KULT
A Rovatból

Az X-Faktorra ráférne egy alapos megújítás - megnéztük a 4. válogatót

Szárnyaltunk, megjártuk Mória bányáit, színpadra lépett ifjabb Hörcher László, volt Billie Eilish és Bánk bán. Mit kívánhatunk még? Vélemény.

Link másolása

Azt hiszem, az X-Faktorra ráférne egy alapos megújítás. Írni kéne Simon Cowellnek, segítsen rájönni, hogy lehetne a franchise-t megszabadítani a tehetséges énekesek nyűgétől.

Pedig jól indult a 4. válogató. Színpadra lépett a VoiSingers kórus, és nem lehetett kérdés, hogy színvonalas produkciójukkal tovább mennek. Amúgy is szeretem a kórusokat, annak ellenére, hogy rám abszolút igaz Woody Allen mondása: addig énekeltem kórusban, amíg rá nem jöttek, honnan jön a zaj.

A VoiSingers magasságai után jöttek Mória bányáinak feneketlen mélységei. Egy ponton maga a balrog is színpadra lépett, de aztán kiderült, hogy Istenes Bence az.

De menjünk szép sorjában. A fóti Boda Máté a barátaival érkezett, akiket valamiért beengedtek a színpadra, és ahogy Alex találóan megjegyezte, olyanok, mint a matekszakkör. Máté kb úgy is énekelt, ahogy én számolnám ki a cotangenst. (Vagy ahogy én énekelnék.)

Puskás Peti ismét színpadra állt, és megkoreografálta az optikus tánckart.

Márpedig a magyar X-Faktor íratlan szabályai szerint, ha Peti színpadra lép, az a produkció továbbjut, bármi is van.

Tavaly volt a rendezvény kategória, az előző adásban mindenki bosszúálló volt. A mostani részben Laci végre megtalálta a legtalálóbb hasonlatot az „olyan rossz, hogy már jó” versenyzőkre, ők lettek a „kóborlók” avagy „zombik”.

Bár sok volt a cirkusz, azért jutott lelki kenyér is.

Fábos Anna, a 33 éves természetgyógyász egészen különleges élményt okozott hangtállal kísért produkciójával.

Ezután hosszú perceken keresztül olyan versenyzőkkel kínoztak minket, akik a Csobot Adél és Istenes Bence által is feldolgozott Sowiesót gyilkolták.

Köztük volt Bagossy Ivett, aki Nagykárolyból érkezett, akárcsak Adél, ugyanabban az iskolában, ugyanannál a tanárnál tanult énekelni, ugyanolyan cuki volt,

de a hasonlóságok itt véget értek, mert Ivett nagyon rosszul énekelt, és annak ellenére kiesett, hogy születésnapja volt.

Aztán jött Istenes Bence, aki Hogyishívják kuzinnak öltözött az Addams-familyből, bár ifjabb Hörcher Lászlóként mutatkozott be. (Lehet, a készítők már akkor tudták, hogy ez a rész Halloween előestéjén kerül adásba.)

Bence, miután jól megtréfált mindenkit – de jót nevettünk –, közölte, hogy látni akarta, dolgozik-e az asszony, majd spontán elénekelte Adéllal a Sowiesót.

A zenekarok mezőnyét ezen az estén a Beneath My Skin erősítette. Lehet amúgy, hogy nem figyeltem eléggé, de nekem úgy tűnik, hogy zenekar kategóriában nincsenek vérciki produkciók. Oké, volt, aki nem jutott tovább, vagy rezgett a léc,

de a zenekarok között akkor nincsenek Hörcher Lászlók.

Kiemelnék egy furcsaságot. Azt, hogy az idiótákat sokszor tömbösítve adják le, megértem. Nekünk is csak egy idegrendszerünk van.

De a jók megérdemelnék, hogy ne salátában tálalják őket elénk.

Különösen így éreztem ezt a „csodabogár” mixben, amiben olyanok léptek színpadra, akik valamiért kilógnak, furcsák, de tulajdonképpen nem rosszak. A szakmai önéletrajzzal érkező tanárnő vagy a jódlis lány esetében például nem láttunk annyit, hogy meggyőzően megállapíthassuk, igazuk volt a mentoroknak az igenekkel.

Nagy kérdés, hogy ha valakinek például a jódlizás a különlegessége, mennyire való az X-Faktorba, ahol elvileg körről körre más műfajokban kell megmutatni magát. Csak remélni merem, hogy nem fog mindig jódlizni.

Magyarországon egy embert tudok, aki jódlisként indult tehetségkutatón, és ismertté vált. Ő Forgács Gábor, de talán nem véletlen, hogy ő sem a jódlira építette a karrierjét. Illetve jódlisztárként itt van még Szandi, de szerencsére ő is csak egy dal erejéig merészkedett erre a vékony jégre.

Hogy a Fülöp-szigeteki Margie Apellido hogy keveredett Magyarországra, és miért pont itt indult az X-Faktoron, rejtély, mindenesetre örüljünk neki. A sok ilyen-olyan sláger után felüdülés volt egy kis Purple Raint hallgatni, pláne ilyen jó előadásban.

A műsor második felében volt ismét némi műbalhé a mentorok között, aminek a lényege az volt, hogy Laci és Peti valamiért nem képes (vagy nem akarja) megérteni, hogy lehet poénos, vidám a zsűri úgy is, hogy közben szakmailag megalapozott szavazatokat ad.

A kettő nem zárja ki egymást.

Aztán szerencsére jött Besne Sándor, és elénekelte a Tom és Jerry egyik betétdalát, a Crambone-t, ami nem volt jó, viszont annyira valószínűtlen, hogy erre még talán én is igent adtam volna. A mentorok közül szemmel láthatóan egyedül Laci tudta, mit hallanak, de vitte magával a többieket.

Ez volna amúgy az eredeti:

Nem maradtunk szívszorítás nélkül sem. Éliás Tibor sikeres énekes-színészi karriernek fordított hátat egy szívinfarktus után, most, közel a 70-hez, 24 év után visszavágyik a színpadra.

Erkel Bánk bánjából a Hazám hazámmal – ha valaki jól el tudja énekelni – nehéz melléfogni, szem nem marad szárazon.

Kérdés, hogy az X-Faktor-e a megfelelő műsor Tibornak, képes-e, hajlandó-e adott esetben Lócit énekelni (az előzetes alapján a Táborban az egyik kötelező dal a Nem táncolsz jobban lesz).

Árvavölgyi Patrik Billie Eilis-dallal készült. Patrik meglehetősen megosztó, viszont nagyon jól énekel.

Irigylem azokat, akik ennyire önazonosak és így felvállalják magukat.

Na és ennyire jól énekelnek.

Jött még a Crash zenekar, akik a Madách Színház Rocktábor című előadásának fellépőiből állnak, frontemberük pedig a hooliganses Kiss Endi lánya, Bodza. A rock is ritka vendég az X-Faktor színpadán, remélem, sokáig eljutnak.

A műsor végére kaptunk még néhány „fiatal lány aki felnőttként énekel” kategória jelentkezőt. De az i-re a pontot Kovács Harmat (Gyopár húga) tette fel, aki nem aprózta el, ő is Billie Eilish-t hozott, és cserébe négy igent vitt haza.

Jövő héten tábor, aminek a végére letisztul a mezőny. A zombik remélhetőleg legyőzőkre találnak, és kiderül, ki az, aki nemcsak tehetséges, de dolgozni is akar.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Mintha egy Wes Anderson-filmet néznénk, csak még annál is szerethetőbb – Egy úr Moszkvában
A SkyShowtime bemutatta a heti nagyágyúját és úgy érezzük, megvan ennek a premierhétnek a győztese. Hiába jött a remek A szimpatizáns, az Egy úr Moszkvában-t egyszerűen jó érzés nézni.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2024. április 20.


Link másolása

Nem tudom miért lett ekkora divat a kosztümös dráma zsánere a prémium sorozatok világában, de sorra jönnek a nagyobbnál-nagyobb produkciók. Először a Disney FX stúdiójának A sógunja, aztán az AppleTV+ Franklinje, most pedig a Paramount Egy úr Moszkvában elnevezésű műve.

Nem panaszkodom, mert alapvetően szeretem ezt a zsánert, de ez a legdrágább dolog, amit el lehet képzelni filmes szemmel. Gondoljunk csak bele, a sci-fit meg lehet oldani kiskapukkal és CGI-jal, a Firefly például a Csillagközi invázió kosztümjeit és kellékeit használta, kicsit átalakítva. A fantasy világban mindent meg lehet magyarázni a mágiával. A vígjáték, krimi, thriller és dráma viszonylag olcsó, a horrornál csak az effektek dobják meg a büdzsét, no meg a művér.

De egy kosztümös, grandiózus, korszakközpontú drámába bizony be kell fektetni rendesen.

Mindennek korhűnek és történelemileg pontosnak kell lennie. Egy apró hiba a történet kontinuitásában, és az internetes kommenthuszárok szétszedik a sorozatot. Egy filmnek legalább rövidebb a játékideje, de egy sorozat forgatása hosszú és fárasztó, hibák tömkelegére ad lehetőséget. A SkyShowtime azonban nem ijedt meg a kihívástól, lássuk milyen is lett az Egy úr Moszkvában!

Kezdjük a negatívumokkal, ez a lista rövidebb. Minden színész brit. Vagy brit akcentussal beszélnek, vagy angolul orosz akcentussal. Úgy örültem, hogy mostanában a méregdrága sorozatok elkezdtek figyelni arra, hogy a franciák franciául beszélnek, mint a Franklinben, vagy A sógunban, a szamurájok japánul. Értem, hogy itt mindenki orosz, és azt próbálják érzékeltetni a brit akcentussal, hogy ők a burzsoázia tagjai, de zavaró ez az inkonzisztencia. Apropó, történelmi hűség.

Én megértem, hogy 2024-et írunk, de a már említett A sógunban sem voltak fekete szamurájok, csak a kötelező egyenlőség szellemében.

Nos 1917-ben Moszkvában több fekete és arab származású színész van, mint titkosrendőr. Még, ha csak a szálloda személyzetét alkották volna, akkor azt mondom, hogy a munkásosztályt jelképezik, de felsőbb vezetők között is voltak színes egyének. Nem mondom egyértelműen történelemhamisításnak, de nagyon furán hat és kizökkenti a nézőt az amúgy hihető atmoszférából. Nem látom magam előtt, ahogy 1917-ben egy afroamerikai filmrendező dolgozhatott volna Sztálin, vagy még akkor Lenin kezei alatt.

De túl is estünk az apróságokon. Kezdjük a pozitívumok végeláthatatlan sorát. Miről is szól az Egy úriember Moszkvában? Alexander Rosztov báró (Ewan McGregor) az előkelőség, abból a rétegből amelyet 1917-ben a bolsevik forradalom rövid időn belül teljesen szétzúzott. A gazdagok vagyonát lefoglalták, kastélyaikat felgyújtották és természetesen megölték őket. Nagyon kevesen maradhattak életben, Alexandernek egy nagy szerencséje volt: jó barátja, Miska (Fehinti Balogun) publikált egy verset a forradalom kitörése előtt, amelyet a nemes nevében adott ki.

Így a forradalom barátjának tekintették, ezért életben hagyták.

Ugyan vagyonát elkobozták, házát felgyújtották, őt pedig örök rabságra ítélték a téli otthonának számító Metropol Hotelben. Felköltöztették az egyik toronyszobába, ahol régen a cselédek éltek, de legalább ételről és italról nincs gondja élete végéig, illetve a hotelen belül szabadon garázdálkodhat. Ha azonban kilép az épületből, gondolkodás nélkül lelövik. Alexander jól járt, hiszen minden ismerősének, barátjának csak rosszabb sors jutott.

Ebben a kegyetlen és elkeseredett helyzetben nem tud mást tenni, mint jól érzi magát és próbálja élni az életét annyi méltósággal, amennyit még megengedhet magának. Ewan McGregor sziporkázik a kedves nemes szerepében, aki kicsit olyan helyzetben van, mint A terminálban Tom Hanks.

Egy viszonylag feel-good életet ki tud magának alakítani, nehéz helyzete ellenére barátokat szerez, és hiába vannak, akik a vesztét kívánják, intellektusának köszönhetően mindig ő próbál maradni a nagyobb ember.

Ez a könnyed gentleman szerepkör nagyon jól áll McGregornak. De hiába a luxusbörtön, az attól még börtön. Az első három rész kb. 1 600 napot ölel fel és vannak ugyan nehezebb időszakok, de tiszteletre méltó karakterré válik még ellenségei szemében is Rosztov gróf.

Nagyon szép a sorozat. A ShowTime kitett magáért, és a megépített díszletek, helyszínek elsőrangúak. A visszaemlékezések során a kamera nézőpontot vált és egy álomszerű múltba révedés tanúi leszünk. Mert bizony Rosztov grófnak van drámai múltja bőséggel. Nem engedte például, hogy a munkásosztályból való legjobb barátja Miska elvegye húgát, aki ezért öngyilkos lett. Rosztovot élete végéig kísérteni fogja testvére elvesztése.

A színészek természetesen hibátlanok, McGregor-t már méltattam, de a többiek is nagyon jók.

A hotel szolgálói (Leah Harvey, Lyés Salem, Dee Ahluwalia), vagy a Miskát alakító Fehinti Balogun ugyan elütnek a megszokott oroszországi miliőtől, de nagyon ügyesek és szerethetőek a szerepükben. A második résztől csatlakozik a szereplőgárdához Ewan McGregor felesége, Mary Elizabeth Winstead is, egy feltörekvő színésznő szerepében. Őt sem érdemes tovább dicsérni, mert ő is az a karakterszínész, aki mindig mindent belead a projektjeibe, így nem fecsérlem a tintát.

A sorozatot Ben Vanderstone vezényelte le Amor Towles azonos című 2016-ös könyve alapján. A hangulat elsőrangú, egy érdekes melankolikus, ámde feel-good életérzést ad át, miközben McGregor pozitív kisugárzása az egészet egy kedves, keserédes tragédiává transzformálja. Rosztov egy külső szemlélőjévé válik a bolsevik forradalom pusztító hatásának, pedig igazából ő az egyik fő célpontja lenne az egésznek. Felfedeztem egy kis Wes Anderson-utánérzést is, főleg a gróf karakterében. Olyan, mintha egy Anderson-karaktert kiemeltek volna az ő kis speciális világából és bedobták volna a kegyetlen vadonba.

Ahol aztán összebarátkozik a kannibálokkal, megszelídíti a vadállatokat és nem hajlandó beadni a derekát a halálnak.

Rosztov gróf egy igazi túlélő és remélni tudom, hogy mind a nyolc részt megússza, mert már három epizód után jobban a szívemhez nőtt, mint akárki az elmúlt időben, hasonló nagyköltségvetésű sorozatokban.

Csak egy évadra lehet számítani az Egy úr Moszkvában-ból, ez le fogja fedni a teljes Towles-kötetet nyolc epizódja alatt. Jelenleg három rész nézhető a SkyShowtime streamingszolgáltató kínálatában, magyar szinkronnal, de hetente fog érkezni friss adag. Remélem sokan rákapnak, mert nagyon szórakoztató és szerethető lett Alexander Iljics Rosztov gróf luxusbebörtönzése.

Link másolása
KÖVESS MINKET: