Pálffy Attila 14 évesen töltötte fel első videóját a YouTube-ra, rövidesen korosztályának egyik legmeghatározóbb influenszerévé vált.

A Wellhello és a Follow the Flow karrierjét is egyengető Supermanagement szerződtette le, első koncertjét a MONYO Landben adta teltház előtt, és tele van tervekkel.

– Három koncerten vagy túl eddig, ráadásul ezek három egymást követő napon voltak. Mennyire volt mélyvíz ez a kezdés?

– Nehéz még erről összeszedetten beszélnem, elvégre hat éve az volt a célom, hogy élőben koncertezzek, és ez most végre megvalósult. Mélyvíznek mindenképpen mélyvíz volt, hiszen a MONYO Land-beli bemutatkozás után nem volt idő feldolgozni és átgondolni a történteket, illetve mulatni egy jót, mert másnap egyből jött a következő buli, utána pedig még egy.

A legkatartikusabb élmény egyértelműen a legelső, hiszen az saját koncert volt, ahová mindenki miattam jött el, a másik kettő pedig előzenekari. Persze azokat is nagyon élveztem, de inkább színpadi rutint adtak. Ki kell még tanulnom a frontemberszerepet, az viszont jó jel, hogy egyáltalán nem izgulok ekkora tömeg előtt sem, a zene teljesen el tud vinni magával. Ez a nyár mindenesetre jó tapasztalatszerzés lesz.

– Az első zenei videódat még 2018-ban töltötted fel. Miért vártál eddig a koncertezéssel?

– Csak a repertoár volt az oka. Meg akartam várni, hogy legyen mit előadnom, valamint azt is, hogy egy olyan nagyszabású bulit tudjak csinálni, amilyenre végül sor került. Tulajdonképpen saját magamat rángattam bele a mélyvízbe azzal, hogy nem fokozatosan, kisebb klubokból a nagyobbak felé haladva kezdtem el fellépni, hanem egyből egy relatíve nagy helyszínt tűztem ki célul. Ez nem a legszokványosabb út, de örülök, hogy így alakult.

A teljes koncert a MONYO Landben:

– Milyen felállású zenekarral lépsz fel?

– Jelen pillanatban egy dobos és egy gitáros kísér engem, valamint én is gitározom. A menedzsment terve az, hogy ezt bővítsük, én viszont sokkal jobban élvezem, ha egyfajta fúziót hozunk létre az élőzenéből és a félplaybackből.

Szóval ez még alakul, de egyelőre az említett hármas felállásban gondolkodunk, ezen felül Desh is csatlakozik hozzánk a vele közös dalokban.

– Hogy alakult ki a zenei stílusod, milyen hatások inspirálták?

– Rengetegféle zenét hallgattam, megvoltak az egyes időszakaim, mikor épp melyiknek voltam a rajongója. Első körben a klasszikus rock hatott rám, illetve a metál különféle leágazásai, amit például a Metallica vagy az Iron Maiden képvisel. Sokat barangoltam a torzított gitárhangzásban, 15-16 évesen pedig a trap világa fogott meg, Lil Uzi Vert Luv Is Rage 2 című albuma volt az első, amit megszerettem. Nemrég a bluest is elkezdtem hallgatni, abban az tetszik, hogy mennyire játékosan lehet bánni a vokálokkal. A lényeg mindig az, hogy ezekből a stílusokból összerakjam azt az érzésvilágot, ami az adott pillanatban leginkább kifejezi a zenei gondolataimat.

– Az eddigi dalaid többsége angol, viszont a magyar nyelvűek érték el a legnagyobb sikert. Tervezel elmozdulni ebbe az irányba?

– Korábban még szinte kizárólag angol szövegekben gondolkodtam, most viszont már úgy látom, hogy megéri több energiát fektetni a magyar nyelvűekbe is, mivel jóval szélesebb közönséget lehet elérni velük. Jobban megértik, emiatt máshogy reagálnak rá, ez élőben is feltűnt. Ugyanakkor nem szeretném feladni a legnagyobb álmomat sem, ami az, hogy külföldön is hallgassanak és ismerjenek, szóval megpróbálok egyensúlyozni a kettő között.

– Magától értetődő volt, hogy külön alteregót hozol létre a zenész énednek?

– Most visszagondolva rá már nem is lenne kérdés, hogy így csináljam, akkor viszont elég nagy dilemma volt. Amikor létrehoztam az Azahriah csatornát, Paul Streetként már nagyjából 200 ezren követtek, szóval nyilván felmerült bennem, nem lenne-e jobb inkább oda feltölteni a zenéimet is. Raktam is fel néhányat, de hamar rájöttem, hogy nem ez a jó irány.

Ezt a kontrasztot szerettem volna kiemelni a külön csatornával, és szerencsére sikerült. Annyira azért nem akarom elválasztani a kettőt, hogy ne is tudják az emberek, hogy mindkettő én vagyok, csak azt szeretném, hogy egymástól függetlenül értékeljék.

– Mi a helyzet a tanulmányaiddal?

– Eredetileg most érettségiztem volna, de végül úgy alakult, hogy ősszel fogok. Ami a továbbtanulást illeti, nagyon érdekel a színművészet, de ez sem annyira átlagos, mintha mondjuk közgazdásznak mennék. Most nem is szeretnék válaszolni erre, mert tudom, hogy jól jön, ha van valamilyen végzettségem, de egyelőre minden figyelmem a zenére és a videózásra szeretném fordítani. Valószínűleg az érettségi után néhány évre félreteszem a tanulmányaimat, és egy ponton majd jelentkezek főiskolára vagy egyetemre.

– Mit gondolsz, megváltoztatott valamiben az ismertség és a rengeteg rajongó?

– Ettől függetlenül is változtam, hiszen 14 éves korom óta töltök fel videókat, szóval gyakorlatilag ebben nőttem fel. Merem remélni, hogy bármennyit is nő még az ismertségem, nem igazán vagyok hajlamos arra, hogy elszálljak magamtól és ne legyek többé önazonos. Azt az élményt se igazán tudom még hova tenni, amit a koncerteken élek át. Szeretném ezt okosan kezelni, világosan lefektetni a határokat, meddig szabad elvinnem a nyilvános szereplést és hol kezdődik a privát szféra.

– És hol húzod meg ezt a határt?

– Ez inkább éles szituációkban tűnik fel. Többször is előfordult az évek során, hogy nagyon jóban lettem valakivel, de valódi barátság helyett inkább azt láttam a részéről, hogy sokkal inkább a népszerűségem imponál neki, nem az, aki valójában vagyok.

Persze ez legtöbbször már az első pár mondatból kiderül, most már könnyen ki tudom szűrni. De egyébként nem biztos, hogy ez feltétlenül rossz dolog. Lehet, hogy valakinek teljesen rendben van, ha az ismertsége miatt keresik a társaságát, én viszont introvertáltabb típus vagyok, az elmúlt pár évben már elég nehezen nyitok új emberek felé.

– Azok a barátaid, akik régebb óta ismernek és testközelből élték át, ahogy egyre népszerűbb leszel, hogyan kezelték a helyzetet? Tudnak ugyanúgy viszonyulni hozzád, mint addig?

– Szerintem ebben majd most jön az igazi vízválasztó, hiszen az első koncert mindig fordulópont egy előadó életében. Itt látszódik igazán, mennyien szeretik és rajonganak érte, szóval onnantól már lehet létjogosultsága úgymond a sztár jelzőnek. Szerencsére azok közül, akikkel az iskolás éveim alatt jóban lettem, már csak az igazán jó barátaim maradtak meg, ők pedig rendkívül pozitívan állnak hozzá: büszkék rám, gratulálnak, együtt tervezzük, mit kéne legközelebb csinálni.

– A szüleid nem féltenek, hogy rossz irányba változtat meg a hírnév?

– Nem hiszem, hogy tartanak ettől, pont azért, ami miatt én se. Végigkövették, amit az elmúlt években csináltam, már akkor bekapcsolódtak, amikor 50-60 ezer követőnél tartottam. Nem azt mondom, hogy az összes videómat látták, de nagyjából képben vannak azzal, miket csinálok, ahogy a zenéimmel is. Ismernek annyira, hogy nekem ebből nagy problémám nem lesz, ha rajtam múlik.

– Mennyire kezeled profin akár a videózás, akár a zene üzleti oldalát? Átlátod és beleszólsz, vagy inkább a menedzsmentre bízod?

– Ez még nehéz dolog, hiszen alapvetően zenész vagyok, és a zenészeknek, illetve művészeknek nem elsődleges feladatuk, hogy az üzlethez is értsenek. Nekem szerencsére van valamennyi érzékem hozzá, emellett nagyon jó emberekkel is vettem körül magam. Az viszont hátrányom, hogy nem szeretem a konfliktushelyzeteket, ami az üzleti életben elkerülhetetlen. Most még ez nem annyira jellemző, de azért akadt már olyan szituáció – nem feltétlenül zenében –, amikor azt éreztem, hogy nem jártak el teljesen korrekt módon.

– Sokszor mondják a mai tizenéves generációra, hogy eléggé felszínesek, nehéz lekötni a figyelmüket komoly témákkal. Mit gondolsz erről, a saját követőidre mennyire igaz ez?

– Szerintem ezt azok hangoztatják leginkább, akik megpróbálták, de nem sikerült nekik. Szó sincs arról, hogy a mai fiatalok ne lennének nyitottak, vagy bármi baj lenne velük. Inkább arról van szó, hogy az idősebb generációk képtelenek szót érteni az alattuk lévőkkel. Ez az internet elterjedése óta hatványozottan igaz, óriási változások történtek. A Paul Street csatornával még példálózni is tudnék, mivel ott rendszeresen dolgozok fel olyan témákat, amikből azért lehet hazavinni dolgokat, ha figyelmesen meghallgatják.

Az én videóim láttán nem azt érzik, hogy egy iskolai órán vannak, hanem azt, hogy valami érdekes történik, miközben még tanulnak is.

– Milyen benyomásaid vannak most, ha visszanézed az öt évvel ezelőtti első videóidat?

– A többségüket sokszor megnézegettem az évek során, szóval nem tudok rájuk úgy tekinteni, mintha a feltöltésük óta először látnám őket. Már 13 évesen tisztában voltam nagyjából a céljaimmal: amikor elkezdtem a videózást, akkor is a zene volt a szívügyem, de nem voltam még olyan szinten, hogy megmutassam az embereknek. Az első videóra visszatérve: nyilván egy panaszkodós kisgyerek voltam, viszont a vágóprogramok használatát elég hamar kitanultam, ami máris nagy előrelépés volt.

– Mindent egyedül csinálsz?

– A Paul Streeten igen, bár bőven lehetne fejleszteni rajta, de egyedül képtelen vagyok, más embert pedig nem szeretnék bevonni. Nehezen vagyok kooperatív olyan dolgokban, amelyek nagyon személyesen hozzám köthetőek. Zenében egy fokkal jobban, az album például közös munka volt Szlancsik Ádámmal és Bánkuti Danival – szebb is lett, mint ahogy magamtól meg tudtam volna csinálni, viszont a work flow-val nehezen azonosultam a hónapok során. Szerintem azért abban is fejlődtem kicsit, hogy ne feltétlenül mindig a saját fejem után menjek, de sokáig válogatom azokat az embereket, akiknek hajlandó vagyok adni a szavára.

– Hová szeretnél eljutni a csatornáddal?

– Régebben nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy a címek hatásvadászok legyenek és az indexkép is vonzza a kattintásokat. Ez működött is és általában nem érte csalódás az embereket, mégsem éreztem önazonosnak.

Letisztultabb, valamivel ritkásabb, viszont jóval önazonosabb csatornát tervezek. Ha a koncertszezon mellett havi 3-4 videó összejön, már boldog leszek.

– A zenéléssel mi a hosszabb távú célod?

– Meglátjuk, milyenek lesznek a körülmények, különös tekintettel a járványhelyzetre, de ha minden a terv szerint alakul, akkor a legjobb színpadi élményt szeretném nyújtani Magyarországon, ez nem titkolt célom. Sok előadót kielemeztem abból a szempontból, hol tartanak most, milyen irányba akarnak menni és mindezt mekkora költségvetéssel érnék el, ezt is felhasználom majd a saját produkcióm tökéletesítéséhez.

Bevallom, a Sztárban sztár első néhány évadát követtem, sőt, szerettem. Egyrészt nagyon sok színvonalas és/vagy szórakoztató produkció volt, és sok esetben valóban új oldalukról ismerhettük meg a sztárokat. Például én abban a műsorban jöttem rá, hogy Szandi voltaképp nagyszerű énekesnő, csak (szerintem) rossz dalokat írnak neki.

Aztán valahogy „kikoptam” a tévé elől. A gyerekváltozat és a Sztárban sztár leszek teljesen kimaradt. Eddig.

Szokták mondani, hogy ha valaki nem tudja, hogy az operában végig énekelnek, akkor az első felvonás végére idegösszeomlást kap.

Kicsit mintha Mátyás király az okos lánytól show műsort kért volna. Megasztár legyen meg nem is, Sztárban sztár legyen meg nem is, legyen idegesítő meg nem is (ezt sikerült a legkevésbé megvalósítani).

Nagyon élénken emlékszem a legelső Megasztár szériák egyikéből egy válogatóra. Ebben színpadra lépett egy srác, aki mind külsőre, mind produkcióra tökéletesen hozta Freddie Mercuryt. A We Are the Championst énekelte meglehetősen jól.

Presserék kiszórták, mondva, hogy ők nem hasonmásokat keresnek, hanem egyéniségeket. Beszédes, hogy a hétvégi adások egyik legsikeresebb versenyzője egy Freddie hasonmás volt.

A Sztárban sztár leszek ennek pont az inverze: itt az lenne a cél, hogy valaki minél jobban utánozzon egy énekest. Ez pedig elég skizofrén helyzetet eredményezett.

Azt látni kell, hogy a versenyzők többsége nem Las Vegasba tartó sztár hasonmás, hanem egyszerű énekes vagy színész, aki lehetőséget lát a műsorban a kiugrásra, és ha egyszer az a feladat, akkor megpróbálnak találni valakit, akire jóindulattal, messziről, sötétben, füldugóval hasonlítanak.

Végül is a Sztárban sztárt is jellemezte ez a kettősség: Tóth Gabi Nem leszek a játékszered-előadása annak idején szenzációs volt, bár Kovács Katit nyomokban sem lehetett felfedezni benne. Feke Pál Adele-ja vagy Puskás Peti Tina Turnerje anno inkább humoros volt, mint énekprodukció. Na és persze aztán voltak olyan átváltozó művészek is, mint Bereczki Zoli, aki minden egyes sztárt, akit kapott, az utolsó rezdülésig és hangig pontosan levett.

A szombati adásnál azt hittem, a Tóth Gabi show-t látom. A zsűri minden egyes értékelését ő kezdte, sokáig azt is hittem, biztos ő a zsűrielnök.

Aztán kiderült, hogy nem, simán csak erőszakos. Hozzá teszem, hogy Tóth Gabi milyen ember, arról fogalmam sincs, hisz nem ismerem. Abból, hogy valaki milyen egy műsorban, nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Tehát amit itt írok, kizárólag arról szól, ami a képernyőn átjött Gabi szerepléséből.

Az ilyen showműsorok egyes adásait általában felfűzik egy szálra, akár egy szappanoperát. Ennek az epizódnak a „Tóth Gabi, az akarnok” címet adták a készítők, és lényegében mindent erre fűztek fel.

Végig azt láttuk, hogy Gabi mindenkit akar, soha nem enged, elnyomja a zsűritársakat, és szokásához híven túlteng. Az adás vége felé még egy műbalhét is beszúrtak: Majka Gabi fejére olvasta bűneit, ezen Gabi megsértődött, és így csináltak vagy 10 perc tiszta műsoridőt. Hogy ebből mennyi volt megrendezett, arra nem mernék fogadásokat kötni.

Úgy tűnt, Gabi telhetetlen: minden kimagasló előadót magának akar, mindig talál valami érvet, amiért csak az ő csapatába kerülhetnek. Ez azért is furcsa, mert a szabályok szerint csak három versenyzőt vihet be az élő műsorba, így fölösleges pazarlásnak tűnik olyan nagy csapatot építeni.

Minél nagyobb a merítés, annál jobb eséllyel indul csatába. Végső soron úgy tűnik, ő az egyetlen, aki komolyan veszi ezt az egészet.

Az igazat megvallva, a többiek nem is nagyon erőltették meg magukat. Egy olyan helyzetre nem emlékszem az adásból, amikor valaki igazán beleállt volna, hogy megszerezzen magának valakit.

Pápai Joci a műsor nagyrészében olyan ijedt arccal nézett, mintha még mindig a Megasztár vigaszágán várná a közönségszavazást, és ha Tóth Gabi egy kicsit erőteljesebben kiegyenesedik a székében, Joci máris feltartja a kezét.

Köllő Babett próbálja hozni az úrinőt, ami lássuk be, ebben a társaságban azért nem egyszerű, és nem is célravezető. Akinek méltóságon aluli vitába szállni, annak csak a resztli marad.

Majka látszólag hozta a tökös csávó imidzsét, de azért Tóth Gabinak beszólogatni nem akkora hőstett. Viszont harcba ő sem szállt egyetlen versenyzőért sem.

Az adást követő negatív, Gabi-ellenes hangokban nyilván jelentős szerepe volt, hogy amúgy is erősen kapja most az ívet a pápalátogatás kapcsán énekelt dala miatt, a TV2 szerintem jó érzéssel, szándékosan épített erre.

Hogy a szombati Gabi-show mennyire tudatosan tervezett dolog volt, azt jól mutatja, hogy a vasárnapi adás teljesen más képet mutatott. Itt Gabi jóval visszafogottabban viselkedett, és végre a többiek is kaptak versenyzőket.

Míg szombaton egy-két jelentkezőt szórtak csak ki a mesterek, és többnyire azok sem az ultra gáz kategóriát képviselték, vasárnap este a tehetséget önbizalommal helyettesítő bohócoké lett a főszerep.

Ez az az elem, ami a Sztárban sztárból hiányzott. Végre megint lehet önmagukból majmot csináló szerencsétleneken röhögni.

Még valamit muszáj szóvá tennem, még ha magamra is hozom a rajongók és a „mesterek” haragját. Ez pedig a zsűritagok meglehetősen kulturálatlan viselkedése – az egy Köllő Babett kivételével.

Nem emlékszem olyan tehetségkutatóra, ahol ilyen sűrűn szálltak volna a b…megek. Én értem, hogy lazák vagyunk, van, ahol akár helye is lehet a trágárságnak, belefér.

De zsűrinek lenni egy tehetségkutatón, az valaha rangot jelentett. Érzékelem, hogy változik a világ, az a menő, ha a sztár minél ember arcúbb, közvetlen. De egy zsűrinek (szerintem) fontos tartani egy színvonalat, különben minden hitelességét elveszti.

Én kifejezetten nagyra tartom azt a sok munkát, amit Majka vagy Tóth Gabi belefeccöl a sztárságába, de közel sem olyan egyértelmű az elfogadottságuk, mint a letűnt korok zsűrijeinek.

Ők lehet, hogy nem érzik, de ha előadóként nem is, zsűriként nekik is bizonyítaniuk kéne. Például azzal, hogy megtisztelik a viselkedésükkel azt a posztot, amit betöltenek.

Ahogy már beszámoltunk róla, Ferenc pápa mutatja be a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus záró szentmiséjét vasárnap fél 12-kor Budapesten. A misét kétórás kulturális műsor előzi meg, ennek során

Fellépését élőben közvetítettük a Szeretlek Magyarország Facebook-oldalán, itt visszanézhető:

Időnek kellett eltelnie, hogy az aznapi eseményeken túlmutató, komplex erkölcsi dilemmákat is elmesélő mozi készüljön a szeptember 11-i támadásokról. Láttunk dokumentumfilmeket a leomló tornyokról, Osama Bin Ladenről, az elfogásáról (Zero Dark Thirty), a hősökről, akik mentettek, akik életben maradtak, és akik ott maradtak, a hősökről repülőgépen (United 93) - mindkét említett film egyébként zseniális.

De nem láttunk még filmet Amerika egyik legnagyobb kiábrándulásának, a 9/11-es eseményeknek az áldozatairól úgy, hogy őket nem látjuk. Mégis értük készült ez a film és értük harcol mindenki a történetben. És a hátramaradottakról. A sérült családokról.

A Netflix remek nagyjátékfilmjében az egyik legnagyobb emberi-jogi-morális dilemma kérdése merül fel, mellyel tömegkatasztrófák után egy szakember találkozhat. A cím egyértelműen teszi fel a kérdést: Mennyit ér egy élet? Na, mennyit is?

Sokkal inkább arról, mivel volt kénytelen szembenézni Ken Feinberg ügyvéd 2001-től 2003-ig, amikor elvállalta, hogy az államot képviselve kártalanítja a szeptember 11-i támadások áldozatainak hozzátartozóit.

Hogyan kártalanítsa azokat, akik mögött kőgazdag családok, multimilliomos cégek álltak, csak épp aznap bementek dolgozni az egyik toronyba, vagy azokat, akik bevándorlók, vagy azokat, akik krónikus betegek, vagy egy meleg pár egyik tagját, akinek lakóhelye nem ismeri el törvényes örököseként a párjának. Többet ér az egyik ember, mint a másik? Erkölcsi dilemma erkölcsi dilemma után: a megfelelően megválaszolhatatlan kérdésekkel kénytelen szembenézni az ügyvéd és csapata ügyről ügyre.

Ez a film lehetne egy klasszikus elbeszélő dráma, korrektül komoly pillanatokkal és hollywoodi lezárással. Utóbbit meg is kapjuk, de egyszerűen azért, mert - spoiler nélkül próbálom, de bárki utánanézhet - az élet így akarta, nem a rendező. Viszont nagyon nem tipikus hollywoodi film ez, és ez köszönhető a rendkívül egyedi és esztétizáló operatőri munkának, valamint a visszafogott rendezésnek - és nagyon nem utolsósorban a színészeknek. Az utolsó mellékszereplőig mindenki valóságos, hús-vér emberré válik a szemünk előtt, aki őrületes, számunkra elképzelhetetlen lelki fájdalmakat él át.

És a csúcs: a két főszereplő. A film harmadik "szereplője" az a bizonyos alap, mely a támogatások kérdéses kiítélhető összegét jelenti, Stanley Tucci karakterének köszönhetően változik emberibb irányba, hogy elfogadható, emberséges legyen. Charles Wolf, azaz Tucci karaktere nem kap nagyobb szerepet, keveset látjuk,

Michael Keaton pedig ismét lenyűgöz minket minden pillanatával. Úgy játszik el egy lelki folyamatot, egy személyiségváltást, ahogy csak ő tudja: apró, finom, pontosan eltalált rezdülésekkel. Mert az ügyvéd az elején egy ügyvéd, aki nem kapcsol arcokat az aktákhoz. És most kénytelen lesz, és

És végigcsinálja, annak ellenére, hogy úgy ismerjük meg a film elején, mint akinek minden porcikája tiltakozik az emberi érzelmekkel való szembesülés ellen - beleértve a sajátját is - és az ellen, hogy kilépjen a komfortzónájából. Kilépett, és érdemes megvárni a film utolsó pillanatait, hogy megtudjuk, azóta milyen ügyek mellé állt. Ez a film is egy ilyen fontos ügy felejthetetlen emlékműve.

Mihalik Ábel szólópojektje, az Abel Label három évvel ezelőtti indulása óta minden évben készített egy nagylemezt, amelyeknek rendre a Szeretlek Magyarországon volt a premierjük.

A 2018-as Won't give a funk után a Blues Overthought következett, tavaly jelent meg az elektronikus alapokra épülő Treat, most pedig elkészült a Nothing matters, amelyben ismét egy új műfajt bont ki a dalszerző-frontember, de most először a koncertező zenekarával együtt rögzítve. Innentől átadjuk neki a szót, hogy meséljen a lemez elkészültének körülményeiről, majd pedig a dalokról is egyenként.

"Úgy szerettem volna megcsinálni ezt a lemezt, hogy azok játsszanak rajta, akikkel amúgy is játszunk élőben. Feljátszottam egy demót 9 dalból a megírt részekkel meg afféle kamuszólókkal, aztán elküldtem a többieknek, hogy „ezt kéne feljátszani lemezre”. Nagyon izgultam, hogy fogjuk ezt összepróbálni és megcsinálni, hiszen eddig mindig csak dalonként hívtam vendégeket és körülbelül lehetett tudni, mire számítson az ember.

Az albumon így Galambos Peti, Lee Olivér és jómagam éneklünk, Olivér gitározik végig (sőt, csinált/írt is egy intrót az „All right” c. dal elé „Dawn and everything” címmel), Frimmel Jakab billentyűzik, Paczári Viktor basszusgitározik, én meg dobolok és perkázom. Vastag Gábor is beszállt egy dal végi szólóra az All rightban, amiért nagyon hálás vagyok neki, mert teljessé tette a dalt. Nála vettük fel a lemez oroszlánrészét a régi Sounday stúdióban. Talán mi voltunk benne az utolsó komplett zenekar, mielőtt új helyre költöztek.

Imádtuk amúgy ezt a két napot (főleg az elsőt, mert aznap játszottunk egyben fel a számok alapjait) amellett, hogy azért volt egy elég nagy stressz-faktor abban, vajon sikerül-e másnap befejezni a kívánt extra részeket. Csak két napra béreltük ki a stúdiót. Drága mulatság azért, és nem vetett fel a pénz éppen. Az énekeket nálam vettük aztán fel a szobában (Olival a próbateremben), és azt kell mondjam, nagyon jól sikerültek.

A „Nothing matters” miatt lejjebb kellett az összes dalt tenni, mert magas volt nekem a saját énektémám. Haha. A többieknek nem volt ez gond. Azt találtuk ki, hogy lejjebb hangoljuk a gitárokat fél hanggal és meg is van oldva a probléma. Jakab szívott csak ezzel, mert mindent meg kellett tanulnia fél hanggal lejjebb.

Ezt a lemezt is Szelényi Pista barátom masterelte, én kevertem, ahogy eddig is volt. A képi design Erdei Sára, egy kiváló szaxofonos lány érdeme, aki pont akkoriban kezdett feltenni ilyesmi montázsokat (mint a single- és lemezborítók) az instagramjára, én meg azonnal rákérdeztem, hogy nincs-e kedve megcsinálni a lemezborítóinkat.

Szerencsére ő is örült a feladatnak, én meg a kiváló montázsainak. A lemezborító fotójáért Vancsay András volt a felelős, aki csinált egy csomó képet rólunk a stúdióban. A „When the sun came up” klipjét pedig Todoroff Lázár csinálta, aki korábban a „Red meat...” klipjét is forgatta és vágta. Köszönök nekik mindent ezúton is!"

A teljes lemez itt meghallgatható:

Spotify-on IDE KATTINTVA érhető el.

Long time no sea

Ezzel indítunk. Lendületes kezdést szerettem volna. Itt a hagyományosabb formával ellentétben van egy csomó egymás után következő téma, tehát nem csak A-B-C részek vannak, hanem van itt akár F-G téma is. Sok ötletem volt, na. :)

Center

Arról szól, hogy mi vagyunk a világ közepe és mindent magunkhoz viszonyítunk. Ezt később persze megcáfolom. Azt gondolom, hogy ez a kettősség abszolút jellemző a világunkra és az emberre. A legnagyobb senkik vagyunk a semmi közepén (vagy szélén ugye), miközben bennünk koncentrálódik az egész univerzum is. Ennek kifejtéséhez azért kevés ennyi karakter.

Nothing matters

Ez a legslágeresebb dal a lemezről. Vágtam belőle egy single verziót, amiben nincsenek benne a progresszívebb szeletek. Fel is került két Spotify playlistre is és sokan meghallgatják naponta (New Music Friday Hungary és Hazai Gitárok). Egyfajta zászlóshajója a lemeznek szerintem, de a zenekarból mindenki más dalt mond kedvencének. A nihilizmus és a buddhizmus furcsa keveréke a szöveg, legalábbis ezt akartam kihozni belőle. Az éneklésbe beszáll Oli és Peti is. Ez a mi „It's The End of the World as We Know It”-unk. (R.E.M.)

Death Mambo

Olivért sikerült rávennem, hogy énekelje el a dalt és egyikőnk sem bánta meg. Ez Viktor kedvenc dala, amin valaha játszott. De ezt azt hiszem, nem mondhattam volna el, úgyhogy psszt! Tulajdonképpen arról szól, hogy az élet egy tánc a halálba. Rothadásba születve, ködön át táncolva, míg lassan meg nem öl az élet. Tudom, nem túl pozitív. Talán ez a lemez mélypontja, miközben zeneileg szerintem elég izgalmas.

No one

Ez a „Center” ellentéte és arról szól, hogy senkik vagyunk és ez valójában milyen megnyugtató is, hogy nem KELL valakinek lenni. Manapság az egzisztencializmus eddigi csúcsán ez egy fura üzenet, ugyanakkor az instafilterek és tökéletesnek látszódni akarás korában fontos lehet.

Dawn and everything

Megkértem Olit, hogy ugyan, menjen már be és játsszon valami békés intrót a következő dalhoz. Fintorgott kicsit, hogy jó, hát valamit akkor játszik, aztán összevagdosom majd. Mikor elküldtem a lemez mixét nekik, írt a közös csoportba, hogy milyen jól összevágtam a gitározását. Aztán röhögtünk, mikor írtam, hogy egy darab vágás nincs benne és ez egy az egyben az, amit odabent játszott.

All right

Ez az összekötött dalok zárása és a feloldás is egyben. Az életbe vetettségünk értelmét próbálja meg nyugtázni. Valójában mind gyerekek vagyunk, akik el vannak tévedve és ugyan elmével valószínűleg sosem fogjuk megérteni a létezést, de ez nem baj, mert nem is azzal kell.

Vasti (Vastag Gábor) slide-gitárszólója teszi teljessé az utolsó refrént. Ez az egyetlen vendég-közreműködés a lemezen.

Swim

Azt hiszem, ezt a riffet írtam meg legelőször a lemezre. Elég Yes-es beütésű, bár ez engem egyáltalán nem zavar, hiszen az egyik kedvenc zenekarom.

Aluminium

Szerettem volna valami igazán rockos témát a lemezre. Fontos, hogy azért a srácok megmutassák a lemezen, milyen jó hangszeresekről is van szó, ezért az instrumentális dalok közül kivétel nélkül mindben van szóló.

When the sun came up

Megpróbáltam megírni egy napfelkeltét és egyben a lemeznek egy pozitív végkicsengést adni.