KULT
A Rovatból

„Az ilyen előadásokért akartam színész lenni” – Balsai Móni örömmel bújik Shirley Valentine bőrébe

Szívmelengető, humoros, de mély érzelmű darab vár ránk a Centrál Színházban.


Egy negyvenes, kiürült házasságban élő angol nő elindul, hogy megtalálja régen feladott önmagát és új életet kezdjen. A 80-as évek végének egyik kultuszfilmje volt a Shirley Valentine, amelyet annak idején romantikus komédiaként szeretett meg a világ, holott az alapjául szolgáló Willy Russell-színdarab sokkal mélyebb emberi és társadalmi problémákat vet fel. Ezek kapnak nagyobb hangsúlyt, a humort sem mellőzve a monodrámában, amelyet Balsai Móni ad elő a Centrál Színházban Ujj Mészáros Károly rendezésében.

– Még kiskamasz voltam, amikor láttam a filmet, már akkor nagyon megérintett, de csak már amikor színésznő lettem, tudtam meg, hogy eredetileg színdarab volt. Mostanra idősödtem bele, sőt, két évvel túl is léptem, mert Willy Russell egy 42 éves nő szájába adja ezeket a mondatokat – mondja mosolygó öniróniával Balsai Móni.

– Számomra e darabnak egyik legfontosabb gondolata, hogy soha nem késő beteljesíteni vágyainkat, csak bátorság kell hozzá.

– Nagyon örülök, hogy ezt mondod. A film a darabból főleg a vígjátéki elemeket hozza előtérbe. Amikor elkezdtünk próbálni, nagyon sok, a mai világban fontos egyéb réteg is a felszínre került. Ma már többet merünk beszélni a gyereknevelésről, a családon belüli verbális erőszakról, ami ebben a színdarabban igencsak jelen van. Ezt szolgálja, hogy férjem, Ujj Mészáros Károly újrafordította, hogy 2022-es nyelven szólaljon meg. Ezzel együtt szívmelengető, humoros előadás lesz, de ott vannak mögötte a mély érzelmek, vágyak, a be nem teljesült dolgok, elvesztett önmagunk. Végülis egy elfáradt párkapcsolatról és annak rendbetételére tett kísérletről van szó, ami a filmből hiányzott, és ez ma nagyon is aktuális.

– Ez az aktualitás valahol szomorú, mert évtizedek óta napirenden van a női emancipáció, de a nők társadalmi szerepe és megítélése még nagyon messze van a valódi egyenjogúságtól. Ami pedig a verbális erőszakot illeti, éppen nemrég játszottál az Ökumenikus Segélyszervezet kisfilmjében, Az elfelejtett tejfölben, amit a YouTube-on két hónap alatt több mint 100 ezren láttak….

– A darabban is benne van ez, amire korábban nem kapták volna fel a fejüket az emberek. Károly rendezése belement ennek a fájdalmába is. Számunkra ugyancsak nagyon fontos volt, hogy túllépjünk azon a klisén, mely szerint Shirley Valentine-t egy ragyás, öregedő, nagyon ráncos, kövér, tespedt nő játssza. Az élet nem erről szól. Ha valakinek én-kép vagy önértékelési problémája van, tökmindegy, hogy hány éves és hány kiló. Nemcsak egyféle embertípus sajátja, hogy rosszul gondolkozik magáról. Nagyon szerencsés az, aki elégedett önmagával, aki 100%-ig el tudja magát fogadni. Egy vékony, 44 éves nőnek is lehetnek olyan lelki sérülései, például szavak által, amelyek miatt nem képes felvenni egy fürdőruhát. És ezek a problémák még csak nemhez sem kötöttek, ezt Willy Russell meg is írja a darab végén. A férfiak is el tudják ugyanígy fecsérelni az életüket, mert nem hallják meg saját belső hangjukat. Amikor a darabot decemberben bemutattuk Tatabányán a Jászai Mari Színházban, egy 16 éves fiú keresett meg. Egy fiatalember élete is megrekedhet, egy rossz iskolától, egy első szerelemtől, amit nem tud elengedni. A Shirley Valentine titka, hogy eszméletlenül jól van megírva, de nagyon nagy feladat is, mert ezt a másfél órát egyedül játszom végig, de a visszajelzések szerint érdemes, mert sikerül ezt a varázslatot ennyi időn keresztül fenntartani és átadni az üzenetét. Az ilyen előadásokért akartam színész lenni.

Gyerekkoromban nagyon szerettem a meséket, mert mindig úgy éreztem, hogy egy kicsit gyógyítanak és hogy nem vagyok egyedül. A színház is gyógyít és mesél. Én amúgy szégyenlős ember vagyok és meggyőződésem, hogy a színészek 90%-a inkább befelé forduló ember. Ez a mi terápiánk, akkor tudunk kinyílni, bátrabbak lenni, amikor bele tudunk bújni valakinek a bőrébe.

És Shirley bőrébe nagyon jó belebújni, mert olyan utat és ívet ad, amitől én is boldog leszek, és nagyon jó érzés, hogy a saját katarzisomat át tudom adni. Ennyi pozitív visszajelzést talán csak a Liza, a rókatündér után kaptam. Egy tatabányai néző azt írta nekem, hogy amikor kijött az előadásról, úgy érezte magát, mintha másfél méterrel a föld felett járna.

– A monodráma mindig óriási kihívás egy színésznek, sokaknak jelentette már pályája csúcsát. Soha nem felejtem el az Egy őrült naplóját Darvas Ivánnal, de Psota Irén Margarida asszonyát, vagy Gálffi László Rimbaud-ját sem.

– Játszom kétszemélyes darabban, de ott azért van egy partnered, akibe kapaszkodhatsz, akiből energiát meríthetsz. Ha valamit elrontasz vagy elfelejtesz, tud rajtad segíteni. Amíg a másik beszél, tudsz előre gondolkodni, figyelni, helyre tenni magad. Az egyszemélyesben nincs, aki segítsen, nincs időd gondolkodni, egy másodpercnyi pihenő sincsen. Viszont ha hibázok, azt csak én tudom, csak magamtól kell elnézést kérnem. Egészen különleges utazás, mert nem tudok kilépni a koncentrációból, abból a rendkívüli agyi állapotból, hogy minden másodpercben jelen kell lennem. Mint egy meditációban, egészen furcsa, tudaton kívüli állapotban vagyok.

– És ahogyan egy meditációban, minden alkalommal újabb és újabb rétegeket fedezhetsz fel a darabban.

– Most a Centrál Színház-beli bemutatóval kezd el igazán repülni ez a karakter. Tatabányán összesen hat alkalommal játszottam.

– Már jónéhány közös munkátok volt Pároddal. Hogyan működik a Ti alkotókettősötök?

– Amikor a Covid miatt kénytelenek voltunk otthon maradni, valami olyasmit kerestünk, amivel majd egyedül is felléphetek és kimozdulhatok Budapestről. Sok darabot elolvastunk, mire eszembe jutott a Shirley. Odaadtam Károlynak, bement a szobába, elolvasta, és amikor kijött, csupa könny volt a szeme. „Zseniális, ezt kell csinálnunk” – mondta és elhatározta, hogy lefordítja. A konyhában félig suttogva próbáltunk, míg gyermekünk aludt. Amikor kicsit szabadabb lett a légkör, Tatabányán már díszletben próbálhattunk öt napot.

Mindig kérdezik tőlünk, hogy könnyebb-e nekünk együtt dolgozni. Egyfelől könnyebb, mert félszavakból is értjük egymást, sőt, én Károly szeme rebbenéséből is tudom, hogy mikor elégedett, viszont ő sokkal keményebb tud velem lenni, nagyobbak az elvárásai és nyilván bátrabban is fejtegeti le a hagymahéjakat a karakterről.

Amikor a színházban dolgozunk, egy igazi munkatérben, könnyebb hazatérve a munkát letenni. Ha itthon csináljuk, nehezebb. Egy ilyen egyszemélyes darab akár kapcsolat-próbáló is lehet, de szerencsére jól sült el, nem utáltuk meg egymást. Egyébként mi három év munkakapcsolat után alakultunk át egy párrá. Hamarabb tanultunk meg együtt dolgozni, mint együtt élni. És talán emiatt is működik ez még mindig jól, mert a kettőt valahogy jobban szét tudjuk választani.

– Ha már szóba került a párkapcsolat, a gyermek: Facebook-oldaladon megosztottál egy petíciót, amely a jelenlegi, törvény által biztosított 5 napnál több fizetett szabadságot követel az apáknak a gyermek születése után. Én is úgy gondolom, hogy szükség van e téren is a felelősség megosztására, és meg is látszik a gyerekeken, hogy melyikkel foglalkozik rendszeresen az apa is.

– Igen, én is igyekszem ebbe az irányba haladni, de ehhez tudni kell szólni, megkérni – ezt most tanulom, mert egyébként az a típus vagyok, aki sokáig hallgat, és aztán gyakran rosszul robban. Engem ez ügyben egy 16 éves gimnazista kislány keresett meg. Három barátnőjével döntöttek úgy, hogy ebben a kérdésben az Amnesty Internationalnek küldenek egy petíciót. Nagyon örülök, hogy a fiataloknak van egy olyan tere, ahol tudják tanulni az emberi jogokat, és hogy mit lehet kezdeni akkor, ha ezek sérülnek. És az is nagyon tetszik, hogy egy kamaszlány fordult hozzám. Ezen az 5 napon megdöbbentem, mert a mi gyermekünk a Covid alatt született, amikor mindketten itthon voltunk. Normális esetben ez nyilván nem így lett volna. Egyetértek azzal, hogy legalább a lehetőségét meg kell adni az apának, hogy otthon tudjon maradni, anélkül, hogy a család megélhetése kerülne veszélybe. És a nőnek is szüksége van arra, hogy ne maradjon egyedül. Ma már nem élnek együtt a több generációs családok, nincs mindig ott a nagymama, nagypapa, aki segít. A társadalmi lét változásait követnie kellene a törvényeknek is.

– Nagy örömmel fedeztem fel egyik, könyvekről szóló posztodban, hogy kedvenceid közé tartozik Verne Nemo kapitánya. Számomra meghatározó élmény volt nyolcéves koromban, és azóta is 2-3 évente újraolvasom. Én a mai agyontechnicizált világunkban is úgy gondolom, hogy a gyerekek pótolhatatlan élményt kapnak a könyvekkel, a mesékkel.

– Mivel én nagyon szeretem a meséket, történeteket és a munkám is erről szól, nálunk a gyereknevelésben is nagyon előtérbe kerültek. Biztosan személyiségtől és gyerekkori képességtől is függ, de az én fiam korát meghazudtolóan beszél. Nagyon sokat ritmizáltunk, verseltünk, meséltünk neki és most már maga mondja el „verselve” a saját történetét.

– Saját unokáimnál rendszeresen tapasztalom, hogy olyan dolgokra figyelnek és olyanokat jegyeznek meg, amiket nem is sejtünk.

– Döbbenetes, hogy abból, hogy már ilyen hamar ki tudja fejezni, hogy mit szeretne vagy mit érez, kiderül, hogy egy másfél éves gyerek mennyi mindent ért, lát a világból. Ettől meg is ijedek néha, mert még nagyobb lesz a felelősségünk. Közben beindult nálunk a dackorszak is, ez ember- és anyapróbáló időszak, nincs az a mese, amivel meg lehet akadályozni.

– Shirley Valentine „angolosan” főz Görögországba látogató honfitársainak, Te viszont kísérletezel a konyhában.

– Muszáj, mert a fiam laktóz- és gluténérzékeny. Az első kétségbeesés után sikerült megtalálni a megfelelő alapanyagokat, szép lassan megtanultam, hogy melyik liszttel hogyan kell bánni. Ma már én is találok ki ropikat, töltött pogácsákat, gombóckákat, amikkel változatosabbá tudom tenni az étrendünket. És nagyon szeretek kenyeret sütni. Talán azért, mert mindig jól sikerül, Károly pedig olyan büszke erre! Azt mondja rám, hogy pék vagyok. Mert szerinte az is valamiféle Isten ajándéka, hogy az ember keze alatt életre kel a liszt. A gyereknevelésben is jól jön, ha megtapasztaljuk a sikerélményt. A kenyér egyébként akkor sikerül a legjobban, amikor a fiam segít. Amint meglátja, hogy nekiállok, tolja oda a konyhapulthoz az ebédlőszéket, felmászik rá, mert neki ott kell lennie. Minden úszik, és az, ami 15 perces művelet lenne, eltart 40 percig, az igazi végeredmény viszont gyönyörű. A minap valaki beleevett a kenyerembe, nagyon ízlett neki és kérdezte, hogy miből készült. Én még éppen levegőt vettem, a fiam pedig már mondta sorban a liszteket. Aztán még rám is szólt, hogy nem mondtam az élesztőt….

– Egy párkapcsolatban, egy családban, ha büszkék vagyunk egymásra és ezt meg is mondjuk, sokat tehetünk belső harmóniánkért…

– A dicsérő szónál nagyobb energiát adó, előbbre lendítő nincs. Ezt a pályámon is tapasztalom: a nyüstölés, szapulás, sanyargatás pedagógiája nálam soha nem jött be. Sokkal jobban teljesítek, ha megértő, elfogadó közegben vagyok. A mi szakmánkban valami okból van egy ilyen ellenpólus: gyötörjék meg a lelkedet, hogy eljuthass a megfelelő mélységekig. Én ezzel nem értek egyet. Lehet, hogy van, akinél ez a működik, de biztosan működne a másik megközelítés is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„A toi toi vécék tetejéről játszottunk az utcán rekedt közönségnek” – Besh o droM-interjú
A több mint 25 éve aktívan koncertező zenekar két tagja, Barcza Gergő és Pettik Ádám elsősorban a Művészetek Völgyéhez kapcsolódó emlékeiről mesélt nekünk.


A Besh o droM története szorosan összefonódik a Művészetek Völgyével: 1999-es megalakulásuk óta visszatérő fellépők a kapolcsi központú fesztiválon. Az utóbbi időben több alkalommal is szabályos tömegjelenetek alakultak ki a koncertjeiken, mivel sokkal többen voltak kíváncsiak rájuk, mint a helyszín befogadóképessége, ahol játszottak. Idén azonban biztosan nem fenyeget ez a veszély, ugyanis most először a Panoráma Színpadon kaptak helyet. Ebből az alkalomból kérdeztük a zenekar két alapítóját.

– Mi az első emléketek a Művészetek Völgyéről, akár látogatóként, akár fellépőként?

Pettik Ádám: Ando Drom koncert a romok között 30 éve, iszonyat katartikus volt, ott dőlt el véglegesen, hogy világzenével fogok leginkább foglalkozni.

Barcza Gergő: Nekem is ugyanebből az évből van a legelső emlékem, nagyon élveztem a kellemesen kaotikus, teljesen újszerű falusi fesztiválhangulatot. Emlékszem, reggelente lehetetlen volt péksüteményhez jutni, a kisboltokból már hajnalban elfogyott a kifli, zsömle. A piaci résbe azonnal meg is érkezett a házi palacsinta...

– Itthon és világszerte is rengeteg fesztiválon játszottatok az elmúlt 26 évben. Van-e bármi, ami miatt a Völgy kiemelkedik ebből a mezőnyből?

Ádám: A legtöbb helyszínen ezen a fesztiválon játszottunk, és magasan kiemelkedik a tavalyelőtti, toi-toi vécék tetejéről az utcán ragadt közönségnek adott koncertünk.

Kicsit többen ragadtak kint, mint ahányan befértek a Kocsor udvarba, de a technikusok kegyetlen, buligyilkos főnöke nem engedte elhúzni a hátsó függönyt, pedig akkor legalább hátulról láthatta volna a koncertet szegény hoppon maradt közönségünk. Ezért akinek a zenekarban zsinór nélküli mikrofonja volt, az időnként a színpad háta mögé ment és a támfal tetejéről játszott a kint rekedt tömegnek.

A fal alatt az utcán, kissé jobb oldalt volt három mobil wc, aminek a tetejére viszonylag könnyen át lehetett lépni az alacsony kerítésen keresztül, és Légrádi úr óriási sikert aratott, amikor úgy döntött, hogy az egyik szólóját onnan fogja celebrálni. Nem szakadt be.

Gergő: Nagy lendülettel én is fel akartam ugrani az egyikre, de rögtön elképzeltem, ahogy szomorúan kászálódok ki a szörpből, így inkább kihagytam. Légrádi Gábor, fiatalabb és könnyebb kollégánk viszont valóban nem tétovázott, felpattant az egyik tetejére, onnan fújta. Remekül szórakozott mindenki.

– Az olvasztótégely elég jó kifejezés a zenétekre. Mennyi mindent szívtatok magatokba a kezdetekhez képest ebben a bő két és fél évtizedben?

Ádám: Az operetten és k-popon kívül mindent.

Gergő: Az én fejemben folyton megy a zene, csak akkor áll meg egy-egy pillanatra, ha meghallok valami más zenét egy külső hangforrásból. Akkor betárazom azt az agyam megfelelő polcára. Zeneírás közben aztán onnan dől ki a megfelelő zenei anyag, gondolkozni nem is nagyon kell.

– Mindketten nagyobbrészt külföldön éltek. Egy átlagos évben hányszor ingáztok Budapest, Bristol és Jeruzsálem között, és hány koncertfelkérésre kell nemet mondanotok logisztikai okokból?

Ádám: Nem túl sok buli marad el ilyen okból, 15-20 alkalommal biztos megfordulok, és jóformán az egész nyarat itt töltöm.

Gergő: én is igyekszem minél gyakrabban jönni, de a Közel-Keleten nem mindíg úgy történnek a dolgok, ahogy azt az ember eltervezi.

– Mi a fő tevékenységetek, amikor nem vagytok Magyarországon és nem a zenekarral foglalkoztok?

Ádám: Szervezem a további bulikat, intézem a zenekar és a saját ügyeimet, tagja vagyok a Bujdosó oktettnek és kvartettnek, valamint van egy új kvartettünk Babindák-Juhász-Papesch-Pettik néven. Zajlik az élet.

Gergő: Írom, gyártom a többiek segítségével a Besh o droM zenéjét, nálam állnak össze a három országban felvett zenei anyagok, intézem a zenekar külföldi útjait.

Amikor épp nincs háború, és általában nincs, akkor a legkülönbözőbb helyeken, stadionoktól az utcazene-fesztiválokig minden lehetséges helyszínen fellépek, gyakran szinte éjjel-nappal. Most épp leggyakrabban az óvóhelyen ülök, de a zene ott is megy a fejemben.

– Ádám többször is fellépett már a Duckshell vendégeként, és elmondta, hogy ők a kedvenc fiatal zenekara. Kiket követtek/kedveltek még a jelenlegi hazai színtérről?

Ádám: Sickratmen, cserihanna, Zsiványjazz és még sokan mások.

– Egyike vagytok annak a nem túl sok zenekarnak, akik saját Patreon-oldalt üzemeltetnek, a legutóbbi lemezetek költségeit is közösségi finanszírozással igyekeztetek előteremteni. Mennyire jelentős ez a láb a bevételeitekben?

Ádám: Reméljük, lesz még sokkal jobb is.

Gergő: Első körben összegyűlt egy kicsi, de annál kitartóbb támogatói kör. Hálásak vagyunk nekik, mindenkit bíztatunk, hogy nézzen el hozzánk, legyen a támogatónk egy kávé árával, vagy akár többel.

– Idén első alkalommal játszotok a Völgyben a Panoráma Színpadon. Mekkora szintlépés ez számotokra?

Ádám: Játszottunk már a Völgyben nagyszínpadon többször is, bár akkor nem ott volt még és nem így hívták, csak aztán a Bárka színpadhoz és később a Kocsor Házhoz való hűségünk ezt a dolgot felülírta.

Ez a helyzet tavalyelőtt tarthatatlanná vált és azóta akkora színpadon játszunk, hogy végre odafér az egész közönségünk. Nem hiszem, hogy zavarba jönnénk, ha már a montreali jazz fesztiválon nem jöttünk 25 ezer ember előtt 4 alkalommal.

– Lesz-e a alkalmatok több időt is a fesztiválon tölteni a koncerten túl? Ha igen, mit szeretnétek még mindenképp megnézni?

Ádám: Tervezem, tervezzük, de ameddig nem sikerül megfejteni, hogy melyik napokon tudok maradni, addig nem fájdítom a szívem. Mókus udvarába biztos elnézek, mert ott valahogy mindig valami izgalmas történik.

Gergő: Minden évben körbejárjuk a helyszíneket, idén sem lesz másképp.

Jegyvásárlás a fesztiválra EZEN A LINKEN lehetséges, a részletes programot ITT találod.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Túl gyorsan lopott, imád hokizni, és nem volt hajlandó levetkőzni a Playboynak – 35 dolog, amit nem tudtál a 35 éves Margot Robbie-ról
Ő játszotta az első biszexuális karaktert az ausztrál tévében, és egy partin összetévesztette Harry herceget Ed Sheerannel – ilyen és ehhez hasonló érdekességekkel ünnepeljük a színésznőt.


1. 1990. július 2-án, hétfőn, reggel 7:45-kor született Ausztráliában, a queenslandi Dalbyban Margot Elise Robbie néven.

2. A Focus – A látszat csal című filmben játszott szerepéhez trükköket tanult a tanácsadó Apollo Robbinstól, aki „úri tolvajnak” nevezi magát. Robbins olyan jól tanította őt, hogy a produkció azt kérte Margot-tól, hogy lassabban csinálja, mert a kamerák nem csípik el, ahogy más szereplőktől lop.

3. Szeret leveleket és képeslapokat küldeni a barátainak és a családtagjainak a világ minden tájáról, ahol épp forgat, mert úgy gondolja, hogy az emberek nem kapnak elég levelet, vagy legalábbis olyat, ami nem számla.

4. A Wall Street farkasa (2013) című filmért kapott gázsijának (347 ezer dollár) egy részét az anyja házán lévő jelzálogkölcsön törlesztésére fordította.

5. Tíz évvel később, a 2023-as Barbie-ért már 50 millió dollárt kapott az alapgázsival és a bevételi bónuszokkal együtt.

6. A hatalmas vagyona ellenére Robbie állítólag nem költ sokat, és míg nem volt férjnél, inkább szobatársakkal élt, hogy ezzel is pénzt takarítson meg. Azt állítja, hogy gyerekkori élményei, amikor nem volt mindenhez hozzáférése, örök életére alázatossá tették.

7. Nem volt hajlandó lefogyni Jane Porter szerepéért a Tarzan legendája (2016) című filmben, és azt mondta, hogy inkább az egészségére koncentrál, mint a karcsúságra.

8. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag (2016) című filmben a kaszkadőrmunkák nagy részét ő maga végezte. A rendező, David Ayer elmondta, hogy a dublőre több időt töltött a lakókocsiban, mint a forgatáson, mert Robbie mindent maga akart csinálni.

9. Londonban részt vett egy partin jó barátnője, Cara Delevingne társaságában, és közös képeket készített egy fotóautomatában Harry herceggel. Csak Margot nem tudta, hogy az Harry volt, ugyanis összetévesztette őt a brit énekes-dalszerző Ed Sheerannel.

10. 8 éves korában Ausztráliában cirkuszórákat vett, és trapézoklevelet szerzett. A Suicide Squad – Öngyilkos osztagban Harley Quinn szerepéhez újra elővehette ezt a tudását.

11. Miután otthagyta a Neighbours, azaz a Szomszédok című ausztrál szappanoperát (2008 és 2011 között szerepelt benne), azt akarta, hogy a karakterét drámai módon megöljék. A sorozat írói azonban úgy döntöttek, csak főiskolára küldik, így lehetőséget adva Robbie-nak, hogy visszatérjen a sorozatba, ha nem jön össze a hollywoodi karrierje.

12. Mint tudjuk, nagyon is összejött a karrier Margot-nak, aki ettől függetlenül 2022-ben egy epizód (a 8903.) erejéig mégis visszatért a Neighboursbe Donna Freedmanként, aki egyébként az első biszexuális karakter volt az ausztrál tévézés történelmében.

13. Lehúzott egymás után három tequilát, mielőtt leforgatta a szexjeleneteit Leonardo DiCaprióval A Wall Street farkasában.

14. Elutasította a Playboy magazin ajánlatát, hogy pózoljon nekik, mondván, ő csak művészi célból vetkőzik meztelenre (erre egyébként eddig csak A Wall Street farkasa kedvéért volt hajlandó).

15. Három hónapig tanult korcsolyázni, hogy eljátszhassa Tonya Hardingot az Én, Tonya (2017) című filmben. Mivel dublőrökre sem lehetett számítani, hiszen a történelem során csupán 8 nőnek sikerült versenyen tripla axel ugrást végrehajtania, CGI-t, azaz számítógépes animációt használtak a jelenet megalkotásához.

16. A természetes hajszíne a barna, de szőkére festette azt a karrierje elején, miután rájött, hogy a filmipar a szőke színésznőket részesíti előnyben.

17. Robbie épp egy hátizsákos utazáson volt Európában, amikor jött a hívás, hogy részt vehet egy Will Smith-szel közös utolsó meghallgatáson a Focus – A látszat csalhoz. 48 óra alatt ért át a horvátországi Hvar szigetéről Párizsba, majd onnan New Yorkba, és alig pár órával a meghallgatás kezdete előtt ért oda. A légitársaság útközben elvesztette a poggyászát, így új ruhákat kellett vásárolnia a castingra.

18. Allergiás a csirke tojásának fehérjére. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) című filmben, ahol Harley Quinn tojásos szendvicset eszik, a produkciónak kacsatojást kellett biztosítania neki, hogy elkerüljék az allergiás reakciót.

19. 2013-ban a Francia szvit (2014) című háborús dráma forgatásán ismerkedett meg Tom Ackerley-vel, aki harmadik asszisztens rendezőként dolgozott a filmen. 2016. december 19-én házasodtak össze az ausztráliai Byron Bayben.

20. Imádja a hokit, az Egyesült Államokba való költözése után csatlakozott is egy amatőr jégkorongligához. Gyerekkora óta rajong e sportért, amióta látta a Kerge kacsák (1992) című filmet, de Ausztráliában, a lakóhelye környékén nem volt jégpálya, ahol gyakorolhatott volna.

21. A queenslandi Somerset College-ban tanult, miközben három állásban is dolgozott: titkárnő volt, szörfdeszkákat árult, és szendvicseket készített a Subwayben. 17 évesen, miután leérettségizett, Melbourne-be költözött, hogy teljes munkaidőben színészkedjen.

22. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag forgatása alatt kezdett el érdeklődni a tetoválások iránt. A felvételek közben megnyitotta a Harley's Tattoo Parlour nevű tetoválószalont, ahol a többi színésznek, a stáb tagjainak és a rendezőnek, David Ayernek is csinált tetoválást, illetve egyet magának is. Will Smith-nek és Jared Letónak nem.

23. A rajongótáborát „Robbersnek” (rablóknak) nevezi.

24. Az Édesanyja, Sarie kísérte őt az oltár elé, mivel az apjától, Dougtól régen elhidegült a család. A nővére, Anya volt a koszorúslánya.

25. Az öccse, Cameron a nővére sikereit látva úgy döntött, hogy ő is színész lesz. A bátyja, Lachlan pedig szintén a filmiparban dolgozik, ő kaszkadőrként.

26. Elutasította Sam Thomson szerepét a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) című, később a legjobb film Oscar-díját is elnyerő filmben. A szerepet végül Emma Stone kapta, aki ezzel kiérdemelte az első Oscar-jelölését.

27. Mindig magával hordja az anyjától kapott kvarcot, mert szerinte szerencsét hoz neki, és állítása szerint még mindig a gyerekkori játék nyuszijával alszik.

28. Sokan fiús lányként hivatkoznak rá, mert szeret szörfözni, motorozni és barkácsolni.

29. A filmek közül az egyik legnagyobb kedvence a Tony Scott által rendezett 1993-as Tiszta románc. Jó választás.

30. A saját nevét „furcsa, formális, öregasszonyos névnek” tartja.

31. Már a 30. születésnapja előtt két színészi Oscar-jelölése volt: az Én, Tonyáért és a Botrányért (2020). Azóta begyűjtött még egyet, csak produceri minőségében a Barbie-ért.

32. Skót és német származású.

33. Margot ADHD-s, ezért 6 éves kora óta Ritalint szed. A hiperaktív-impulzív típusú rendellenességben szenved.

34. Josh Trank rendező első választása volt Sue Storm szerepére a Fantasztikus négyes (2015) című filmben, de a stúdió végül Kate Marát választotta. Utólag már tudjuk, hogy Robbie járt jól.

35. 2024. október 17-én lett először anya, egy kisfiút hozott a világra. Az apa a férje, Tom Ackerley.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ezt még Scarlett Johansson sem menthette meg: miért bukik el a Jurassic World: Újjászületés?
A Jurassic World: Újjászületés nem megújulás, hanem egy kaotikus, ötlettelen lehúzás, amelyből hiányzik minden kreativitás. Ez a film nem megidézi az eredeti Jurassic Park varázsát, hanem fájdalmasan emlékeztet arra, milyen mélyre süllyedt a franchise.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. július 02.



A Jurassic World: Újjászületés pontosan az a film, amely után az ember elgondolkodik, vajon miért is ülte végig ezt a több mint kétórás mozgóképes szenvedést.

Ez nem újrafelfedezés, nem tisztelgés az eredeti előtt, hanem az egyik legnagyobb összevisszaság, színtelen-szagtalan lehúzás a franchise történetében.

Érezni a stúdió kézlenyomatát az egész projekten, látni minden jegyzetet, amit a producerek rákényszerítettek a rendezőre: ide kell egy gyerekkarakter, itt muszáj egy Jeep-es rész, ha már itt vagyunk, hol vannak a raptorok? T-Rex is van, Űber Homlok Rex is van, mi kell még?

A történet akár egy közepesen érdektelen videojáték küldetéslistája is lehetne. Egy gyógyszergyártó cég titkos megbízással küldi ki a „teljesen megbízható” reprezentánsát (Rupert Friend), hogy három DNS-mintát szerezzen nekik. Erre egy korszakalkotó gyógyszer miatt van szükség, mellyel megelőzik a szívbetegségeket. A halott dinoszauruszvér már „nem jó” a film saját lehetetlen, körmönfont logikája szerint.

Kapunk egy nagy adag tudományos blablát, magyarázatnak álcázott hülyeséget, ami egy pillanatig sem hihető, hogy miért kell élő dinókból vér.

Az eredeti Jurassic Park történet azért is volt félelmetes, mert meglepően reálisnak tűnt. Nem volt az, csak annak tűnt. Itt semmi ilyet nem érzünk, ez gyakorlatilag videojáték története. Felbérelnek tehát egy zsoldost, Zorát (ténylegen egy órával a vetítés után rá kellett keresnem a neten, mi volt a főszereplő neve, annyira jellegtelen volt – Scarlett Johansson), hogy szervezzen meg egy elit alakulatot, akivel nekivághat a feladatnak. Persze nem lehet egyszerű a küldetés: a legnagyobb szárazföldi, vízi és repülő dinoszaurusz élő példányából kell kinyerni az említett mintát.

A nagy tervhez csatlakozik Dr. Loomis (igen, szerintem is egy Halloween utalás a neve - Jonathan Bailey), aki megalkot egy csodamódszert a vérlecsapolásra.

Mellette Duncan (Mahershala Ali), a vén tengeri róka is elkíséri a csapatot, aki eljuttat mindenkit a tiltott, ki tudja hányadik „új” dinószigetre, ahol persze mindent ellepnek a mutáns szörnydinók.

Mert ezek már nem egyszerű őshüllők, hanem genetikai förmedvények: potrohos-tokanyakú repülőszatyor raptorivadékok, vagy éppen a Bucihomlokú MegaRex, amelyek látványterve ugyan érdekes, akár egy újabb Godzilla-filmből is szabadulhattak volna, de ez nem dícséret, az összkép így is kiábrándító.

A készítők egyszerre akarták folytatni az eredeti Jurassic Park örökségét, és közben minden egyes sikeres klisét felhasználni, amit csak engedett a költségvetés. Ez látszik a mellékküldetésen (mert ilyen is van): egy apuka két lányával, valamint a nagyobb lány együgyű fiújával (nem orvosi diagnózis, csak szimplán rendkívül idegesítően buta) sodródtak bele a történetbe, miután vízi dinoszauruszok támadják meg vitorlásukat.

Az alkotók döntéshelyzet elé állítják a „szupercsapatot”: vagy hagyják meghalni a családot, ezzel tovább növelve nézői ellenszenvet, vagy – és itt jön a „briliáns” dramaturgiai húzás – megmentik a családot a biztos haláltól, hogy legalább legyen valakikért szorítani a film alatt.

Mintha kötelező lenne gyereket írni egy Jurassic-sztoriba, mert az első Jurassic Parkban is volt, tehát a produceri logika szerint itt is kell. Minden filmben volt, itt is kell, ennyi a magyarázat.

A film egyszerűen sértő a közönség intelligenciájára nézve. David Koepp forgatókönyvíró karrierjében voltak zseniális szövegkönyvei, de ezúttal az Indiana Jones és a sors tárcsája szintjén alkotott: ötlettelenül, rutinból, legnagyobb alkotói eszköze a káosz volt.

Újra felhasznált jelenetekkel próbál a nézőre hatni, például a konyhás raptoros rész a Jurassic Parkból CTRL+C, CTRL+V módszerrel került át csak a helyszín és a szörnyek mások picit.

Nincs nosztalgiaértéke, csak üres másolat. Az akciójelenetek sokszor követhetetlenek, a CGI olcsó hatású, mosott textúrák, vértelen leszámolások, nincs valódi tét, nem is értem a 16-os besorolást.

Pedig Gareth Edwards rendező elvileg a hatalmas szörnyek bemutatásának specialistája. A 2014-es Godzilla és a Zsivány egyes után azt hihetnénk, ha valaki, akkor ő majd képes feledhetetlenné tenni a dinoszauruszok látványát. Ehelyett egy alultervezett és rendezetlen látványkavalkádot kapunk, amelyből hiányzik a grandiózusság és a földhözragadtság.

Az olcsóság ott is észrevehető, hogy nincs IMAX-verzió, nem invesztált bele a stúdió. Olyan, mintha a stúdió pénzt akart volna spórolni a konverzión és a felvételi technikán.

Bár azt hozzá kell tenni, hogy Edwards forgatási szokásaihoz nem illik egy batár nagy IMAX kamera. Ő tényleg megmutatta már, hogy képes minimál költségvetésből is maximális képi világot bemutatni, mint például a 2023-as Az alkotóban. Hát itt ez nagyon nem sikerült.

A film legnagyobb hibája mégsem a látvány vagy a rendezés, hanem a karakterek és a történet. Egyszerűen nincs kiért izgulni. A zsoldosok sablonfigurák, a család idegesítő, a Don Juan comic relief srácot pedig a néző már az első veszélyes jelenetnél sorsára hagyta volna.

Vannak feszült jelenetek a filmben, például a gumicsónakos rész, amelyet Michael Crichton eredeti Jurassic Park regényéből emeltek át.

Ez a szcéna képes hozni az igazi klasszikus hangulatot, de ez is csak emlékeztet, hogy milyen minőségű lehetne az egész film, ha van mögötte valódi vízió, és tartják a forgatókönyvi fegyelmet. Érdekesség, hogy amikor nem akciójelenet van, hanem a feszültség dominál, akkor tényleg működik Edwards-mozija – lehet, hogy tényleg kéne már egy 18+-os Jurassic-horror.

A zene szintén csalódás: legalább John Williams klasszikus témái megmentik, amikor felcsendülnek, de az új dallamok teljesen feledhetők. A film egészét áthatja a kapkodás, a kreatív döntések hiánya, a sablonos dramaturgia és a stúdiókapzsiság fojtogató szaga. Ez a Jurassic World-rész nem újjászületés, hanem egy kétségbeesett pénzlehúzási kísérlet. Az eredeti 1993-as Jurassic Park óta egyetlen folytatás sem tudott valódi, méltó utódja lenni Spielberg klasszikusának, és ez a film sem fogja megváltoztatni ezt a tényt.

Az első Jurassic World legalább a klasszikus nosztalgiát visszaadta a nézőnek, de ezen kívül tényleg semmit sem tudok mondani a franchise mellett.

Scarlett Johansson kedves mosolya nem éri meg a mozijegy borsos árát. A Jurassic World: Újjászületés túl hosszú, kaotikus, felesleges alkotás, amelyből hiányzik a lélek. A legnagyobb bűne azonban nem az, hogy rossz – hanem az, hogy unalmas és kiszámítható, igazi elvesztegetett potenciál.


Link másolása
KÖVESS MINKET: