KULT
A Rovatból

Azahriah: „A legjobb színpadi élményt szeretném nyújtani Magyarországon”

Még 20 éves sincs, de a YouTube-on Paul Street néven már közel félmillió feliratkozóval büszkélkedhet. Ezzel párhuzamosan elindította zenei karrierjét is, első koncertje azonnal teltházas lett.

Link másolása

Pálffy Attila 14 évesen töltötte fel első videóját a YouTube-ra, rövidesen korosztályának egyik legmeghatározóbb influenszerévé vált.

Igazi célja azonban a zenei karrier volt, amit a videózástól teljesen elválasztva, Azahriah néven indított el. A projekt mostanra érett be: Desh-sel közös dalai már több millió lejátszásnál járnak, Camouflage címmel pedig bemutatkozó nagylemeze is megjelent.

A Wellhello és a Follow the Flow karrierjét is egyengető Supermanagement szerződtette le, első koncertjét a MONYO Landben adta teltház előtt, és tele van tervekkel.

– Három koncerten vagy túl eddig, ráadásul ezek három egymást követő napon voltak. Mennyire volt mélyvíz ez a kezdés?

– Nehéz még erről összeszedetten beszélnem, elvégre hat éve az volt a célom, hogy élőben koncertezzek, és ez most végre megvalósult. Mélyvíznek mindenképpen mélyvíz volt, hiszen a MONYO Land-beli bemutatkozás után nem volt idő feldolgozni és átgondolni a történteket, illetve mulatni egy jót, mert másnap egyből jött a következő buli, utána pedig még egy.

A legkatartikusabb élmény egyértelműen a legelső, hiszen az saját koncert volt, ahová mindenki miattam jött el, a másik kettő pedig előzenekari. Persze azokat is nagyon élveztem, de inkább színpadi rutint adtak. Ki kell még tanulnom a frontemberszerepet, az viszont jó jel, hogy egyáltalán nem izgulok ekkora tömeg előtt sem, a zene teljesen el tud vinni magával. Ez a nyár mindenesetre jó tapasztalatszerzés lesz.

– Az első zenei videódat még 2018-ban töltötted fel. Miért vártál eddig a koncertezéssel?

– Csak a repertoár volt az oka. Meg akartam várni, hogy legyen mit előadnom, valamint azt is, hogy egy olyan nagyszabású bulit tudjak csinálni, amilyenre végül sor került. Tulajdonképpen saját magamat rángattam bele a mélyvízbe azzal, hogy nem fokozatosan, kisebb klubokból a nagyobbak felé haladva kezdtem el fellépni, hanem egyből egy relatíve nagy helyszínt tűztem ki célul. Ez nem a legszokványosabb út, de örülök, hogy így alakult.

A teljes koncert a MONYO Landben:

– Milyen felállású zenekarral lépsz fel?

– Jelen pillanatban egy dobos és egy gitáros kísér engem, valamint én is gitározom. A menedzsment terve az, hogy ezt bővítsük, én viszont sokkal jobban élvezem, ha egyfajta fúziót hozunk létre az élőzenéből és a félplaybackből.

A színpadi produkciómba több energiát, több bulit és kicsit kevesebb zeneiséget akarok vinni, mivel ha folyamatosan arra kell koncentrálnom, minden hangszer megfelelően szól-e, kevésbé tudom megmozgatni a közönséget.

Szóval ez még alakul, de egyelőre az említett hármas felállásban gondolkodunk, ezen felül Desh is csatlakozik hozzánk a vele közös dalokban.

– Hogy alakult ki a zenei stílusod, milyen hatások inspirálták?

– Rengetegféle zenét hallgattam, megvoltak az egyes időszakaim, mikor épp melyiknek voltam a rajongója. Első körben a klasszikus rock hatott rám, illetve a metál különféle leágazásai, amit például a Metallica vagy az Iron Maiden képvisel. Sokat barangoltam a torzított gitárhangzásban, 15-16 évesen pedig a trap világa fogott meg, Lil Uzi Vert Luv Is Rage 2 című albuma volt az első, amit megszerettem. Nemrég a bluest is elkezdtem hallgatni, abban az tetszik, hogy mennyire játékosan lehet bánni a vokálokkal. A lényeg mindig az, hogy ezekből a stílusokból összerakjam azt az érzésvilágot, ami az adott pillanatban leginkább kifejezi a zenei gondolataimat.

– Az eddigi dalaid többsége angol, viszont a magyar nyelvűek érték el a legnagyobb sikert. Tervezel elmozdulni ebbe az irányba?

– Korábban még szinte kizárólag angol szövegekben gondolkodtam, most viszont már úgy látom, hogy megéri több energiát fektetni a magyar nyelvűekbe is, mivel jóval szélesebb közönséget lehet elérni velük. Jobban megértik, emiatt máshogy reagálnak rá, ez élőben is feltűnt. Ugyanakkor nem szeretném feladni a legnagyobb álmomat sem, ami az, hogy külföldön is hallgassanak és ismerjenek, szóval megpróbálok egyensúlyozni a kettő között.

A középtávú terv most az, hogy Desh-sel év végén vagy jövő év elején kiadunk egy közös magyar nyelvű albumot, és ha ezzel sikerül eljutnunk arra a szintre a hazai mezőnyben, amit célul tűztünk ki, akkor utána visszatérek az angol vonalhoz és azt próbálom teljes erővel nyomni.

– Magától értetődő volt, hogy külön alteregót hozol létre a zenész énednek?

– Most visszagondolva rá már nem is lenne kérdés, hogy így csináljam, akkor viszont elég nagy dilemma volt. Amikor létrehoztam az Azahriah csatornát, Paul Streetként már nagyjából 200 ezren követtek, szóval nyilván felmerült bennem, nem lenne-e jobb inkább oda feltölteni a zenéimet is. Raktam is fel néhányat, de hamar rájöttem, hogy nem ez a jó irány.

Biztos voltam benne, hogy akkor úgy fognak elkönyvelni, mint „a videós-zenész gyerek, aki néha zenél, de inkább videózik”, miközben nekem már akkor is a zene volt az első.

Ezt a kontrasztot szerettem volna kiemelni a külön csatornával, és szerencsére sikerült. Annyira azért nem akarom elválasztani a kettőt, hogy ne is tudják az emberek, hogy mindkettő én vagyok, csak azt szeretném, hogy egymástól függetlenül értékeljék.

– Mi a helyzet a tanulmányaiddal?

– Eredetileg most érettségiztem volna, de végül úgy alakult, hogy ősszel fogok. Ami a továbbtanulást illeti, nagyon érdekel a színművészet, de ez sem annyira átlagos, mintha mondjuk közgazdásznak mennék. Most nem is szeretnék válaszolni erre, mert tudom, hogy jól jön, ha van valamilyen végzettségem, de egyelőre minden figyelmem a zenére és a videózásra szeretném fordítani. Valószínűleg az érettségi után néhány évre félreteszem a tanulmányaimat, és egy ponton majd jelentkezek főiskolára vagy egyetemre.

– Mit gondolsz, megváltoztatott valamiben az ismertség és a rengeteg rajongó?

– Ettől függetlenül is változtam, hiszen 14 éves korom óta töltök fel videókat, szóval gyakorlatilag ebben nőttem fel. Merem remélni, hogy bármennyit is nő még az ismertségem, nem igazán vagyok hajlamos arra, hogy elszálljak magamtól és ne legyek többé önazonos. Azt az élményt se igazán tudom még hova tenni, amit a koncerteken élek át. Szeretném ezt okosan kezelni, világosan lefektetni a határokat, meddig szabad elvinnem a nyilvános szereplést és hol kezdődik a privát szféra.

– És hol húzod meg ezt a határt?

– Ez inkább éles szituációkban tűnik fel. Többször is előfordult az évek során, hogy nagyon jóban lettem valakivel, de valódi barátság helyett inkább azt láttam a részéről, hogy sokkal inkább a népszerűségem imponál neki, nem az, aki valójában vagyok.

Ebből egyébként kellemetlen szituációk is szoktak adódni, amikor egy amúgy jó hangulatú közegben folyamatosan azt érzem, hogy csak az ismertségem miatt akarnak beszélgetni velem, egyébként nem lennék annyira érdekes számukra.

Persze ez legtöbbször már az első pár mondatból kiderül, most már könnyen ki tudom szűrni. De egyébként nem biztos, hogy ez feltétlenül rossz dolog. Lehet, hogy valakinek teljesen rendben van, ha az ismertsége miatt keresik a társaságát, én viszont introvertáltabb típus vagyok, az elmúlt pár évben már elég nehezen nyitok új emberek felé.

– Azok a barátaid, akik régebb óta ismernek és testközelből élték át, ahogy egyre népszerűbb leszel, hogyan kezelték a helyzetet? Tudnak ugyanúgy viszonyulni hozzád, mint addig?

– Szerintem ebben majd most jön az igazi vízválasztó, hiszen az első koncert mindig fordulópont egy előadó életében. Itt látszódik igazán, mennyien szeretik és rajonganak érte, szóval onnantól már lehet létjogosultsága úgymond a sztár jelzőnek. Szerencsére azok közül, akikkel az iskolás éveim alatt jóban lettem, már csak az igazán jó barátaim maradtak meg, ők pedig rendkívül pozitívan állnak hozzá: büszkék rám, gratulálnak, együtt tervezzük, mit kéne legközelebb csinálni.

– A szüleid nem féltenek, hogy rossz irányba változtat meg a hírnév?

– Nem hiszem, hogy tartanak ettől, pont azért, ami miatt én se. Végigkövették, amit az elmúlt években csináltam, már akkor bekapcsolódtak, amikor 50-60 ezer követőnél tartottam. Nem azt mondom, hogy az összes videómat látták, de nagyjából képben vannak azzal, miket csinálok, ahogy a zenéimmel is. Ismernek annyira, hogy nekem ebből nagy problémám nem lesz, ha rajtam múlik.

– Mennyire kezeled profin akár a videózás, akár a zene üzleti oldalát? Átlátod és beleszólsz, vagy inkább a menedzsmentre bízod?

– Ez még nehéz dolog, hiszen alapvetően zenész vagyok, és a zenészeknek, illetve művészeknek nem elsődleges feladatuk, hogy az üzlethez is értsenek. Nekem szerencsére van valamennyi érzékem hozzá, emellett nagyon jó emberekkel is vettem körül magam. Az viszont hátrányom, hogy nem szeretem a konfliktushelyzeteket, ami az üzleti életben elkerülhetetlen. Most még ez nem annyira jellemző, de azért akadt már olyan szituáció – nem feltétlenül zenében –, amikor azt éreztem, hogy nem jártak el teljesen korrekt módon.

Muszáj, hogy legyen egód és a helyén kezeld mondjuk azt, mennyit ér a produkciód. Úgy vagyok vele, hogy minden ilyen részleten menjünk végig közösen a menedzsmenttel, tehát nem adok nekik teljesen szabad kezet.

– Sokszor mondják a mai tizenéves generációra, hogy eléggé felszínesek, nehéz lekötni a figyelmüket komoly témákkal. Mit gondolsz erről, a saját követőidre mennyire igaz ez?

– Szerintem ezt azok hangoztatják leginkább, akik megpróbálták, de nem sikerült nekik. Szó sincs arról, hogy a mai fiatalok ne lennének nyitottak, vagy bármi baj lenne velük. Inkább arról van szó, hogy az idősebb generációk képtelenek szót érteni az alattuk lévőkkel. Ez az internet elterjedése óta hatványozottan igaz, óriási változások történtek. A Paul Street csatornával még példálózni is tudnék, mivel ott rendszeresen dolgozok fel olyan témákat, amikből azért lehet hazavinni dolgokat, ha figyelmesen meghallgatják.

Szerencsére van annyira jó beszédkészségem és kisugárzásom, hogy elhiggyék a mondanivalómat. Szóval meg lehet ezt oldani, csak beszélni kell a fiatalok nyelvén, Nem a tudásra nem kíváncsiak, legfeljebb a formára, ahogy elő van adva.

Az én videóim láttán nem azt érzik, hogy egy iskolai órán vannak, hanem azt, hogy valami érdekes történik, miközben még tanulnak is.

– Milyen benyomásaid vannak most, ha visszanézed az öt évvel ezelőtti első videóidat?

– A többségüket sokszor megnézegettem az évek során, szóval nem tudok rájuk úgy tekinteni, mintha a feltöltésük óta először látnám őket. Már 13 évesen tisztában voltam nagyjából a céljaimmal: amikor elkezdtem a videózást, akkor is a zene volt a szívügyem, de nem voltam még olyan szinten, hogy megmutassam az embereknek. Az első videóra visszatérve: nyilván egy panaszkodós kisgyerek voltam, viszont a vágóprogramok használatát elég hamar kitanultam, ami máris nagy előrelépés volt.

– Mindent egyedül csinálsz?

– A Paul Streeten igen, bár bőven lehetne fejleszteni rajta, de egyedül képtelen vagyok, más embert pedig nem szeretnék bevonni. Nehezen vagyok kooperatív olyan dolgokban, amelyek nagyon személyesen hozzám köthetőek. Zenében egy fokkal jobban, az album például közös munka volt Szlancsik Ádámmal és Bánkuti Danival – szebb is lett, mint ahogy magamtól meg tudtam volna csinálni, viszont a work flow-val nehezen azonosultam a hónapok során. Szerintem azért abban is fejlődtem kicsit, hogy ne feltétlenül mindig a saját fejem után menjek, de sokáig válogatom azokat az embereket, akiknek hajlandó vagyok adni a szavára.

– Hová szeretnél eljutni a csatornáddal?

– Régebben nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy a címek hatásvadászok legyenek és az indexkép is vonzza a kattintásokat. Ez működött is és általában nem érte csalódás az embereket, mégsem éreztem önazonosnak.

Most viszont, hogy már a zene lett az első számú megélhetési forrásom, megengedhetem magamnak, hogy csak akkor rakjak fel új videót, amikor egy téma tényleg tetszik, nem az lesz a szempont, hogy feltétlenül minél nagyobb nézettséget érjek el.

Letisztultabb, valamivel ritkásabb, viszont jóval önazonosabb csatornát tervezek. Ha a koncertszezon mellett havi 3-4 videó összejön, már boldog leszek.

– A zenéléssel mi a hosszabb távú célod?

– Meglátjuk, milyenek lesznek a körülmények, különös tekintettel a járványhelyzetre, de ha minden a terv szerint alakul, akkor a legjobb színpadi élményt szeretném nyújtani Magyarországon, ez nem titkolt célom. Sok előadót kielemeztem abból a szempontból, hol tartanak most, milyen irányba akarnak menni és mindezt mekkora költségvetéssel érnék el, ezt is felhasználom majd a saját produkcióm tökéletesítéséhez.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Ezt meg kell hallgatni! Zorán Apám hitte című dalát dolgozta fel egy afrikai rapper
A zene egy olyan gyűjteményben kapott helyet, amiben a művész a követőinek megmutatott különböző országokból származó dalokat, illetve meg is mixelte azokat.
F. P. Fotó: - szmo.hu
2024. február 27.


Link másolása

Az ismert nigériai hip-hop producer, Kolo Gana nagyot alakított magyar kötődésű feldolgozásával. Az afrikai rapper egy Instagramra feltöltött videóban dolgozta fel Zorán Apám hitte című dalát. A zene egy olyan gyűjteményben kapott helyet, amiben a művész a követőinek megmutatott különböző országokból származó dalokat, illetve meg is mixelte azokat – írja a Telex.

Íme, a végeredmény:

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Kolo Gana (@kolo.24) által megosztott bejegyzés


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Alföldi Róbert: „Az a gondolkodás, amit én képviselek, annak itt nincs létjogosultsága”
A színész-rendező egyre ritkábban szólal meg közéleti kérdésekben, nem szeretne „több energiát, érzelmet, idegrendszert beletenni”.

Link másolása

Hosszú interjút adott a Népszavának Alföldi Róbert, aki Arthur Miller Az ügynök halála című drámáját rendezi a Centrál Színházban, amelynek szombat este lesz a premierje.

A színész-rendező gyakran szólalt meg az elmúlt években közéleti témákban, most már azonban egyre ritkábban teszi ezt.

„Ha az ember azt érzi, hogy semmi értelme nincs annak amit csinál, akkor elmegy a kedve. A választások után azt éreztem, hogy semmi értelme nem volt annak, amit én előtte nyomtam.

Teljes mellszélességgel. El kell fogadni, hogy amit én gondolok arról, hogy milyen egy demokratikus ország, hogy az miként tudna működni, az egy kisebbségi gondolat. Én mindent megtettem azért, hogy ez ne maradjon kisebbségben. Nem sikerült, nagyon nem” - mondta Alföldi Róbert.

Azonban azt is hozzátette: nem feladásról van szó, de ő már nem szeretne „több energiát, érzelmet, idegrendszert beletenni”.

„Bebizonyosodott, hogy az a gondolkodás, amit én képviselek és a világról gondolok, annak itt nincs létjogosultsága. Mindenki a saját szövegét löki, miközben semmiféle átjárás nincs az eltérő álláspontok között”

- fejtette ki Alföldi.

A Nemzeti Színházban történt baleset kapcsán azt mondta, pletykákból nem tudja és nem is akarja összerakni, hogy Vidnyánszky hibázott-e és ha igen miben. Az azonban nem túl szimpatikus neki, hogy a balesetben hónapokkal ezelőtt megsérült két színész nem kapott semmilyen anyagi segítséget, hogy erről nem beszéltek.

„Én máshogy gondolom a vezetői emberséget” - tette hozzá.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Mucsi Zoltán: Lévai Balázst le kellett volna fejelni, amikor megkeresett az ötlettel
Legalábbis ezt gondolta az első előadáson, közvetlenül azelőtt, hogy bement színpadra... December óta fut Mucsi Zoltán standup estje a Momkultban, ami egészen új kihívások elé állította a népszerű színészt.

Link másolása

Lévai Balázs rendező-producer álmodta meg az Egy életem standup sorozatot, amelyben Kapa az életéről vall a tőle megszokott humorral és nyers őszinteséggel.

– Az Egy életem című életrajzi standup sorozat egyik szereplője vagy Szinetár Dóra és Grecsó Krisztián mellett. Hogy csöppentél bele ebbe a projektbe?

– Lévai Balázzsal már nagyon régóta ismerjük egymást, és időnként felbukkanunk egymás életében. Egyszer felhívott, hogy üljünk le egy kávéra. Fogalmam nem volt, miről akar beszélgetni, de gyanútlanul elmentem, és akkor állt elő ezzel az ötlettel. Hogy hozzunk össze egy standup estet az életemről.

Először azt hittem, hogy tréfál. Amikor látszott, hogy komolyan gondolja, az jutott eszembe,

Balázs biztos úgy látja, túl jó passzban vagyok, rendben vagyok, ezért ki kell rángatnia engem ebből a komfortzónából, hogy ne érezzem magam olyan jól.

De csak birizgált a dolog, ezért azt feleltem, próbáljuk meg. Úgyhogy nekiálltunk hárman dolgozni rajta, Balázs, Gyulay Eszter dramaturg és jómagam. Voltak vitáink rendesen, mert ilyet még egyáltalán nem csináltam, és ez egészen más, mint egy színdarab. Itt mégis csak az életemről kell dumálnom.

Meg kellett nézni, mi az, ami elmondható, de azért érdekes is, ráadásul mindez humorral párosuljon. De csak eljutottunk a végéig, és december óta telt házakkal játsszuk.

– Vannak színészek, akik alig várják, hogy beszélhessenek magukról, de én úgy vettem észre, te nem tartozol közéjük, az interjúkon kimondottan visszafogott vagy. Mennyire esett nehezedre így kitárulkozni?

– Jól látod, civilben nem én vagyok a leghangosabb egy asztaltársaságban. Sokkal jobban szeretem, ha mások beszélnek rólam, vagy az előadásomról, és lehetőleg jót mondanak. Nyilván kellett húzni határokat a kitárulkozásban.

De itt inkább az volt a kérdés, hogy mi az, ami érdekes lehet a nézőknek, amit nem tudnak még rólam. Hogy lehet elmondani az életem legfontosabb és legjobb sztorijait úgy, hogy a másfél óra alatt végig fenntartsuk a nézők érdeklődését. Ezért is használunk sok filmbejátszást és fotót az előadás során. Ezek is mindig új impulzust adnak.

– Hogy áll hozzá egy színész ehhez a feladathoz? Bemegyek kvázi civilként, mint Mucsi Zoltán, vagy el kell játszanom Mucsi Zoltánt, mint egy szerepet?

– Nyilván azért ez elsősorban nem szerep, hanem egy vallomás az életem bizonyos periódusairól, fordulópontjairól. Ugyanakkor, ha az ember kiáll valaki vagy valakik elé, akkor szerepel. Ha egy társaságban elmond egy sztorit, az is szereplés. Emberek nézik, ahogy sztorizik. Itt is ez történik. A saját életemről sztorizok, szóval, amit és ahogy elmesélek, az már egy előadás része.

– A standuphoz hozzátartozik sokszor, hogy a közönség sokkal közvetlenebbül reagál, mint egy színdarab esetén. Nálad alakult ki bármiféle interakció a nézőkkel?

– Eddig mindig volt valami esemény, amit lereagáltam. Például a legutóbbi előadáson volt egy hölgy, ráadásul az első sor közepén, aki mindig jóval hosszabban nevetett, mint a többiek. Tehát amikor a többiek már elhallgattak, ő egyedül még mindig nevetett. Vele folyamatosan beszélgettem, milyen jó, hogy itt van, jöhetne többször is, és ha majd intek, akkor is nevessen.

De az is előfordult, hogy késett valaki és lereagáltam, hogy ne zavartassák magukat, én is késni szoktam az ilyen gyenge előadásokról.

– Grecsó Krisztián estjén egy sorban ültünk veled. Udvariasságból megnézted a kollégát, vagy próbáltál ötleteket is meríteni a saját estedhez?

– Egyrészt meg akartam nézni, milyen ez, mert egész más az életben beszélni valamiről, és más a színpadon. De Grecsóval ismerjük egymás, úgyhogy kíváncsi is voltam, és kaptam is olyat, amit még nem tudtam róla. És nagyon-nagyon tetszett.

Most már látom, hogy ebben az Egy életem sorozatban minden előadás más, hiszen nagyon különböznek az életek, amiket elmesélünk. És minden főszereplő stílusához igazítják Balázsék a dramaturgiát és az est hangulatát. Grecsó elődása nyilván kicsit irodalmibb, éppen ezért nagyon felemelő. Az enyémben is vannak lírai pillanatok, de mi erősebben fókuszáltunk a humorra.

Végeredményben mindketten arról mesélünk, hogy lettünk az az ember, aki most ott áll a nézők előtt.

– Az mennyire ijesztő színészként, hogy itt nincs egy szerep, ami mögé elbújhatsz?

– Az első előadáson, közvetlenül azelőtt, hogy bementem a színpadra, arra gondoltam, hogy amikor a Balázs megkeresett, akkor le kellett volna fejelni, és megszakítani vele minden kapcsolatot. Borzasztó nehéz egyszerre őszintének és érdekesnek lenni, és lehetőleg minél több humort is beleszőni, mert a nézők elsősorban ezt várják egy ilyen esttől. Ráadásul ezt a másfél órát egyedül kell kitöltenem.

De szerintem a végeredmény vicces lett és már én is otthonosabban mozgok ebben a szerepkörben. Többen azt mondták az előadások után, hogy sokkal jobban megismertek engem. Úgy érzik, mintha a haverjuk lennék.

Remélem, sok új havert szerzek ezzel az esttel a jövőben.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ez lesz az új Lost? – A Constellation egy egészen új állatfaj, tele WTF-pillanatokkal
Egy sci-fi, amiben azt sem hiszed el, amit a főszereplő lát! Annyi kérdést vetett fel az első három rész alatt, hogy nem tudom lesz-e elég idő ebben az évadban, hogy mindre választ kapjunk. Akik szeretik a lassabb stílusú rejtélyeket, azoknak irány az almás cég oldala!

Link másolása

Aki nem hallott még az AppleTV+ legújabb sorozatáról, az nincs egyedül, én se tudtam róla semmit, mielőtt megnéztem volna az első három részt.

Mondjuk, miután túlestem rajta, sem lettem sokkal okosabb.

Egy misztikus elemekkel építkező sci-fi dráma, tele WTF-pillanatokkal.

Peter Harness az új sorozat alkotója, ő írta a forgatókönyvet is, így elmondhatjuk, hogy az ő gyermeke a Constellation. Harness egy ismeretlenebb alkotó, bár sok mindenben benne volt a keze. A legismertebb projektje talán a Ki, vagy Doki?, amelyben íróként tevékenykedett.

Így bátran kijelenthetjük, hogy a Constellation a legnagyobb vállalkozása eddig.

Főszereplőnek sikerült megnyernie a sci-fi szerelmeseinek nem ismeretlen Noomi Rapace-t és a veterán brit színészt James D'Arcyt. Lányukat, hogy még összezavaróbb legyen a történet, egy ikerpár alakítja, Rosie Coleman és Davina Coleman, valamint van itt még ismerős a Breaking Badből és Better Call Saulból: Jonathan Banks.

A történet egy cold opennel kezd. Ez egy gyakori forgatókönyvírói húzás, amikor csak úgy beledobnak minket az eseményekbe, mindennemű felvezetés nélkül. Jo Ericsson (Noomi Rapace) egy autóban utazik lányával és egy tárggyal együtt. Az rögtön világos, hogy menekülnek valami elől, és azt a tárgyat valaki keresni fogja. Majd visszaugrunk az időben és a Nemzetközi Űrállomáson találjuk magunkat (angolul ISS a rövidítse). Itt tudjuk meg, hogy Jo asztronauta, és éppen lányával videochatel. Éppen egy kísérletet végeznek, ahol a földi irányítást Henry Caldera (Jonathan Banks) végzi, de a dolgok balul sülnek el, és az űrállomás ütközik valamivel.

Már itt érezni a baljós előjeleket, Jo hall és lát olyanokat, amiket a többiek nem.

Kiderül, hogy egy szovjet kozmonauta mumifikálódott holtteste ütközött össze az ISS-szel, és ez jelentős károkat okoz, ezért el kell hagyni az űrállomást, de kevés a mentőkabin. Így Jo fent marad, és megpróbál túlélni. Ezzel párhuzamosan látjuk a földi eseményeket, amikor Jo már visszatért a kísérlet tárgyával, és menekül a hóban. Na de! Nem feltétlenül tudjuk, mi igaz, és mi nem. Nagyon finoman jelzik, hogy itt nem minden kerek. Jo nem mindenre úgy emlékszik, mint a többiek, valami történt vele a kísérlet alatt, de hogy pontosan micsoda, az három rész alatt nem derült ki. Egyre gyanúsabb, hogy változás történt a tér-időben, amit bizonyos szereplők apró jelek kapcsán vesznek észre.

Kezdjük a jóval: a produkciós dizájn megint csak elsőrangú, igazi Apple-minőség. A kamerakezelés, a jelmezek, a díszletek, szinte semmire sem lehet panasz. A zene elsőrangú, tovább épít a sorozat misztikumán, még hangulatosabbá teszi az atmoszférát. Illetve, akik szeretik a lassú történetvezetést és a családi drámákat, azok imádni fogják a Constellationt. Nekem túl lassú. Akkor el is érkeztünk a feketeleveshez. Szerintem túlságosan ragaszkodnak az űrkísérlet macguffinjéhez. Ez egy filmes kifejezés egy olyan tárgyra, aminek igazából nincs önálló funkciója, csak az, hogy előre vigye a történetet.

Szerintem egy nagyon idejétmúlt és klasszikus értelemben vett már-már klisés forgatókönyvi húzás.

A cold open is hasonlóan klisés, de jobban tud működni egy misztikumra épített sorozat esetében. Itt azonban nagyon vontatottan halad előre a rejtély megfejtése, nem derül ki semmi, hogy pontosan mi is történik, és ez annyira megöli a tempót, hogy unalmassá teszi az amúgy remek első részt. Az első epizód tényleg működik. Már-már Alfonso Cuarónos Gravitáció utánérzésem volt, amikor megtörténik a katasztrófa, egy igazán precíz, feszült indítás. Még az effektek is működnek, néha egészen hatásos, amit a képernyőn látunk, bár jelen van a gyengécske CGI, de egy nyolcrészes sorozat költségvetésénél erre számítani lehet.

A tempótól eltekintve a legnagyobb baj a kissé „bullshit” szagú tudományos háttér az egész mögött, illetve az arcunkba tolt érzelmi szál. A cselekmény több vonalon fut, nem tudni igazán, melyik a valóság, az űrben vagy a hideg északi időben játszódó rész, illetve kinek van igaza. Az ellenszenves szovjet kapcsolattartónak, esetleg a főszereplő svéd tudósnak?

Az első rész korrekt bevezető munka, de három rész elteltével még mindig nem világos, hogy még mit akarnak kihozni belőle.

Ez a misztikum lehet, hogy valakinek működni fog, nekem annyira nem jött át, mert túl lassú, pszichedelikus élmény volt. Aki az ilyeneket kedveli, az bátran tegyen próbát a Constellationnel. A sorozat megtekinthető az AppleTV+ streamingszolgáltató kínálatában.

Link másolása
KÖVESS MINKET: