Balázsy Panna: nem akartam Barbie-történetet

Nemrég jelent meg Balázsy Panna gyerekkönyve, a Csuromvíz. Szandra és a 3. b története annak a korosztálynak szól, amely már épp megtanult olvasni, és nekik való, érdekes sztorikra vágynak. Pannának ez az első könyve, de emellett még rengeteg dolgot csinál, amelyek közül talán a legérdekesebb a Globalista konyha.

- Miért írtál könyvet, és miért ezt a korosztályt céloztad meg?

- Abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy nem én találtam ki, hanem a kiadó keresett meg. Egy buliban beszélgettünk, és szó esett a gyerekeimről is, majd másnap felhívott, hogy épp ezekből a történetekből van hiány, az alsó tagozatos gyerekeknek szóló könyvekből. Mert sok gyerek már 7 évesen is olvasna, és érdekli a könyv. Nagy falatnak tűnt, mert azért egy egész könyvet megírni nem kis dolog, és kedvem persze lett volna, de nem tudtam, hogy képes vagyok-e erre, mert ez is egy szakma. Eltelt sok idő, aztán leültem otthon, amikor nem volt a lakásban senki, mert én csak úgy tudok bármit írni, ha nem akaszt meg semmi. Elküldtem nekik, azt mondták jó, folytassam. Én úgy írok, hogy ha megvan a fejemben a történet, akkor utána már könnyen és gyorsan megy. Egy jó ideig csak részletek voltak meg, a fő váza a történetnek még hiányzott. Aztán amikor kialakult, két hét alatt megírtam az egészet.

- Beleolvasva elég realistának tűnik – nem valamiféle idealizált családot, illetve gyerekkort mutatsz be. Miért?

- Nyilván benne van az én kilencéves életem, a gyerekeim, a saját családi életünkből is merítettem, és persze sok dolog a fantázia szüleménye. Az, hogy például beletettem a válást, az személyes tapasztalat, mert nekem is elváltak a szüleim. De megpróbáltam azért jobbára kívülről szemlélni.

Például hajléktalanokat az is lát, aki abszolút burokban van, és sofőr visz az iskolába. A válás rengeteg gyereket érint. A környezetvédelmet pedig azért tettem bele, mert arról mindig becsomagolva beszélgetünk, azt szerettem volna, hogy vegyék a sorsukat a saját kezükbe, és csináljanak valamit, aminek eredménye van.

- A saját gyerekeiddel elolvastattad?

- Hogyne, amikor készült, akkor fel kellett olvasni fejezeteket, és hangosan hahotáztak. A kicsi várta jobban, ahogy az első kész példányt hazavittem, nekiült, és elolvasta. Pedig ő még csak másodikos, és néha még jobban szereti, ha mi olvasunk neki. És ő lett a kis marketingesem, mert az iskolában mindenkit elhívott a könyvbemutatóra meg a könyvesboltba.

A Csuromvizet a Manó Kiadó jelentette meg

- Lesz folytatása?

- Nem ez volt az elsődleges cél, de a kiadóval úgy állapodtunk meg, hogy legyen, a címében is benne rejlik, olyannyira, hogy le is kell adnom nemsokára a második történetet, úgyhogy még pár hónap, és az is megjelenik. Van még bennem egy másik, nem Szentesi Szandra-történet. Van egy Maurice című mese, amit minden este fejből meséltem annak idején a gyerekeknek, egy dél-franciaországi kisvárosban játszódó, felettébb elrugaszkodott fantáziájú krimi. Ezt még szeretném megírni.

- Krimi, gyerekeknek?

- Igen, néha még én is izgultam, súlyos titkok vannak benne. Kicsit aggódom is, hogy lehet-e a végén olyan megoldást adni, amely méltó a történet közben kialakult feszültséghez...

- Amióta nem hallani/látni téged a médiában, mit csinálsz?

- A PR-vonalon kívül a gasztronómia felé mozdultam el, ez az, ami látványosabb, ahol inkább lehet rólam hallani. Úgy indult az egész, hogy elvégeztem egy cukrásztanfolyamot, ami klassz volt benne, hogy aznap, amikor beiratkoztam, azt mondták, hogy ezzel a papírral elmehetünk egy jó cukrászatba inaskodni. Ez nagyon hasznos, mert a magyarországi cukrászképzés még eléggé gyerekcipőben jár. Mivel épp akkor a Werk Akadémián is dolgoztam, és kivittem egy csoportot a Lila körte nevű cukrászdába, megkérdeztem, hogy lehet-e itt inaskodni. És megengedték, bár ez nem nagyon szokás. Közel fél évig, heti három napot dolgoztunk a cukrászdában, és nagyon sok mindent megtanultunk. Viszont rájöttem, hogy nem leszek cukrász, például azért, mert nem akarok, nem is tudok napi 12 órát állni, és éhbérért sem dolgozni. Azért a gasztronómia iránti érdeklődésem folyamatos maradt. Egyszer csak felhívott egy régi ismerősöm, aki közgazdász, de séfiskolát végzett Londonban, és ott is él. Mindketten sok embert ismerünk, jó kapcsolataink vannak, csináljunk valami kreatív dolgot.

- Ez lett a Globalista Konyha. Az lett belőle, amit terveztetek?

- Igen, abszolút. Most már a második évébe lépett a történet, és váratlanul nagy volt az érdeklődés. Mindvégig azt akartuk, hogy az étel legyen a főszereplő, valahol épp a fine dining alatt, mert azért marinírozott ibolyát nem akartunk kínálni.

Először egy modern izraeli vacsorával kezdtük, aztán volt thai, volt skandináv konyha, volt egy nagyon őrült fickó, aki saját magát hozta, voltak török-ciprusi, fúziós perui, mediterrán és legutóbb történelmi brit ételek, Heston Blumenthal egy tanítványa jött el. Ez „csak” egy vacsora, nem kell tűznyelő-produkcióra gondolni, egy kellemes estéről van szó, bemutatom a séfet, és örülünk, ha látványkonyhát tudunk kínálni. Akik ide jönnek, azokat sok minden érdekel az ételekkel kapcsolatban is.

- Milyen gyakran van és mennyibe kerül egy ilyen este a résztvevőknek?

- Körülbelül kéthavonta vannak az esték, ez a szervezés miatt reális, ennél gyakrabban elég nehéz lenne összehozni. Ma már magyar séfek sem nagyon adnak vacsorákat 15 ezer forint alatt. Mi annak ellenére tartjuk ezt az árat, hogy külföldi séfekkel dolgozunk.

- A médiában valahol megjelenik majd?

- Minden szakácstól elkérjük a recepteket, és minden alkalmat fotókkal dokumentálunk, valamint készülnek a kisfilmjeink is. Ha lesz 10 este, akkor angolul kiadjuk, egy képes könyvben, ha találunk rá kiadót. A YouTube-on elindítunk egy sorozatot, amely nem a Globalista Konyhára korlátozódik, hanem minden olyan eseményt rögzítenénk, ami érdekes, és nem nagyon fér be a mainstream médiában, például egy török reggeli a Rudasban.

- Vissza akarsz térni a médiába?

- A médiában most elsősorban tehetségkutató és valóságshow-típusú műsorokat látunk, én pedig most jutottam el oda, hogy tipikusan közszolgálati műsorokat csináljak.

- Mit csinálnál szívesen, ha tehetnéd?

- A Neo FM-n nagyon szerettem a késő esti portrékat, csináltunk 264-et. A tévében sokkal mozgalmasabb dolgot tudnék elképzelni, viccesebbet és akár nem is egyedül. És én nagyon szeretek élő műsort csinálni, jobban, mint a felvett adásokat. Spontánabb, persze van benne sok bakilehetőség, de én ezt megtanultam a kereskedelmi médiában. Szóval valamilyen showműsor, jó írókkal, szerkesztőkkel és egy vagány férfi műsorvezetővel.