorlatilag ugyanazt adták, valami különleges csavarral. Jómagam mindet láttam, de nem mondhatnám, hogy nagy rajongója vagyok a slashereknek.
David Gordon Green 2018-ban mindenkit meglepett a Halloween 11. részével, ami gyakorlatilag a kukába dobta az ezt megelőző 9 mozi történetét. Ugyanazokra az alapokra épített egy lassabb bosszútörténetet, egy csipetnyi humorral ízesítve, és azzal a csavarral, hogy ebben a filmben nem igazán az első rész főszereplője, Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) volt az áldozat, hanem gyakorlatilag ő csalta tőrbe a gyilkost, és vadászott rá. 2021-ben is valami hasonlót szeretett volna elérni az író/rendező: a film onnan indul, ahol az előző véget ért. Éppen ezért,
Az előző részben kissé furán ható humor teljesen kimaradt a folytatásból. Az új történetben Michaelre már nem csak Laurie Strode vadászik, hanem Haddonfield kisvárosának lakói fordulnak ki önmagukból, és a gyilkos után erednek. Előkerülnek olyan karakterek, sőt, még színészek is, akik az 1978-as filmben is szerepeltek, mint például Nancy Stephens, Kyle Richards, vagy Charles Cyphers – őket jó volt újra látni. Természetesen, mint minden slasherben, itt se kedveljünk meg igazán egy karaktert se.
Felemás érzésem van a filmmel kapcsolatban. Egyrészt rettenetesen lassan építkezik, sokszor unalmas, és az eredmény, a Gyilkos Halloween egy átvezető rész egy harmadik lezáró történethez: a se füle, se farka tipikus esete. Másrészről a készítők tisztelettel nyúlnak ismét a Halloween-sorozathoz, ám ahogy azt a cím is sugallja, túlzottan brutális és véres.
Akik szeretik a kreatív és véres kivégzéseket a horrorfilmekben, azok imádni fogják az új Halloweent. Én főként horrorfilmeken szocializálódtam, de még nekem is sok volt néhány jelenet. Úgy érzem, ezzel akarták kompenzálni, hogy a készítőknek elfogyott a kreativitása az előző rész óta. Valahogy nem sikerült érdekes történetet vagy életszerű karaktereket összehozni, mindenki csak egy lehetséges gyilkosság áldozata.
Az egész sztori összefoglalható egy mondattal: Michael elindul haza és a város „fenegyerekei” üldözik őt. Érdekes felvetés volt, hogy az egész város összefog, és megpróbálják együtt „kigyomlálni a gazt”, amit a rendőröknek immár évek óta nem sikerül. Az író felveti a kérdést, hogy mennyire maradnak emberek ezek a lakosok, hiszen ez olyan, mintha a szörny (Michael), a kegyetlen gyilkolással még több szörnyet teremtene és Haddonfield városkája önmagát emésztené fel az iránta táplált gyűlöletében - de ezt a vonalat nem igazán fejti ki. Sőt a legvégén, teljesen ellent is mond a filmben megfogalmazott üzenetnek. Szájbarágós, de legalább valami új, amit eddig nem láthattunk egy ilyen típusú filmben.
A film 1 óra 45 perc hosszú, de olyan, mintha háromórás lenne.
Az ijesztgetések nem hatásosak, szinte minden klisét felhasználtak a készítők, ami a „műfaj csövén” kifért. Persze ne csak a negatívumokat hangsúlyozzam: a film nagyon szépen van fényképezve, és jól szól. Ügyesen próbálták utánozni az 1978-as változat főcímét, kamerakezelését, látványvilágát és zenéjét. John Carpenter csupán zeneszerzői és produceri pozícióban volt jelen, ő már felhagyott a filmezéssel. Évek óta már csak a zenének él. Ahogy fogalmazott egy interjúban, ő csak ül, és várja a filmjeinek a jogdíját.
A zenéről elmondhatjuk, hogy elsőrangú, Carpenter szinti-pop-stílusa még mindig nagyon jó, és illik a horror műfajához is. A képi világ is teljesen rendben van, a vágás is profi, technikailag nem találhatunk kivetnivalót. A színészek ügyesek, Jamie Lee Curtis, Judy Greer, Andi Matichak mind-mind jók a szerepükben. A probléma az, hogy az alapanyag, amiből dolgozniuk kellett, kevés.
még Jamie Lee Curtis Laurie Strode-ja is csak szenved az egész film alatt – mondjuk ez nem csoda, az előző rész végén gyomron szúrták egy konyhakéssel. Az egész stáb szinte ugyanaz, mint az előző résznél: a producerek, írók, rendezők és mégis valami hiányérzetem van. Valószínűleg a struktúra, amihez egy ilyen filmnél hozzászoktam: nincs eleje, és van vége, csak úgy elkezdődött, és egyszer csak véget ért.
Azoknak tudom ajánlani a filmet, akik csak be akarnak ülni valami véresre, és nem zavarja őket közben, ha a film unalmasabb, párbeszédes részei egy 15-20 perccel hosszabbak, mint kellenének, illetve az, hogy ez egy átvezető rész egy trilógiának szánt sorozatból.
Nem igazán tudom, kinek szánták ezt a filmet, és miért ilyenre sikerült. Egy elvesztegetett lehetőségnek érzem.
