KULT
A Rovatból

Az apja sokszor megverte, a tinédzserkori kopaszodása miatt pedig nem jósoltak neki nagy színészi jövőt – Patrick Stewart 85 éves

Jean-Luc Picard és X professzor – más színészek egy ilyen szerepért odaadnák a fél karjukat, Patrick Stewart azonban mindjárt két karakterrel biztosította nevét a mozi halhatatlanjai közt.


Patrick Stewart 1940. július 13-án született Mirfieldben, az angliai Yorkshire nyugati részén, Gladys Barrowclough szövésznő és textilmunkás, valamint Alfred Stewart gyermekeként. Apja a II. világháborúban a brit hadsereg ejtőernyős ezredének őrmestere volt, később postásként dolgozott. Három gyermek közül ő volt a legfiatalabb, két bátyja, Geoffrey és Trevor születtek előtte a családba.

Gyermekkorának nagy részét Mirfieldben töltötte, szegényes körülmények között (pélául nem volt melegvíz a lakásban, ahogyan vécé és fűtés sem), az alkoholista apja pedig többször bántalmazta őt.

Ez az élmény rányomta a bélyegét később a színészetére is. „Apám nagyon erős egyéniség volt, egy hatalmas ember, aki mindig megkapta, amit akart. Sok-sok év telt el, mire rájöttem, hogy milyen hatással volt a munkámra. A Macbeth miatt bajuszt növesztettem. Apámnak nem volt bajusza, de amikor a színpadra lépés előtt a tükörbe néztem, mégis az ő arca nézett vissza rám” – mesélte később egy interjúban.

Stewart a Crowlees Junior and Infant Schoolba járt, egy anglikán egyházhoz tartozó iskolába Mirfieldben. Később a színészi karrierjét ottani irodalomtanárának, Cecil Dormandnek tulajdonította, aki egy Shakespeare-könyvet adott a kezébe, és azt mondta neki, hogy adja azt elő. 1951-ben, 11 évesen iratkozott be a Mirfield Secondary Modern Schoolba, ahol folytatta a színészi tanulmányait.

15 évesen otthagyta az iskolát, és egyre aktívabban vett részt a helyi színházi életben. Újságíróként és nekrológíróként dolgozott a helyi lapnál, de egy év után felmondott, amikor a főnöke ultimátumot adott neki, hogy válasszon a színészkedés és az újságírás között. Az egyik fivére szerint Stewart ugyanis munkaidőben színházi próbákra járt, majd ő maga találta ki a riportjainak témáját, vagy meggyőzte a többi írót, hogy ugorjanak be helyette.

Később állást kapott egy bútorüzletben, ami azért is jött jól neki, mivel el tudott járni a próbákra, amelyek nem ütköztek a munkaidejével, illetve rájött, hogy a színészi tehetségét is kamatoztathatja: az egyes vásárlókhoz igazított értékesítési technikájával nemcsak eredményes kereskedő lett, hanem a színészi tudását is fejleszthette. Emellett bokszedzésre is járt, hogy karban tartsa a fizikumát.

Kopaszon nem lesz főhős

A színpadi karrierje már elég korán elkezdődött. 1957-ben, 17 évesen beiratkozott a Bristol Old Vic Színházi Iskolába, ahol két évet töltött, megtanulta a szakmát, és megszabadult a yorkshire-i akcentusától. Az iskola elvégzése után soha nem volt gondja a munkával, annak ellenére, hogy az egyik tanára figyelmeztette, hogy a kopaszodása miatt valószínűleg maximum karakterszínész válhat belőle, és nem a főszerepekkel fogják őt megkeresni. Stewart azonban meggyőzte a rendezőket, hogy parókával mindkét szereptípust el tudja játszani, így megduplázva repertoárját (úgy reklámozta magát, hogy „két színész egy áráért!”). A színpadi debütálására 1959 augusztusában került sor a Theatre Royalban, Lincolnban, ahol Morgan szerepét játszotta a Kincses sziget színpadi adaptációjában.

Még nem volt 20 egyébként, amikor elkezdett erősen hullani a haja. „19 évesen kopaszodni kezdtem, és azt hittem, hogy soha többé nem fog érdeklődni irántam egyetlen nő sem. Felkészültem arra, hogy az életem egy része véget ért” – nyilatkozta később erről az időszakról.

1966-ban csatlakozott a Royal Shakespeare Companyhez, amelynek közel húsz évig a tagja maradt. Az RSC-nél töltött ideje alatt olyan szerepeket játszott, mint János király, Shylock, IV. Henrik, Cassius, Titus Andronicus, Oberon, Leontes és Enobarbus.

Az útja innen a Broadwayre vezette, ahol 1971-ben 62 előadáson játszott a társulat a Szentivánéji álom című darabjában. Ezt követően az 1980-as években csatlakozott a Royal National Theatre-hez, ám 1997-ben visszatért az RSC-hez a modernizált Othello címszerepében (amelyben megfordították a szerepeket, és Othello volt fehér, Desdemona pedig fekete), de játszott még az Antonius és Kleopátra, a Julius Caesar és A vihar című darabokban is.

Leninként kezdte

Stewart még az 1970-es évek elején ugrott át a színpadról a brit televízióba, bár az első médiaszereplései színházi közvetítések voltak. Az első rendes tévés szerepét tűzoltóként játszotta a hosszú ideje (1960 óta máig!) futó brit szappanopera, a Coronation Street 638. epizódjában.

1974-ben azonban teljes átállásra szánta el magát (bár ismerős területen maradt), és a Royal Shakespeare Company televíziós adaptációjában, az Antonius és Kleopátrában játszotta Enobarbust. Ugyanebben az évben Lenin szerepében tűnt fel a BBC minisorozatában, a Fall of Eaglesben, amely az első olyan tévés projektje volt, ami nem kapcsolódott színházi produkcióhoz, és amelyben többek között Gemma Jones (Bridget Jones-filmek), Tony Jay és John Rhys-Davies (avagy Gimli) voltak a partnerei.

A következő évre már a játékfilmek világába is betört. Filmes debütjében Ejlert Løvborg szerepében tűnt fel az Oscar-jelölt Hedda című drámában, Henrik Ibsen Hedda Gabler című színdarabjának adaptációjában.

Ezt követte ugyanebben az évben a Hennessy című thriller. 1976-ban Stewart korai elismertségre tett szert a kegyetlen titkosszolgálati főnök, Sejanus szerepével a BBC elismert minisorozatában, az Én, Claudiusban.

Kapitány, kapitányom

Ezután Leondegrance királyt alakította John Boorman 1981-es fantasyeposzában, az Excaliburban, amely Stewart első, amerikai stúdió által készített filmje volt, igaz, Írországban forgatták. 1984-re viszont már aktívabban vett részt hollywoodi produkciókban. Ezek közül kiemelkedik Gurney Halleck mellékszerepe Frank Herbert Dűne című regényének David Lynch-féle filmadaptációjában, 1985-ben pedig már nem kevesebb mint öt játékfilmben volt látható: például az Életerő című sci-fi-horrorban.

1987-ben kapta meg élete egyik legfontosabb szerepét, ő lett Jean-Luc Picard, a U.S.S. Enterprise űrhajó kapitánya az akkor induló Star Trek – Az új nemzedék című sorozatban, amely miatt a filmes karrierje hét éven át a háttérbe szorult. Persze ez idő alatt is szerepelt filmekben, csupán kisebb szerepekben: az 1991-es L. A. Story: Az őrült városban egy beképzelt étteremvezetőként láthattuk, Mel Brooks 1993-as paródiájában, a Robin Hood, a fuszeklik fejedelmében pedig Richard királyként tűnt fel a film végén.

Az új nemzedék 1994-es befejezése után visszatérhetett a mozifilmekhez, igaz, a Star Trek megmaradt, csak ugye jöttek az egész estés mozis darabok. Kapásból ’94-ben a Nemzedékek, 1996-ban a Kapcsolatfelvétel, 1998-ban az Űrlázadás, 2002-ben pedig a Nemezis. Emellett olyan filmekben alakított emlékezeteset, mint az Összeesküvés-elmélet (1997) főgonosza, vagy az 1998-as minisorozat, a Moby Dick Ahab kapitánya, amely alakításért Emmy- és Golden Globe-jelölést is kapott (egyébként a filmes-sorozatos szakmai grémiumok szégyene, hogy Stewart eddig egyetlen Oscar-, Golden Globe- vagy Emmy-díjat sem kapott, sőt, Oscarból még jelölést sem).

X

Picard karaktere azonban nem volt elég neki, a XXI. századot már a másik leghíresebb és egyben legsikeresebb szerepével kezdte, méghozzá a 2000-es X-Men: A kívülállókban Charles Francis Xavier professzor (alias X professzor) karakterével. Eddig összesen nyolc filmben tűnt fel e kultikus szerepében (+ X-Men 2, X-Men: Az ellenállás vége, X-Men kezdetek: Farkas, Farkas, X-Men: Az eljövendő múlt napjai, Logan – Farkas, Doctor Strange az őrület multiverzumában.). Azért is írtuk, hogy eddig, mivel úgy tűnik, ott lesz Xavierként a jelenleg is készülő Bosszúállók: Ítéletnap című új Marvel-filmben (amióta a Disney megvette a 20th Century Fox stúdiót, azóta az X-Men is a Marvel Mozis Univerzum része lehet a vásznakon).

38 év korkülönbség

Patrick Stewart eddig háromszor nősült meg. Először 1966-ban állt az oltár elé, s vette feleségül Sheila Falconert, akivel sokáig együtt voltak, 24 évvel később, 1990-ben váltak el. Egy fiuk, Daniel, és egy lányuk, Sophia született a házasságuk alatt. Daniel egyébként szintén színész lett, és például az apja mellett szerepelt a Halálvonat című 1993-as tévéfilmben, a Blunt Talk című szitkomban, vagy a Star Trek: Az új nemzedék The Inner Light című epizódjában.

1997-ben aztán Stewart eljegyezte Wendy Neuss amerikai producert, aki szintén Az új nemzedéken dolgozott korábban. 2000. augusztus 25-én mondták ki egymásnak a boldogító igent, ám ez a frigy nem tartott sokáig, három évvel később, 2003-ban elváltak. Négy hónappal a Neusstól való válása előtt Stewart az angol színésznő Lisa Dillon mellett játszott a Solness építőmester című darabban, a két színész pedig 2007-ig romantikus kapcsolatban volt egymással.

2008-ban Stewart már az amerikai énekesnő és dalszerző Sunny Ozell-lel kezdett el járni, akivel a Brooklyn Academy of Musicban, a Macbeth című darabban találkozott.

2012 augusztusában házat vásároltak Brooklyn Park Slope negyedében, majd 2013 márciusában jelentették be, hogy eljegyezték egymást, az év szeptemberében pedig megesküdtek (ekkor Stewart 73 éves volt, Ozell pedig 35, tehát van köztük egy kellemes 38 év…), ráadásul Patrick jó barátja, Ian McKellen adta őket össze.

2020-ban aztán Stewart elárulta, hogy McKellen eskető okmányai Nevadában nem voltak érvényesek, így az ottani házasságuk sem az. De ezt már tudták előre, így néhány héttel a nevadai menyegző előtt tartottak McKellennel egy titkos hivatalos szertartást egy Los Angeles-i mexikói étteremben. Azóta is együtt vannak Sunnyval.

Stewart pedig szerencsére szakmailag is igen aktív, nem tervezgeti a nyugdíjba vonulást. És szívesen belebújik újra két fő karakterének bőrébe, jó példa erre a Star Trek: Picard című sorozat három évada (2020-2023), vagy a már említett, most készülő Bosszúállók-film.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk