Premier: Himnusz-átdolgozást készített az Aranyakkord – „Tisztelegni szeretnénk az eredeti előtt, nem leváltani”
Az Aranyakkord, vagyis Kiss Tibi és zenésztársai a Himnusz évében egy jóval vidámabb hangvételű újraértelmezéssel álltak elő, amiben még gospelkórus is helyet kapott. A dal és a videoklip megjelenését április 11-re, a Magyar Költészet Napjára időzítették.
A zenekar 2018-ban alakult Kiss Tibi (Quimby) és Vastag Gábor „Vasti” (A Kutya Vacsorája) duójaként. Saját bevallásuk szerint egyfajta „dalkeltetőnek” szánták olyan ötletek számára, amelyek nem illettek fő projektjeik profiljába. A csapathoz később Gábor Andor „UFO” is csatlakozott ütőhangszeresként, így most már hárman lépnek fel és alkotnak.
Legújabb daluk egy rendhagyó szerzemény: a magyar Himnuszhoz készítettek sajátos hangvételű, az eredetinél gyorsabb tempójú parafrázist. Ennek születéséről mesélnek az alábbiakban, és válaszolnak arra a megkerülhetetlen kérdésre is, miszerint a mai átpolitizált közhangulatban szabad-e ilyet egyáltalán?
A dal alapötlete 2019 tavaszán, az első amerikai turnéjuk során született, ahol a közönség közel háromnegyede kivándorolt, vagy már ott született magyarokból állt. A Balaton vagy Az én Budapestem című számok hallatán a közönség tagjai közül többen elsírták magukat, érezni lehetett, hogy megdobbant a magyar szív – idézik fel.
„Amikor Seattle-ben játszottunk, egy bácsi a koncert végén felhajított egy rúd kolbászt a színpadra, mondván, ő ezt tudja ajándékba adni az élményért cserébe” – emlékszik vissza Vastag Gábor.
Erős emlékként maradt meg bennük az is, amikor egy idős néni az arizonai Phoenixben tartott koncert előtt megkérdezte őket, nem tudnák-e eljátszani a „Hazám, hazám”-at. Próba nélkül ezt nem merték bevállalni, de ugyanannak az évnek az őszén ismét mentek amerikai turnéra, és ennek kapcsán felmerült, hogy kellene vinniük valami igazán hazait. Zenészek lévén adta magát a gondolat, hogy egy dal legyen az.
Ez volt az egyik közvetlen ihletforrás, a másik pedig Tibi édesapja, Kiss Kálmán, aki magyar-történelem szakos tanárként és költőként nagyon sokat foglalkozott a Himnusszal, még egy epilógus megírására is ihlette. Apa és fia is sokat beszélgettek róla, ami szintén inspiráló volt.
„Ilyen előzmények után egyszer csak leültem egy bárszékre a gitárommal a régi próbatermünkben, elkezdtem játszani, és szinte azonnal kigurult a dal. Ráénekeltem a Himnusz szövegét, ami szintén magától értetődőnek tűnt, és ott helyben elhatároztuk, hogy ezt visszük el magunkkal Amerikába” – meséli Tibi.
Az első versszak mellett a negyedik első felét, illetve az ötödik második felét emelték át. A frontember szerint valahogy azonnal ezek a szövegrészek ugrottak be neki, mint amelyek illenek egy popdal keretei közé.
A 2019-es amerikai őszi turné állomásain végig játszották, óriási sikerrel. Az amerikai ősbemutatón szerzett élmények ihlették a gospelkórust is, amely végül bekerült a stúdióverzióba. 2019 végén tartottak egy közös karácsonyi bulit és örömzenélést, ennek keretében rögzítettek is egy verziót, amely mostanáig a fiókban hevert, és a stabil koncertprogramnak sem volt része. Idén, a Himnusz 200 éves évfordulója alkalmából jelenik meg a végleges verzió.
Fotó: sinco
Szabad ilyet egyáltalán?
A zenekar tagjai szerint nagyon fontos, hogy ne keverjük össze ezt a dalt az eredeti Himnusszal, Erkel Ferenc zeneművével. Ezért is nevezték el úgy, hogy A Himnusz után szabadon: voltaképpen Kölcsey Ferenc versének újragondolásaként, alternatív megzenésítéseként tekintenek rá.
A dal hangulata az eredeti mélabússal szemben kifejezetten vidám, de ezt egyáltalán nem érzik gondnak vagy szentségtörésnek.
„A Himnuszról fontos tudni, hogy a megzenésítés egy pályázatra született, így már eredetileg is több alternatív verzió benne volt a kalapban. Tibi apukájával sokat beszélgettünk arról, hogy a Himnusz eredeti tempója verbunkosabb, pattogósabb, mint amit ma ismerünk. Maga a szöveg is ilyen tempóra passzol inkább” – hangsúlyozza Gábor Andor.
Elmondta, hogy nagyon sok, szinte civakodásig fajuló beszélgetésük volt azzal kapcsolatban, „bevállalják-e” a dalt. Végül azonban mindig arra jutottak, hogy az igazi probléma nem más, mint az ország óriási megosztottsága. „Bármerre mész, feszültséget találsz, egyfajta negatív vibe vesz körül. Pedig annyira jó lenne egyszerűen csak elfogadónak lenni és örülni valaminek, hátsó szándék nélkül…”
Tibi a következőket fűzi hozzá a fentiekhez:
„Nagyon érdekes, hogy a születésekor ez egy színtiszta, egyszerű, spontán örömből kigurult dalocska volt, és csak utána kezdtünk el mi is azon gondolkodni az enyhén megbetegített felnőtt agyunkkal, lehet-e ilyet egyáltalán… Ebből is látszik, hogy mindenbe beleivódott manapság a politika, és utólag annak is elveszi az ártatlanságát, ami egyáltalán nem lenne erre hivatott.
Vajon hogyan lehetne bármit is alkotni, ha folyton ilyen fejjel gondolkodnánk? Akkor gyakorlatilag a 3T, a Tiltott-Tűrt-Támogatott művek korszakához térnénk vissza. Ha azért nem írsz meg egy dalt, vagy festesz meg egy képet, mert előre félsz a lehetséges reakcióktól, az nem más, mint cenzúra, még ha öncenzúra is.”
Fotó: sinco
Ünnepnapokon kívül is meg lehet hallgatni
Gábor Andor szerint ha akár csak egy olyan ember is lesz, aki könnyebben be tudja fogadni ebben a verzióban akár a szöveget, akár az általa közvetített, pozitív értelemben vett magyarságtudatot, már megérte.
Ahogy Vasti fogalmaz, ez egy olyan átdolgozás, amit ünnepnapokon kívül is meg lehet hallgatni. „Ha belegondolunk, az eredeti Himnusszal ezt gyakorlatilag soha nem tesszük meg, pedig megérdemelné. A mi verziónk erre talán alkalmasabb: akár egy sima hétköznapon, mondjuk munkába menet is ugyanannyira érvényes.”
A dal végén, a kórus után Tibi édesapja szavalja el a már említett, általa írt sorokat. Ő is eljött annak idején arra a bizonyos házibuli-hangulatú karácsonyi jammelésre, és ha már ott volt, elmondta ezt a néhány sort. Ezzel együtt lesz egy pozitív végkicsengése az egész dalnak: érdemes inkább felemelni a fejedet ahelyett, hogy folyton lefelé lógatnád.
„Zeneileg együtt táncol a klasszicizáló és a népzenei világ. Utóbbit erősíti a gospeles rész mellett Szabó Attila hegedűjátéka is. Vannak benne bluesos motívumok is, összességében mégis nagyon magyarnak érzem” – összegez a frontember.
A közreműködők teljes listája a következő:
Kiss Tibor – gitár, ének
Vastag Gábor – steel gitár, ének
Gábor Andor UFO – ütőhangszerek
Rácz Kati – hegedű
Stoltz Adrienn – hegedű
Ott Rezső – vonós-fúvós hangszerelés
Belej Márton – oboa
Bazsinka Ivett – fagott
Szabó Attila – hegedű
Pankovits Nikolett – vokál
Szabó Anna Rozsi – vokál
Kiss Kálmán – versmondás
Az Aranyakkord idén 5 éves, ennek mentén szeretnének Magyarországon is minél több emberhez eljutni, mert azt tapasztalják, hogy sokan azok közül sem ismerik, akik Tibi és a Quimby munkásságával tisztában vannak. Budapesten legközelebb május 7-én, az Európa Napon, majd május 13-án lehet megnézni őket a Bike Maffia Charity Fest keretein belül, május 16-án pedig Egerben koncertezik a zenekar.
Korábban mi is megírtuk, hogy az idei évben egy svájci előadó vehette át az Eurovíziós Dalfesztivál trófeáját. Nem sokkal később azonban nemhogy a trófeát törte el az énekes, de elmondása szerint még az ujját is.
Május 11-én, szombaton tartották a 2024-es Eurovíziós Dalfesztivál nagydöntőjét a svédországi Malmőben, ahol összesen 25 ország képviseltethette magát, ugyanis Hollandiát korábban kizárták a versenyből, erről itt írtunk.
Az idei Eurovíziós Dalfesztivált az összpontszám (591 pont) alapján végül a svájci Nemo nyerte meg. Miután a magát nembinárisnak valló – s ezzel a dalfesztivál történelmének első nembináris győzteseként – 24 éves svájci énekes-dalszerző átvette a trófeát, katasztrófa történt a színpadon.
Nemo teljesen meghatódott, azonban olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.
Graham saying “dont break the trophy” followed by the clink of Eurovision 2024 winner Nemo smashing the trophy is iconic #Eurovisionpic.twitter.com/DgH9ziJmsH— Louie Rowe (@louierowe_) May 11, 2024
Farokméregetés, szó szerint – A Talpig férfiban nincs tabu, és Jeff Daniels még sosem volt ilyen imádnivalóan ütnivaló
Az amerikai jog, társadalmi igazságtalanságok, hatalmi játszmák, fekete humor: a Netflix új minisorozata sokakat kiakaszt majd, mégis üdítő, hogy mennyire nem veszi magát komolyan.
Mielőtt még bármit is leírnánk a Talpig férfiről, érdemes megemlíteni, hogy az új Netflix-sorozat mögött az a David E. Kelley áll kreátorként és íróként, aki valódi veterán a szakmában, s olyan szériák elkészítése fűződik a nevéhez többek között, mint a Kisvárosi rejtélyek (1992-1996), a Chicago Hope kórház (1994-2000), az Ally McBeal (1997-2002), az Ügyvédek (1997-2004), a Boston Legal – Jogi játszmák (2004-2008), a Hatalmas kis hazugságok (2017-2019), a Tudhattad volna (2020), a Kilenc idegen (2021), a Szerelem és halál (2023) vagy Az igazság ára (2022-2023). Nem mellesleg pedig már több mint 20 éve Michelle Pfeiffer férje és két gyermekének apja.
A Talpig férfi pedig abszolút beilleszkedik Kelley filmográfiájába, tekintve, hogy most is fontos szerepet kap a történetben az amerikai jog, a társadalmi igazságtalanságok, a hatalmi játszmák és a kissé fekete humor.
A sztori azonban ezúttal nem saját, Az igazak és a Hiúságok máglyjája írója, Tom Wolfe 1998-ban kiadott, azonos című könyve (A Man in Full) szolgáltatta hozzá az alapot.
Az Atlantában játszódó történet több különböző szálon pörög, amiket összekötnek az egymással folyamatosan kapcsolatban lévő szereplők. A legfőbb szál a milliárdos ingatlanmogul Charlie Crokert (Jeff Daniels) követi, aki csődközeli helyzetbe kerül, amikor a bankja szeretné behajtani tőle a valóban tetemes hiteltartozását. A banknál dolgozó Raymond Peepgrass (Tom Pelphrey-t többek között az Ozarkból, a Vasökölből, a Mankből, az Odakinnből és a Szerelem és halálból ismerhetjük) különösen pikkel az arrogáns Crokerre, mindenképp szeretné őt tönkretenni. Charlie persze mindent megtesz azért, hogy ne veszítse el a birodalmát és a befolyását.
Emellett megismerjük Charlie titkárnőjét, Jillt (Chanté Adams) és annak férjét, Conradot (John Michael Hill), aki feketeként rendőri brutalitás áldozatává válik, és amikor reflexből visszaüt, büntetlen előélete ellenére börtönbe zárja és meghurcolja őt az amerikai igazságszolgáltatás rendszere.
Charlie ügyvédje, az idealista (és szintén fekete) Roger White (Aml Ameen) próbálja őt kihozni a rácsok mögül, nem sok sikerrel.
Illetve ott van még Atlanta polgármestere, a simlis és álszent Wes Jordan (William Jackson Harper), aki a választások előtt szeretné minél rosszabb színben feltüntetni a riválisát, és Charlie segítségét kéri, hogy a másik jelölt egykori évfolyamtársaként hozza nyilvánosságra annak szexuális zaklatásos ügyét, cserébe megpróbálja elintézni, hogy a bank leszálljon róla.
És akkor még nem említettük Charlie naivnak tűnő, de nagyon is határozott exfeleségét, Marthát (Diane Lane), akit Raymond próbál elcsábítani és behálózni, mivel ezzel szintén szeretne odapörkölni Charlie-nak.
Ezek a fő csapásvonalai a Talpig férfinek, amelyre egyfajta Utódlás-utódként is tekinthetünk, hiszen a kapitalizmus nagy játékosai esnek itt egymásnak, valóban szimpatikus karaktereket pedig alig találni, legalábbis köztük nem nagyon, inkább az anyagiakat tekintve „lejjebb elhelyezkedő” társadalmi rétegekben érdemes kutakodni.
Egy miniszériáról van szó, tehát csupán hat epizód állt a készítők rendelkezésére ahhoz, hogy kellőképp kibontsák ezt a szerteágazó sztorit, így azzal nem lehet támadni a Talpig férfit, hogy unalmas lenne.
A sorozathoz képest szűk játékidő alatt rendesen pörögnek az események, ám sajnos Kelley, kiegészülve két rendezőjével, a színésznőként Oscar-díjas Regina Kinggel (Egy éj Miamiban…) és Thomas Schlamme-vel (Elbaltázott nászéjszaka, Foglalkozásuk: amerikai, Az elnök emberei) nem is tudtak odafigyelni minden szálra kellőképp, s ami még nagyobb hiba, képtelenek voltak azokat közös nevezőre hozni, így egy felettébb csapongó történetvezetés lett a jussunk, ahol mindenbe belekapnak egy kicsit, de semmit nem bontanak ki igazán.
A Talpig férfi így inkább egy szellős melodráma, mintsem az amerikai társadalom gúnyosan csipkelődő szétcincálása. King és Schlamme mindenesetre folyamatosan tartják a tempót, és tudják, hogyan kell használni az egyébként parádésan pöffeszkedő Jeff Daniels karakterének monumentális egóját, amely a történések hatására részről részre leereszt.
Akadnak emlékezetes jelenetek is, mint például, amikor Charlie úgy próbál megnyerni magának befektetőként egy liberális házaspárt, hogy megmutatja nekik, hogyan tenyésztik a lovakat; Charlie és bankár ellenfele, Harry (Bill Camp) kvázi tettlegességig fajuló acsarkodásai pedig a minisorozat abszolút csúcspontjai. A sokáig szimbolikusan értendő farokméregetést ugyanakkor a meglepő és teljesen abszurd fináléban szó szerint kell érteni…
Azt nem lehet elvitatni a Talpig férfitől, hogy ne lenne szórakoztató, az viszont vitathatatlan, hogy nem lő túl magasra. Érezni, hogy az alkotók sem vették igazán komolyan ezt egészet, és ez sugárzik a rendezésből, a párbeszédekből és a színészvezetésből is. Így nézőként sem vesszük túl komolyan, és gyorsan töröljük is majd az emlékeinkből, amíg azonban tart, kétségtelenül leköt. Talán csak Conrad börtönös szála az, ami valódi izgulnivalóval (és néhány „ökölszorító” jelenettel) szolgál, ám Jeff Daniels és a többiek ripacskodása is megér egy misét, persze kizárólag azoknak, aki nem várnak mindettől túl sokat.
Meglepő magyarázattal állt elő egy geológus a Mona Lisa eredetéről. Leonardo Da Vinci festménye régóta foglalkoztatja az embereket, sokan szerették volna már megfejteni, hogy hol készült a sejtelmesen mosolygó nő portréja. Vitáztak már arról, hogy valódi-a háttér, vagy csak egy képzeletbeli táj?
Az olasz geológus, aki egyben művészettörténész is, azt állítja, hogy megoldotta az évszázados rejtélyt - írja a The Guardian.
Ann Pizzorusso hosszú kutatás után arra jutott, hogy a festő a Comói-tó partján lévő, lombardiai Lecco városának számos felismerhető vonását felhasználta. Szerinte beazonosította:
- a hidat (a 14. századi Azzone Visconti-híd),
- a tavat (a Comói-tó mellett található Lago di Garlate)
- a hegyvonulatot (az Alpok dél-nyugati része, amely a Garlate-tó fölé magasodik).
Azt dokumentumok is igazolják, hogy Leonardo járt ezen a vidéken.
Voltak már hasonló elméletek arról, hogy a képen látható táj az észak-olaszországi kisváros, Bobbio környékét ábrázolja. Egy másik szerint a toszkán település, Arezzo hídja látható rajta.
A geológus szerint azonban nem elég a hidat figyelembe venni, mert sok hasonló épült abban az időszakban Európában.
"Mindenki a hídról beszél, de senki nem hozza szóba a földrajzot. A geológusok nem nézegetnek képeket, a művészettörténészek pedig nem foglalkoznak a geológiával. A művészettörténészek mindig azt mondják, hogy Leonardo a képzelőerejét használta, de ha odaadod ezt a képet a világ bármelyik geológusának, ugyanazt fogja mondani, amit én is mondtam Leccóról. Már azok is látják a hasonlóságot, akik nem földrajtudósok"
– mondta a szakértő.
Szerinte most már minden kétséget kizáróan sikerült bizonyítania, hogy megtalálta a helyszínt, ami Mona Lisa mögött látható.
Az ArtWatch UK szervezet igazgatója, Michael Daley szerint sok spekuláció hallható, de Pizzorusso állításai meggyőzőek. A Louvre egyik tanácsadója szerint is Pizzorusso tökéletesen birtokában van a táj beazonosításához szükséges tudományos ismereteknek.
A geológus a napokban mutatja be a bizonyítékokat egy konferencián.
„Amikor egy szerepről gondolkodom és a színpadon állok, akkor az nem az én testemről szól” – Interjú Márkus Luca színésznővel
A Vígszínház tehetségével őszintén beszélgettünk halálról, színpadi vetkőzésről, szorongásról, elmondta, milyen votl Liam Neesonnal dolgozni, és milyen nagynevű magyar rendezőkkel fog együtt dolgozni a következő évadban.
Márkus Luca még nincs harminc éves, de máris impozáns pályafutás áll mögötte. A nagy klasszikusok, Csehov, Shakespeare és Schiller mellett a kortárs és énekes szerepek is jól állnak neki. A sokoldalú művésznővel az Ármány és szerelem bemutatója kapcsán beszélgettünk.
– Egy interjúban arról beszéltél, hogy azért hiszel valamennyire a halál utáni életben, mert nem tudod elképzelni, hogy megszűnjön az éntudatod. Ez nagyon megragadott, mert egyrészt nagyon hasonlóan gondolkodom, de azért is, mert azt mutatja, hogy foglalkoztatnak az „élet nagy kérdései”.
– Persze, vannak ilyen nagy, megfejtendő dolgok az ember életében, amikhez folyamatosan próbál közelebb kerülni. Aztán az is lehet, hogy soha nem jut el a megfejtésig. De én inkább azt szeretem, ha történik velem, ami történik. Teljes nyitottsággal, odaadással teszem a dolgomat és szeretem az embereket, akik körülvesznek. Nem agyalok túl olyasmiket, amiket még nem tapasztaltam meg és nem tudom, mikor következnek be az életemben.
Nyilván vannak elképzeléseim a jövőmet illetően, de nem azzal töltöm a napjaimat, hogy ezen rágódom. Inkább a mai nappal foglalkozom, eddig ez bevált.
De örülök, hogy ezt mondod. Azért tudok hinni valamennyire abban, hogy van valamiféle élet a halál után, mert ahogyan érzékelem, hogy ez az én testem, az én tudatom, ezek az én érzelmeim, nem tudom elképzelni, hogy ez a fajta viszonyítás egyszer csak megszűnik. Ezen tényleg szoktam gondolkodni, hogy hogy is van. De majd meglátjuk, és talán majd a következő életünkben beszélgetünk róla, más-más testbe csomagolva. (nevet)
– Sok mindenben láttalak az elmúlt néhány évben, de amiben igazán a rajongód lettem, az a Krum volt. Meg kellett nézem, ki játssza Doopát, mert konkrétan nem ismertelek fel.
– Ezt a szerepet eredetileg nem is én játszottam volna, csak egyeztetési problémák miatt alakult így. Nagyon örültem a feladatnak, mert mint látható, ha egy rendező vagy igazgató gondolkodik erről a szerepről, első körben nem rám osztaná.
Pedig nagyon izgalmas kilépni azokból a körvonalakból, amik alapján az ember szerepeket kap. Persze nem mindig van így, hogy az ember bekerül egy skatulyába, és mindig ugyanazt kell csinálnia különböző darabok kapcsán, és úgy hiszem, az én esetemben sincs így. Úgy érzem, hogy sokféle feladatom van a Vígszínházban.
Mindenesetre én szeretem ezeket a tőlem távolabb eső karaktereket megformálni, mert valahogy mégis csak magamból kell megfogalmazni őket. A mélyén ott van a személyiségem, erre kell olyan rétegeket ráhúzni, amitől aztán meg tud születni a karakter.
Izgalmas volt egy ilyen harmincas nőt játszani, akinek tulajdonképpen semmiféle sikerélménye és értékelhető kapcsolata nincs az életben. A nőiségét semmilyen szinten nem élte meg eddig, és nem is gondol úgy magára, mint aki ezt elértheti.
Kihívás, mert van annyi egészséges önképem, hogy tudjam, alapvetően én nem ezt jelentem a színpadon.
Innentől pedig elkezdődik egy komoly meló magammal, a kinézetemmel, a saját frusztrációimmal, hogy hogyan lehet összefonni ezeket a szálakat. Szerintem ezek a legizgalmasbab munkák.
– Amikor a rendezők azt mondják, hogy neked főleg a drámai főhősnők állnak jól, abban az ítéletben hány százalék a személyiséged, az energiáid, és hány százalék a külsőd?
– Szerintem elsősorban a belső energiák számítanak. Az Ármány és szerelemben például Luise Miller egy fiatal, 16 éves lány. Aki egyébként szerintem nem naiv, bár szeretjük a nagy szerelmi történetek főhősnőit naivnak ábrázolni. De én azt gondolom, hogy aki egy ilyen történetet végig tud vinni a hátán, a végsőkig kitart, tartja a szavát és közben megingathatatlan erővel megy bele a legnehezebb helyzetekbe a szerelme miatt, az nem egy gyönge, naiv karakter.
Mégis, hagyományosan naivaként szokták ábrázolni, amihez úgy gondolom, nem feltétlenül passzol az én külsőm. Ezért sem hiszem, hogy ez alapján döntenének. Az elmúlt évek alapján talán már látják, hogy milyen energiákkal tudok dolgozni, és azt milyen feladatokhoz tudják párosítani.
– Ez már a második munkád David Doiasvilivel. Az első a Sirály volt. A grúz rendező eléggé megdolgoztatja a színészeit. Szaladni kell, felmászni, leugrani, csúszdázni… Zokszó nélkül bevállaltatok mindent, vagy előfordult, hogy vitába szálltatok vele?
– Aki dolgozott már valaha David Doiasvilivel azt tudja, hogy nem nagyon tudsz ellenkezni vele. Egyszerűen olyan magával ragadó a személyisége, a jelenléte, ahogyan a színházról gondolkodik, ahogyan felépíti ezt a formát, amit képvisel. Akkor is így van, ha nézőként sok kollégám úgy látja, hogy számunkra ez egy nagyon távoli és kevésbé komfortos nyelv, amiben nem egyszerű színeszként közölni, és megtartani a nézői figyelmet. Ha találkozik vele az ember, egészen másképp fog gondolkozni a színházáról.
Valóban nem nyújt egyszerűen kódolható, hátradőlős színházi élményt.
Nagyon expresszív, sokféle vizuális effekttel, akusztikai elemmel bombázza a közönséget, és sokszor párhuzamosan kell bonyolult képleteket megoldani a nézőknek, ami nem egyszerű, de azt gondolom, hogy nagyon izgalmas, és szükség van az ilyen fajta színházra is a sok másféle felfogás mellett. Szeretem, ha ezek megférnek egymás mellett.
– Ha valakinek ennyire lehengerlő a személyisége, mint ahogy Doisaviliről mondod, annak meglehet az a veszélye, hogy utólag esetleg azt érzed, ebbe mégse kellett volna belemenni.
– Az ő temperamentuma és lendülete azért meg van alapozva egy olyan elemzéssel, szellemi munkával, ami végigkíséri az egész próbafolyamatot. Itt nem arról van szó, hogy van egy nagyon szenvedélyes ember, aki fanatizálja a színészeit, hanem elképesztően okos gondolatai vannak a darabokról, és olyan rétegeket tud feltárni, amikre én soha nem jönnék rá. A főpróbahéten már nincsenek kérdőjelek a fejemben, és soha nem merül fel, hogy ezt vagy azt miért csinálom.
– Merészen bánik a jelmezekkel is. Az Ármány és szerelemben is elég merész az öltözetetek a partnereddel, Medveczky Balázzsal. A Sirályban pedig vannak egészen „bátor” pillanataid is a színpadon, amikor meglehetősen kendőzetlenül állsz a közönség előtt. Van egy belső értékrended arról, mi fér bele és mi nem, vagy egyszerűen a színésznek meg kell tennie, amit a rendező kér, mert ez a munkája?
– Ez egy nagyon érzékeny téma, nyilván mindenkinek másutt vannak ebben a saját határai, amit tiszteletben is kell tartani. Ha egy színpadi helyzet megkívánja, emeli az adott pillanatot, hozzátesz, ad egy új réteget neki, akkor helyénvalónak találom, nincs problémám azzal, ha meg kell mutatnom magam.
Amikor egy szerepről gondolkodom és a színpadon állok, akkor az nem az én testemről szól. Tudom függetleníteni saját magamtól és nem jövök zavarba.
Nem azt mondom, hogy ez a legkényelmesebb dolog a világon, de izgalmas tud lenni ennyire lemeztelenedni egy ezerfős nézőtér előtt. Ha azt érezném, hogy egy dekorációs elem, akkor valószínűleg azt mondanám, hogy meg lehet oldani máshogy. De valójában szerintem nem ez a legintimebb része a szakmánknak, hanem az, hogy a saját érzelmeimet mutatom meg, a saját élményeimből táplálkozom.
– Kicsit Medveczky Balázs miatt is vártam ezt a bemutatót, mert pont előtte nem sokkal láttuk a Pinceszínházban az Élet-ritmusra című egyszemélyes előadását, és nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz nagyszínpadon egy ilyen klasszikusban. Mesélj arról, milyen volt Balázzsal dolgozni.
– Nagyon jó. mi nem próbáltunk együtt még korábban. A padlásban játszunk együtt, de az mindkettőnk részéről átvett szerep.
Nagyon jól lehet Balázzsal együttműködni. Olyan színész, aki folyamatosan foglalkozik a szerepével. Nem rak pontot, amikor lemegy a premier. Nagyon szeretem, amikor lehet együtt gondolkozni előadásról előadásra, átbeszéljük, mi az ami jó volt, mitől működhetet jobban egy adott jelenet, mint korábban, vagy épp mitől nem. Abszolút partner, és magánemberként is remekül kijövünk.
– Május 1-én mutatták be a színházban az intézmény történetét bemutató Víg125 című dokumentumsorozatot, amely ősszel lesz látható az M5 csatornán. Ebben a társulat minden tagja, feltűnik kisebb-nagyobb szerepekben, így te is. A filmben sokat emlegetik, milyen volt a régi nagy legendákkal találkozni, együtt játszani. Röpködtek a nagy nevek – Ruttkai, Tolnay, Darvas, Várkonyi, hosszan lehetne sorolni. Nekem pedig az jutott eszembe, hogy ma is vannak itt legendák. Neked, mint fiatal színésznőnek milyen élmény Kernnel, Hegedűs D. Gézával, Kútvölgyi Erzsébettel vagy épp Nagy-Kálózy Eszterrel színpadra lépni?
– Amikor először találkozhattam ezekkel a színészekkel, és először játszottam velük, abban volt persze valami fura, zavarba ejtő. Az ember nagyokat pislog, hogy olyan embereket nevezhet kollégának, akiket csodálattal nézett gyerekkorában. De aztán mégis csak egymás partnerei leszünk, próbálunk, vannak jó próbák, rossz próbák. Együtt ülünk le a büfébe megenni valamit, együtt éljük meg ezeket a pillanatokat. Elmosódnak a határok. Persze megmarad az alapvető tisztelet – bár szerintem ez nem kor függvénye. Mindegy, hogy valaki 30 éves vagy 60 éves, ugyanúgy tisztelem. De egy idő után nem lehet ezzel foglalkozni, nem is egészséges. Kialakul egy olyan kollegiális viszony, ahol nem az jár a fejemben, hogy úristen, a Hegedűs D. Géza ül mellettem. Ő ráadásul a tanárom volt, ami még speciálisabb helyzet. Persze attól is függ, hogy az az idősebb kolléga milyen labdát dob neked.
Valaki nagyon laza és azonnal magához húz, és el tudja oszlatni ezt a fura zavart. Valakit viszont egyáltalán nem érdekel, hogy egy fiatalabb kolléga ne érezze magát zavarban.
– A jövő évadban milyen új feladatok várnak rád?
– Alföldi Róberttel fogok dolgozni az Egy nő anatómiája című Mundruczó Kornél film színpadi változatában. Nagyon örülök neki, mert még nem dolgoztam vele, és mindig örülök, amikor új emberekkel találkozhatok. Ráadásul az egyik kedvenc filmemről van szó. Ez októberi bemutató lesz. Utána pedig a Rémségek kicsiny boltjában lépek színpadra, amit ugyancsak várok, mert Novák Eszterrel sem dolgoztam még. Nagyon izgalmas zenei feladat lesz, amit különösen szeretek.
– Feloldódtak az énekléssel kapcsolatos korábbi gátlásaid?
– Oldódgatnak. De nem tudom, hogy valaha megszűnik-e teljesen ez a probléma. Viszont már megszoktam magamat és együtt tudok ezzel élni. Sokat dolgozom rajta és szerencsére vannak olyan pozitív, megerősítő élmények, mint a tavalyi Szegedi Szabadtéris bemutatóm, az Ezeregy éjszaka meséi, ahol 4000 ember előtt énekeltem egyedül a színpadon. Nagyon féltem tőle, betegen, szteroidokkal telenyomva csináltam végig a premiert, úgyhogy a szokásos mintázat megint kirajzolódott. De utána ott álltam és azt gondoltam magamban: ettől féltem? Hisz ez csodálatos érzés! Meg tudom csinálni! Ilyenkor talán kicsit közelebb kerülök ahhoz, hogy legközelebb egy héttel a bemutató előtt is el tudjam ezt hinni.
– Mesélj kicsit Liam Neesonról.
– Róla túl sokat nem tudok mesélni, bármennyire szeretnék. Nyilván találkoztam vele és együtt forgattunk két napon keresztül Antal Nimród Retribution című akciófilmjében. Kezet fogtam vele és nagyon udvarias volt. De nekem elsősorban nem vele kellett dolgozni abban a jelenetben, amit én forgattam a filmben. Nagyon nagy élmény volt a forgatás és hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam, milyen egy ekkora stábbal dolgozni. Már önmagában az is csodálatos, hogy találkozhattam Antal Nimróddal. Nagy formátumú rendező, aki nem utolsó sorban nagyszerű ember is.
– Nagyon más egy ilyen hollywoodi stábba becsöppenni ahhoz képest, amit itthon tapasztalsz?
– Össze sem lehet hasonlítani. Az embernek vannak elképzelései erről. Szájtátva figyeltem a történéseket. Sokszor egészen zavarba ejtő volt az a figyelem, amivel felém fordultak. Mi egész másképp szocializálódunk itthon. Volt például egy csomó olyan helyzet, amire azt mondtam, hogy ezt én is meg tudom oldani magamnak. De mindenki hangsúlyozta, hogy nem, én azért vagyok ott, hogy abban az öt percben a lehető legjobb legyek, amikor kamera elé kerülök. Minden, ami ezen kívül esik, az más emberek felelőssége, azt majd ők intézik.
Ez a fajta figyelmesség, hogy a játékomon kívül tényleg semmi mással nem kellett törődnöm, az elképesztő érzés volt.
Fotó: Dömöly Dániel, Emmer László, Gimesi András, Gordon Eszter, Vígszínház
