KULT
A Rovatból

Azahriah: „A legjobb színpadi élményt szeretném nyújtani Magyarországon”

Még 20 éves sincs, de a YouTube-on Paul Street néven már közel félmillió feliratkozóval büszkélkedhet. Ezzel párhuzamosan elindította zenei karrierjét is, első koncertje azonnal teltházas lett.


Pálffy Attila 14 évesen töltötte fel első videóját a YouTube-ra, rövidesen korosztályának egyik legmeghatározóbb influenszerévé vált.

Igazi célja azonban a zenei karrier volt, amit a videózástól teljesen elválasztva, Azahriah néven indított el. A projekt mostanra érett be: Desh-sel közös dalai már több millió lejátszásnál járnak, Camouflage címmel pedig bemutatkozó nagylemeze is megjelent.

A Wellhello és a Follow the Flow karrierjét is egyengető Supermanagement szerződtette le, első koncertjét a MONYO Landben adta teltház előtt, és tele van tervekkel.

– Három koncerten vagy túl eddig, ráadásul ezek három egymást követő napon voltak. Mennyire volt mélyvíz ez a kezdés?

– Nehéz még erről összeszedetten beszélnem, elvégre hat éve az volt a célom, hogy élőben koncertezzek, és ez most végre megvalósult. Mélyvíznek mindenképpen mélyvíz volt, hiszen a MONYO Land-beli bemutatkozás után nem volt idő feldolgozni és átgondolni a történteket, illetve mulatni egy jót, mert másnap egyből jött a következő buli, utána pedig még egy.

A legkatartikusabb élmény egyértelműen a legelső, hiszen az saját koncert volt, ahová mindenki miattam jött el, a másik kettő pedig előzenekari. Persze azokat is nagyon élveztem, de inkább színpadi rutint adtak. Ki kell még tanulnom a frontemberszerepet, az viszont jó jel, hogy egyáltalán nem izgulok ekkora tömeg előtt sem, a zene teljesen el tud vinni magával. Ez a nyár mindenesetre jó tapasztalatszerzés lesz.

– Az első zenei videódat még 2018-ban töltötted fel. Miért vártál eddig a koncertezéssel?

– Csak a repertoár volt az oka. Meg akartam várni, hogy legyen mit előadnom, valamint azt is, hogy egy olyan nagyszabású bulit tudjak csinálni, amilyenre végül sor került. Tulajdonképpen saját magamat rángattam bele a mélyvízbe azzal, hogy nem fokozatosan, kisebb klubokból a nagyobbak felé haladva kezdtem el fellépni, hanem egyből egy relatíve nagy helyszínt tűztem ki célul. Ez nem a legszokványosabb út, de örülök, hogy így alakult.

A teljes koncert a MONYO Landben:

– Milyen felállású zenekarral lépsz fel?

– Jelen pillanatban egy dobos és egy gitáros kísér engem, valamint én is gitározom. A menedzsment terve az, hogy ezt bővítsük, én viszont sokkal jobban élvezem, ha egyfajta fúziót hozunk létre az élőzenéből és a félplaybackből.

A színpadi produkciómba több energiát, több bulit és kicsit kevesebb zeneiséget akarok vinni, mivel ha folyamatosan arra kell koncentrálnom, minden hangszer megfelelően szól-e, kevésbé tudom megmozgatni a közönséget.

Szóval ez még alakul, de egyelőre az említett hármas felállásban gondolkodunk, ezen felül Desh is csatlakozik hozzánk a vele közös dalokban.

– Hogy alakult ki a zenei stílusod, milyen hatások inspirálták?

– Rengetegféle zenét hallgattam, megvoltak az egyes időszakaim, mikor épp melyiknek voltam a rajongója. Első körben a klasszikus rock hatott rám, illetve a metál különféle leágazásai, amit például a Metallica vagy az Iron Maiden képvisel. Sokat barangoltam a torzított gitárhangzásban, 15-16 évesen pedig a trap világa fogott meg, Lil Uzi Vert Luv Is Rage 2 című albuma volt az első, amit megszerettem. Nemrég a bluest is elkezdtem hallgatni, abban az tetszik, hogy mennyire játékosan lehet bánni a vokálokkal. A lényeg mindig az, hogy ezekből a stílusokból összerakjam azt az érzésvilágot, ami az adott pillanatban leginkább kifejezi a zenei gondolataimat.

– Az eddigi dalaid többsége angol, viszont a magyar nyelvűek érték el a legnagyobb sikert. Tervezel elmozdulni ebbe az irányba?

– Korábban még szinte kizárólag angol szövegekben gondolkodtam, most viszont már úgy látom, hogy megéri több energiát fektetni a magyar nyelvűekbe is, mivel jóval szélesebb közönséget lehet elérni velük. Jobban megértik, emiatt máshogy reagálnak rá, ez élőben is feltűnt. Ugyanakkor nem szeretném feladni a legnagyobb álmomat sem, ami az, hogy külföldön is hallgassanak és ismerjenek, szóval megpróbálok egyensúlyozni a kettő között.

A középtávú terv most az, hogy Desh-sel év végén vagy jövő év elején kiadunk egy közös magyar nyelvű albumot, és ha ezzel sikerül eljutnunk arra a szintre a hazai mezőnyben, amit célul tűztünk ki, akkor utána visszatérek az angol vonalhoz és azt próbálom teljes erővel nyomni.

– Magától értetődő volt, hogy külön alteregót hozol létre a zenész énednek?

– Most visszagondolva rá már nem is lenne kérdés, hogy így csináljam, akkor viszont elég nagy dilemma volt. Amikor létrehoztam az Azahriah csatornát, Paul Streetként már nagyjából 200 ezren követtek, szóval nyilván felmerült bennem, nem lenne-e jobb inkább oda feltölteni a zenéimet is. Raktam is fel néhányat, de hamar rájöttem, hogy nem ez a jó irány.

Biztos voltam benne, hogy akkor úgy fognak elkönyvelni, mint „a videós-zenész gyerek, aki néha zenél, de inkább videózik”, miközben nekem már akkor is a zene volt az első.

Ezt a kontrasztot szerettem volna kiemelni a külön csatornával, és szerencsére sikerült. Annyira azért nem akarom elválasztani a kettőt, hogy ne is tudják az emberek, hogy mindkettő én vagyok, csak azt szeretném, hogy egymástól függetlenül értékeljék.

– Mi a helyzet a tanulmányaiddal?

– Eredetileg most érettségiztem volna, de végül úgy alakult, hogy ősszel fogok. Ami a továbbtanulást illeti, nagyon érdekel a színművészet, de ez sem annyira átlagos, mintha mondjuk közgazdásznak mennék. Most nem is szeretnék válaszolni erre, mert tudom, hogy jól jön, ha van valamilyen végzettségem, de egyelőre minden figyelmem a zenére és a videózásra szeretném fordítani. Valószínűleg az érettségi után néhány évre félreteszem a tanulmányaimat, és egy ponton majd jelentkezek főiskolára vagy egyetemre.

– Mit gondolsz, megváltoztatott valamiben az ismertség és a rengeteg rajongó?

– Ettől függetlenül is változtam, hiszen 14 éves korom óta töltök fel videókat, szóval gyakorlatilag ebben nőttem fel. Merem remélni, hogy bármennyit is nő még az ismertségem, nem igazán vagyok hajlamos arra, hogy elszálljak magamtól és ne legyek többé önazonos. Azt az élményt se igazán tudom még hova tenni, amit a koncerteken élek át. Szeretném ezt okosan kezelni, világosan lefektetni a határokat, meddig szabad elvinnem a nyilvános szereplést és hol kezdődik a privát szféra.

– És hol húzod meg ezt a határt?

– Ez inkább éles szituációkban tűnik fel. Többször is előfordult az évek során, hogy nagyon jóban lettem valakivel, de valódi barátság helyett inkább azt láttam a részéről, hogy sokkal inkább a népszerűségem imponál neki, nem az, aki valójában vagyok.

Ebből egyébként kellemetlen szituációk is szoktak adódni, amikor egy amúgy jó hangulatú közegben folyamatosan azt érzem, hogy csak az ismertségem miatt akarnak beszélgetni velem, egyébként nem lennék annyira érdekes számukra.

Persze ez legtöbbször már az első pár mondatból kiderül, most már könnyen ki tudom szűrni. De egyébként nem biztos, hogy ez feltétlenül rossz dolog. Lehet, hogy valakinek teljesen rendben van, ha az ismertsége miatt keresik a társaságát, én viszont introvertáltabb típus vagyok, az elmúlt pár évben már elég nehezen nyitok új emberek felé.

– Azok a barátaid, akik régebb óta ismernek és testközelből élték át, ahogy egyre népszerűbb leszel, hogyan kezelték a helyzetet? Tudnak ugyanúgy viszonyulni hozzád, mint addig?

– Szerintem ebben majd most jön az igazi vízválasztó, hiszen az első koncert mindig fordulópont egy előadó életében. Itt látszódik igazán, mennyien szeretik és rajonganak érte, szóval onnantól már lehet létjogosultsága úgymond a sztár jelzőnek. Szerencsére azok közül, akikkel az iskolás éveim alatt jóban lettem, már csak az igazán jó barátaim maradtak meg, ők pedig rendkívül pozitívan állnak hozzá: büszkék rám, gratulálnak, együtt tervezzük, mit kéne legközelebb csinálni.

– A szüleid nem féltenek, hogy rossz irányba változtat meg a hírnév?

– Nem hiszem, hogy tartanak ettől, pont azért, ami miatt én se. Végigkövették, amit az elmúlt években csináltam, már akkor bekapcsolódtak, amikor 50-60 ezer követőnél tartottam. Nem azt mondom, hogy az összes videómat látták, de nagyjából képben vannak azzal, miket csinálok, ahogy a zenéimmel is. Ismernek annyira, hogy nekem ebből nagy problémám nem lesz, ha rajtam múlik.

– Mennyire kezeled profin akár a videózás, akár a zene üzleti oldalát? Átlátod és beleszólsz, vagy inkább a menedzsmentre bízod?

– Ez még nehéz dolog, hiszen alapvetően zenész vagyok, és a zenészeknek, illetve művészeknek nem elsődleges feladatuk, hogy az üzlethez is értsenek. Nekem szerencsére van valamennyi érzékem hozzá, emellett nagyon jó emberekkel is vettem körül magam. Az viszont hátrányom, hogy nem szeretem a konfliktushelyzeteket, ami az üzleti életben elkerülhetetlen. Most még ez nem annyira jellemző, de azért akadt már olyan szituáció – nem feltétlenül zenében –, amikor azt éreztem, hogy nem jártak el teljesen korrekt módon.

Muszáj, hogy legyen egód és a helyén kezeld mondjuk azt, mennyit ér a produkciód. Úgy vagyok vele, hogy minden ilyen részleten menjünk végig közösen a menedzsmenttel, tehát nem adok nekik teljesen szabad kezet.

– Sokszor mondják a mai tizenéves generációra, hogy eléggé felszínesek, nehéz lekötni a figyelmüket komoly témákkal. Mit gondolsz erről, a saját követőidre mennyire igaz ez?

– Szerintem ezt azok hangoztatják leginkább, akik megpróbálták, de nem sikerült nekik. Szó sincs arról, hogy a mai fiatalok ne lennének nyitottak, vagy bármi baj lenne velük. Inkább arról van szó, hogy az idősebb generációk képtelenek szót érteni az alattuk lévőkkel. Ez az internet elterjedése óta hatványozottan igaz, óriási változások történtek. A Paul Street csatornával még példálózni is tudnék, mivel ott rendszeresen dolgozok fel olyan témákat, amikből azért lehet hazavinni dolgokat, ha figyelmesen meghallgatják.

Szerencsére van annyira jó beszédkészségem és kisugárzásom, hogy elhiggyék a mondanivalómat. Szóval meg lehet ezt oldani, csak beszélni kell a fiatalok nyelvén, Nem a tudásra nem kíváncsiak, legfeljebb a formára, ahogy elő van adva.

Az én videóim láttán nem azt érzik, hogy egy iskolai órán vannak, hanem azt, hogy valami érdekes történik, miközben még tanulnak is.

– Milyen benyomásaid vannak most, ha visszanézed az öt évvel ezelőtti első videóidat?

– A többségüket sokszor megnézegettem az évek során, szóval nem tudok rájuk úgy tekinteni, mintha a feltöltésük óta először látnám őket. Már 13 évesen tisztában voltam nagyjából a céljaimmal: amikor elkezdtem a videózást, akkor is a zene volt a szívügyem, de nem voltam még olyan szinten, hogy megmutassam az embereknek. Az első videóra visszatérve: nyilván egy panaszkodós kisgyerek voltam, viszont a vágóprogramok használatát elég hamar kitanultam, ami máris nagy előrelépés volt.

– Mindent egyedül csinálsz?

– A Paul Streeten igen, bár bőven lehetne fejleszteni rajta, de egyedül képtelen vagyok, más embert pedig nem szeretnék bevonni. Nehezen vagyok kooperatív olyan dolgokban, amelyek nagyon személyesen hozzám köthetőek. Zenében egy fokkal jobban, az album például közös munka volt Szlancsik Ádámmal és Bánkuti Danival – szebb is lett, mint ahogy magamtól meg tudtam volna csinálni, viszont a work flow-val nehezen azonosultam a hónapok során. Szerintem azért abban is fejlődtem kicsit, hogy ne feltétlenül mindig a saját fejem után menjek, de sokáig válogatom azokat az embereket, akiknek hajlandó vagyok adni a szavára.

– Hová szeretnél eljutni a csatornáddal?

– Régebben nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy a címek hatásvadászok legyenek és az indexkép is vonzza a kattintásokat. Ez működött is és általában nem érte csalódás az embereket, mégsem éreztem önazonosnak.

Most viszont, hogy már a zene lett az első számú megélhetési forrásom, megengedhetem magamnak, hogy csak akkor rakjak fel új videót, amikor egy téma tényleg tetszik, nem az lesz a szempont, hogy feltétlenül minél nagyobb nézettséget érjek el.

Letisztultabb, valamivel ritkásabb, viszont jóval önazonosabb csatornát tervezek. Ha a koncertszezon mellett havi 3-4 videó összejön, már boldog leszek.

– A zenéléssel mi a hosszabb távú célod?

– Meglátjuk, milyenek lesznek a körülmények, különös tekintettel a járványhelyzetre, de ha minden a terv szerint alakul, akkor a legjobb színpadi élményt szeretném nyújtani Magyarországon, ez nem titkolt célom. Sok előadót kielemeztem abból a szempontból, hol tartanak most, milyen irányba akarnak menni és mindezt mekkora költségvetéssel érnék el, ezt is felhasználom majd a saját produkcióm tökéletesítéséhez.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Túl gyorsan lopott, imád hokizni, és nem volt hajlandó levetkőzni a Playboynak – 35 dolog, amit nem tudtál a 35 éves Margot Robbie-ról
Ő játszotta az első biszexuális karaktert az ausztrál tévében, és egy partin összetévesztette Harry herceget Ed Sheerannel – ilyen és ehhez hasonló érdekességekkel ünnepeljük a színésznőt.


1. 1990. július 2-án, hétfőn, reggel 7:45-kor született Ausztráliában, a queenslandi Dalbyban Margot Elise Robbie néven.

2. A Focus – A látszat csal című filmben játszott szerepéhez trükköket tanult a tanácsadó Apollo Robbinstól, aki „úri tolvajnak” nevezi magát. Robbins olyan jól tanította őt, hogy a produkció azt kérte Margot-tól, hogy lassabban csinálja, mert a kamerák nem csípik el, ahogy más szereplőktől lop.

3. Szeret leveleket és képeslapokat küldeni a barátainak és a családtagjainak a világ minden tájáról, ahol épp forgat, mert úgy gondolja, hogy az emberek nem kapnak elég levelet, vagy legalábbis olyat, ami nem számla.

4. A Wall Street farkasa (2013) című filmért kapott gázsijának (347 ezer dollár) egy részét az anyja házán lévő jelzálogkölcsön törlesztésére fordította.

5. Tíz évvel később, a 2023-as Barbie-ért már 50 millió dollárt kapott az alapgázsival és a bevételi bónuszokkal együtt.

6. A hatalmas vagyona ellenére Robbie állítólag nem költ sokat, és míg nem volt férjnél, inkább szobatársakkal élt, hogy ezzel is pénzt takarítson meg. Azt állítja, hogy gyerekkori élményei, amikor nem volt mindenhez hozzáférése, örök életére alázatossá tették.

7. Nem volt hajlandó lefogyni Jane Porter szerepéért a Tarzan legendája (2016) című filmben, és azt mondta, hogy inkább az egészségére koncentrál, mint a karcsúságra.

8. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag (2016) című filmben a kaszkadőrmunkák nagy részét ő maga végezte. A rendező, David Ayer elmondta, hogy a dublőre több időt töltött a lakókocsiban, mint a forgatáson, mert Robbie mindent maga akart csinálni.

9. Londonban részt vett egy partin jó barátnője, Cara Delevingne társaságában, és közös képeket készített egy fotóautomatában Harry herceggel. Csak Margot nem tudta, hogy az Harry volt, ugyanis összetévesztette őt a brit énekes-dalszerző Ed Sheerannel.

10. 8 éves korában Ausztráliában cirkuszórákat vett, és trapézoklevelet szerzett. A Suicide Squad – Öngyilkos osztagban Harley Quinn szerepéhez újra elővehette ezt a tudását.

11. Miután otthagyta a Neighbours, azaz a Szomszédok című ausztrál szappanoperát (2008 és 2011 között szerepelt benne), azt akarta, hogy a karakterét drámai módon megöljék. A sorozat írói azonban úgy döntöttek, csak főiskolára küldik, így lehetőséget adva Robbie-nak, hogy visszatérjen a sorozatba, ha nem jön össze a hollywoodi karrierje.

12. Mint tudjuk, nagyon is összejött a karrier Margot-nak, aki ettől függetlenül 2022-ben egy epizód (a 8903.) erejéig mégis visszatért a Neighboursbe Donna Freedmanként, aki egyébként az első biszexuális karakter volt az ausztrál tévézés történelmében.

13. Lehúzott egymás után három tequilát, mielőtt leforgatta a szexjeleneteit Leonardo DiCaprióval A Wall Street farkasában.

14. Elutasította a Playboy magazin ajánlatát, hogy pózoljon nekik, mondván, ő csak művészi célból vetkőzik meztelenre (erre egyébként eddig csak A Wall Street farkasa kedvéért volt hajlandó).

15. Három hónapig tanult korcsolyázni, hogy eljátszhassa Tonya Hardingot az Én, Tonya (2017) című filmben. Mivel dublőrökre sem lehetett számítani, hiszen a történelem során csupán 8 nőnek sikerült versenyen tripla axel ugrást végrehajtania, CGI-t, azaz számítógépes animációt használtak a jelenet megalkotásához.

16. A természetes hajszíne a barna, de szőkére festette azt a karrierje elején, miután rájött, hogy a filmipar a szőke színésznőket részesíti előnyben.

17. Robbie épp egy hátizsákos utazáson volt Európában, amikor jött a hívás, hogy részt vehet egy Will Smith-szel közös utolsó meghallgatáson a Focus – A látszat csalhoz. 48 óra alatt ért át a horvátországi Hvar szigetéről Párizsba, majd onnan New Yorkba, és alig pár órával a meghallgatás kezdete előtt ért oda. A légitársaság útközben elvesztette a poggyászát, így új ruhákat kellett vásárolnia a castingra.

18. Allergiás a csirke tojásának fehérjére. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) című filmben, ahol Harley Quinn tojásos szendvicset eszik, a produkciónak kacsatojást kellett biztosítania neki, hogy elkerüljék az allergiás reakciót.

19. 2013-ban a Francia szvit (2014) című háborús dráma forgatásán ismerkedett meg Tom Ackerley-vel, aki harmadik asszisztens rendezőként dolgozott a filmen. 2016. december 19-én házasodtak össze az ausztráliai Byron Bayben.

20. Imádja a hokit, az Egyesült Államokba való költözése után csatlakozott is egy amatőr jégkorongligához. Gyerekkora óta rajong e sportért, amióta látta a Kerge kacsák (1992) című filmet, de Ausztráliában, a lakóhelye környékén nem volt jégpálya, ahol gyakorolhatott volna.

21. A queenslandi Somerset College-ban tanult, miközben három állásban is dolgozott: titkárnő volt, szörfdeszkákat árult, és szendvicseket készített a Subwayben. 17 évesen, miután leérettségizett, Melbourne-be költözött, hogy teljes munkaidőben színészkedjen.

22. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag forgatása alatt kezdett el érdeklődni a tetoválások iránt. A felvételek közben megnyitotta a Harley's Tattoo Parlour nevű tetoválószalont, ahol a többi színésznek, a stáb tagjainak és a rendezőnek, David Ayernek is csinált tetoválást, illetve egyet magának is. Will Smith-nek és Jared Letónak nem.

23. A rajongótáborát „Robbersnek” (rablóknak) nevezi.

24. Az Édesanyja, Sarie kísérte őt az oltár elé, mivel az apjától, Dougtól régen elhidegült a család. A nővére, Anya volt a koszorúslánya.

25. Az öccse, Cameron a nővére sikereit látva úgy döntött, hogy ő is színész lesz. A bátyja, Lachlan pedig szintén a filmiparban dolgozik, ő kaszkadőrként.

26. Elutasította Sam Thomson szerepét a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) című, később a legjobb film Oscar-díját is elnyerő filmben. A szerepet végül Emma Stone kapta, aki ezzel kiérdemelte az első Oscar-jelölését.

27. Mindig magával hordja az anyjától kapott kvarcot, mert szerinte szerencsét hoz neki, és állítása szerint még mindig a gyerekkori játék nyuszijával alszik.

28. Sokan fiús lányként hivatkoznak rá, mert szeret szörfözni, motorozni és barkácsolni.

29. A filmek közül az egyik legnagyobb kedvence a Tony Scott által rendezett 1993-as Tiszta románc. Jó választás.

30. A saját nevét „furcsa, formális, öregasszonyos névnek” tartja.

31. Már a 30. születésnapja előtt két színészi Oscar-jelölése volt: az Én, Tonyáért és a Botrányért (2020). Azóta begyűjtött még egyet, csak produceri minőségében a Barbie-ért.

32. Skót és német származású.

33. Margot ADHD-s, ezért 6 éves kora óta Ritalint szed. A hiperaktív-impulzív típusú rendellenességben szenved.

34. Josh Trank rendező első választása volt Sue Storm szerepére a Fantasztikus négyes (2015) című filmben, de a stúdió végül Kate Marát választotta. Utólag már tudjuk, hogy Robbie járt jól.

35. 2024. október 17-én lett először anya, egy kisfiút hozott a világra. Az apa a férje, Tom Ackerley.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Ezt még Scarlett Johansson sem menthette meg: miért bukik el a Jurassic World: Újjászületés?
A Jurassic World: Újjászületés nem megújulás, hanem egy kaotikus, ötlettelen lehúzás, amelyből hiányzik minden kreativitás. Ez a film nem megidézi az eredeti Jurassic Park varázsát, hanem fájdalmasan emlékeztet arra, milyen mélyre süllyedt a franchise.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. július 02.



A Jurassic World: Újjászületés pontosan az a film, amely után az ember elgondolkodik, vajon miért is ülte végig ezt a több mint kétórás mozgóképes szenvedést.

Ez nem újrafelfedezés, nem tisztelgés az eredeti előtt, hanem az egyik legnagyobb összevisszaság, színtelen-szagtalan lehúzás a franchise történetében.

Érezni a stúdió kézlenyomatát az egész projekten, látni minden jegyzetet, amit a producerek rákényszerítettek a rendezőre: ide kell egy gyerekkarakter, itt muszáj egy Jeep-es rész, ha már itt vagyunk, hol vannak a raptorok? T-Rex is van, Űber Homlok Rex is van, mi kell még?

A történet akár egy közepesen érdektelen videojáték küldetéslistája is lehetne. Egy gyógyszergyártó cég titkos megbízással küldi ki a „teljesen megbízható” reprezentánsát (Rupert Friend), hogy három DNS-mintát szerezzen nekik. Erre egy korszakalkotó gyógyszer miatt van szükség, mellyel megelőzik a szívbetegségeket. A halott dinoszauruszvér már „nem jó” a film saját lehetetlen, körmönfont logikája szerint.

Kapunk egy nagy adag tudományos blablát, magyarázatnak álcázott hülyeséget, ami egy pillanatig sem hihető, hogy miért kell élő dinókból vér.

Az eredeti Jurassic Park történet azért is volt félelmetes, mert meglepően reálisnak tűnt. Nem volt az, csak annak tűnt. Itt semmi ilyet nem érzünk, ez gyakorlatilag videojáték története. Felbérelnek tehát egy zsoldost, Zorát (ténylegen egy órával a vetítés után rá kellett keresnem a neten, mi volt a főszereplő neve, annyira jellegtelen volt – Scarlett Johansson), hogy szervezzen meg egy elit alakulatot, akivel nekivághat a feladatnak. Persze nem lehet egyszerű a küldetés: a legnagyobb szárazföldi, vízi és repülő dinoszaurusz élő példányából kell kinyerni az említett mintát.

A nagy tervhez csatlakozik Dr. Loomis (igen, szerintem is egy Halloween utalás a neve - Jonathan Bailey), aki megalkot egy csodamódszert a vérlecsapolásra.

Mellette Duncan (Mahershala Ali), a vén tengeri róka is elkíséri a csapatot, aki eljuttat mindenkit a tiltott, ki tudja hányadik „új” dinószigetre, ahol persze mindent ellepnek a mutáns szörnydinók.

Mert ezek már nem egyszerű őshüllők, hanem genetikai förmedvények: potrohos-tokanyakú repülőszatyor raptorivadékok, vagy éppen a Bucihomlokú MegaRex, amelyek látványterve ugyan érdekes, akár egy újabb Godzilla-filmből is szabadulhattak volna, de ez nem dícséret, az összkép így is kiábrándító.

A készítők egyszerre akarták folytatni az eredeti Jurassic Park örökségét, és közben minden egyes sikeres klisét felhasználni, amit csak engedett a költségvetés. Ez látszik a mellékküldetésen (mert ilyen is van): egy apuka két lányával, valamint a nagyobb lány együgyű fiújával (nem orvosi diagnózis, csak szimplán rendkívül idegesítően buta) sodródtak bele a történetbe, miután vízi dinoszauruszok támadják meg vitorlásukat.

Az alkotók döntéshelyzet elé állítják a „szupercsapatot”: vagy hagyják meghalni a családot, ezzel tovább növelve nézői ellenszenvet, vagy – és itt jön a „briliáns” dramaturgiai húzás – megmentik a családot a biztos haláltól, hogy legalább legyen valakikért szorítani a film alatt.

Mintha kötelező lenne gyereket írni egy Jurassic-sztoriba, mert az első Jurassic Parkban is volt, tehát a produceri logika szerint itt is kell. Minden filmben volt, itt is kell, ennyi a magyarázat.

A film egyszerűen sértő a közönség intelligenciájára nézve. David Koepp forgatókönyvíró karrierjében voltak zseniális szövegkönyvei, de ezúttal az Indiana Jones és a sors tárcsája szintjén alkotott: ötlettelenül, rutinból, legnagyobb alkotói eszköze a káosz volt.

Újra felhasznált jelenetekkel próbál a nézőre hatni, például a konyhás raptoros rész a Jurassic Parkból CTRL+C, CTRL+V módszerrel került át csak a helyszín és a szörnyek mások picit.

Nincs nosztalgiaértéke, csak üres másolat. Az akciójelenetek sokszor követhetetlenek, a CGI olcsó hatású, mosott textúrák, vértelen leszámolások, nincs valódi tét, nem is értem a 16-os besorolást.

Pedig Gareth Edwards rendező elvileg a hatalmas szörnyek bemutatásának specialistája. A 2014-es Godzilla és a Zsivány egyes után azt hihetnénk, ha valaki, akkor ő majd képes feledhetetlenné tenni a dinoszauruszok látványát. Ehelyett egy alultervezett és rendezetlen látványkavalkádot kapunk, amelyből hiányzik a grandiózusság és a földhözragadtság.

Az olcsóság ott is észrevehető, hogy nincs IMAX-verzió, nem invesztált bele a stúdió. Olyan, mintha a stúdió pénzt akart volna spórolni a konverzión és a felvételi technikán.

Bár azt hozzá kell tenni, hogy Edwards forgatási szokásaihoz nem illik egy batár nagy IMAX kamera. Ő tényleg megmutatta már, hogy képes minimál költségvetésből is maximális képi világot bemutatni, mint például a 2023-as Az alkotóban. Hát itt ez nagyon nem sikerült.

A film legnagyobb hibája mégsem a látvány vagy a rendezés, hanem a karakterek és a történet. Egyszerűen nincs kiért izgulni. A zsoldosok sablonfigurák, a család idegesítő, a Don Juan comic relief srácot pedig a néző már az első veszélyes jelenetnél sorsára hagyta volna.

Vannak feszült jelenetek a filmben, például a gumicsónakos rész, amelyet Michael Crichton eredeti Jurassic Park regényéből emeltek át.

Ez a szcéna képes hozni az igazi klasszikus hangulatot, de ez is csak emlékeztet, hogy milyen minőségű lehetne az egész film, ha van mögötte valódi vízió, és tartják a forgatókönyvi fegyelmet. Érdekesség, hogy amikor nem akciójelenet van, hanem a feszültség dominál, akkor tényleg működik Edwards-mozija – lehet, hogy tényleg kéne már egy 18+-os Jurassic-horror.

A zene szintén csalódás: legalább John Williams klasszikus témái megmentik, amikor felcsendülnek, de az új dallamok teljesen feledhetők. A film egészét áthatja a kapkodás, a kreatív döntések hiánya, a sablonos dramaturgia és a stúdiókapzsiság fojtogató szaga. Ez a Jurassic World-rész nem újjászületés, hanem egy kétségbeesett pénzlehúzási kísérlet. Az eredeti 1993-as Jurassic Park óta egyetlen folytatás sem tudott valódi, méltó utódja lenni Spielberg klasszikusának, és ez a film sem fogja megváltoztatni ezt a tényt.

Az első Jurassic World legalább a klasszikus nosztalgiát visszaadta a nézőnek, de ezen kívül tényleg semmit sem tudok mondani a franchise mellett.

Scarlett Johansson kedves mosolya nem éri meg a mozijegy borsos árát. A Jurassic World: Újjászületés túl hosszú, kaotikus, felesleges alkotás, amelyből hiányzik a lélek. A legnagyobb bűne azonban nem az, hogy rossz – hanem az, hogy unalmas és kiszámítható, igazi elvesztegetett potenciál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk