Az év legjobb Agatha Christie-filmje: Ecc, pecc, ki lehetsz?
Adott a londoni West End, egy remekül futó darabbal, az 1950-es években. Agatha Christie Egérfogója a mai napig örökérvényű, végtelenül szórakoztató krimi. Épp a századik előadását ünnepli a társulat, amikor drámai módon tetőzik az este: a darab hollywoodi rendezőjét csúnyán vérbe fagyva találják a színpad közepén, mondhatni színpadiasan beállítva.
Adrien Brody (a rendező) szerencsére nemcsak az első jelenetekben látható, mert flashbackből sincs hiány a filmben, ami maga a krimi királynője előtti főhajtás, színházi kikacsintós vígjáték és könnyed eleganciával levezényelt szórakoztató moziélmény.
Na de térjünk vissza a vérbe fagyott Brodyhoz,
Mellette okvetetlenkedik Stalker közrendőr (Saoirse Ronan végig iszonyú vicces, ahogy nem képes leállni az okoskodással és előre letartóztat fejben már mindenkit, aki kicsit is gyanús, aztán a végén persze mégis ő lesz az egyik megoldókulcs). Mondanunk sem kell, hogy a megfáradt, magánéleti búbánatát alkoholba fojtó Stoppard felügyelő (Rockwell) és a pörgő fiatal nő párosa lesz a film egyik mozgatórugója, az ő nyomozásuk, első pillantásra esetlen működésük vezet a megoldáshoz, ahogy anno az Agatha Christie is remekül kitalálta és a filmben is elhangzik:
Amiben természetesen mindenki gyanús, betekinthetünk a színház korrupt és mocskos kulisszái mögé, miközben a rendező és a forgatókönyvíró, akárcsak Christie a regényei lapjain, úgy manipulálják a nézőt mindentudó és mindent elrejtő elbeszélőként, hogy tényleg nem sejteni, mire lyukad majd ki a sztori.
A történet sorozatosan átver bennünket, akárcsak a nyomozókat. Közben formai trükkökkel operál: hol a krimi műfajára reflektál poénokkal, hol az Egérfogót idézi meg meta-elemként, hol ki-kikacsint a nézőre – akár konkrétan a szereplőket a kamerába beszéltetve –, mintha azt üzenné: látjátok, milyen jó játék ez? Főleg, ha az ember arra is kíváncsi,
Nem beszélve arról, hogy Kenneth Branagh sem véletlenül húzta elő a Christie-klasszikusokat és adaptálja őket sorban. A Christie-i hagyományokhoz biztos húzás visszanyúlni, megújítani vagy megugrani a magasra tett lécet meg pláne.
Az Ecc, pecc vizuálisan, ritmusában, ötletes dramaturgiai és vágási megoldásaival jópofa, de mégis kisebb bravúr, mint a Knives Out, de jókat lehet nevetgélni rajta, találgatni és drukkolni. A megfejtés nem vág fejbe különösebben, a katartikus lezárás is elmarad, de még mindig a zsáner eredetibb darabjai közé tartozik, amit filmnyelvi ötletessége, képei, remek alakításai, eredeti szemszögváltásai miatt még akár újra is nézhetünk majd.
