News here
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Az éneklés töretlen életöröme – Beszélgetés Bubnó Lőrinccel a Szent Efrém Férfikarból

Gazdag jubileumi program vár az idén húszéves együttesre, erről mesélt énekesük és művészeti társvezetőjük.

Link másolása

hirdetés

Huszadik születésnapját ünnepli a Bubnó Tamás alapította Szent Efrém Férfikar, amely e két évtized alatt sokakhoz vitte közel a görög-katolikus vallási gyökerekből táplálkozó, ám a zene minden irányába szerteágazó énekstílust. A jubileummal egybeesik, hogy e nyolctagú kórus nyitja meg január 28-án a moszkvai Doros együttessel közös koncertjével a Magyar Zene Házát. Ebből az alkalomból beszélgettünk Bubnó Lőrinccel, a Szent Efrém Férfikar tagjával, aki néhány éve a művészeti vezetői teendőkön is osztozik édesapjával. Ő 2009 óta tagja az együttesnek, bátyja, Márk, az alapítók közé tartozik.

Találkozónk helyszíne a Hársfa utca ISON kulturális tér, a Szent Efrém új otthona volt.

– Milyen hatással volt gyerekkorotokra a zene és a család spirituális hagyománya?

– Nagyapám, Bubnó László a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Homrogdon volt görögkatolikus pap – 1987-ben halt meg -  ugyancsak papok voltak felmenőink nagyanyám oldaláról is. A görögkatolikus kultúrában nagyon sok az éneklés, gyerekként talán fel sem fogtam, annyira természetesen működött nálunk. Később a Zeneakadémián egyházzenei tanszakra jártam, ahol foglalkoztunk minden felekezettel és hagyománnyal, és akkor jöttem rá, hogy a görögkatolikus liturgikus környezet mindig éneklős, emiatt sokkal közelebb is tud állni az emberhez. Komoly ereje van annak, amikor sok ember egy templomban együtt énekel. Pedig eleinte nem is gondoltam komolyan, hogy zenész leszek. Előbb a Bölcsészkaron angol szakot végeztem, csak utána mentem a Zeneakadémiára. Apu egyikünket sem kényszerített ebbe az irányba, mégis mindketten a Szent Efrémben kötöttünk ki. Közben sok más zenei állomáson is átmentünk, nem csak klasszikusokon…

– De ez nem vált károtokra…

hirdetés

– Én is ebben bízom. És ez Apunál is így volt, mert korábban könnyűzenei szerkesztő volt a Rádióban, a 90-es évek elején a Danubiusban még kívánságműsort is vezetett. Számomra nagy felismerés volt annak idején, hogy milyen sokan ismerik őt. De a család spirituális hagyományait is ugyanilyen természetesen éltük meg, igazából felnőttként visszatekintve értékelődnek fel bennünk az élmények.

– Milyen emléket őrzöl első Szent Efrém-fellépésedről?

– Félelmet, ijedtséget! Ha jól emlékszem, az Óbudai Társaskörben léptem fel először. Akkor még többen voltunk az együttesben, és szinte mindenki lehengerlő, operai kvalitású hanggal rendelkezett, hozzájuk képest nekem, 23 évesen, „cérnahangom” és cérnaalkatom volt. Minden beilleszkedésnek megvan a maga dinamikája. Nekem meg kellett küzdenem azzal is, hogy a Főnök fia vagyok, de idővel el tudtam magam fogadtatni saját rangomon, nem kevés önismereti munkával. De az első igazi élmény az volt, hogy mennyire más belülről átélni, amikor a koncert elején megszólal az Agni Parthene, hogyan válik a közönségben kiváltott misztikum személyes feladattá.

– Amikor hallgatunk benneteket, valami egészen különleges kohéziós erőt érzünk az együttes tagjai között. Hogyan határoznád meg a Szent Efrém Férfikar belső szellemiségét?

– Kicsit olyan, mint egy bajtársias, betyár-testvériség. Az emberi hang nagyon érzékeny műszer: lelkiállapotodat nem tudod palástolni, technikával is csak egy bizonyos szintig. Törékeny lelkiállapotnak vagyunk kitéve koncert közben, ezért kell nagyon figyelnünk egymásra. A Szent Efrém ereje abban is megmutatkozik, hogy ha valaki közülünk rosszabb passzban van, mennyire tudjuk átvenni az ő szerepét. Mint napi szinten próbáló együttes viszont olyanok vagyunk, mint a rossz gyerekek, a belső poénoknak se vége, se hossza, folyamatosan jönnek az impulzusok mindenkitől. Ez az alapvetően jó hangulat adja meg a próbák élményét, ami, ha például határidőre készülünk, nagyon koncentrált, akár indulatokkal teli munkába is torkollhat. De így tudunk alkotóközösségként működni.

Az első sorban balról jobbra: Bubnó Tamás, Bubnó Márk és Bubnó Lőrinc

– A Szent Efrém otthon van az egyházi és a világi énekekben, tudtok ünnepélyesek lenni és humort vinni az előadásaitokba a pajzán reneszánsz daloktól a „Pandémia” című slágerig. De bármiből, amit énekeltek, hihetetlen életöröm árad.

– Mi alapvetően az előadásban leljük örömünket, kreativitásunkat pedig az általunk készített feldolgozásokban éljük ki. Van úgy, hogy nehéz a munka, például egyes kortárs daraboknál, és menet közben nem is vagyunk biztosak abban, hogy megéri a sok fáradozás. De van egy talán ki sem mondott belső megállapodásunk: senki ne érezze, hogy bármit, amit éneklünk, „kötelezettségből” tesszük vagy nem szeretjük. Mert ez a Szent Efrém egész szellemiségét rombolná le. És úgy is kell éreznünk, hogy jó, amit csinálunk, mert akkor vagyunk hitelesek.

– Van olyan műfaj, amit még szívesen kipróbálnátok?

– Valójában az a lényeg, hogy kihasználva a nyolctagú férfikar lehetőségeit, amelyet színesíthetünk időnként egyes hangszerekkel, vagy hangszerek utánzásával, kiérleljük saját, egyéni hangzásunkat. Az viszont mindig nagyon izgalmas számunkra, amikor együtt tudunk dolgozni más zenészekkel, műfajtól, hangszertől, háttértől függetlenül. Szerencsére rengeteg ilyen lehetőségünk adott az elmúlt 20 évben. Többek között az Orientale Lumen sorozatot is ezért hívtuk életre, hogy olyan előadókat hívjunk meg, akik a keleti liturgikus zenében valami érdekeset nyújtanak.

– Éppen ebbe a sorozatba illeszkedik bele a január 28-i koncert. Hogyan találtatok rá a Doros együttesre?

– Korábban e sorozatban már több orosz férfikar volt a vendégünk, a Moszkvai Patriarchátus Kórusa, az Orosz Ortodox Szólisták és az Optina Pustyn, közös lemezfelvétel is készült velük. Éppen a 2019-es évadra kerestem egy férfikart, amelyet azóta sem találtam meg, akkor bukkantam rá véletlenül a YouTube-on a Doros néhány gyenge minőségű videójára, amint a moszkvai Vaszilij Blazsennij székesegyházban énekelnek. Még ezekből a felvételekből is átjött, hogy egészen más, kicsit nyugatiasabb a megszólalásuk, mint a többieknek, de a hangszín mégis keleti. Meghívtuk őket és annyira jól ment a két együttes hangzása egymáshoz, hogy folytatást terveztünk. Tavaly szerettünk volna egy közös koncertet a Belvárosi Templomban, de a járvány miatt nem sikerült összehozni. Amikor elkezdődött a Magyar Zene Házában az első évad szervezése, felajánlottuk nekik, és nagy örömmel fogadták, mert céljuk egyedi, csak náluk megszólaló produkciók fogadása. Kicsit véletlenül alakult így ki, mert a Doros most ért rá. Az Orientale Lumen első koncertje általában az ortodox Karácsonyhoz (január 6.) kötődik, ezért a műsornak egy Karácsonytól Húsvétig terjedő íve lesz. Külön izgalom lesz számunkra egy teljesen új teremben énekelni, megtapasztalni az akusztikát, a közönség reagálását, életet lehelni egy új térbe.

– Az éneklés mellett rád hárul részben a Szent Efrém művészeti vezetése, miközben létrehoztátok az ISON kulturális teret.

– Az ISON ötlete már régen megfogant bennünk, de végül tavaly augusztusban nyílt meg. A VII. kerületi önkormányzattól béreltünk ki egy nagyon rossz állapotban lévő ingatlant. A felújítás közel 9 hónapon át tartott, mi magunk hordtuk ki a sittet, bontottunk, gletteltünk, festettünk, de azért jöttek valódi szakmunkások is. Az volt a fontos, hogy legyen a Szent Efrémnek egy otthona. A kezdetek óta a Deák Diák általános iskolában próbáltunk, ahol Édesapám tanít is, de mint főállású együttes, már nem tudtunk rendesen délelőttönként próbálni a tanítás miatt. A hely adottságai lehetővé teszik, hogy egy önálló lábon álló kulturális központtá is tudjon majd a későbbiek folyamán válni. Szeretnénk, ha az ISON-ban mindenki otthon érezhesse magát műfaji korlátok nélkül. A művészeti vezetés valójában nem fedi teljesen e feladatokat, hiszen arról van szó, hogy egy, segítőinkkel együtt tucatnyi családot eltartó vállalkozás, a Szent Efrém közhasznú alapítvány működjön, mert ma már nem férnek bele olyan esetlegességek, mint kezdetben, és ehhez fel kellett nőni - a rengeteg adminisztrációtól kezdve az évadtervezésig.

– Milyen további kiemelkedő események lesznek a 20. évfordulón?

-A Magyar Zene Háza megnyitója után, ami számunkra óriási megtiszteltetés, másnap a debreceni Szent Anna székesegyházban a Dorosszal megismételjük ezt a koncertet. Februárban Fehér György kortárs zeneszerző Requiemjét és liturgiáját mutatjuk be a budapesti Szent Teréz templomban. Március 12-én a MOM Kultban a népszerűbb repertoárunk hangzik fel egy két félidős koncerten, áprilisban a Kálvin téri református templomban tartunk húsvéti koncertet Lovász Irénnel. Május 13-án bemutatjuk a Hagyományok Házában Bartók in Motion mozgásszínházunkat, amelyről ugyanott tavaly már felvétel készült, de csak online volt látható. Június 11-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon lesz egy nagy koncert, ahová rengeteg barátunkat és több kórust hívtunk meg. 2002. augusztus 22-én lépett fel először a Szent Efrém a Zempléni Fesztiválon, Filkeházán és Mikóházán, most a 20. születésnapon ugyanitt lépünk fel. A két falu pár kilométerre van egymástól, délután éneklünk az egyikben, majd a közönséggel együtt átsétálunk a másikba és ott folytatjuk… Tervezünk továbbá dokumentumfilmet és egy olyan igényes kiadványt, amelyek bemutatják a Szent Efrém Férfikar egész történetét és jelenét.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Egy színdarab, egy koncert és egy Sorrentino-film Beck Zolitól a Városmajorban
A tavalyi siker után idén nyáron újra találkozhat Beck Zolival és a 30Y zenekarral a Városmajori Szabadtéri Színpad közönsége – többször is.

Link másolása

hirdetés

Ismét színpadra kerül a 2021-ben bemutatott Ahogy teccik – nemtragédia című Shakespeare-átirat, lesz Resti koncert, és Beck Zolinak köszönhetően kerül a Kertmozi műsorára Sorrentino világhírű filmje.

– Tavaly a Városligeti Szabadtéri Színpad saját bemutatóval állt elő: ez volt az „Ahogy teccik – nemtragédia” című Shakespeare-parafrázis, amelynek zenei vezetője és zeneszerzője is te voltál. Az előadás az akkor még friss Covid-helyzetre reflektálva az elszigetelődött fiatalokra koncentrált. Júniusban, a Szabadtéri Színházak Találkozóján ismét látható előadás idején már nem lesz az életünk főszereplője a járvány – ettől még aktuális lesz a darab?

– Kevésbé érzem úgy, hogy a Covid hívta életre az előadást, sokkal inkább azt, hogy a Covid nem hagyta, hogy intenzív, személyes együttléteken alakíthassuk ki az alkotókkal annak kereteit. A mű mondanivaló továbbra is aktuális, a járvány pedig, ami a darab születésekor még szokatlan, félelmet keltő és szürreális valóság volt, egy kicsit velünk marad általa.

Valóban szürreális volt a helyzet, amibe kerültünk, amikor Halasi Dani rendezővel, Szabó Attila dramaturggal és másokkal együtt elkezdtük fogalmazni a mű zenei terét.

Mivel sokáig nem is találkoztunk személyesen, kénytelenek voltunk ebben a „Covid-kalandban” online beszélgetni arról, hogy mit akarunk a darabtól, vagy hogy hol érezzük benne azokat a pontokat, amelyek megszólítanak és izgatnak bennünket. Az volt a mi nagy tettünk, hogy ezt megugrottuk, hogy erre képesek voltunk, és úgy gondolom, hogy ez – jó értelemben – meg is látszik a darabon. A személyes alkotói viszonyunkban minőségi élmény volt, hogy képesek voltunk a Covid-szabta korlátokat átlépve értelmezni emberi viszonyrendszereket, társadalmi problémákat, és így tudtuk „hozzányúlni” Shakespeare-hez.

hirdetés

Önmagában nagy dolog volt, zenei értelemben pedig egy csoda. Papával és Yankkal (Sárközy Zoltánnal és Herold Jánossal) hármasban összeültünk egy stúdióban, akár egy szigeten. Persze lehet, hogy csak romantizálom ezt az időszakot, csak hogy elviselhetővé tegyem... Szóval a világtól szinte elzárva kialakítottuk a zenei elképzelésből a zenét, és végül a Semmiből megszületett a Valami.

– Az invenciót, az alkotóvágyat nem törték le a körülmények?

– Talán nem is a vágyat zárta el előlünk, hanem sokkal inkább a forrásvidékét annak, ahonnan inspirálódni tudtunk. Nem nagyon lehetett nekidőlni a valóságnak, mert az éppenséggel nem volt... Ellenben volt egy Shakespeare-szöveg, egy teremtett, fikciós valóság, amit nem kellett előállítanunk, hanem „ahhoz képest” kellett megtalálni valahogy az elbeszélés módját.

Utána viszont már egy nagyon komoly és konkrét munka kezdődött, amiben a tényleges melódiák, hangok, ritmusok és hangképek szerveződnek, amiket aztán tényleges emberek énekelnek majd el a színpadon – az a két nagyszerű színészosztály, akikkel ezt az egészet színpadra vittük.

– A Pesti Magyar Színiakadémia színészhallgatóiról van szó, akik a nézők elé viszik a Shakespeare-vígjáték rendhagyó átiratát. Ez a 22 fős gárda veletek maradt ebben a szezonban is?

– Bár már néhányan nem az akadémia hallgatói, mert más színiképzőbe mentek és persze vannak újak is, de mondhatom, hogy szinte teljes létszámban együtt maradt a csapat. Az összeolvasások már egy ideje zajlanak, a próbákat május közepén kezdtük. Ezekkel a fiatalokkal időközben forgattunk egy 30Y-klipet is, megerősíthettük a közös alkotásba vetett hitet.

– A Városmajori Szabadtéri Színpad más nyári produkciójában is „érintett vagy”; te és a 30Y: ez a Resti koncert. A restiről általában a ragacsos asztalú utasellátó-kocsmák hangulata jut az ember eszébe...

– Tulajdonképpen így is kell elképzelni a Resti koncertet, adott a ragadós asztal és az átmenetiség, ami egy vasútállomás „üzemegységét” jellemzi. Az egész produkció egy viszonylag régi 30Y-hagyományra épül, mármint nem azért, mert sok időt töltöttünk restikben, hanem mert a 2000-es évek eleje óta játszik a zenekar akusztikus koncerteket. Ennek összefoglaló lemeze volt a Szentimentálé 2012-ben. Szóval miközben turnéztunk, felmerült, hogy a koncertjeinknek lehetne egy szcenírozott, valamelyest történeti síkra helyezett változata, egy koncert, amit színházi dramaturgia alakít. A színészünk Mucsi Zoltán lett, akivel nagyon jó alkotói és baráti kapcsolatban vagyunk.

Az idén júliusban látható, városmajori Resti-koncert egy másik változatával álltunk színpadra néhány évvel ezelőtt a Művészetek Palotájában, a pécsi Kodály Központban és a Miskolci Művészetek Házában is. Az előadást ezután sem akartuk elengedni, de már csak olyan helyszíneken játsszuk, amelyek számunkra valamiért motiválóak. A Városmajori Szabadtéri Színpadhoz pedig érzelmileg is erősen kötődünk, már csak a tavalyi – és persze az idei – „Ahogy teccik” miatt is.

– A Városmajor kertmozi-előadásai között a „nevedet adtad” az egyik filmhez: Paolo Sorrentino Ifjúsága azért került fel a műsorra, mert az a személyes kedvenced. Mi vonz ebben a filmben?

– Sorrentino világa vonz, különlegesnek tartom a képi nyelvet, amit használ, és nagyon szeretem azt a fajta történetmesélést, amit ő képvisel. Talán van bennem valami az Ifjúság szentimentalizmusából, nosztalgiájából, és nagyon szeretem, hogy ebben a filmben nem uralja a cinizmus az elbeszélést, kedvelem az életigenlést, ami árad belőle. Ráadásul a zenéje is nagyon közel áll a zenei gondolkodásomhoz. Olyan film, ami jól nézhető, könnyen befogadható, és persze nem idegen a kertmozik hangulatától sem. Sorrentino nagyban teljesíti a nyári szabadtéri mozi elvárásait. Ha a vetítés napján nem koncertezek éppen, mindenképpen ott leszek én is.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Szex, hazugság, mérgező kapcsolat – Brittany Murphy élete és halála
Mi okozhatta ennek a fiatal, életerős sztárnak a halálát? Erre a kérdésre keresi a választ az HBO Maxon megtalálható kétrészes Mi történt, Brittany Murphy? dokumentumsorozat.

Link másolása

hirdetés

A népszerű színésznő 2009. december 20-án, gyanús körülmények között vesztette életét. Ezt a tragikus történetet használta ki Jason Blum produkciós cége, a Blumhouse, amely főleg horrorfilmjeiről híres, a célból, hogy

elkészítsenek egy kissé hatásvadász „nyomozós” típusú dokumentumfilmet.

Én nagyon szeretem az igaz történeteken alapuló bűnügyi doksikat, úgyhogy nagy reményekkel ültem le a képernyő elé.

Cynthia Hill rendező tapasztaltnak minősül a dokumentumfilmesek között, így biztos kézbe került a projekt. Minden okom megvolt a bizakodásra, de sajnos felemásra sikerült a végeredmény.

Az alkotók a történetet két oldalról közelítik meg.

Egyrészt elindul egy szál a tragédia estéjén, illetve vele párhuzamosan Brittany fiatalkorától, tele érdekes archív felvételekkel.

Rengeteg érdekes információt, apró részletet tudunk meg az életéről. Arról, hogy hogyan került a show-bizniszbe, fiatalkori ambícióiról, fellépéseiről. Már egészen gyerekkorától tudta, hogy a színészet lesz a szakmája. Sok interjú készült hírességekkel, kollégákkal, barátokkal és újságírókkal, akik közel álltak hozzá és a családhoz, vagy aktívan részt vettek a nyomozásban.

hirdetés
Ebben éreztem az egyik fő problémát, túl sokan és túl sokat spekulálnak.

Egyértelműen gyanús volt valami az ügyben, de a gyanúsítgatással kicsit túlzásba esnek a készítők.

Brittany halálát fulladás okozta. Vér-oxigén szintje olyan alacsony volt, hogy a szakértők szerint teljes vérátömlesztésre lett volna szüksége, illetve emellé összeszedett egy tüdőgyulladást és mindezek tetejében még fájdalomcsillapító gyógyszereket is szedett.

Ez a három tényező, illetve az, hogy nem fordult időben orvoshoz, megpecsételték a sorsát.

Az első rész színésznőnk életéről, munkásságáról és kapcsolatairól szólt. A színésznő érzékeny volt a külsejére, egy interjúban elárulta, hogy

minden cikket és blogbejegyzést elolvasott magáról, ennek következtében erős test- és önképzavar alakulhatott ki benne.

Mivel édesanyja egyedül nevelte, valószínűsíthetően apakomplexusa is volt, így általában az idősebb férfiakhoz vonzódott. Összejött több kollégájával is munka közben, például összeboronálták Eminemmel, jártak Ashton Kutcherrel, de igazán tartós kapcsolatot csak későbbi férjével, a kissé idősebb Simon Monjackkel ápolt, aki, mint később kiderült, nem a legjobb választás volt. A sorozat második része Mr. Monjackre, az ő életére és Murphy-vel való kapcsolatára koncentrál.

Monjack egyértelműen csaló volt.

Sikeres forgatókönyvírónak adta el magát, magabiztos, karizmatikus volt. Ugyan nem egy Adonisz, de meg tudta fogni a hölgyek szívét, hogy aztán felélje a vagyonukat. Több zabigyereke is született, akikkel nem foglalkozott igazán, több nőt eljegyzett, de elvenni csak Brittanyt vette el. Kimondottan toxikus volt a kapcsolatuk, Simon totális kontroll alatt tartotta Murphyt, kezelte a vagyonát, ő döntötte el, milyen szerepet vállalhat el, kik lehetnek a barátai és valószínűleg neki "köszönheti" Brittany a halálát is.

Több elmélet is született, hogy a fulladást a villájukban található penészgomba okozta, de a halál utáni vizsgálat nem mutatott ki penészgomba-fertőzésre utaló jeleket, a boncolást pedig a férj nem engedélyezte, ami miatt gyanúba is keverte magát az özvegy. Esélyes, hogy

Monjackkel való toxikus kapcsolata miatt nem fordult Brittany időben orvoshoz.

A szervezete is legyengült – valószínűleg az önképzavara miatt nem evett –, több pletyka is keringett arról, hogy bulimiás vagy anorexiás lehetett, bár ezt a haláláig tagadta. Nagyon hirtelen fogyott le, ezt többen megemlítik az interjúk során. Simon Monjackről több korábbi párja is említette, hogy szerette a vékony testalkatot, és bár Murphy nem volt kövér, hollywoodi mércével sajnos kerekdednek számított. A férj erre az egészre rátett egy lapáttal, ugyanis inkább növelte bizonytalanságát saját testével szemben, minthogy segíteni próbált volna. Sokan azt állítják, emiatt feküdt többször plasztikai sebész kése alá.

Mindezek mellett meglehetősen egészségtelen életmódot folytattak.

Sokszor éjszakáztak és többféle gyógyszert szedtek, hogy fenn tudják tartani ezt az életformát. Itt érzem a másik nagy problémáját a sorozatnak: nagyon hatásvadász akar lenni. Igazi tényekkel nem tudják ezeket az állításokat igazolni az alkotók, csupán spekulálnak és megpróbálják a spekulációt tényként előadni, hollywoodi körítéssel.

Alapvetően a célját elérte a sorozat, felkeltette az érdeklődést, adott magyarázatot a híresség halálára és felkínált egy alternatívát azoknak, akik úgy gondolják, több volt az egész mögött, mint egy egyszerű tüdőgyulladás.

Brittany Murphy tragédiája után nem sokkal követte őt férje, aki hasonló körülmények között hunyt el.

Persze ez a spekulánsoknak táptalajt adott az összeesküvés-elméletek gyártásához. Azoknak tudom ajánlani a sorozatot, akik kedvelték a színésznőt és szeretnének többet megtudni az életéről és a halálának körülményeiről, de arra nem lehet számítani, hogy az igazságot tárja fel, inkább csak a legvalószínűbb történést fejtegeti. A sorozat két része megtekinthető az HBO Max kínálatában magyar felirattal.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Dér Heni és Lotfi Begi készítették el a Fradi új szurkolói dalát – megjelent a klip
A videóklipet részben a Fradi idei bajnokavató ünnepségén forgatták, ahol először mutatták be élőben az átdolgozott számot.

Link másolása

hirdetés

Megjelent a Ferencváros labdarúgó csapatának új szurkolói dala és az ahhoz készített videóklip. A szám a GALA Freed From Desire című 1996-ban kiadott dalának átdolgozása, amelyet Dér Heni és Lotfi Begi készített el, a végére pedig a csapat drukkereinek ismert rigmusa is bekerült.

A két zenész a Fradi bajnokavató ünnepségén adta elő először a dalt, a klipet is részben ott forgatták a szurkolókkal együtt.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Megvan a nyár legjobb blockbustere – A Top Gun: Maverick kirobbant az ülésedből
36 évet kellett rá várni, de megérte: Tom Cruise újra megmutatta, hogy még mindig ő a legnagyobb ász Hollywoodban. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Ne szépítsük: az 1986-os Top Gun felett eljárt az idő. Mai szemmel, félretéve minden nosztalgikus érzést és gyerek- vagy fiatalkori kellemes emléket, nem igazán működik benne sem a karakterdinamika, sem az akciók, sem a szerelmi szál. Vagy maximum a maguk kissé butácska szintjén. Szó se róla, továbbra is szerethető mű, megvan a bája, és az is egyértelmű, hogy az akkori közhangulatnak durván jól esett (ez meg is látszik a bevételein: az Egyesült Államokban az év legtöbb pénzt kereső filmje lett), ám összevetve a most mozikba kerülő folytatással, a Top Gun: Maverickkel, ég és föld a különbség minden, fent felsorolt összetevő esetében.

Megvan a veszélye annak, ha egy korábbi sikerfilmhez évtizedekkel később forgatnak második részt.

Egyrészt az akkori közönség már felnőtt, és lehet, hogy a mostani fiataloknak már nem sokat mond az alapanyag, puszta nosztalgiázásból pedig nehezen lehet megélni, másrészt pedig, ha valami egykor nagyon sikeres volt, könnyen önismétlésbe hajlik az egész, az eredeti fenoménjellegét csak halvány másolatként tudják a nézők elé tárni. Vannak példák az előbbire (pl. Mátrix – Feltámadások) és az utóbbira is (A függetlenség napja – Feltámadás, Bazi nagy görög lagzi 2 stb.).

A Top Gunhoz régóta terveztek folytatást, de valamin mindig megcsúszott a projekt. Az első film direktora, Tony Scott 2012-es öngyilkosságával aztán jó időre kútba esett minden próbálkozás. Végül mégis elkészülhetett a mű a Tron – Örökség, a Feledés és A bátrak rendezője, Joseph Kosinski direktori felügyelete alatt, valamint a forgatókönyvvel meggyőzött Tom Cruise hathatós közreműködésével.

Igazából azzal, hogy Cruise újra repülőbe szállt, már nyert ügye volt az alkotóknak.

Hollywood egyik utolsó sztárja apait-anyait belead minden projektjébe, komolyan veszi a sztorit és a tálalást is, és bár 50 fölött szinte teljesen átnyergelt a nagyszabású akciófilmek és sci-fik terepére, nagyon ritkán lő mellé (A múmiát felejtsük el gyorsan).

S hogy miért is működik ilyen jól a Top Gun: Maverick, miért ilyen veszettül szórakoztató? Nos, ez több komponensből áll:

hirdetés

1. Borzasztó látványos!

Ez talán nem meglepő. A hollywoodi filmgyártás technikai szinten természetesen már sokszor bizonyított, jelen esetben viszont az is sokat hozzátesz az összképhez, hogy Kosinski minél kevesebb CGI-t akart alkalmazni. Vagyis igazi vadászgépek repkednek igazi levegőben, igazi terepeken. Ha rá is toldottak itt-ott számítógépes utómunkával, az nem látszik, érezni tehát az akciók és a száguldás súlyát, a pilóták pattanásig feszült helyzetét.

Egészen elképesztő légi jeleneteket kapunk, amelyeket érdemes minél nagyobb vásznon végignézni. Ezt még egyszer hangsúlyozom: minél NAGYOBB vásznon!

Aki teheti, IMAX-ben próbálkozzon, mivel nem mindennapi élményben lesz része így. A film utolsó 20-25 perces akciójelenete pedig mindent megkoronáz: egészen elképesztő izgalmakat és vizualitást ígér.

2. Az emocionális töltet

Az akciók egy dolog. Ha azonban nincs mögötte érzelmi belehelyezkedés, fabatkát sem ér az egész. Nos, Kosinskiék ebben sem mondtak csődöt: átélhető, könnyes és vicces szituációkat és hús-vér karaktereket alkottak meg, a Top Gun: Maverick a legmeglepőbb helyeken hatja meg az embert. Természetesen az első rész eseményei okozzák a fő konfliktusokat (pl. Goose halála továbbra is rendesen kihat mindenkire, főként a fia, Rooster és Maverick kapcsolatára), de új szereplőket, új kihívásokat és egy régi-új szerelmet is kapunk Jennifer Connelly Pennyjének személyében. Ráadásul az alkotóknak még Val Kilmer Icemanjét is sikerült ízlésesen visszahozni, a valóságban is súlyos beteg színész és Cruise közös jelenete a film talán legmeghatóbb pillanata lett, amit képesek voltak egy óriási poénnal feloldani.

Komolyan, egyszerre sírsz, izgulsz és nevetsz ezen a filmen, végigzongorázik az érzelmeiden, és keményen rárúgja az ajtót az elvárásaidra.

3. A nosztalgiafaktor

Egy régebbi alkotás jóval későbbi folytatásának egyik legfőbb rákfenéje lehet ez. Amikor nagyjából abból áll az egész, hogy a régi időkön elmélkedik, és pofátlan fan service-t tol az arcunkba, nem törődve azzal, hogy saját identitást alkosson magának. A Top Gun: Maverick pedig nagyon sokat nosztalgiázik. Folyamatosan az első rész eseményeiről beszélnek, a főcím konkrétan ugyanaz, a naplementés színvilág, a zenehasználat, a pilóták kakaskodása, tényleg minden visszaköszön itt. Még a félmeztelen tengerparti sportolás sem hiányzik.

DE! Kosinskiéknak sikerült mindezt megfelelő arányérzékkel és rendkívül ízlésesen tálalni. Úgy lesz saját személyisége a Top Gun: Mavericknek, hogy semmi újjal nem kecsegtet. Nem reformálja meg a műfajt, ez továbbra is egy ízig-vérig Top Gun-film.

Ugyanakkor nem hazafiaskodik feleslegesen és túlzón, szerencsére kiveszett belőle a haditengerészettel kapcsolatos propagandajelleg is, és amit korábbról megidéz, azzal tisztelettel bánik. Tom Cruise pedig egyre alázatosabb, például immár az sem probléma, ha valaki jóval magasabb nála - felnéz a másik szemébe, és úgy mondja meg a magáét.

Ilyen egy jó folytatás, ilyen egy jó blockbuster. Hihetetlenül szórakoztató, na, felesleges ezt tovább ragozni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: