Az X-men készítői megmaradtak a kaptafánál
Van egy rövidke jelenet az X-men: Apokalipszis közepe táján, amelyben három tinédzserkorú mutáns meglehetősen csalódottan jön ki a Jedi visszatér bemutatójáról. Arról vitatkoznak, hogy melyik is volt a legjobb Star Wars-film, az Új remény vagy a Birodalom visszavág, de csak egyvalamiben tudnak megegyezni: hogy minden trilógiában a harmadik film a legrosszabb.
Bryan Singer és csapata kikacsintós fricskának szánta ezt a beszólást, de végül csak magas labda lett belőle a kritikusok számára, mivel tényleg az Apokalipszis a rebootolt X-men-trilógia leggyengébb láncszeme. A tanulság: sem a Warner, sem a Fox nem törhet a Marvel babérjaira.
Senkit ne tévesszen meg a film elején lévő logó: az X-men képregények filmes jogait Bryan Singer 2000-es X-menje óta a 20th Century Fox birtokolja. Annak idején ez a film alapozta meg a szuperhősfilmek felfutását, a Marvel-univerzum azonban úgy átrendezte az erőviszonyokat, hogy a Singer-féle trendteremtő mutánsok ma már csak sereghajtók lehetnek a szuperhősfilmek végeláthatatlan sorában.
Sajnos az Apokalipszis sem több egy robotpilótára kapcsolt mutánsfilmnél, úgy pedig hiába érkeznek tömegével a mozikba az egyre hangosabb és egyre nagyobb szabású szuperhőscsörték, ha az egymásra licitáló filmek – és velük együtt a nézők is – ilyen ütemben fáradnak.
A legújabb X-men – ha valaki esetleg nem tudná követni – az 1980-as években játszódik, de a szuperhangos nyitánynak még az ókori Egyiptom ad otthont, ahol az istenként tisztelt Apokalipszist (Oscar Isaac alakítja, felismerhetetlenre maszkírozva) elárulják, és kis híján el is pusztítják.
1983-ban járunk, amikor magához tér, és hogy csillapítsa bosszúszomját, egyből az emberiség leigázásán kezdi törni a fejét. Ehhez szüksége lesz négy lovasára, akik egyébként – hűen a miliőhöz – mind megjelenésükben, mind viselkedésükben a nyolcvanas évek legrosszabb emlékű hagyományait idézik. Tervüket csak professzor X és fiatal mutánsokból álló csapata akadályozhatja meg… csak győzzünk ébren maradni.
Ha egyvalamiben kiemelkedik kortársai közül az Apokalipszis, az megnyugtatóan régimódi jellege. Ezalatt nem a 80-as évek retróra kell gondolni, az ugyanis kimerül néhány fáradt utalásban és egy kínosan hosszú és erőltetett Eurythmics dalbetétben, ami ráadásul egy olyan poénra épül, amit már elsütöttek az előző részben is. Nem, egyszerűen arról van szó, hogy az Apokalipszis történetvezetésében inkább emlékeztet Bryan Singer korábbi X-men-filmjeire, mint napjaink körülrajongott szuperhősmozijaira: a sztori követéséhez nem szükséges tucatnyi korábbi film és sorozat ismerete, ehelyett kapunk egy klasszikus, kartonból kivágott főgonoszt és néhány jószándékú tinimutánst, akik keresztülhúzzák a számításait.
Iszonyatosan hervasztó, hogy a film még ebből sem képes előnyt kovácsolni, és úgy ragaszkodik az időközben papírformává vált 150 perces játékidőhöz és a megszámlálhatatlan mellékszereplőhöz, mintha csak ezen múlna a film sikere. Ott van a szándék, hogy a Marvel receptjét kövessék, végül mégis csak mennyiségi fokozás lesz belőle.
Attól azonban még soha nem lett érdekfeszítőbb egy cérnavékonyságú történet, hogy feleslegesen túlcicomázták, itt pedig egyszerűen nincs elég alapanyag a két és fél órához: a sztori unalomig ismert, a karakterek pedig túlságosan érdektelenek és laposak ahhoz, hogy lekössék a figyelmet. Kisebb spoiler: az immár többszörös tömeggyilkos Magneto az egyik jelenetben porig rombolja „szülőhelyét”, az auschwitzi koncentrációs tábort. Nehéz eltekinteni attól, mennyire abszurd és öncélú a jelenet, de sajnos ez a film érzelmi csúcspontja, pedig ekkor még csak az expozíciónál járunk. Amikor a film végén belekezdenek Kairó elpusztításába, azt már ő is, és mi nézők is faarccal tűrjük.
Ha érdekes volt a cikk, oszd meg másokkal is!