Beszélő állatok, fotorealisztikus látvány: ilyen lett az új Dzsungel könyve
Rudyard Kipling klasszikussá vált novellagyűjteményéből Jon Favreau (A Vasember, Vasember 2) készített újabb Disney-feldolgozást. Az eredeti irodalmi műnek már számos élőszereplős és rajzfilmes adaptációja is született,
ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy 2018-ban a Warner is bemutatja a saját verzióját Andy Serkins rendezésében, akaratlanul is fel fogjuk tenni a kérdést: hozzátesz ez a legújabb inkarnáció bármit is a már ismert értelmezésekhez?
A végterméket látva nemmel kell válaszoljak, ám az is biztos, hogy ez nem sokakat fog zavarni: abszolút nézhető film lett ugyanis A dzsungel könyve, ráadásul magasan kiemelkedik az egeres cég utóbbi időben készült élőszereplős meséi közül.
Hozzá kell tegyem, élőszereplős filmként hivatkozni A dzsungel könyvére felér egy kisebb ferdítéssel:
a Mauglit alakító Neel Sethin kívül ugyanis a vásznon szereplő látványelemek csaknem teljes egésze számítógéppel animált, beleértve magát a dzsungelt is.
Favreau filmjét így talán szerencsésebb animációs meseként befogadnunk, pláne, hogy érzésre is ezt hozza a film. Ezt egyébként leginkább hangvételének köszönheti, nem a CGI minőségének, utóbbi ugyanis valóban elsőosztályú, és nemcsak azért, mert hitelesre és látványosra sikeredtek a számítógéppel animált szereplők, hanem azért is, mert egységes, élő és lélegző a vászonra álmodott látvány.
Éppen ezért is szomorú kissé, hogy minden más tekintetben felemásra sikeredett a film. Először is ahelyett, hogy újabb, sajátos olvasatát adná az eredeti irodalmi műnek, Favreau megelégszik azzal, hogy az 1967-es közismert Disney-rajzfilm meglehetősen hűséges remake-jét hozza.
Nem arról van szó, hogy jelenetről jelenetre követné elődjét, de a lényegesebb cselekményelemeket megtartotta, valamint bőkezűen bánt a kikacsintós utalásokkal is – olyannyira, hogy egy-egy ponton még az ismerős dalok is felcsendülnek, noha nem musicalről van szó. Újat egyedül a 2016-os elvárásokhoz igazított befejezéssel hoz a film, erről azonban csak spoilerek kíséretében tudnánk beszélni.
Egyfajta határozatlanság a film hangvételén érezhető: egyfelől magától értetődő módon a rajzfilm mesei könnyedsége áll a legközelebb Favreau feldolgozásához. A technikai megvalósításnak köszönhetően azonban jóval sötétebbre, kisebb gyerekeknek helyenként már túlságosan is ijesztőre sikeredett a film. Ezek azonban ritka pillanatok.
A játékidő nagy részében A dzsungel könyve valahol a kicsiknek szóló mese és a felnőttek számára is élvezhető gyerekfilm közé pozícionálható, így legfőképpen azok a nagyobb gyerekek fogják élvezni, akik nem akadnak fenn reflexből egy csaknem fotorealisztikus beszélő állat látványán.
VIDEÓ: A Dzsungel könyve
Ha tetszett a kritika, nyomj egy lájkot!






