KULT
A Rovatból

Az utolsó pillanatban csak el kellett rontani - Az Árulók második évad kritika

Az Árulók - Gyilkosság a kastélyban második évada hosszú idő után bizonyíthatta volna, hogy nemcsak ugyanazt a szintet képes hozni egy műsorral az RTL, amit korábban felépített, de még túl is tudják szárnyalni azt.


Spoileres kritika!

Szeptember 23-án indult el Az Árulók - Gyilkosság a kastélyban második évada az RTL-en. A csatorna őszi, egyébként elég színes, palettáját tekintve, számomra ez volt az műsor, amit úgy igazán vártam is. Az első évad zseniálisan sikerült, sok idő után nézőként azt éreztem, hogy végre itt egy olyan műsor, ami nem trash, ami nem pusztítja az agysejtiemet, ahol valóban lehet gondolkodni együtt az egyébként nagyon jól összeválogatott szereplőgárdával. Volt benne izgalom, dráma, megható pillanat, minden, ami hozzátett ahhoz, hogy kiszakadjak a napi mókuskerékből és minőségi időt tölthessek a TV előtt. Így tehát eleve magasra tettem a lécet a második évaddal kapcsolatban, és - még engem is meglepve - egészen az utolsó előtti adásig simán meg is ugrotta ezt a műsor, sőt!

Az Árulók egy gyilkosos társasjátékból merítő formátum, amely ötvözi a reality, a showműsor és a krimi műfaját. Az alapfelállás a következő: 22 híresség költözik be a nádasdladányi Nádasdy-kastély falai közé 12 napra. A játékosok közül az első nap a műsorvezető, Árpa Attila választja ki azokat, akik áruló, vagyis gyilkos szerepkörben kezdik meg a játékot. A gyilkosok esküt tesznek, hogy sem magukat, sem társaikat nem fedik fel az ártatlanok előtt, éjszakánként pedig a konklávé keretein belül választják ki áldozatukat. Az ártatlanok legfőbb célja az, hogy leleplezzék az árulókat, ennek érdekében folyamatosan nyomoznak, esténként pedig a kerekasztalnál kiszavazhatják azt a társukat, akit gyilkosnak tartanak. A műsort emellett játékokkal színesítik, amiken a csapat közösen tud pénzt gyűjteni egy nyereményalapba, illetve adott játékokon pajzsot is szerezhetnek, ami megvédi őket a gyilkosoktól éjszaka.

Az idei évadban 21 játékos érkezett meg a kastélyba. A csapat most is zseniálisan lett összeválogatva, mindenféle karaktert megtalálhattunk, illetve a nagy, ismertebb nevek, mint például Erős Antónia, Vadon János, Dér Heni, Molnár Áron vagy éppen Hevér Gábor mellett voltak az átlag számára kevésbé ismertek is, mint Url Izabell, Mehringer Marcell vagy Vályi István. A második évadba talán egy fokkal több karakteresebb, inkább vezéregyéniségnek tűnő szereplő került, ami rögtön az elején feltűnt, és tartottam is tőle, hogy elviszik majd a fókuszt, de szerencsére nem így történt.

A műsor egészen az utolsó napokig számomra abszolút hozta azt, amit vártam tőle. A helyszín ezúttal is kifogástalan volt, csodálatos belső tereket, hangulatos játékhelyszíneket láthattunk, és nem utolsó sorban mindezt képileg is nagyon szépen dolgozták fel. Tetszett, hogy sokszor amolyan leskelődő álláspontról láthattunk egy-egy beszélgetést, susmorgást. Külön kitérnék a műsorvezető, Árpa Attila szerepére is. Az előző évadhoz képest most talán nyugodtabbnak tűnt, eszméletlenül jól hozta a játékmester szerepét a maga “félelmetes”, tekintélyt parancsoló személyiségével, és ezúttal nem éreztem mesterkéltnek őt, nem játszotta túl. Az öltönyeiért pedig egy hatalmas plusz pont idén is az öltöztetőknek.

Ami pedig a tartalmat illeti: nagyon jó volt, hogy vitték tovább az előző évad sikeres momentumait, de bőven kaptunk újításokat is. Már az intróval berántottak, ezúttal ugyanis készítettek egy kisfilmet, amiben a kastély drámai részleteit láthatjuk és Árpa Attila monológját hallhatjuk. Tetszett, hogy Árpa mellett erre a pár percre megjelent egy Leopold nevű, idős, szakállas komornyik is, kár, hogy nem jutott neki több szerep ennél. Látványos volt, ahogy a vár ura szétlő pár cserepet egy puskával a kertben, miközben egy elhagyatott, romos épületben a játékosok lepelben és maszkban sorakoznak. Remek indítás volt, jól megalapozta a műsor hangulatát.

Árpa rögtön egy játékkal indította a műsort. Az előző évadban az első játék során távozott (igaz csak ideiglenesen) egy játékos, így a szereplők ezúttal szinte biztosra vették, hogy ez idén is így lesz. Izgalmas, és jó fordulat volt, hogy ezúttal nem ez történt, sőt, csatlakozott a csapathoz egy újabb szereplő. Méghozzá Sváby András, akit az előző évadban rögtön kiszavaztak. Valahol értem ezt a “csavart”, de nekem ez nem annyira jött be, bár eleve nem szeretem, ha egy műsorba visszatapsolják a korábbi szereplőket.

A játékok ezúttal is érdekesek és izgalmasak voltak, jó, hogy néhányat az előző évadból is megismételtek, ugyanakkor jól jött, hogy teljesen új feladatokkal is készültek a szerkesztők.

Sokszor viszont azt éreztem, hogy a játékok most pszichikailag jobban megviselhették a szereplőket.

Rögtön az elsők között például volt egy olyan játék, ahol sírokat kellett “kifosztaniuk” a szereplőknek ládákat keresve, amelyekben aranyrudak és pajzsok voltak elrejtve. Mindeközben ketten festékgolyókkal lőttek rájuk. Ez eddig abszolút rendben van, kellett az ügyesség, a temető jól passzolt a műsor tematikájához, csakhogy a sírokon a játékosok nevei szerepeltek. Többen is megjegyezték, hogy ez mennyire szürreális, és őszintén szólva engem is kirázna a hideg, ha egy síron a saját nevemet látnám. De úgy gondolom, hogy a műsor tematikájába ez még belefér.

Ami viszont számomra abszolút nem fér bele, az az, hogy embereket egy műsor kedvéért élve eltemessünk.

A gyilkosok egyszer azt a feladatot kapták, hogy ne éjszaka, hanem nappal öljenek. Így kiválasztottak maguk közül egyet, nevezetesen Dér Henit, aki a reggelinél “ölte meg” az egyik ártatlant, Szorcsik Vikit. Ez eddig szintén zseniális, ráadásul Heninek sokkal nehezebb feladata volt, az előző évadban ugyanis egy ölelés jelzett nyílt gyilkosságot, most pedig Heninek egy “mérgezett” almát kellett átnyújtania az áldozatnak, miközben elmondja a következő mondatot: “Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok”.

Dér Heni bravúrosan oldotta meg a feladatot, szinte észrevétlenül “gyilkolta meg” Szorcsik Vikit, akivel ráadásul a való életben nagyon jó kapcsolatot ápol.

Ugyanakkor Vikinek nem csak szimplán el kellett sétálnia a kastélyból. Aznap egy temetést rendeztek, amin minden szereplőnek fekete ruhában kellett beállnia a gyászmenetbe. A vonulás közben megálltak egy-egy helyen, ahol lekerült a listáról egy vagy több játékos. Végül csak hárman maradtak, Muri Enikő, Herceg Erika és Szorcsik Viki. Az utolsó állomáson három megásott sír várta őket, nekik pedig be kellett feküdni egy-egy fa koporsóba. A többieknek még virágot is kellett szórni arra a társukra, aki szerintük meg fog halni. Már ezen a ponton látszott a lányokon, hogy kiborultak, mindhárman zokogtak a koporsóban fekve. Végül Árpa Attila rácsapta a koporsó fedelét Vikire és le is szögelte azt.

Természetesen biztos vagyok benne, hogy a szerkesztők pontosan tudják, hogy mit csinálnak, mi fér bele, de azt gondolom, hogy élve eltemetni valakit akkor is olyan dolog, ami rettenetes pszichikai nyomást tesz a szereplőkre. Emelem a kalapom a lányok előtt, hogy egyáltalán belefeküdtek a koporsókba, és azután sem sétáltak ki rögtön a kapun, ahogy kijöhettek onnan.

Az utolsó előtti napig ez volt az egyetlen negatívum, amit fel tudtam volna sorolni a műsorral kapcsolatban. Aztán belekerült a történetbe egy olyan csavar, amin joggal háborodtak fel a nézők. Az utolsó előtti napon már csak egy gyilkos maradt, Hevér Gábor, aki a játék kezdete óta ebben a szerepben volt. Zseniálisan, emberként játszotta végig a műsort a szerepe ellenére is. Rajta kívül három ártatlan maradt még játékban: Muri Enikő, Url Iza és Hadas Kriszta. Azt gondolom, hogy nyomozóként nem ők voltak a legerősebbek a csapatban, de ezt a műsort nem is feltétlenül a legjobbak nyerik meg.

Az aznapi játékot Enikő nyerte, a nyereménye pedig az volt, hogy elhívtatott valakit az Igazság Vacsorájára, ahol a másik féltől megkérdezhette, hogy ő áruló vagy ártatlan-e, partnerének pedig kötelessége volt bevallani az igazat, méghozzá úgy, hogy leírta egy papírra, amit felmutatott, majd elégették. Gábor nyaka körül már egyébként is szorult a hurok, ketten is rájöttek, hogy ő gyilkos, egyedül Hadas Kriszta billegett még vele kapcsolatban. Enikő végül Gábort hívta el a vacsorára, aki így kénytelen volt felfedni a titkát.

Én úgy érzem, hogy ez bizony nettó szemétség volt a készítőktől.

Ráadásul még azt is megengedték Enikőnek, hogy ha szeretné, elmondhatja a többieknek is, mit tudott meg.

Úgy gondolom, hogy Gábor sorsa itt megpecsételődött, még az sem segített rajta, hogy az utolsó játékban nyert egy tőrt, amivel kettőt ért a szavazata a végső szavazásnál. Természetesen a végkimenetel innentől kezdve biztos volt, minden úgy is alakult, ahogy a papírforma diktálta, az ártatlanok kiszavazták Gábort, és így a három játékban maradt ártatlan nyerte az addig összegyűjtött 15,1 millió forintot.

Nem tudom megérteni, hogy miért volt szükség erre a döntésre, úgy gondolom, hogy ez abszolút nem volt fair lépés Gáborral szemben, még akkor sem, ha nagy eséllyel, hogy enélkül is kiszavazták volna, és ugyanez lett volna a vége.

Ráadásul a gyilkosok egyik alapszabálya, hogy nem fedhetik fel magukat vagy a társaikat, így meg aztán végképp nem értem, miért kellett erre kérni az egyik szereplőt.

Összegezve: Az Árulók - Gyilkosság a kastélyban második évada hosszú idő után bizonyíthatta volna, hogy nemcsak ugyanazt a szintet képes hozni egy műsorral a csatorna, amit korábban felépített, de még túl is tudják szárnyalni azt. Ha az Igazság Vacsoráját kihagyják, akkor ez ténylegesen így is lett volna.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk