MÚLT
A Rovatból

Botrányos szerelmek nagy korkülönbséggel a századfordulón - Jókait és Prielle Kornéliát is szétszedte a korabeli sajtó

Megkapták a magukét a közvéleménytől: a 74 éves író 20 éves lányt vett feleségül, a 79 éves ünnepelt színésznő pedig egy fiatalemberrel házasodott össze.


Mi történik, ha szerelembe esünk, de választottunk 40-50 évvel fiatalabb nálunk? Képesek vagyunk-e ellenállni olyan erős érzéseknek, mint a szerelem, szeretet, vágy, csupán amiatt, mert a külvilág és a családunk mást vár el tőlünk? Meddig lehet bírni a támadásokat és rágalmakat magánéletünkre nézve?

Az alábbi két történetből kiderül, hogy a századfordulós Magyarország két ikonikus alakjának, Jókai Mórnak és Prielle Kornéliának milyen sokat kellett harcolnia a kései boldogságért.

Mr. Foster the Real Voyager (@mr.foster_budapest) által megosztott bejegyzés,

Mr. Foster the Real Voyager (@mr.foster_budapest) által megosztott bejegyzés,

Sorstársak voltak. Prielle Kornélia és Jókai Mór mindketten koruk nagyjai, és mindketten életük vége felé, idős korukban találtak rá jóval fiatalabb szerelmeikre. A történtek mindkettőjük életében óriási port kavartak, és bár kitartottak választásuk mellett, ez nagy lelki megpróbáltatásokat jelentett számukra.

Adott a századfordulós Magyarország és két neves művész, akik munkásságuk nyomán a nemzet büszkeségei, valóságos példaképek, élő legendák. Prielle Kornélia és Jókai Mór is túl volt már élete delén, amikor rájuk köszöntött az új tavasz, a beteljesült szerelem boldogító érzése. A gond csak annyi volt, hogy választottjaik gyermekeik, sőt unokáik is lehettek volna, és ez a tény szinte elfogadhatatlannak tűnt mind az akkori közvélemény, mind családjaik számára.

Mi minden derül ki az akkori újságcikkekből, feljegyzésekből?

Mi történt valójában és mi volt koholmány, rágalom?

Miért akarták mindenáron megakadályozni a házasságok létrejöttét?

Milyen érvek mentén szakadtak két táborra a korszak írói, művészei?

És miként nyilatkoztak a kapcsolatukról maguk a szerelmesek?

Grósz (Nagy) Bella és Jókai Mór szerelme

"Mikor a sorsomat az ő kezébe teszem, mintha az oltárra tenném."

A 72 éves Jókai Mór már 11 éve özvegyként élt (első felesége a reformkor híres színésznője, Laborfalvi Róza volt), az ifjú, kevésbé jómódú családból származó lány 1897 tavaszán felkereste otthonában. A fiatal, ám ambiciózus hölgy arra kérte az akkor már nagy tiszteletnek örvendő és nagy befolyással bíró Jókait, hogyha érdemesnek találja rá, vegye pártfogásába és támogassa, mert leghőbb vágya, hogy színésznő legyen. Azon nyomban elő is adta Arany János "Tetemre hívás" című balladáját, a fáma szerint olyan meggyőzően, hogy az író rögvest homlokon csókolta Bellát, és attól kezdve valóban elkezdte egyengetni a lány útját.

Grósz (Nagy) Bella és Jókai Mór. Az idős írót teljesen megbabonázta a tehetséges fiatal nő, akit színiiskolába járatott, saját darabjaiban szerepeltetett, s nem győzött a közvélemény és az akkori lapok előtt dicsérni. Kép forrása: Erdélyi Mór fotográfus felvétele 1899-ben/wikipedia; Adolf Dauthage litográfiája/wikipedia

Találkozásuk után két év múlva felröppent az esküvő híre: a 74 éves Jókai Móré és a 20 éves Belláé. A neves író rokonsága - Feszty Árpád, Feszty Árpádné Jókai Róza és Hegedűs Sándor - pánikszerűen próbálta megakadályozni az egybekelést, s mindent bevetettek, hogy Jókai jobb belátásra bírjon: "Jókai ekkor is hévvel tiltakozott minden beavatkozás ellen, de Hegedűs Sándor jogot for­mált ahhoz nemcsak, mint családtag, — hanem a nemzet nevében is hathatós szózattal kérlelte: hogy dicső múltját és jövő nagyságát ne csorbítsa egy meggondolatlan kalanddal, a mely egy­ úttal sértő családjára és agg koránál fogva phisikailag múlhatlanul végzetes phisikai követ­kezményű lehet saját személyére." (részlet Dárday Sándor emlékiratából, mely Láng József tanulmányában található)

Az eltántorítás végül sehogy sem sikerült, s a rokonok már az elmebetegség és a cselekvőképtelenség bizonyítását fontolgatták, ám tisztában voltak vele, hogy nehéz lenne olyan szaktekintélyt találni, aki ezt a tényt igazolná. Jókai szomorúan írja visszaemlékezését a házasság körüli napokról "ellenmemorandumában": "A fölött tanácskoznak, hogy lehetne engem az utolsó órában erőhatalommal elszakítani a menyasszonyomtól s mint őrültet, a bolondok házába csukatni? Engemet! Jókai Mórt!"

A neves író végül határozott szándékkal végigvitte elképzelését, nagy befolyása révén pedig az önkormányzattól rögvest megkapta a házasságkötéshez szükséges akkori engedélyeket, s 1899. szeptember 16-án egybekeltek. "Én a mai napon nőül vettem Nagy Bellát. Nem azért, mert a nagy Galeotto öszszekergetett bennünket hanem azért mert nagyon szeretem, s ő is nagyon szeret engem, mert megérdemli a becsülésemet, s hiszem hogy életem alkonyát boldoggá fogja tenni." (Részlet Jókai Mór leveléből, melyet Feszty Árpádnak írt.)

"Tehát megesküdtünk... Úgy éreztem, hogy a sors betöltette velem azt a szerepet, amelyre kiszemelt. Társa lettem egy géniusznak, aki nemcsak hogy a világ egyik legnagyobb írója volt, hanem egyesítette magában a legszebb emberi tulajdonságokat. Jellemes volt, jó, nagylelkű, nemes és megértő. Bár nagy volt köztünk a korkülönbség, ezt soha nem éreztem, ha együtt voltunk. Olyan fiatalos volt a kedélye, mintha pont korombeli lett volna" - állt Nagy Bella idősebb korában készült emlékiratában.

Békét lelni a külvilág támadásaival szemben

A házasság óriási port kavart a közvéleményben is, az újságok kedvelt témája lett a szenzáció . Az író köteteit gondozó Révai Kiadó vezetője emlékiratában így emlékezik vissza erre az időszakra: "... nem hallgathatom el, hogy amilyen katasztrófa volt az " Osztrák-Magyar- Monarchia" című vállalatunkra Rudolf trónörökös halála, épp olyan, sőt a körülményeknél fogva még nagyobb katasztrófa volt Jókai-összkiadásunkra, annak további sorsára a Jókai házassága..." - derül ki Lugosi András társadalomtörténész tanulmányából.

Jókai második házasságának története olyan fordulatos, intrikákkal teli, hogy akár egyik regényének alapja is lehetett volna. Nehéz eligazodni a különböző tartalmú korabeli levelek, nyilatkozatok és feljegyzések között, hogy hol is keressük az igazságot. Láng Józsefnek 1976-os tanulmányában - Dokumentumok Jókai második házasságának történetéhez - végül sikerül egészen árnyaltan láttatni a házasság körüli eseményeket a korabeli dokumentumok alapján, ezen kívül ránk maradt Nagy Bella emlékirata is a közös életükről.

"Egy napon egy különös dolgot tudtunk meg. A szakácsnőm jött be kezében két levelet hozva.

- Tessék nézni, méltóságos úr, milyen leveleket ír a József (az inas)! Az egyik levelet Fesztyné írta az inasunkhoz. Elégedetlenségét fejezte ki az inas eddigi jelentései miatt, és arra intette, hogy éberebben figyelje meg azt, ami házunkban történik. A másik levél József inas válasza volt Fesztynének. Az inas mentegetőzött, hogy ő folyton figyel, és mindenről híven beszámol. (...) Az uram erre az inast elővette, és a követ­kező dolgokat tudta meg tőle: Fesztyné megbízta, hogy mindent kísérjen figyelemmel a házban, kik jönnek, hányszor, mikor, hallgatózzon, mit beszélünk az urammal és a többi. És amit lát és hall, azt jegyezze fel, és levélben küldje el neki."Forrás: Nagy Bella emlékiratai

Viszontagságok és rágalmak az özvegyi sorsban

Jókai Mór és Grósz Bella házassága öt évig tartott, a neves író 1904. májusában nizzai utazásukból hazatérve megfázott, s végül csendesen elhagyta ereje. Végrendeletében kizárólagos örököseként új feleségét, Bellát nevezi meg. Fogadott lánya, Feszty Árpádné Jókai Róza még ebben az évben megtámadja a Budapesti Királyi Törvényszéken a végrendeletet, s arra kéri a bíróságot, hogy az abban lévő rendelkezést az özvegyi jog érdemtelensége miatt tegyék semmissé. Azt állította, s tanúkkal is bizonyítani kívánta, hogy Bella ütötte-verte, éheztette Jókait, s a végrendeletet kényszerítés hatására írta.

Jókai jól érezte, hogy ifjú felesége támadások kereszttüzébe kerül majd halála után, és igyekezett minden tőle telhetőt előkészíteni, hogy jogi úton biztosítsa nyugalmát. 1901-ben létrejött "ellenmemorandumában" így ír: "...nem marad nekem más kötelességem, mint minden lehető módot elkövetni méltatlanul üldözött hitvestársamnak megvédelmezésére, jogainak megoltalmazására s azoknak minden törvényes eszközzel való biztosítására."

Fesztyné végül 1907-ben elállt a pertől, s peren kívüli egyezséget kötött Bellával: évente megkapta a Jókai-jogokból származó bevételek tíz százalékát. Később, a húszas években Jókai Róza újból beperelte az özvegyet, majd ismételten megállapodtak: 12 ezer pengő fejében Fesztyné Jókai Róza örökre lemondott a húsz évvel korábban szerzett részesedésről.

"A támadók vesztesek lettek az egész vonalon. Vesztett ügyük lett a bíróság előtt, a nagy­ közönség előtt, a hercehurca azonban sok keserűség nyomát hagyta lelkemben. Megtanított rá, hogy egyes emberek milyen gonoszak tudnak lenni, ha anyagi érdek vagy kielégítetlen szenvedély hajtja őket"

- írta Nagy Bella később.

"Az egymásba néző szemek beszédében megértett kérdések és feleletek cserélődnek: vers az; a legszebb költemény: rím nélkül, asszonánc nélkül, metrum nélkül. A szív van minden életműszerben; az lát, hall, ízlel, az éhezik, az lakik jól. A földgömb lehull alóluk; elvész az űrben, egyetlen érzés tart fenn a magasban. A múlt eléjük jön, mint jövő; s a percből örökkévalóság lesz."

Részlet Jókai Mór: A lélekidomár c. művéből, amely 1897-ben jelent meg. / Kép forrása: wikipedia

Prielle Kornélia és Rozsnyay Kálmán szerelme

„Engem pedig varrj fel a szívedre, hogy karodban érezve magamat ártatlan szép szemeidben keressem és megtaláljam ami bizonyságot: védőm, megmentőm, mindenem leszel."

A tehetséges Prielle Kornélia (1826. Máramarossziget - 1906. Budapest) 15 évesen lépett először színpadra, és aztán 65 éven át töretlenül játszott; 300 különböző szerepben mintegy 3000-szer lépett fel. Pályája a magyar színjátszás bölcsőjéből indult és belenyúlt a modern színjátszás bölcsőkorába; korának évtizedeken keresztül ünnepelt színésznője és a társadalmi élet meghatározó közszereplője volt.

Eleganciáját, báját és szellemességét nem győzték dicsérni az újságok, példaértékű élete, magasra ívelő karrierje követendő volt minden színésznövendék számára. Csiky Gergely kifejezetten neki írta meg a "Nagymama" című művét, a rendkívüli sikert hozó darab pedig Prielle egész pályájára feltette a koronát, ettől kezdve a köztudatban ő lett a "nemzet nagymamája".

Rozsnyay Kálmán író, színész, műgyűjtő 26 évesen és Prielle Kornélia 70 felett. „Lelkem a sírig a tied marad" - írta Prielle Rozsnyaynak 1905. augusztusában hozzátéve, hogy „a gonosz rágalmak dacára meg fogjuk mutatni, milyen az igazi boldogság".

Kép forrása: kozvilagitas.blogspot.hu A Sárréti Múzeum és az OSzMI fotója.

A "nemzet nagymamájának" elment a józan esze?

Mi történik, nem lehet igaz! A közvélemény még alig heverte ki Jókai Mór esetét, másfél évvel később 1905 nyarán újabb botránytól hangosak a korabeli sajtó: a bálványozott, 79 éves Prielle Kornélia színésznő és a 34 éves Rozsnyay Kálmán író házasodni készülnek.

Az eljegyzés óriási port kavart, az újságok, pletykalapok hónapokig cikkeztek az "idős menyecskéről", akinek talán elment a józan esze és a "csélcsap, szélhámos, hozományvadász és perverz vőlegényről", aki magába bolondította a nemzet nagymamáját. Mindezt tetézte a család reakciója: az eljegyzés hírére azonnali tanácskozást hívtak össze a művésznő lakására a rokonok, hogy eltiltsák egymástól a jegyeseket, valamint előrebocsátották, hogy amennyiben nem sikerülne elfelejteniük egymást, a nagyasszonyt megpróbálják gondnokság alá helyeztetni.

„Azt mondják különben, hogy az eset hasonlít a Jókai házasságához. Talán hasonlít, de Jókainak több oka volt a nősülésre, őt elhanyagolta a rokonsága, mi viszont ápoljuk, gondozzuk, féltő szeretettel őrizzük szegény Kornélia nénit, aki a rémes eset óta valóságos búskomorságba esett. Aztán meg az öreg Jókai remélhette, hogy egy fiatal nő ápolni, gondozni fogja őt, de ebben az esetben szó sem lehet semmiféle előnyről amelyhez Rozsnyay révén jutna szegény Kornélia néni" - nyilatkozta Láng Ilona, Prielle unokahúga a Pesti Naplónak.

Láng Ilona egyike volt azoknak a rokonoknak, akiket Prielle Kornélia segített és aki rendszeresen ott tartózkodott a színésznő Vas utcai hatszobás (egyébként bérelt) lakásában. Otthonát Prielle még Szerdahelyi Kálmánnal (első és harmadik férjével) együtt rendezte be az 1860-as években; könyvtárszobájuk és szalonjuk arra vallott, hogy az igényes berendezés nemcsak a divat, de a műveltség követelménye is volt náluk.

Prielle Kornélia élete során megannyi rokonát támogatta anyagilag és szakmailag. Szerdahelyivel a férfi 1872-es haláláig és utána is legalább nyolc-tíz emberről, közeli hozzátartozóról gondoskodott, akik részben a Vas utcai lakásukban laktak. Mindhárom testvére a színi pályára lépett és Prielle mindannyiukat, beleértve gyermekeiket is állandó jelleggel segítette, így Emilia húgának családjában is ő volt az egyik családfenntartó, ahol Láng Irén mellett a fentebb idézett Láng Ilona színészpályáját is egyengette. A Láng lányokon kívül négy-öt fiúgyermek is volt, akik időnként szintén megjelentek (kosztért, kvártélyért) nála. Öccsének, Prielle Péternek és gyerekeinek a sorsát is szívén viselte. Mindezt figyelembe véve talán jobban érthető, mitől ijedt meg a művésznő családja, amikor Rozsnyay Kálmán befolyása egyszerre mindannyiuknál nagyobbnak tetszett a jegyesség és kilátásba helyeztett házasság révén.

Prielle negyedszer ment férjhez 79 éves korában; 1846-ban majdnem Petőfi Sándor felesége lett, 1847-ben a korszak nagyhatású színészéhez, Szerdahelyi Kálmánhoz ment nőül, a szabadságharc azonban elsodorta őket egymástól, így Kornélia 1849-től pár évig Hidassy Elek földbirtokos huszárkapitány feleségeként próbált felejteni, majd ismét Szerdahelyi felesége lett, akivel a férfi 1872-ben bekövetkezett haláláig együtt éltek és játszottak.

Hadjárat a boldogító igen ellen

„Izgatott, ideges vagyok, a fejem fáj és az eszem nem képes működni! Nem tudom, mit tegyek, beszéljek-e vagy hallgassak. Mivel használok többet a művésznőnek?! A mi gyönyörű és finom viszonyunkról csak annyit mondhatok önnek, hogy Prielle Kornélia melegséget és szivet csak azóta érez maga körül, amióta engem ismer" - nyilatkozta Rozsnyay Kálmán az eset kipattanását követően, 1905 júliusában a Pesti Naplónak.

„Meg kell mondanom azt is, hogy bármely pillanatban kikiáltom a világnak, mennyire szeretem, de vigyáznom kell a nőiességemre — magáért is! Isten vele, édes, hogy van ma? Be szeretném látni és egy kissé beszélgetni. Minden szeretettel a magáé. Kornélia" - írta ugyanebben az időszakban Rozsnyaynak Prielle, akinek ezen levelét az újságok is idézték.

„Tizenkét esztendő óta barátkozunk egymással: ez alatt az idő alatt milliószor ismételte, hogy anya sohasem szerette úgy a fiát, mint ő engem! Éltünk csöndben, egyszerűségben, ahány szabad percem volt, neki áldoztam, ahány mosolyom volt, az ő szépséges öregségére pazaroltam. Közben olvasgattam és rendezgettem az írásait, leveleit. Tizenkét esztendőn keresztül talán semmi szenzáció nem háborgatott bennünket, egész múlt hétfőig, a mikor egyszerre azt az értesitést kaptam, hogy ma ne látogassam meg Kornéliát, mert családi tanácskozásra gyűltek össze rokonai [..]" - így Rozsnyay, aki naplója feljegyzése szerint 1894.04.28-ra datálta megismerkedésük dátumát.

Rozsnyay és Prielle hosszú éveken át csak leveleztek egymással, kapcsolatuk valószínűleg 1902 környékén fordult komolyabbra, amikor Rozsnyay hazatért Londonból. A fiatalember nyilatkozatai alapján ekkoriban kezdte el rendszerezni a színésznő levelezését, vélhetően azzal a céllal, hogy dokumentálja az élettörténetét.

Rozsnyayról érdemes megjegyezni, hogy fiatalon ígéretes képzőművészként indult, Munkácsy Mihály javaslatára beiratkozott az országos mintarajziskolába, azonban színvaksága miatt pályát kellett változtatnia. Ezt követően újságíróként dolgozott, de a művészet és a művészek továbbra is vonzották, ezért elhatározta, hogy színész lesz. Édesanyja barátnőjéhez, Prielle Kornéliához is azért fordult levélben, hogy támogatását kérje, a művésznőről ugyanis tudvalevő volt, hogy örömmel segítette ajánlásaival a fiatalokat.

„Megfoghatatlan, hogy az emberek és a családom mennyire csodálkoznak és mennyire hihetetlennek találják ezt a regényemet. Pedig én oly egyszerűnek látom - nyilatkozta Prielle Kornélia a kapcsolat napvilágra kerülését követően a Pesti Naplónak. „Hát Istenem, sok gyöngédség láttán az ember szerelmes lesz és azt hiszi, hogy szabad boldogulnia a saját hite szerint. Reményei kelnek az élet felől. Arról, hogy gondoskodnak róla. És van kiről gyöngéden gondoskodnia. Azzal is ijesztgettek, hogy ez az eset megtépázza művészi nimbusomat. Én kételkedem benne. Nem ezért bá­nom, hogy kipattant a dolog, hanem azért, mert a családom megtudta és rögtön fegyverbe állt ellenünk. [...] És a családommal se akarok meghasonlani. De még minden jóra fordulhat. Erről meg is vagyok győződve."

Az események ismeretében talán mondhatjuk, hogy Prielle túlságosan naív volt. Bízott családja megértésében, művészi érdemeiben, nagyasszonyi tekintélyében, hovatovább kollégái támogatásában. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a pár nem szakítja meg egymással kapcsolatát és komolyan gondolják a jegyességet, a színésznő öccse, Prielle Péter szeptemberben a törvényszékhez fordult és elmegyengeségre hivatkozva a színésznő gondnokságba helyezését kérelmezte.

Több hónapig tartó huzavona és sajtóhadjárat után azonban a kirendelt orvosszakértők egybehangzóan kijelentették, hogy Prielle Kornélia sem nem elmebajos, sem nem gyengeelméjű, ezért a gondnokság alá helyezésre semmi szüksége sincsen. Az eljárást megszüntették. „A bizottság konstatálta, hogy Prielle Kornélia olyan friss szellemi erő birtokában van, amely az ő korában ritkaság" - olvasható a Pesti Napló novemberi számában. „[...] A művésznő egyike ama nagy kort elért halandóknak, a kik emlékezőtehetségük üdeségét bámulatos módon meg tudták őrizni" - adta hírül ugyanekkor a Budapesti Hírlap. (Az interneten napjainkban fellelhető források javarésze szintén úgy foglal állást, hogy Prielle Kornélia nem volt beszámítható ebben az időszakban, ezért - és ebben némiképp hasonlatos értelmezést képviselnek, mint Jókai esetében - tkp. bocsánatos bűn, hogy hozzáment Rozsnyayhoz.)

Egy biztos: Kornélia súlyos csalódásként élte meg, hogy több hónapon át ízetlen cikkek tárgya lett, ráadásul kollégái többsége sem állt ki mellette. „Prielle Kornélia hetven év óta olvassa, hogy ő örökifjú, tizennyolcéves, maga a tavasz és a bájosság, hogy az idő vasfoga nem fog rajta, sőt minél kevésbé volt ez igaz, annál határozottabban hangzott az fülébe. Csoda-e, hogy végre is elhitte ? Mert erre vall legalább legújabb szerelme. A természeti törvényeknek alá nem vetett nővé magasztalták s ő valóban a természeti törvényeket megcáfolóan lett szerelmes. Szegény színésznők! Annyi maszlagot nyelnek, hogy még nyolcvanéves korukra se képesek kijózanodni" - citálta például a Pesti Napló 1905 júliusában.

Voltak azonban, akik nemcsak megértették, de nyíltan védelmükbe is vették a művésznőt. Jászai Mari tíz éven át lakott egy házban Prielle Kornéliával, akivel intenzív napi kapcsolatban volt, órák hosszat olvastak fel egymásnak, gyakorolták a szerepeiket. „Úgy tudott felolvasni, mint senki más. Régi énekekre tanított és mesélt-mesélt a ré­giekről úgy, mint senki más elbeszélni nem tud. A lelkiismeretem is ő volt" - írta a Pesti Naplóba küldött nyílt levelében Jászai, aki Prielle Kornélia erkölcsi tisztaságát hangsúlyozta. „Úgy élt fehér musseline függönyei között, mint egy fehér virág. És én most az ő tiszta erkölcsét bizonyítom! [...] Ha úgy ismernék őt, mint én, de megszégyelnék azt az ízléstelen vádat, amivel elborítják."

Remélt boldogság az idő fogságában

A törvényszéki fejezet lezárulta után Prielle Kornélia és Rozsnyay Kálmán végre is összeházasodott, egészen regénybeillő módon: a művésznő Vas utcai lakásában a legnagyobb titokban keltek egybe 1905. december 24-én. Különös módon a házasság ténye csillapítóan hatott a lapokra és a közvéleményre egyaránt. A korabeli beszámolók romantikus színben mesélték el a karácsonyi mennyegzőt, ahol „[..] Kornélia a maga hetvenkilenc évével a legérdekesebb és legbájosabb menyasszony volt, akit emberi szemnek látnia adatik. Prielle Kornélia Rozsnyai Kálmánná lett. Remélhetőleg most már béke borul az ügyre s az érdekeltek, akiknek motívumait az Isten megvizsgálván, akként intézkedett, hogy elhatározásuk tetté válhasson, élvezni fogják a külső világ figyelmetlenségét legprivátabb magándolgaik körében" - írta az eseményről a Budapesti Hírlap.

„Férjéhez pedig nem közönséges, érzéki vágy, hanem tiszta szerelem, szeretetté nemesült hajlandóság fűzi, amely megaranyozta életének leáldozóban levő napját. Rozsnyay Kálmánra az a feladat vár most, hogy zavartalanul kellemessé tegye a Prielle Kornélia öregségét, megvédje butól-bajtól" - összegzett hasonló felütéssel a Tolnai Világlap.

Ám a rágalmak, támadások ekkora már menthetetlenül rányomták bélyegüket a művésznő lelki- és testi állapotára egyaránt. Prielle Kornélia fizikai egészsége végzetesen megromlott. Januárban még egy utolsó kísérletet tettek arra, hogy jó érzésekkel ellensúlyozzák az elmúlt fél év megpróbáltatásait: majd' négy hétre a művésznő szeretett Abbáziájába utaztak, ahonnan még pozitív, az új kezdet reményét sejtető hírekről és az emberek Prielle felé állhatatos szeretetének bizonyítékairól érkeztek a hírek.

Fiúméból jelentik: [...] Tegnap délután búcsúzott Prielle Kornélia Abbáziától, s az ott fürdőző hölgyek elhatározták, hogy nagy ovációt rendeznek tiszteletére. Útja a hajóállomásig valóságos diadalmenet volt. Amerre elvonult, virágok hullottak a kocsija elé, amelyben világos ruhájában, színes, nyári kalapjában, felejthetetleuül bájos mosollyal az arcán ült Prielle Kornélia. Mellette a férje, aki kalaplevéve köszönte meg az ovációkat. Négy órakor indult el hajójuk, amelynek elejét erre az alkalomra elárasztották virággal. Csokrok, koszorúk borították el az egész árbocot... [...]".

Mintha érezték volna, hogy Prielle soha többet nem tér vissza, sem Abbáziába, sem a színpadra. Hazatérése után két héttel ágynak esett és többet már fel sem kelt onnan. Betegségének hírére pályatársai, tisztelői lakásába sereglettek, így többek között Blaha Lujza, Feleki Miklósné, Márkus Emília, Somló Sándor mind meglátogatták, azonban február 20-tól állapota egyre rosszabbodott, több ízben eszméletét vesztette. Férje és legkedvesebb barátnői, így Rákosi Szidi folyton körülötte mozgolódtak, orvosai azonban nem sok reménnyel biztattak, és egy idő után sem mesterséges táplálással, sem éterinjekciókkal nem tudtak javítani állapotán. Halálának napján még egyszer magához tért, egyes leírások szerint ekkor gyöngéden megszorította férje kezét és azt mondta: „A nagyasszony elmegy messze...", mire Rozsnyay félrefordult, hogy előtörő könnyeit elrejtse. „Ne sírjon, az már úgysem segíthet" - tette hozzá Prielle, de a választ már nem várta meg, ismét elájult.

Prielle Kornélia 1906. február 25-én késő este örök álomra szenderült, csöndesen, szinte észrevétlenül hunyt el. Szalonjában valóságos pálma és babérliget társaságában ravatalozták fel, menyasszonyi ruhájában feküdt az érckoporsóban, jobb kezében a Nagymama szerepkönyvével. Harmadnapon átszállították a Nemzeti Színház udvarába, ahol hatalmas gyászpompával búcsúztatták, innen kísérte a szinte beláthatatlan tömeg a Keleti Pályaudvarig. Különös fintora a sorsnak, hogy a nemzet első örökös színésznőjét végül Szabadszálláson a Rozsnyay család sírboltjában helyezték örök nyugalomra március 1-én, az ifjú férj ugyanis hajthatatlan maradt, nem bírták rávenni, hogy Prielle Kornéliát a főváros által felajánlott Fiumei úti sírkert díszsírhelyén temessék el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
55 éve halt meg, mégis üresen áll Rákosi Mátyás sírhelye Farkasréten – rejtély, hová tűnt a diktátor urnája
Pontosan 55 éve halt meg Rákosi Mátyás. Különös élet várt rá a Szovjetunióban a bukása után.


Egy túlméretes orosz urna, amelyet egy bőrből készült aktatáskában, szinte kézipoggyászként csempésztek át a határon. Egy titkos temetés, amelyről alig néhányan tudtak, és egy szűkszavú, mínuszos hír a Népszabadságban. Így ért véget 1971. február 16-án a Farkasréti temetőben annak az embernek a története, akit a magyar állam tizenöt éven át igyekezett kitörölni a köztudatból, miközben a háttérben gondosan menedzselte száműzetésének kényes ügyeit.

Pontosan 55 éve, ezen a februári napon halt meg a Szovjetunióbeli Gorkijban Rákosi Mátyás, Magyarország egykori teljhatalmú ura.

De milyen életet élt a bukása után, ki fizette a mindennapjait, és hová tűntek a hamvai, amelyeknek sorsát ma is rejtély övezi?

A végjáték 1956 júliusában kezdődött, amikor Rákosit a hivatalos pártzsargon szerint „gyógykezelésre” küldték a Szovjetunióba. A valóságban ez politikai száműzetést jelentett, amelynek első állomása a Moszkva melletti Barvihában, a pártelit szanatóriumában volt.

A szovjet vezetés hamar megelégelte, hogy a leváltott főtitkár a fővárosból próbál intrikálni, ezért 1957-ben a Fekete-tenger melléki Krasznodarba költöztették.

Itt kezdődött a száműzetés „aranykora”. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága gondoskodott róla, hogy Rákosi és felesége ne szenvedjen hiányt semmiben: egy ötszobás, minden kényelemmel felszerelt lakást kaptak, házvezetőnőt – aki egyben a KGB megbízottja is volt –, ingyenes étkezést, saját autót és havi 2000 rubel költőpénzt. Mindezt természetesen a magyar állam fizette. Nyaranta a gelendzsiki pártüdülőben pihenhettek. A kényelem azonban nem jelentett szabadságot.

„Önök árnyék nélküli emberré tesznek engem” – panaszolta egy 1960-as találkozón,

jelezve, hogy a luxuskörülmények ellenére is fogolynak érezte magát.

A hatvanas évek elejére a szovjetek türelme végleg elfogyott. A kényelmes krasznodari életet 1962-ben a kirgizisztáni Tokmok zord valósága váltotta fel.

A birodalom peremén egy kétszobás, komfort nélküli lakás várta őket. A vizet a kútból kellett hordaniuk, az udvaron volt a vécé, és a kemény, mínusz 20-30 fokos teleken fával fűtöttek.

Az egykori diktátor számára ez a környezet jelentette a valódi bukást. A következő években egyre távolabb került a hatalom központjától: 1966-ban Arzamaszba, majd 1967 őszén a külföldiek elől elzárt Gorkij városába költöztették. Itt érte a vég, miután egészsége megromlott. Több szívroham után, 78 éves korában hunyt el.

Rákosi a száműzetés évei alatt egyetlen dologról nem mondott le: a hazatérés reményéről.

Levelek tucatjaival bombázta a szovjet és a magyar pártvezetést, Hruscsovtól Brezsnyevig, Andropovtól Kádár Jánosig.

A Budapest Főváros Levéltára által közzétett dokumentumokból egy makacs, a valósággal szembenézni képtelen ember portréja rajzolódik ki. Követelte a hazatérését, érvelt az egészségi állapotával, és intézte a magyarországi nyugdíját, amelyhez a hatvanas évek végén már ügyvédet is fogadott. Egyik, Kádár Jánosnak címzett levelében így fogalmazott:

„…Ez év márciusában és júniusában közöltem a kormánnyal, hogy vissza kívánok térni Magyarországra. Választ nem kaptam. Ezért újra közlöm, hogy vissza kívánok térni.”

A kérések süket fülekre találtak. A Kádár-rendszer számára Rákosi élő kísértet volt, akinek hazatérése megzavarta volna a nehezen felépített politikai konszolidációt.

Halála után a magyar állam diszkréten, de hatékonyan lépett. Nem úgy, ahogy egy állam hazahozza a „nagy halottat”, hanem úgy, ahogy egy állam hazahozza a problémát: diszkréten, minimalizálva a nyomot, menedzselve a kellemetlenséget.

A források szerint az urnát menetrend szerinti járattal hozták haza. Úgy utazott, mint bármelyik csomag, amihez senki nem kér extra figyelmet.

A hamvakat 1971. február 16-án, egy szűk körű ceremónián helyezték el a Farkasréti temető egyik urnafülkéjében. A korabeli sajtó mindössze egy rövid MTI-hírt közölt, amely szerint Rákosi Mátyás, „aki gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban”, elhunyt. Az urna sorsa azonban a temetés után sem hagyta nyugodni a kedélyeket.

A sírhelyet a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen megrongálták, ezért a nevét tartalmazó táblát eltávolították, és egy ideig csak az „R. M.” monogram utalt rá, ki nyugszik a fülkében.

A történet legújabb, bizarr fordulata 2015-ben következett be. Június 24-én két, magát leszármazottnak mondó személy jelent meg a Budapesti Temetkezési Intézetnél, és hivatalosan kikérte az urnát. A Farkasréti temetőben azóta üres a fülke. Hogy Rákosi Mátyás hamvai ma hol vannak, arról nincs nyilvános információ. Az egykori teljhatalmú vezetőnek, akinek képe mindenhol ott függött, ma már sírhelye sincs.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Ő volt az egyetlen rend az életemben” – így szeretett bele gróf Széchenyi István egy elérhetetlen, többgyerekes asszonyba
Plátói szerelem, titkos levelek, évtizedes várakozás – így kezdődött minden, mielőtt a legnagyobb magyar feleségül vette volna Seilern Crescence-t. A szerelmük nemcsak Széchenyit változtatta meg, de talán a magyar történelmet is egy kicsit.


Este fél nyolc volt, amikor a Krisztinaváros úgynevezett Vérkápolnájában a legnagyobb magyar és a szívét tíz éve fogva tartó grófnő kimondta az igent – és ettől a perctől kezdve a szerelem nemcsak egy férfi életét, de egy ország sorsát is tovább formálta. Február 4-én 190 éve, hogy gróf Széchenyi István és Seilern Crescence grófnő Budán, a Havas Boldogasszony-plébániatemplomban házasságot kötött.

A diszkrétnek szánt, esti ceremóniára a korabeli sajtó szerint a templom és annak karzata is megtelt kíváncsi nézőkkel.

A szertartást Majsch Jakab plébános végezte, a tanúk között ott állt Keglevich Gábor és Prónay Albert is. Maga a vőlegény a naplójába jegyezte fel a pillanat lényegét, amely túlmutatott a külsőségeken. „Meggyóntunk és megáldoztunk Crescence-szal. Lelkem felette megnyugodott.”

Ez a házasság egy több mint egy évtizedes, plátói szerelem beteljesedése volt.

Egy találkozás, ami mindent megváltoztatott

Széchenyi István 1823-ban találkozott először Seilern Crescence-szel, aki ekkor már férjes asszony volt, háromgyermekes anya, a Zichy család tagja. Az alkalom egy családi esemény volt, és a gróf visszaemlékezéseiben úgy írta le ezt a napot, mintha villámcsapás érte volna:

„Abban a pillanatban beleszerettem. Nem tudtam ellene tenni semmit.”

A férfi, aki a katonai pályából kiábrándulva kereste a helyét, élete értelmét, olyan inspirációt kapott, amit talán semmilyen politikai esemény, semmilyen forradalom nem adott volna meg neki: egy nő csendes jelenlétét, aki nem vált a szeretőjévé, mégis felforgatta az egész világát.

A vonzalom szellemi és lelki partnerséggé mélyült, amely a reformkor hajnalán Széchenyi közéleti fordulatát is segítette.

A kettejük közti levelezés, amelyet ma a Széchenyi István Levelezései kritikai kiadás őriz, tanúsítja, hogy Crescence nem pusztán reprezentációs társ, hanem egyenrangú partner volt, akinek véleményére a gróf a legfontosabb döntéseiben is számított.

Az első találkozás után Széchenyi rendszeres vendég lett a Zichy-házban, de soha nem lépte át a határt, amit a kor társadalmi normái és Crescence házassága kijelölt. Ő csak udvarolt – elegánsan, távolságtartóan, szenvedélyesen.

A kortárs beszámolók szerint Zichy Károly tisztában volt Széchenyi érzéseivel a felesége iránt, de mégis kulturált, fegyelmezett kapcsolatot tartottak fenn,

nem rivalizálás vagy konfrontáció jellemezte őket. Széchenyi a Zichy család otthonában is rendszeresen megfordult, a társasági élet részeként. Sőt, Széchenyi és Zichy Károly néha együtt aggódtak Crescence egészségéért — például akkor, amikor gyengélkedett vagy a gyermeke születése körül voltak komplikációk. Ez olyan viszonyra utal, amely túllépett a puszta udvariasságon, és inkább közös emberi aggódást tükrözött.

Széchenyi levelei szerint valóban plátói érzelmekről volt szó, olyan mély és tiszta szerelemről, amely nem a testet, hanem a lelket akarta magához ölelni.

„Crescence, te vagy minden, amit nem kaphatok meg, mégis minden vagy, amiért érdemes élni”

– írta egyszer.

Ezek a mondatok nem a romantikus túlzás jegyében születtek. Széchenyi ekkoriban számos belső vívódással küzdött, és egyes kutatók szerint Crescence volt az, aki révbe vezette. Ő volt az a belső pont, ami mentén felépítette új önmagát: politikust, reformert, nemzetépítőt.

Szerelem, ami nem akart múlni

Zichy Károly, Crescence férje 1834-ben 49 évesen meghalt. A társadalmi illem szerint egyéves gyászt kellett tartani, így Széchenyi – a maga türelmével és kitartásával – tovább várt. Több mint tíz év vágyakozás, fájdalmas visszafogottság és lassan épülő érzelmi kötődés után végre eljött a pillanat: 1836. február 4-én, Budán, a Krisztinavárosi templomban Széchenyi István feleségül vette Seilern Crescence-t.

„Nem a szenvedély sodrásában, hanem a hűség csendjében szerettek egymásba.”

Ez volt az a mondat, amit később egy kortársuk írt róluk, és amely talán a legszebben összefoglalja, miért más ez a szerelem, mint amiket megszoktunk a történelemből. Nem tragédia, nem dráma, nem titkolózás volt – hanem kitartás, tisztelet és méltóság. Az asszony hét gyereket hozott a házasságba, és alig egy évvel később fiút szült Széchenyinek is. Béla fiukat két évvel később Ödön követte. Három közös gyermekükből a kislányuk, Júlia csecsemőként elhunyt.

A romantikus kapcsolat hivatalossá válása után Crescence nemcsak feleségként, hanem egyik legfontosabb szellemi társaként is jelen volt Széchenyi életében.

Ő kezelte az ügyeket, amikor a férfi már betegen, visszahúzódva élt, ő tartotta kézben a levelezéseket, és ő volt az egyetlen ember, akiben Széchenyi még akkor is megbízott, amikor már senki másban nem tudott.

A döblingi naplókban – ahol a gróf mentális állapota egyre inkább romlott – több bejegyzés is szól Crescence-ről:

„Ha ő nem lenne, már rég nem lennék.”
 vagy máshol: „Ő az egyetlen rend az életemben.”

Szövetség egy életre

A családi szövetség a méltatlan utolsó években is működött. Széchenyi 1848 szeptemberében került a Bécs melletti döblingi Goergen-féle magánszanatóriumba. Az intézmény a korabeli „őrültek tornyával” szemben akkoriban modernnek számító, humánus módszereket alkalmazott. A gróf külön lakosztályt kapott, amelynek a temetőre néző ablakait részben befalaztatta.

A mindennapokról fennmaradt beszámolók szerint keveset aludt, sokat sétált a szobájában, sakkozott, fuvolázott. Falk Miksa visszaemlékezése szerint Széchenyi „ama mélabús magyar népdalok egyikét fújta…”.

A döblingi évek azonban nem a szellemi leépülésről szóltak. Az 1850-es évek végére a gróf visszatért a politikai íráshoz: Londonban, németül jelent meg 1859-ben az Ein Blick (Pillantás) című röpirata, amely élesen bírálta az osztrák neoabszolutizmus propagandáját.

A röpirat miatt a bécsi rendőrség hamarosan lecsapott. 1860. március 3-án öt detektív és tizenhat rendőr szállta meg a döblingi intézetet, házkutatást tartva Széchenyinél és körének több tagjánál. Az iratok egy részét elkobozták, és a hatóságok egyértelművé tették: a szanatórium többé nem menedék. A fokozódó nyomás és a börtönnel való fenyegetés hatása a naplóbejegyzésekben is tükröződik.

„Nem tudom megmenteni magam!” – írta néhány nappal a halála előtt.

1860. április 8-án, húsvét vasárnapjára virradóan Széchenyi a döblingi lakosztályában pisztolylövéstől meghalt. A korabeli hatósági vizsgálat és a történészi konszenzus ma is az öngyilkosságot fogadja el.

A „nő szerepe” a tragédiában

De hol volt ebben a drámában „a nő szerepe”? Egyrészt ott volt a feleség, Seilern Crescence, aki Bécs közelébe költözve a döblingi időszakban is a belső kör része maradt. Ő intézte a családi és gazdasági ügyeket, támaszt nyújtva a férjének. Ő írta alá például a Deák Ferenccel kötött, 50 000 forintos kehidai birtokügylet szerződését is, amely évi 600 körmöci arany évjáradékot biztosított a családnak.

A levelezés és a dokumentumok a gondviselő, adminisztráló, hűséges társ alakját rajzolják meg, akit Széchenyi így jellemzett fiaiknak írt levelében: „Anyád minden tekintetben eszményi képviselője nemének.”

- írta Széchenyi István a fiához, Béla grófhoz intézett levelében. Ezzel szemben a történetben felbukkan egy másik nő is: Cibbini Matild báróné, Inkey Eduárdné. A kutatások szerint az ő besúgói jelentései vezettek a rendőri rajtaütésekhez.

Cibbini a bécsi udvar köreihez kapcsolódó kémnőként kulcsszerepet játszott a hatósági eljárások megindításában, amelyek végül a tragédiához vezettek.

A halál körülményeit illetően a magyar történetírás domináns álláspontja szerint az 1860. márciusi házkutatás és a fenyegetés olyan pszichés nyomást gyakorolt a grófra, amely a kimenetelt meghatározta.

A közvélekedés egy része és egyes publicisztikák máig nem zárják ki a politikai gyilkosság lehetőségét.

A halálhír után a Magyar Tudományos Akadémia gyásznapot tartott. A temetésre 1860. április 11-én Nagycenken került sor. Az esküvő helyszínén, a krisztinavárosi templom falán ma emléktábla őrzi a házasság emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
114 éve született a Titanic utolsó, legtovább élt túlélője, aki emléktárgyait árulta, hogy fizetni tudja a számláit
Millvina Dean idős korára nehéz anyagi helyzetbe került. A hír eljutott a Titanic sztárjaihoz is, akik egy váratlan gesztussal segítettek.


114 évbvel ezelőtt jött a világra Elizabeth Gladys „Millvina” Dean, a Titanic legfiatalabb utasa és utolsó túlélője.

Alig két hónapos csecsemőként lett részese a világ leghíresebb hajószerencsétlenségének, egy olyan utazáson, ami a családja számára az új életet jelentett volna.

Szülei Angliából készültek Amerikába kivándorolni, hogy a kansasi Wichitában dohányboltot nyissanak. A korabeli szénsztrájk miatt azonban az eredeti hajójegyüket a Titanicra módosították, ahol a harmadosztályon kaptak helyet.

A végzetes éjszakán, amikor a hajó jéghegynek ütközött, Millvina apja azonnal a kabinba rohant, felöltöztette a gyerekeket, és a fedélzetre küldte a családot.

Anyja később így emlékezett vissza az utolsó pillanatokra: „Búcsút intettem, ő pedig azt mondta, később utánunk jön.” Millvina, az édesanyja és testvére mentőcsónakba került, és a Carpathia mentőhajó fedélzetén élték túl a katasztrófát. Édesapjuk odaveszett.

Millvina egészen nyolcéves koráig nem is tudta, hogy a Titanicon utazott.

Évtizedekig csendes életet élt, a tragédia emléke csak a hetvenes éveiben kezdte újra foglalkoztatni, miután a roncs 1985-ös felfedezése után hirtelen a figyelem középpontjába került.

„Amíg 1985-ben meg nem találták a Titanic roncsait, senkit sem érdekeltem. Ki számít rá, hogy ilyen idősen lesz híres?”

– mondta később egy interjúban. Ezt követően a világ számos pontjára hívták meg rendezvényekre és kiállításokra. 1998-ban az Egyesült Államokba utazott egy Titanic-rendezvényre Springfieldbe, majd 1999-ben Montréalba is ellátogatott. Tervei szerint 2006-ban is részt vett volna a katasztrófa 94. évfordulójára rendezett megemlékezésén, de egy csípőtörés megakadályozta ebben.

2007 októberében, Barbara West Dainton halála után Millvina Dean lett a Titanic utolsó élő túlélője. Idős korára azonban anyagi nehézségekkel küzdött, és kénytelen volt a Titanicról származó emléktárgyait elárverezni, hogy fizetni tudja az idősotthon költségeit.

A hírre a Titanic című film rendezője, James Cameron, valamint a főszereplők, Leonardo DiCaprio és Kate Winslet is felfigyeltek, és egy alapítványon keresztül támogatták őt. „Megtiszteltetés számunkra, hogy hozzájárulhatunk a Millvina Alapítványhoz” – nyilatkozták közösen.

Millvina sosem nézte meg az 1997-es filmet, és kritikusan viszonyult a tragédia szórakoztatóipari feldolgozásaihoz.

Amikor a Doctor Who című sorozat egyik epizódjában egy „Titanic” nevű űrhajó szerepelt, élesen bírálta az ötletet. „A Titanic története tragédia volt, ami annyi családot szakított szét. Elvesztettem az apámat, aki ott fekszik a roncsok között. Tiszteletlenségnek tartom, hogy egy ilyen tragédiából szórakoztató műsort csináljanak.”

Millvina Dean 2009. május 31-én, 97 éves korában hunyt el.

Az alábbi archív felvételen arról beszélt, hogyan kerültek a Titanicra:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
60 milliárdos adósság, 7 ezer utas a földön: 14 éve ezen a napon állt le a 66 éves MALÉV
A nemzeti légitársaság 2012. február 3-án, reggel 6 órakor függesztette fel működését, miután két gépét külföldön visszatartották. A Budapest Airport elvesztette legfontosabb partnerét és 1,5 millió utasát.


Pontosan 14 éve, 2012. február 3-án, reggel hat órakor a Ferihegyi repülőtér indulási oldalának kijelzőin egyre több járat mellett jelent meg a „Cancelled” felirat. A betonon kék-fehér festésű gépek sorakoztak, de már egyik sem készült felszállásra. Ezzel a képpel írta be magát a magyar polgári repülés történetébe a nap, amit sokan csak „Fekete Péntekként” emlegetnek: 66 év után leállt a MALÉV. 

A légitársaság vezetése hivatalosan reggel hat órakor függesztette fel a teljes kereskedelmi üzemét, miután a pénzügyi helyzet tarthatatlanná vált. A döntés közvetlen előzménye az volt, hogy hitelezők két repülőgépet – egyet Dublinban, egyet Tel-Avivban – nem engedtek felszállni, a leállás pedig aznap több mint hétezer utast hagyott a földön.

A végső lökést az Európai Bizottság január 9-i döntése adta meg, amely kimondta, hogy a magyar állam 2007 és 2010 között tiltott állami támogatást nyújtott a cégnek.

A Brüsszel által visszakövetelt összeg gyakorlatilag elvágta a további állami finanszírozás lehetőségét, a partnerek pedig bizalmukat vesztve azonnali előrefizetést kezdtek követelni a szolgáltatásaikért.

A leállás pillanatában a MALÉV adósságállománya körülbelül 60 milliárd forintot (akkori árfolyamon 270 millió dollárt) tett ki. A flotta 22 lízingelt utasszállítóból állt, a vállalat pedig közel 2600 embernek adott munkát. „Fájdalmas… ameddig lehetett, próbáltuk működtetni a Malévet, de meg kellett állnunk” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a leállás napján a Kossuth rádiónak, ahogy arról a The Irish Times is beszámolt. A hivatalos közlemény szerint a partnerek előrefizetési igénye felgyorsította a pénzkiáramlást. „Elnézést kérünk minden utasunktól” – zárult Limburger Lóránt vezérigazgató nyilatkozata. Egy vezető tisztségviselő a helyzetet így foglalta össze: „Egyetlen cég sem tudja teljesíteni a hónapokkal előre kért fizetéseket.”

A MALÉV bedőlése azonnali és súlyos következményekkel járt a Budapest Airport számára is, amely egyik napról a másikra elveszítette legfontosabb partnerét és az évi nagyjából másfél millió átszálló utasát.

A menedzsment 250 fős csoportos létszámleépítést jelentett be, és felfüggesztett több, összesen 60 millió eurót (akkori árfolyamon több mint 17 milliárd forintot) meghaladó értékű fejlesztést. A magyar légiközlekedésben keletkezett űrt a versenytársak villámgyorsan igyekeztek betölteni. A Ryanair már a leállás napján bejelentette, hogy két héten belül bázist nyit Budapesten, 31 új útvonalat indít, és 9,99 eurós (körülbelül 3000 forintos) bevezető árakkal csábítja az utasokat. A Wizz Air szintén megduplázta budapesti kapacitását, két új gépet állított forgalomba, és „rescue fare” néven speciális, kedvezményes jegyeket kínált azoknak, akiknek érvényes MALÉV-foglalásuk volt.

A leállás azonnal politikai vitát robbantott ki. A kormányoldal az Európai Bizottság döntését tette felelőssé, hangsúlyozva, hogy a kabinet a megelőző napokban csődvédelmi intézkedésekkel és egy rendkívüli vagyonfelügyelő kinevezésével próbálta menteni a helyzetet. Az ellenzéki MSZP szerint a csőd a kormány felkészületlenségének és semmittevésének az eredménye, és egy új, piaci alapon működő nemzeti légitársaság elindítását sürgették.

A „Fekete Péntek” hosszú távon is átrajzolta a budapesti légi forgalmat: bár az utasszám helyreállt, a fővárosi repülőtér elvesztette regionális elosztó, úgynevezett hub-szerepét. A MALÉV által fenntartott kiterjedt hálózat és az átszálló utasforgalom hiányát a piacot azóta domináló fapados légitársaságok modellje nem pótolta. Forrás


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk