KULT
A Rovatból

Bepillantás egy bérgyilkos elméjébe – David Fincher egyik legszemélyesebb filmje A gyilkos

David Fincher legújabb filmje nagyon hasít a Netflixen. Michael Fassbender az érzelemmentes, névtelen gyilkos szerepében brillírozik, miközben könnyeden bemutatja a nézőknek a munkáját.

Link másolása

Nem azt mondom, hogy A gyilkos David Fincher legjobb alkotása, de nagyon érdekes, hogy miért választotta ezt a képregényadaptációt a következő munkájának. A történet papírvékony: Michael Fassbender egy névtelen bérgyilkost alakít, aki végigvezet minket egy bérgyilkosság előkészítésén és megvalósításán.

Az első húsz percben látjuk és - belső monológok segítségével - halljuk Fassbendert minden pillanatban.

Többször említi is, hogy ebben a munkában az unalom a legnagyobb ellenség. Sajnos a hosszas előkészület egy hibával végződik és gyorsan el kell tűnnie a helyszínről. Amikor hazaér, káoszt talál az otthonában, betörtek hozzá és a barátnőjét majdnem megölték. Ezután bosszúhadjáratot indít munkáltatója és mindenki ellen, aki benne volt ebben a gyilkossági kísérletben.

Ezt a történetet már számtalanszor hallottuk, klasszikus bosszúfilm is lehetne, de így, ilyen formában csak David Fincher tudta bemutatni. A rendező pont olyan, mint a névnélküli bérgyilkosunk: módszeres, átgondolt, maximalista, szinte gépiesen próbál a tökéletességre törekedni, de a külső körülmények mindig hátráltatják

Ez a filmen is érződik, mert amikor gyilkosunk hibázik, improvizálnia kell, az pedig még több hibához vezet.

Az is érdekes, hogy a bérgyilkos a belső narrációban sokszor ellentmond önmagának. Dicséri magát, hogy mennyire kifogástalan a munkája és pont akkor hibázik. Vagy azt mondja, hogy csak azokat a csatákat vívja meg, amiért megfizetik, és mégis becsúszik egy-egy pro bono gyilkosság.

Állítása szerint érzelemmentesen kell viselkedni, az empátiát ki kell ölni, de az egész film egy bosszúhadjárat története, mert bántották a szerelmét. Ha figyelmesen követjük, hogy mit gondol és mit cselekszik „főhősünk”, akkor gyorsan észrevehetjük ezt a kettősséget, ami néha már-már humoros is lesz.

Érdekes döntés volt egy magát érzelemmentesnek mondó bérgyilkost megtenni főszereplőnek. Mivel egyáltalán nem szimpatikus, vagy karizmatikus Fassbender karaktere, így elég távolságtartó lesz a néző vele szemben, hiszen még a nevét se tudjuk. Minden reptéren vagy bankban más néven szólítják. Ettől mi is érzelemmentesen állunk hozzá, és nem tudunk neki úgy drukkolni, mint egy klasszikus főszerepelőnek, mivel ő egy bérgyilkos, aki néha ártatlanokat is veszélybe sodor, hogy elérje céljait.

Fincher direkt közel enged hozzá és egyszerre elidegenít minket tőle.

Fassbender hihetetlenül tehetséges színész. Gyakorlatilag a film minden képkockáján remekel, nincs jelenet, amiben ne szerepelne, alig kommunikál más karakterekkel, kizárólag a nézővel van tényleges kommunikáció egy monológ keretein belül. Ez a belső narráció szinte egy meditatív hangulatot kölcsönöz a filmnek. Halljuk minden gondolatát, ha beteszi a fülébe a fülhallgatóját, halljuk milyen zenét hallgat, látjuk mik a céljai, mindent részletesen leír nekünk, belelátunk szinte az elméjébe.

David Fincherrel is nagyon hasonló a helyzet. Sokan bálványként imádják a tökéletesen megkomponált filmjei miatt, de ha kicsit utánanézünk ezeket erősen Stanley Kubrick féle módszerekkel éri el. A jeleneteket felveszik számtalanszor, sokszor szinte kínozza a színészeit, hogy kihozza belőlük a maximumot. Ezért is illik Fincher annyira A gyilkos rendezőszékébe, ezért választotta ezt a projektet.

Igazából nem is Fassbender a főszereplő, hanem a rendező és a módszeres perfekcionizmusa, ahogy mindent lassan, részletesen, metodikusan ad elő. A képi világ tűéles, tökéletesre komponált, mindig látjuk, amit kell. Erik Messerschmidt operatőr, nevéhez méltó német precizitással varázsolja el a nézőket, és nagy kár, hogy idehaza nem jutott el a mozikba, pedig megérdemelné a nagyvásznat.

Messerschmidt nagyon ért a steril, letisztult képek bemutatásához. Elég, ha előző munkáit megnézzük: a szintén Fincher-féle Mindhunter, vagy a Ridley Scott féle A farkas gyermekei sorozatot.

Zenei fronton is ismerős alkotópárost kért fel a rendező. Atticus Ross és Trent Reznor Oscar-díjas alkotók szinte minden Fincher-projektben benne vannak, a Social Network óta. Ők is követik az előírt minimalista előadásmódot, zenéjük sokszor háttérelemekből építkezik, szívdobogással, fémes zörgésekkel.

Reznor nagyon ért az ilyen típusú instrumentális zenéhez. Elég zenekarára, a Nine Inch Nails-re gondolni, ők is sok kísérleti albumot adtak ki az utóbbi időben.

Miért mondja mindenki a filmre, hogy unalmas? Mert az. Direkt koncepció, hogy bemutassák a gyilkost. Nem egy konkrét gyilkosságot akar elénk tárni, hanem egy ilyen furcsa elme működését éljük át. Egy hosszabb tényleges akciójelenet van a kétórás játékidőben, mondjuk az elég látványos és erőszakos lett, de ezen kívül

a film végeláthatatlan utazásokból, tervezésekből és menekülésekből áll.

Ez a kalandos bosszú több országon átívelő embervadászattá válik, de akkor sem engedi el a néző kezét. Egészen közel maradunk Fassbenderhez és nem vágja be gyorsan az országok látványosságait, pedig mindent tényleg valós helyszíneken vettek fel. Ez természetesen erősen megdobta a büdzsét. A Netflix nem szereti a költségvetéseit nyilvánosságra hozni, de a képi világ, a színészek és a rendezőnek köszönhetően ez simán egy 150-170 milliós projektnek tűnik.

Apropó színészek: Fassbender mellett még kiemelkedően teljesít Tilda Swinton, aki egy másik bérgyilkost alakít. Nincs nagy szerepe, de egy hosszabb jelenete van főszereplőnkkel, amiben maradandó a hölgy alakítása.

A markáns orgánummal rendelkező Charles Parnell alakítja a gyilkosságokat szervező ügyvédet, akinek köszönheti címszereplőnk, hogy elindulhatott a retorzió túráján.

Megértem azokat a nézőket, akik azt mondják A gyilkosra, hogy unalmas és nem történik benne semmi. Valamelyest igazuk van, de nem ilyen egyszerű a képlet. Ezzel a filmmel ugyanis Fincher bemutatja a konkrét munkafolyamatát egy film cselekményén keresztül.

Láthatjuk, hogyan dolgozik egy maximalista, aki önmaga legnagyobb ellensége.

Hiába tervez meg előre mindent, valami sose sikerül úgy, hogy az tökéletes legyen. Nem egy tipikus közönségfilm, sokaknak lassú és unalmas lesz, nem is Fincher legjobb rendezése, de az egyik legszemélyesebbnek tűnő története. A gyilkos megnézhető magyar szinkronnal a Netflix kínálatában.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: