KULT
A Rovatból

Azahriah: „A legjobb színpadi élményt szeretném nyújtani Magyarországon”

Még 20 éves sincs, de a YouTube-on Paul Street néven már közel félmillió feliratkozóval büszkélkedhet. Ezzel párhuzamosan elindította zenei karrierjét is, első koncertje azonnal teltházas lett.


Pálffy Attila 14 évesen töltötte fel első videóját a YouTube-ra, rövidesen korosztályának egyik legmeghatározóbb influenszerévé vált.

Igazi célja azonban a zenei karrier volt, amit a videózástól teljesen elválasztva, Azahriah néven indított el. A projekt mostanra érett be: Desh-sel közös dalai már több millió lejátszásnál járnak, Camouflage címmel pedig bemutatkozó nagylemeze is megjelent.

A Wellhello és a Follow the Flow karrierjét is egyengető Supermanagement szerződtette le, első koncertjét a MONYO Landben adta teltház előtt, és tele van tervekkel.

– Három koncerten vagy túl eddig, ráadásul ezek három egymást követő napon voltak. Mennyire volt mélyvíz ez a kezdés?

– Nehéz még erről összeszedetten beszélnem, elvégre hat éve az volt a célom, hogy élőben koncertezzek, és ez most végre megvalósult. Mélyvíznek mindenképpen mélyvíz volt, hiszen a MONYO Land-beli bemutatkozás után nem volt idő feldolgozni és átgondolni a történteket, illetve mulatni egy jót, mert másnap egyből jött a következő buli, utána pedig még egy.

A legkatartikusabb élmény egyértelműen a legelső, hiszen az saját koncert volt, ahová mindenki miattam jött el, a másik kettő pedig előzenekari. Persze azokat is nagyon élveztem, de inkább színpadi rutint adtak. Ki kell még tanulnom a frontemberszerepet, az viszont jó jel, hogy egyáltalán nem izgulok ekkora tömeg előtt sem, a zene teljesen el tud vinni magával. Ez a nyár mindenesetre jó tapasztalatszerzés lesz.

– Az első zenei videódat még 2018-ban töltötted fel. Miért vártál eddig a koncertezéssel?

– Csak a repertoár volt az oka. Meg akartam várni, hogy legyen mit előadnom, valamint azt is, hogy egy olyan nagyszabású bulit tudjak csinálni, amilyenre végül sor került. Tulajdonképpen saját magamat rángattam bele a mélyvízbe azzal, hogy nem fokozatosan, kisebb klubokból a nagyobbak felé haladva kezdtem el fellépni, hanem egyből egy relatíve nagy helyszínt tűztem ki célul. Ez nem a legszokványosabb út, de örülök, hogy így alakult.

A teljes koncert a MONYO Landben:

– Milyen felállású zenekarral lépsz fel?

– Jelen pillanatban egy dobos és egy gitáros kísér engem, valamint én is gitározom. A menedzsment terve az, hogy ezt bővítsük, én viszont sokkal jobban élvezem, ha egyfajta fúziót hozunk létre az élőzenéből és a félplaybackből.

A színpadi produkciómba több energiát, több bulit és kicsit kevesebb zeneiséget akarok vinni, mivel ha folyamatosan arra kell koncentrálnom, minden hangszer megfelelően szól-e, kevésbé tudom megmozgatni a közönséget.

Szóval ez még alakul, de egyelőre az említett hármas felállásban gondolkodunk, ezen felül Desh is csatlakozik hozzánk a vele közös dalokban.

– Hogy alakult ki a zenei stílusod, milyen hatások inspirálták?

– Rengetegféle zenét hallgattam, megvoltak az egyes időszakaim, mikor épp melyiknek voltam a rajongója. Első körben a klasszikus rock hatott rám, illetve a metál különféle leágazásai, amit például a Metallica vagy az Iron Maiden képvisel. Sokat barangoltam a torzított gitárhangzásban, 15-16 évesen pedig a trap világa fogott meg, Lil Uzi Vert Luv Is Rage 2 című albuma volt az első, amit megszerettem. Nemrég a bluest is elkezdtem hallgatni, abban az tetszik, hogy mennyire játékosan lehet bánni a vokálokkal. A lényeg mindig az, hogy ezekből a stílusokból összerakjam azt az érzésvilágot, ami az adott pillanatban leginkább kifejezi a zenei gondolataimat.

– Az eddigi dalaid többsége angol, viszont a magyar nyelvűek érték el a legnagyobb sikert. Tervezel elmozdulni ebbe az irányba?

– Korábban még szinte kizárólag angol szövegekben gondolkodtam, most viszont már úgy látom, hogy megéri több energiát fektetni a magyar nyelvűekbe is, mivel jóval szélesebb közönséget lehet elérni velük. Jobban megértik, emiatt máshogy reagálnak rá, ez élőben is feltűnt. Ugyanakkor nem szeretném feladni a legnagyobb álmomat sem, ami az, hogy külföldön is hallgassanak és ismerjenek, szóval megpróbálok egyensúlyozni a kettő között.

A középtávú terv most az, hogy Desh-sel év végén vagy jövő év elején kiadunk egy közös magyar nyelvű albumot, és ha ezzel sikerül eljutnunk arra a szintre a hazai mezőnyben, amit célul tűztünk ki, akkor utána visszatérek az angol vonalhoz és azt próbálom teljes erővel nyomni.

– Magától értetődő volt, hogy külön alteregót hozol létre a zenész énednek?

– Most visszagondolva rá már nem is lenne kérdés, hogy így csináljam, akkor viszont elég nagy dilemma volt. Amikor létrehoztam az Azahriah csatornát, Paul Streetként már nagyjából 200 ezren követtek, szóval nyilván felmerült bennem, nem lenne-e jobb inkább oda feltölteni a zenéimet is. Raktam is fel néhányat, de hamar rájöttem, hogy nem ez a jó irány.

Biztos voltam benne, hogy akkor úgy fognak elkönyvelni, mint „a videós-zenész gyerek, aki néha zenél, de inkább videózik”, miközben nekem már akkor is a zene volt az első.

Ezt a kontrasztot szerettem volna kiemelni a külön csatornával, és szerencsére sikerült. Annyira azért nem akarom elválasztani a kettőt, hogy ne is tudják az emberek, hogy mindkettő én vagyok, csak azt szeretném, hogy egymástól függetlenül értékeljék.

– Mi a helyzet a tanulmányaiddal?

– Eredetileg most érettségiztem volna, de végül úgy alakult, hogy ősszel fogok. Ami a továbbtanulást illeti, nagyon érdekel a színművészet, de ez sem annyira átlagos, mintha mondjuk közgazdásznak mennék. Most nem is szeretnék válaszolni erre, mert tudom, hogy jól jön, ha van valamilyen végzettségem, de egyelőre minden figyelmem a zenére és a videózásra szeretném fordítani. Valószínűleg az érettségi után néhány évre félreteszem a tanulmányaimat, és egy ponton majd jelentkezek főiskolára vagy egyetemre.

– Mit gondolsz, megváltoztatott valamiben az ismertség és a rengeteg rajongó?

– Ettől függetlenül is változtam, hiszen 14 éves korom óta töltök fel videókat, szóval gyakorlatilag ebben nőttem fel. Merem remélni, hogy bármennyit is nő még az ismertségem, nem igazán vagyok hajlamos arra, hogy elszálljak magamtól és ne legyek többé önazonos. Azt az élményt se igazán tudom még hova tenni, amit a koncerteken élek át. Szeretném ezt okosan kezelni, világosan lefektetni a határokat, meddig szabad elvinnem a nyilvános szereplést és hol kezdődik a privát szféra.

– És hol húzod meg ezt a határt?

– Ez inkább éles szituációkban tűnik fel. Többször is előfordult az évek során, hogy nagyon jóban lettem valakivel, de valódi barátság helyett inkább azt láttam a részéről, hogy sokkal inkább a népszerűségem imponál neki, nem az, aki valójában vagyok.

Ebből egyébként kellemetlen szituációk is szoktak adódni, amikor egy amúgy jó hangulatú közegben folyamatosan azt érzem, hogy csak az ismertségem miatt akarnak beszélgetni velem, egyébként nem lennék annyira érdekes számukra.

Persze ez legtöbbször már az első pár mondatból kiderül, most már könnyen ki tudom szűrni. De egyébként nem biztos, hogy ez feltétlenül rossz dolog. Lehet, hogy valakinek teljesen rendben van, ha az ismertsége miatt keresik a társaságát, én viszont introvertáltabb típus vagyok, az elmúlt pár évben már elég nehezen nyitok új emberek felé.

– Azok a barátaid, akik régebb óta ismernek és testközelből élték át, ahogy egyre népszerűbb leszel, hogyan kezelték a helyzetet? Tudnak ugyanúgy viszonyulni hozzád, mint addig?

– Szerintem ebben majd most jön az igazi vízválasztó, hiszen az első koncert mindig fordulópont egy előadó életében. Itt látszódik igazán, mennyien szeretik és rajonganak érte, szóval onnantól már lehet létjogosultsága úgymond a sztár jelzőnek. Szerencsére azok közül, akikkel az iskolás éveim alatt jóban lettem, már csak az igazán jó barátaim maradtak meg, ők pedig rendkívül pozitívan állnak hozzá: büszkék rám, gratulálnak, együtt tervezzük, mit kéne legközelebb csinálni.

– A szüleid nem féltenek, hogy rossz irányba változtat meg a hírnév?

– Nem hiszem, hogy tartanak ettől, pont azért, ami miatt én se. Végigkövették, amit az elmúlt években csináltam, már akkor bekapcsolódtak, amikor 50-60 ezer követőnél tartottam. Nem azt mondom, hogy az összes videómat látták, de nagyjából képben vannak azzal, miket csinálok, ahogy a zenéimmel is. Ismernek annyira, hogy nekem ebből nagy problémám nem lesz, ha rajtam múlik.

– Mennyire kezeled profin akár a videózás, akár a zene üzleti oldalát? Átlátod és beleszólsz, vagy inkább a menedzsmentre bízod?

– Ez még nehéz dolog, hiszen alapvetően zenész vagyok, és a zenészeknek, illetve művészeknek nem elsődleges feladatuk, hogy az üzlethez is értsenek. Nekem szerencsére van valamennyi érzékem hozzá, emellett nagyon jó emberekkel is vettem körül magam. Az viszont hátrányom, hogy nem szeretem a konfliktushelyzeteket, ami az üzleti életben elkerülhetetlen. Most még ez nem annyira jellemző, de azért akadt már olyan szituáció – nem feltétlenül zenében –, amikor azt éreztem, hogy nem jártak el teljesen korrekt módon.

Muszáj, hogy legyen egód és a helyén kezeld mondjuk azt, mennyit ér a produkciód. Úgy vagyok vele, hogy minden ilyen részleten menjünk végig közösen a menedzsmenttel, tehát nem adok nekik teljesen szabad kezet.

– Sokszor mondják a mai tizenéves generációra, hogy eléggé felszínesek, nehéz lekötni a figyelmüket komoly témákkal. Mit gondolsz erről, a saját követőidre mennyire igaz ez?

– Szerintem ezt azok hangoztatják leginkább, akik megpróbálták, de nem sikerült nekik. Szó sincs arról, hogy a mai fiatalok ne lennének nyitottak, vagy bármi baj lenne velük. Inkább arról van szó, hogy az idősebb generációk képtelenek szót érteni az alattuk lévőkkel. Ez az internet elterjedése óta hatványozottan igaz, óriási változások történtek. A Paul Street csatornával még példálózni is tudnék, mivel ott rendszeresen dolgozok fel olyan témákat, amikből azért lehet hazavinni dolgokat, ha figyelmesen meghallgatják.

Szerencsére van annyira jó beszédkészségem és kisugárzásom, hogy elhiggyék a mondanivalómat. Szóval meg lehet ezt oldani, csak beszélni kell a fiatalok nyelvén, Nem a tudásra nem kíváncsiak, legfeljebb a formára, ahogy elő van adva.

Az én videóim láttán nem azt érzik, hogy egy iskolai órán vannak, hanem azt, hogy valami érdekes történik, miközben még tanulnak is.

– Milyen benyomásaid vannak most, ha visszanézed az öt évvel ezelőtti első videóidat?

– A többségüket sokszor megnézegettem az évek során, szóval nem tudok rájuk úgy tekinteni, mintha a feltöltésük óta először látnám őket. Már 13 évesen tisztában voltam nagyjából a céljaimmal: amikor elkezdtem a videózást, akkor is a zene volt a szívügyem, de nem voltam még olyan szinten, hogy megmutassam az embereknek. Az első videóra visszatérve: nyilván egy panaszkodós kisgyerek voltam, viszont a vágóprogramok használatát elég hamar kitanultam, ami máris nagy előrelépés volt.

– Mindent egyedül csinálsz?

– A Paul Streeten igen, bár bőven lehetne fejleszteni rajta, de egyedül képtelen vagyok, más embert pedig nem szeretnék bevonni. Nehezen vagyok kooperatív olyan dolgokban, amelyek nagyon személyesen hozzám köthetőek. Zenében egy fokkal jobban, az album például közös munka volt Szlancsik Ádámmal és Bánkuti Danival – szebb is lett, mint ahogy magamtól meg tudtam volna csinálni, viszont a work flow-val nehezen azonosultam a hónapok során. Szerintem azért abban is fejlődtem kicsit, hogy ne feltétlenül mindig a saját fejem után menjek, de sokáig válogatom azokat az embereket, akiknek hajlandó vagyok adni a szavára.

– Hová szeretnél eljutni a csatornáddal?

– Régebben nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy a címek hatásvadászok legyenek és az indexkép is vonzza a kattintásokat. Ez működött is és általában nem érte csalódás az embereket, mégsem éreztem önazonosnak.

Most viszont, hogy már a zene lett az első számú megélhetési forrásom, megengedhetem magamnak, hogy csak akkor rakjak fel új videót, amikor egy téma tényleg tetszik, nem az lesz a szempont, hogy feltétlenül minél nagyobb nézettséget érjek el.

Letisztultabb, valamivel ritkásabb, viszont jóval önazonosabb csatornát tervezek. Ha a koncertszezon mellett havi 3-4 videó összejön, már boldog leszek.

– A zenéléssel mi a hosszabb távú célod?

– Meglátjuk, milyenek lesznek a körülmények, különös tekintettel a járványhelyzetre, de ha minden a terv szerint alakul, akkor a legjobb színpadi élményt szeretném nyújtani Magyarországon, ez nem titkolt célom. Sok előadót kielemeztem abból a szempontból, hol tartanak most, milyen irányba akarnak menni és mindezt mekkora költségvetéssel érnék el, ezt is felhasználom majd a saját produkcióm tökéletesítéséhez.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Fishing On Orfű - zseniális koncertek, átható energiák, „mocskos Fidesz”
Ábeli magasságokba emelkedett a kormánypárt szidalmazása a fesztiválon, a legváratlanabb helyzetekben kezdte skandálni a tömeg, ami sokszor a fellépőket is zavarba hozta. De a Fishing persze idén sem a politikáról szólt, hanem a zenéről és a közösségről.


12-13 éve járunk "fishingezni", de ez az a fesztivál, amit nem lehet megunni. Sőt, igazából csak várni lehet, hogy mikor jön már a következő. Már amikor Orfű felé kanyarog a kocsi vagy a busz a Mecsek mesebeli útjain, akkor érzi az ember: itthon van. Aztán feltűnik a tó szikrázó vize, a nádas, a stégek, a hatalmas pezsgés, ami csak erre a pár napra jellemző ezen az egyébként nyugodt és békés üdülőövezetben. De ebben a négy napban mindenhol vidám, közvetlen, laza, jófej emberek vesznek bennünket körül.

Nem tudom, hogy a hely teszi, vagy a zenei koncepció, vagy valami más, csak az biztos, hogy a Fishing jóval több, mint egy fesztivál. Egy közösség, állandó visszatérőkkel, és folytonos megújulással, amibe ugyanolyan természetességgel csatlakoznak be a 60 évesek, mint a 16-17 éves fiatalok.

Zeneileg is ez korosztályokon átívelő kapocs a Fishing legjellemzőbb tulajdonsága.

Évről-évre olyan előadókat és zenekarokat szerettet meg az újabb és újabb fiatal generációkkal, akiket különben talán nem is ismernének, vagy akikért addig csak a szüleik rajongtak. Miközben ez fordítva is igaz: a szülők találkozhatnak azokkal a fiatal tehetségekkel, akikről eddig még nem is hallottak. Ahhoz, hogy ez működjön, persze kell egy minőségi szint, és kell a közönség nyitottsága.

Tehetséges fiatalokban idén sem volt hiány. Már a délután hatos sávban teltházat produkált például a nagysátorban a Hűvös, de ugyanígy, a hatalmas kánikula ellenére ötkor berobbantotta a bulit az Aurevoir. A fő előadók, az Esti Kornél, a 30Y, a Belga és a Quimby egytől egyig hibátlan bulit vezényeltek le, de például a Carson Coma és a Csaknekedkislány is emlékezetes perceket okozott. Utóbbiak a fesztivál nagyszínpados záróelőadóiként először állhattak ott, és kicsit meg is illetődtek ettől, de bizonyították, hogy fiatal zenekarok is képesek betölteni ezt a hatalmas teret, új dinamikákat hozva.

Az idei év újdonságát még egy visszatérő rigmus jelentette: a legváratlanabb időpontokban és helyeken kezdte el skandálni a közönség, hogy "mocskos Fidesz".

„Ilyen lehet egy Ismerős Arcok koncerten” - reagált egy kicsit zavarban a Carson Coma frontembere, Fekete Giorgio, pedig amúgy tőlük igazán nem állnak távol a politikai utalások a dalszövegeikben. De még Lovasi egyszemélyes produkciója alatt is felhangzott a rigmus, aki megköszönte, hogy „tartalmasan töltötte ki a közönség a pillanatnyi intermezzot”.

Nem tudni, hogy ez csak divat, vagy az ide is begyűrűző elégedetlenség, mindenesetre a Pride betiltása kapcsán maguk a fellépők sem titkolták a véleményüket, a Quimby dobosa például látványosan egy kirúzsozott Orbánt ábrázoló szivárványszínű polóban nyomta végig a koncertet.

De a fesztivál persze idén sem a politikáról szólt, sokkal inkább az önfeledt örömről, bulizásról, nagy beszélgetésekről, amihez a szervezők mindent biztosítottak, amire csak szükség lehetett. A helyszín évről-évre fejlődik, mióta a Fishing keménymagja megvette, már teljesen felszerelt például a játszótér, és egyre több a fantasztikus kilátást biztosító kilátópont, ahol egy fröccsel leülve órákat is eltölthet az ember. Még kulturáltabbak lettek a vizesblokkok is,

ahogy a CSNK frontembere megjegyezte, ez az a fesztivál, ahol a mosdóban is mindig van szappan.

És akkor a gasztronómiáról nem is beszéltünk. Bár a pécsi Bohémia hamburgerei továbbra is fájóan hiányoznak, és a 15 ezer Ft-os fine dining menü nem tűnt nagy sikernek (igaz, nem kóstoltuk), de a sima étel- és italkínálatban is bárki megtalálhatta a kedvére valót. A decinként 600 Ft-ért mért villányi rosé pedig még mindig kiváló ár-érték arányt nyújt, ami fröccsként, 1 literes palackba töltve az egyik legnagyszerűbb fesztivál-találmány.

Ráadásul odakint is fantasztikus gasztronómiai csodákra bukkanhat az ember. Akkor is, ha nem az egyébként egészen különleges és szuper vezetett sör- vagy bortúrák egyikére fizet be, ahol zenészek társaságában kóstolgathatjuk a finomságokat. De ott a tó túlpartján az AN-2, ahol kacsamájas lecsóval várták a betévedőket, vagy a Malom, ahol elképesztően finom pisztáciás csigáért állt a sor.

A négy nap után a legtöbb fesztivállal ellentétben innen úgy megy haza a legtöbb ember, hogy minden fáradtsága ellenére úgy érzi, feltöltődött energiával. Valahogy majd csak kibírjuk 2026-ig.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
„Ez egy nagyon kemény időszak nekünk” – a megszűnő Bánkitó Fesztivál alapító-igazgatójával beszélgettünk
A Bánkitó Fesztivál egy kis közösség számára indult, de mára Magyarország legnagyobb kisfesztiválja lett. Idén egy fillér állami támogatást sem kaptak, és Schönberger Ádám szerint a mostani gazdasági válságban nem láttak kiutat, ezért döntöttek úgy, ez lesz az utolsó.


Nemrég bejelentették, hogy 2025-ben utoljára rendezik meg a Bánkitó Fesztivált. Az eseményt 16 évvel ezelőtt civilek hozták létre azzal a céllal, hogy megalkossanak egy családias, emberközpontú fesztivált egy olyan közegnek, ahol minden szubkultúra tagja jól érezheti magát. 


A szervezők nemrég közölték, hogy idén utoljára tarják meg az eseményt. Közleményükben többek között arról írtak, hogy Civil szervezetként már nem fenntartható az a fesztiválforma, melyet eredetileg létrehoztak, illetve, hogy egy másik politikai és gazdasági környezetben talán máshogy alakult volna. Emellett arra is kitértek, hogy olyan kompromisszumokat kellett volna hozniuk, amit már nem szerettek volna. Hogy ez pontosan mit jelent, arról Schönberger Ádám alapító-igazgatóval beszélgettünk.

– Hogyan indult a Bánkitó Fesztivál, mi volt a koncepciótok?


– A fesztivált 16 évvel ezelőtt hoztuk létre, amikor még nem voltak kis fesztiválok. Korábban 3-4 éven keresztül szerveztünk már programokat a Művészetek Völgyében, igazából ott született meg az ötlet, hogy nagyon izgalmas lenne, ha csinálnánk egy saját fesztivált.

A koncepció az volt, hogy egy kisebb, családias, emberközpontú eseményt hozzunk létre, ami nem feltétlenül arról szól, hogy milyen nagy zenekarok lépnek fel.

Tehát alapvetően egy közösségi eseményt szerettünk volna megalkotni annak a csapatnak, akikkel egyébként év közben is találkoztunk. Merthogy nekünk volt egy esti bázisunk a Sirály nevű hely a Király utcában. Ez volt az első ilyen foglalt ház úgymond - ami amúgy elég sokáig, hat éven keresztül működött - és ennek köszönhetően nagyon sok civil közösségi szubkulturális kapcsolatunk volt. A másik fontos dolog, hogy a fesztivált a zsidó ifjúsági kulturális szervezet, a Marom Klub Egyesület által szerveztük meg. Az az időszak, amikor elindult a Bánkitó, azért is volt érdekes a magyar zsidóság történetében, mert az akkori 18-20-22 évesek közül sokan akkor szembesültek vele először, hogy ők kicsodák, hova tartoznak, akkor kezdték el keresni, hogy számukra mit jelent a zsidóság. Ebben is szerettünk volna segítséget nyújtani ezzel az eseménnyel a közösségnek, viszont fontos kihangsúlyozni, hogy a Bániktó soha nem egy vallási rendezvény volt. Már csak azért sem, mert a Sirályban működött egy színház is, ráadásul ez volt az alternatív zene központja, mindemellett a Marom Egyesülettel nemcsak a zsidó, hanem más kisebbségi kultúrákkal is foglalkoztunk. Nagyon szoros kapcsolatban álltunk például az LMBTQ közösséggel, egy idő után kiegészültünk a nagyon komoly szubkulturális erővel rendelkező biciklisekkel. A Bánkitóval pedig megpróbáltuk mindezt egyesíteni. 


– Milyen volt az első fesztivál?


– Pont a napokban néztem vissza az első sajtóanyagunkat, és azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen nem nagyon változtunk az elmúlt 16 évben.

A mai árakhoz viszonyítva durva, de 1500 forint volt a napijegy, volt összesen három színpad volt - ha lehet annak nevezni - két igazi, meg egy chillesebb, és egy táborhely. Ennyi, így indultunk, nagyjából 500 fővel, körülbelül minden szubkultúrából 30 ember.

Aztán ez a koncepció nagyon sikeres lett.

– Mikor indult be úgy igazán, mi volt a csúcspont szerinted?


– Azt gondolom, hogy a Covid előtti év, 2019 volt a csúcs. Akkor már ilyen 12-13 ezer ember jött el a fesztiválra, és nagyon jó kis esemény volt az.


– Mi a legjobb élményed az elmúlt 16 évből a fesztiválokat tekintve?


– Abszolút ez a 2019-es Bánkitó. Az egy olyan szintű csúcspont volt, hogy nagyon nehéz lenne überelni, talán nem is lehet. Akkor sikerült minden olyan építményt összeállítani, amit mi elképzeltünk. Nagyon jól sikerültek a művészeti projektek, a színházi projektek is, konkrétan létrehoztunk egy előadást az akkor alakuló, ma már csak nyomokban fellelhető Narratíva Független Társulatnak.

Sikerült összerakni egy nagyon komoly és jó zenei kínálatot olyan zenekarokkal, akik először jöttek Magyarországra külföldről, tehát itthon nálunk ismerték meg őket és azóta is visszajárnak klubokba, fesztiválokra. Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk a szakmától is, sokan eljöttek, azt gondolom, hogy ez a fesztivál 2019-ben érkezett meg igazából.

2020-ra egy ennél nagyobb volumenű eseménnyel készültünk, azt gondolom, hogy az lehetett volna egy ilyen végső nagy dobás, de ugye ekkor jött a Covid, ami hát elképesztő nagy sokk volt nyilván emberileg is, meg a szakmának is... teljesen megváltoztatta a világot. De visszatérve az eredeti kérdésre: sok mindent szerettem még és sok kedvenc pillanaton van a Bánkitóról, egyet még megemlítenék. A fesztiválnak mindig volt egy központi témája, ez 2017-ben a korrupció volt. Az is elképesztő jó volt, erre húztuk fel az egész kampányt, készültek álhírek, álvideók arról, hogy egy NER közeli befektető megvette a fesztivált...óriási volt. És sokan el is hitték egyébként.


– A közösségetek rendszeresen foglalkozik különböző társadalmi ügyekkel. Csak, hogy párat említsek: az LMBTQ+ csoportok kihívásai, a családrendszert érintő változások, a nők jogai, a tanárok helyzete. Többnyire a kormánnyal szemben kritikus álláspontot fogalmaztok meg, ez látszik az előbb említett központi témák kiválasztása kapcsán is. Milyen reakciók érkeztek erre a kormány oldaláról?

– Ez nagyon érdekes, mert elég kettős tapasztalásunk van. Korábban a Sirály volt a székhelyünk, ami aztán bezárt, így a következő bázisunk az Auróra lett. Na most az Aurórát például többször is bezárták, volt, hogy rendőröket küldtek ki, tehát azért itt voltak elég komoly dolgok. Éppen ezért arra is fel voltunk készülve mindig, hogy majd a fesztiválnak is keresztbe tesznek, emiatt sokkal jobban figyeltünk mindenre, hogy biztosan semmi gond ne legyen. De a fesztivált valamiért soha nem piszkálták.

Alapvetően egészen az idei évig nem láttam azt, hogy a politika bele akart volna szólni, vagy korlátozni akarta volna ezt a közeget, egyszerűen eddig még nem jutottak el erre a szintre.

Azt természetesen mi is látjuk, hogy fokozatosan elkezdődött a szabadság különböző formáinak korlátozása, de szerintem a kormánynak eddig fontosabb volt a látszat, hogy azt mutassuk, hogy ebben az országban igenis szabadon lehet élvezni az életet. Most viszont már azért mi is érezzük, hogy ebben is elkezdődött egyfajta változás.


– Ennek is van köze ahhoz, hogy az idei lesz az utolsó fesztivál? Abban a közleményben, amiben ezt bejelentettétek, úgy fogalmaztatok, hogy súlyos kompromisszumokat kellett volna kötnötök és ezt már nem akartátok vállalni.


– Azt nem mondom, hogy a politika miatt kell “bezárnunk az ajtót”. Azt már korábban említettem, hogy a Covid után volt egy hatalmas visszaesés, ami pénzügyi nehézségeket okozott. Ennek alapvetően ugye nincs semmi köze a politikához. Viszont

a politika ott csatlakozik be problémaforrásként, hogy idén például már nem kaptunk támogatást.

A Nemzeti Kulturális Alap minden évben hirdet pályázatot, és így lehet támogatásokhoz jutni. Eleve egy meghívásos pályázatról volt szó, nagyon jól megalapozott fesztiváloknak, és idén először - úgy, hogy egyébként semmi változás nem történt a korábbi eseményeinkhez képest - nem ítélték meg nekünk a pályázott összeget. Ugyanakkor nagyon furcsa, hogy vannak olyan fesztiválok, amelyek mondjuk tavaly alakultak, és ők megkapták a támogatást. Nyilván azt azért érdemes megjegyezni, hogy a Covid óta van egy gazdasági válság Magyarországon, ez mindenhol látszik. A kormány részéről pedig várható volt, hogy a kulturális támogatási rendszerbe is belenyúlnak. Azt látjuk, hogy azért azokat, akik az ő köreikhez tartoznak, próbálják a lehető legjobban támogatni és így kevesebb jut mindenki másnak, aki nem része ennek. Tehát a mostani gazdasági helyzet miatt nem is kell feltétlenül ellenségesnek lenni, vagy nem kell, hogy szúrd valaki szemét ahhoz, hogy kimaradj a támogatásokból. Hasonló irány mutatkozik a szponzorációk tekintetében is. Anyagi szempontból elég nehéz helyzetbe kerültünk, és amikor azt írjuk, hogy nem akarunk kompromisszumokat kötni, akkor arra gondolunk, hogy nem tudjuk már megvalósítani az elképzeléseinket, így nem szeretnénk egy olyan fesztivált megrendezni, ami szerintünk nem méltó a Bánkitóhoz.


– Miért nem emeltétek meg az árakat? Vagy az sem lett volna már megoldás?


– Ha ebbe a helyzetbe kerül egy fesztivál, akkor két út van: megemeled a jegyárakat, vagy valahogy ráveszed az embereket, hogy minél többen jöjjenek. A kettő együtt abszolút nem működik, nekünk viszont mindkettőre szükségünk lett volna.

Egy olyan helyzetben, ahol pénzügyi válság van, és az emberek kétszer is meggondolják, mire költsenek, esélytelen kivitelezni egy ilyen kísérletet.

Ráadásul amikor elkezdtük, akkor is arra törekedtünk, hogy nem lehúzni szeretnénk az embereket, hanem elérhető árakat szeretnénk biztosítani, így azt gondoljuk, hogy van egy lélektani határ, ami fölé nem lehet menni. Egyébként egy érdekesség, hogy a Covid előtt még a legdrágább jegyből adtuk el a legtöbbet. Ezeket ugye azok vették, akik közel a fesztivál időpontjához döntötték el, hogy mégis jönnek. 2019-ben az emberek megengedhették azt a luxust, hogy akár a drágább jegyet is kifizetik, így mi is számolhattunk azzal, hogy az utolsó pillanatokban még felpörög a jegyeladás. Most ez abszolút megfordult, és inkább az olcsóbb jegyeket veszik, amiket már akár hónapokkal a fesztivál időpontja előtt lehet megvásárolni.


– Mivel készültök az utolsó fesztiválra, lesz emiatt valami különlegesség? 


– Sajnos nem tudom azt mondani, hogy az utolsó akkora lesz, mint a legnagyobb 2019-es fesztiválunk, de közben meg mindent, amit csak lehetett belepakoltunk.

A legjobb zenekarok lépnek majd fel, akiknek egyébként nagyon hálásak vagyunk, mert ők már tudták, hogy ez lesz az utolsó Bánkitó, így abszolút partnerek voltak. Nekik köszönhetően egy kompromisszummentes Line Up-ot tudtunk létrehozni.

Velünk lesz például a Carson Coma, akik tulajdonképpen majdhogynem nálunk alakultak, hiszen korábban mind önkéntesek voltak a fesztiválon, és ott találkoztak az első menedzserükkel. De a színházi programok is nagyon gazdagok lesznek, és visszahoztuk így a végére az elektronikus zenét is, amit egy picit elhanyagoltunk az utóbbi években. És nagyon szeretnénk, ha minél többen eljönnének azok közül, akik korábban jártak nálunk, esetleg anno együtt szerveztük, önkéntesek vagy partnerek voltak.


– Mik a terveitek a jövőre nézve? Folytatjátok ezt valahogy későbbiekben esetleg?


– Most rendezni kell a sorainkat, venni egy nagy levegőt, és helyretenni mind pénzben, mind lelkileg mindent. Azért ez egy nagyon kemény időszak nekünk. Nem látunk most előre, nem látunk perspektívákat. De itt egy csomó ember, egy egész civil szervezet a háttérben, aminek továbbra is lesznek különböző programjai az Aurórában.

Amikor kitaláltuk a Bánkitó Fesztivált, erre a közegre építettünk, így el tudom képzelni, hogy majd ebből a közegből újra kinövi magát valami.

Nyilván sokat számít, hogy mennyire változik a gazdasági és a politikai helyzet, mert szembeszélben az ember nem tud belevágni egy új dologba.



Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET: