„Arra kérlek titeket, mentsünk meg néhány életet” – 50 éve szólt a Koncert Bangladesért
Úgy kezdődött, hogy Pandit Ravi Shankar, a nagy indiai szitárművész és George Harrison, a Beatles gitárosa együtt nézték a tv-híradóban a Pakisztántól 1971 elején elszakadt Bangladest sújtó szörnyűségeket, a belháborút, amelyet még árvizek és ciklonok is sújtottak. Hatmillióan váltak földönfutóvá, pusztított az éhínség. Rögtön elhatározták, hogy a maguk eszközeivel próbálnak segíteni e példátlan humanitárius katasztrófa áldozatain. Így jött létre 50 éve, 1971. augusztus 1-én a New York-i Madison Square Gardenben a Koncert Bangladesért, a rockzenészek első humanitárius megmozdulása.
George-ot, aki Shankarnál tanult szitározni, sokat tett azért, hogy a nyugati fiatalok megszeressék mestere klasszikus indiai zenéjét és meghallgathassák őt Monterey-ben és Woodstockban, nagyon megérintette ez a tragédia, és hamar latba vetette kapcsolatait. A szelíd természetű, nyíltszívű baráti segítségre minden kész muzsikust sokan szerették a szakmában, ezért nem volt nehéz neki rábeszélnie Eric Claptont, Leon Russellt, Jim Keltnert, Billy Prestont, Klaus Voormant - akit George még a Beatles hamburgi éveiből ismert - hogy csatlakozzanak egy alkalmi szupergrouphoz.
A névsornál azért álljunk meg egy pillanatra. Clapton és Harrison már korábban is szívesen játszottak együtt, a „Lassúkezű” a Cream utolsó lemezére feltette közös szerzeményüket, a Badge-et, és George ritmusgitárosként is közreműködött, Clapton pedig a Beatles White Albumának Harrison-szerzeményeiben pengetett. Barátságukat még az sem törte meg, hogy Eric elszerette George feleségét, Patti Boydot, hozzá írta Layla című klasszikusát. A már 29 évesen ezüsthajú oklahomai Leon Russell zongorista-gitáros a világ egyik legkeresettebb session-zenésze volt, akit Joe Cocker Mad Dogs and Englishmen című lemeze és annak turnéja tett világhírűvé. Ugyancsak sokakat szolgált Russell földije, a dobos Jim Keltner. Az orgonista Billy Preston a Beatles stúdiózenészeként lett ismert, később végigturnézta a Földet a Rolling Stones-szal is, pedig csodagyerekként indult és már 10 éves korában a nagy spirituálé-énekesnőt, Mahalia Jacksont kísérte. Klaus Voorman basszusgitárosként elsősorban Manfred Mann együttesében alkotott maradandót, de ő eredetileg fotósnak és képzőművésznek készült, és ő alkotta meg a Beatles Revolver című albumának kollázs-borítóját.
Nem hiányozhatott a bandából Ringo Starr sem, az egyetlen a Beatles-tagok közül, aki kimaradt a szétválás körüli viszályokból, és jó viszonyban maradt mindegyikőjükkel. „Ikerdobolásuk” Jim Keltnerrel a koncert egyik nagyszerű látványeleme lett.
Bár az emberbaráti tevékenység egyiküktől sem állt távol, a legendás szerzőpáros két tagja akkoriban nem volt egymással beszélőviszonyban, ezért inkább kifogásokat kerestek…
Így a nagy reunion, sajnos egyszer s mindenkorra elmaradt, George-nak azonban így is sikerült egy óriási dobása: 5 évvel korábbi motorbalesete után ezen a színpadon léptette fel először Amerikában Bob Dylant. A muzsikus később elmesélte, hogy sokkal könnyebb volt összeszedni a sztárzenészeket, mint meggyőzni a menedzsereiket és az érintett lemezcégeket, hogy mondjanak le a koncert, majd a várható lemez és film után járó részesedésükről.
A program összeállítása nem volt nehéz, mert Harrison All Things Must Pass című tripla albuma az 1970-es lemezpiac szenzációja volt, rajta olyan slágerekkel, mint a Wah-Wah, a slágerlistavezető My Sweet Lord, az Awaiting On You All vagy a Beware Of Darkness. Így a műsort ezekre, valamint az általa szerzett Beatles-dalokra építette. Nagy elégtétel volt ez George-nak, mert a Gombafejűeknél John és Paul ritkán engedte őt szerzőként érvényesülni, most bebizonyíthatta, hogy e téren sem marad el mögöttük.
A Madison Square Gardenben tartott délutáni és esti koncert, amelyet összesen mintegy 40 ezren láttak a helyszínen minden elképzelést felülmúlt. Pandit Ravi Shankar kvartettje nyitotta meg a programot, majd jöttek George-ék, fúvósokkal és fekete vokalistákkal kiegészítve. Az akkor már Krishna-hívő Harrison hosszú hajával, szakállával úgy festett, mint egy hindu bölcs. Saját dalai mellett felcsendült három Beatles-örökzöld, a While My Guitar Gentle Weeps, Clapton finom szólójával, a Something és Here Comes The Sun - ez utóbbi két akusztikus gitárral. Ringo Starr elénekelte híres fahangján önálló slágerét, az It Don't Come Easy-t, amikor pedig a bemutatásokra került sor, a közönség ovációjára a banda a Yellow Submarine-ból húzott tust a dobosnak. Igazi gospeles szenvedéllyel énekelte Billy Preston a That's The Wayt, Russell fergetegesen dolgozta fel a Rolling Stones-féle Jumpin' Jack Flasht. Aztán jött Dylan, és korai korszakának leghíresebb dalait adta elő a publikum tombolása közepette a Blowin' In The Windtől a Mr. Tamburine Manig. Az azóta irodalmi Nobel-díjassá avatott minnesotai trubadúr utólag bevallotta, hogy valósággal rettegett, mielőtt a mikrofon elé szólították…
A finálé ismét George-é volt, a Bangla Desh című dallal, amely kislemezen két nappal a koncert előtt jelent meg.
„Eljött egy barátom hozzám,
szemében könnyek ültek.
Hazám odavész – mondta –
Hogyan segítsek?
Bár fel sem fogtam a bajt,
tudtam, cselekedni kell,
most arra kérlek titetek,
mentsünk meg néhány életet”
(GNL fordítása)
-énekelte George Harrison, és az utolsó taktusokat a közönség szűnni nem akaró ünneplése közepette játszotta együtt az összes fellépő.
A kettős koncertből tripla, fotóalbummal gazdagított lemezdoboz lett már 1971 karácsonyára és 1972 tavaszán mutatták be a nagyszerű koncertfilmet, Saul Swimmer rendezésében. A Krishna-tudatúak öltözékére utaló narancsszínű dobozra nyomtatott fotó az üres tál előtt ülő éhező kisfiúval fogalommá vált. A résztvevők valamennyi bevételt, valamint gázsijukat a résztvevők átutalták a kelet-ázsiai országnak. Mindjárt a koncertek után kapott egy 250 ezer fontos csekket az UNICEF, az ENSZ gyermekalapja, amelynek keretén belül George Harrison külön alapítványt hozott létre. Összesen 15 millió dollár gyűlt össze a Bangla Desh-projektben.
A Koncert Bangla Deshért elindított egy máig tartó folyamatot. Azóta több tucat hasonló híres rock-összejövetelt tartottak a világban, köztük az 1978-as Kambodzsa-koncertet (annak a rendezvénynek atyja egy másik Beatle, Paul McCartney volt), az 1985-ös Live Aidet, amely felett Bob Geldof, a Boomtown Rats és Midge Ure, a Ultravox frontembere bábáskodott, az 1988-as Amnesty International által szervezett Human Rights, Now-turnét. Geldof és Bono, a U2 humanitárius tevékenységéről is elhíresült énekese hívta életre az eddigi utolsó ilyen nagy nemzetközi megmozdulást, a 8 helyszínen tartott Live 8-et, amelyet 2005-re, a Live Aid 30. évfordulójára időzítettek. Sok zenész mozdult meg az AIDS-betegekért – ilyen volt például a Freddie Mercury emlékére rendezett 1992-es londoni koncert – a háborús övezetekben élő gyermekekért, természeti katasztrófák, például a 2004-es dél-ázsiai, többek között ismét Bangladest sújtó szökőár áldozataiért. De zenészek adtak hangot 1988-ban a Free Mandela-koncerten a dél-afrikai polgárjogi vezető szabadon bocsátását követelőknek is. A világot ugyan egyik sem váltotta meg - sőt a segélyezésre szánt összegek gyakran szőrén-szálán eltűntek a közvetítők kezében - de a szándék mindig nemes volt, és bizonyította, hogy a Föld különböző tájain élő, sokféle gondolkodású emberek képesek összefogni fontos, sokakat érintő célok érdekében.
A Koncert Bangladesért 50 éve kíséri az életemet, talán azért is, mert megrendezése napján voltam 15 éves, és már akkor a rock-zene nagy rajongója. A filmet 1972 nyarán láttam Helsinkiben Édesapámmal, és rögtön megkaptam az albumot is, így családunk 65 finn márkával (akkori árfolyamon 520 forint) járult hozzá George alapítványához. Azóta is őrzöm a dobozt, benne a mozijegyet – e sorok írásakor is természetesen ezt a felvételt hallgatom. A következő évben már diákzenekari társaimmal Hódmezővásárhelyen néztük meg a filmet, egy héten hatszor, hogy gitárosaink pontosan „leszedhessék” Harrison, Clapton és Dylan akkordjait. Amikor George 2001. november 29-én meghalt, nem is volt kérdés számunkra Párommal, hogy a Koncerttel búcsúzzunk el tőle...
