Hollandia, Németország és Magyarország fővárosában egyszerre ünnepelték Fischer Iván, Kossuth-díjas karmester, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója születésnapját - számolt be róla az RTL Klub Híradója.

Az esti nyilvános online ünneplést megelőzte ez a zártkörű délutáni, amelyre a zenekari és stábtagok készültek meglepetésműsorral - ehhez csatlakoztak a világ minden tájáról művészek és barátok.

Nagyon meghatódtam, annyian voltak ott, olyan csodálatos ünneplés volt, hogy most mindenkinek meg kell köszönnöm - nyilatkozta Fischer Iván.

- nyilatkozta Erdődy Orsolya, a Budapesti Fesztiválzenekar ügyvezető igazgatója.

Az ünnepelt Berlinből követte a műsort, amelyben zenekari művek és videóüzenetek váltották egymást. Világhírű karmesterek, énekesek és magyar művészek is köszöntötték Fisher Ivánt. Dés László például poharakon játszott.

Ismét színpadra kerül a 2021-ben bemutatott Ahogy teccik – nemtragédia című Shakespeare-átirat, lesz Resti koncert, és Beck Zolinak köszönhetően kerül a Kertmozi műsorára Sorrentino világhírű filmje.

– Tavaly a Városligeti Szabadtéri Színpad saját bemutatóval állt elő: ez volt az „Ahogy teccik – nemtragédia” című Shakespeare-parafrázis, amelynek zenei vezetője és zeneszerzője is te voltál. Az előadás az akkor még friss Covid-helyzetre reflektálva az elszigetelődött fiatalokra koncentrált. Júniusban, a Szabadtéri Színházak Találkozóján ismét látható előadás idején már nem lesz az életünk főszereplője a járvány – ettől még aktuális lesz a darab?

– Kevésbé érzem úgy, hogy a Covid hívta életre az előadást, sokkal inkább azt, hogy a Covid nem hagyta, hogy intenzív, személyes együttléteken alakíthassuk ki az alkotókkal annak kereteit. A mű mondanivaló továbbra is aktuális, a járvány pedig, ami a darab születésekor még szokatlan, félelmet keltő és szürreális valóság volt, egy kicsit velünk marad általa.

Valóban szürreális volt a helyzet, amibe kerültünk, amikor Halasi Dani rendezővel, Szabó Attila dramaturggal és másokkal együtt elkezdtük fogalmazni a mű zenei terét.

Mivel sokáig nem is találkoztunk személyesen, kénytelenek voltunk ebben a „Covid-kalandban” online beszélgetni arról, hogy mit akarunk a darabtól, vagy hogy hol érezzük benne azokat a pontokat, amelyek megszólítanak és izgatnak bennünket. Az volt a mi nagy tettünk, hogy ezt megugrottuk, hogy erre képesek voltunk, és úgy gondolom, hogy ez – jó értelemben – meg is látszik a darabon. A személyes alkotói viszonyunkban minőségi élmény volt, hogy képesek voltunk a Covid-szabta korlátokat átlépve értelmezni emberi viszonyrendszereket, társadalmi problémákat, és így tudtuk „hozzányúlni” Shakespeare-hez.

Önmagában nagy dolog volt, zenei értelemben pedig egy csoda. Papával és Yankkal (Sárközy Zoltánnal és Herold Jánossal) hármasban összeültünk egy stúdióban, akár egy szigeten. Persze lehet, hogy csak romantizálom ezt az időszakot, csak hogy elviselhetővé tegyem... Szóval a világtól szinte elzárva kialakítottuk a zenei elképzelésből a zenét, és végül a Semmiből megszületett a Valami.

– Az invenciót, az alkotóvágyat nem törték le a körülmények?

– Talán nem is a vágyat zárta el előlünk, hanem sokkal inkább a forrásvidékét annak, ahonnan inspirálódni tudtunk. Nem nagyon lehetett nekidőlni a valóságnak, mert az éppenséggel nem volt... Ellenben volt egy Shakespeare-szöveg, egy teremtett, fikciós valóság, amit nem kellett előállítanunk, hanem „ahhoz képest” kellett megtalálni valahogy az elbeszélés módját.

Utána viszont már egy nagyon komoly és konkrét munka kezdődött, amiben a tényleges melódiák, hangok, ritmusok és hangképek szerveződnek, amiket aztán tényleges emberek énekelnek majd el a színpadon – az a két nagyszerű színészosztály, akikkel ezt az egészet színpadra vittük.

– A Pesti Magyar Színiakadémia színészhallgatóiról van szó, akik a nézők elé viszik a Shakespeare-vígjáték rendhagyó átiratát. Ez a 22 fős gárda veletek maradt ebben a szezonban is?

– Bár már néhányan nem az akadémia hallgatói, mert más színiképzőbe mentek és persze vannak újak is, de mondhatom, hogy szinte teljes létszámban együtt maradt a csapat. Az összeolvasások már egy ideje zajlanak, a próbákat május közepén kezdtük. Ezekkel a fiatalokkal időközben forgattunk egy 30Y-klipet is, megerősíthettük a közös alkotásba vetett hitet.

– A Városmajori Szabadtéri Színpad más nyári produkciójában is „érintett vagy”; te és a 30Y: ez a Resti koncert. A restiről általában a ragacsos asztalú utasellátó-kocsmák hangulata jut az ember eszébe...

– Tulajdonképpen így is kell elképzelni a Resti koncertet, adott a ragadós asztal és az átmenetiség, ami egy vasútállomás „üzemegységét” jellemzi. Az egész produkció egy viszonylag régi 30Y-hagyományra épül, mármint nem azért, mert sok időt töltöttünk restikben, hanem mert a 2000-es évek eleje óta játszik a zenekar akusztikus koncerteket. Ennek összefoglaló lemeze volt a Szentimentálé 2012-ben. Szóval miközben turnéztunk, felmerült, hogy a koncertjeinknek lehetne egy szcenírozott, valamelyest történeti síkra helyezett változata, egy koncert, amit színházi dramaturgia alakít. A színészünk Mucsi Zoltán lett, akivel nagyon jó alkotói és baráti kapcsolatban vagyunk.

Az idén júliusban látható, városmajori Resti-koncert egy másik változatával álltunk színpadra néhány évvel ezelőtt a Művészetek Palotájában, a pécsi Kodály Központban és a Miskolci Művészetek Házában is. Az előadást ezután sem akartuk elengedni, de már csak olyan helyszíneken játsszuk, amelyek számunkra valamiért motiválóak. A Városmajori Szabadtéri Színpadhoz pedig érzelmileg is erősen kötődünk, már csak a tavalyi – és persze az idei – „Ahogy teccik” miatt is.

– A Városmajor kertmozi-előadásai között a „nevedet adtad” az egyik filmhez: Paolo Sorrentino Ifjúsága azért került fel a műsorra, mert az a személyes kedvenced. Mi vonz ebben a filmben?

– Sorrentino világa vonz, különlegesnek tartom a képi nyelvet, amit használ, és nagyon szeretem azt a fajta történetmesélést, amit ő képvisel. Talán van bennem valami az Ifjúság szentimentalizmusából, nosztalgiájából, és nagyon szeretem, hogy ebben a filmben nem uralja a cinizmus az elbeszélést, kedvelem az életigenlést, ami árad belőle. Ráadásul a zenéje is nagyon közel áll a zenei gondolkodásomhoz. Olyan film, ami jól nézhető, könnyen befogadható, és persze nem idegen a kertmozik hangulatától sem. Sorrentino nagyban teljesíti a nyári szabadtéri mozi elvárásait. Ha a vetítés napján nem koncertezek éppen, mindenképpen ott leszek én is.

Te mennyiért vállalnál be egy menetet? Tízezerért? Ötvenezerért? Százezerért? A Lányok Dubajban narrátora nem kertel, egyből nekünk szegezi a kérdést, amit aztán a két és félórás játékidő alatt többször elismétel, hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját, és egyszersmind igazolja a saját döntéseit.

Nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy előre lássuk, hősünknek nagy árat kell majd fizetnie ezért, de az odáig vezető út az, ami igazán érdekes. Vagyis az lehetne. És az elején az is, aztán valahol félrecsúszik a dolog.

A Lányok Dubajban főszereplője, Emi (Paulina Galazka) egy unalmas lengyel kisvárosban él újságárus anyjával, az apját soha nem ismerte. Az iskolapadban valószínűleg nem találta meg a számításait, azt viszont hamar megtanulta, hogy a férfiakat bármire ráveheti, hála a külsejének. Ezért amint teheti, lelép egy szépségversenyre, ahol összeakad egy másik lánnyal és annak anyjával, akik jól fizető munkát ajánlanak neki. Mire Emi kettőt pislog, egy nyugat-európai luxusutazáson találja magát néhány mesésen gazdag, kellemes modorú és jóképű arab férfi társaságában, akik egy-egy együttlétért annyit fizetnek neki, amennyit „rendes” munkával egy év alatt sem tudna összeszedni.

Naná, hogy Eminek bejön az édes élet és mindenféle erkölcsi kétely nélkül menetel tovább ezen az úton. Mivel eggyel okosabb, rafináltabb és nagyravágyóbb azoknál, akik ilyesmiből élnek, nemsokára ő lesz a lányok futtatója, vagyis a közvetlen összekötő a dubaji megrendelőket – mert onnan jönnek az urak – kiszolgáló férfi és a lengyel lányok között. A gond csak az, hogy mindeközben Emi normális magánéletre vágyik, de sokszor már ő maga sem tudja, hol a választóvonal a szakmai és a személyes indítékok között, és ennek előbb vagy utóbb következményei lesznek.

A film Piotr Krysiak 2018-ban megjelent, azonos című, lengyel sikerkönyvének a feldolgozása. A kötet magyarul nem olvasható, de annyit tudunk róla, hogy cselekménye konkrét nyomozati anyagra épül, vagyis a szerző megtörtént eseteket és vallomásokat épített be a sztoriba, valamint név nélkül rámutatott több lengyel közszereplő érintettségére is. Ismerős valahonnan, ugye?

A dubajozás fogalmát senkinek nem kell elmagyaráznom itt, félúton Svájc bordélynegyedei és az arab sejkek palotái között, a Lányok Dubajbant nézve pedig lehetetlen nem gondolni a magyar vonatkozásokra. Éppen emiatt várható, hogy itthon is sokakat érdekel majd a téma első mozgóképes feldolgozása. Pláne, hogy a film nem Hollywoodból, hanem a közeli Lengyelországból érkezett. Onnan, ahonnan rengeteg lány indul nap, mint nap szerencsét próbálni a Közel-Keletre.

Többek között azért, mert a dubajozás által felvetett, igen komoly társadalmi, morális, nemi egyenlőtlenségi és vallási kérdéseket csak érinti, de egyiket sem viszi végig. Hogy csak megmutat, de nem foglal állást. Hogy akkor akar komoly lenni, amikor nevetni kellene és fordítva. Hogy választott hangvételével elbagatellizálja a problémákat és felmenti a szereplőit (nőket és férfiakat egyaránt) a felelősség alól. Pedig lényegében minden adott volt ahhoz, hogy egy kiváló és hiánypótló európai produkció születhessen a dúsgazdag araboknak vagyonokért szállított közép-kelet-európai luxuslányokról és ennek a csöppet sem vidám, feudális alapon működő húspiacnak a mechanizmusáról. Csak hát megint azon a fránya forgatókönyvön akartak spórolni a készítők.

Ami azért bosszantó, mert a sztoriban ott van benne egy remek Netflix-, HBO- vagy Apple-sorozat potenciálja, amit némi írói leleménnyel jól ki lehetett volna aknázni. Többdimenziós karakterekkel, jól átgondolt karakterfejlődésekkel például. Vagy egy okos keretes szerkezettel, a lineáris időrend megbontásával vagy több, egymásnak ellentmondó elbeszélővel. Egész más lenne a végeredmény, ha az Emivel történteket mondjuk egy rendőrségi nyomozásra vagy egy könyv megírásának folyamatára felfűzve, időben visszafelé ismernénk meg. És ha lenne valaki, akivel azonosulhatnánk, vagy akinek drukkolhatnánk.

Mert Eminek nem tudunk, bármennyire is cuki és szeretnivaló a film első kétharmadában, és bármennyire is úgy tűnik egy ideig, hogy képes lesz felülemelkedni a helyzetén és tényleg a kezébe venni a sorsa irányítását.

Hogy milyen az a luxusélet, amiről az átlagember csak álmodozhat, na meg hogy milyen szörnyűségek tudnak történni néha azokkal a nőkkel, akik túl komolyan veszik ezt az egészet.

Mindennek a tetejébe pedig Emi váratlanul belekeveredik egy setesután megírt és sok-sok kínos filmes pillanatot (például néhány indokolatlanul hosszú szexjelenetet) tartogató szerelmi háromszögtörténetbe, aminek résztvevői mindenféle logikátlan dolgot mondanak egymásnak és tesznek egymással. A főhősnő pedig, hiába minden, végül csak megerősíteni tudja az ezekkel a lányokkal kapcsolatos negatív előítéleteinket, hogy aztán mindenki egyként kérdezze a végén, hogy de hát „minek ment oda?” Így lesz egy szándéka szerint hiánypótló filmből kifejezetten káros és hazug darab.

A népszerű színésznő 2009. december 20-án, gyanús körülmények között vesztette életét. Ezt a tragikus történetet használta ki Jason Blum produkciós cége, a Blumhouse, amely főleg horrorfilmjeiről híres, a célból, hogy

Én nagyon szeretem az igaz történeteken alapuló bűnügyi doksikat, úgyhogy nagy reményekkel ültem le a képernyő elé.

Cynthia Hill rendező tapasztaltnak minősül a dokumentumfilmesek között, így biztos kézbe került a projekt. Minden okom megvolt a bizakodásra, de sajnos felemásra sikerült a végeredmény.

Az alkotók a történetet két oldalról közelítik meg.

Rengeteg érdekes információt, apró részletet tudunk meg az életéről. Arról, hogy hogyan került a show-bizniszbe, fiatalkori ambícióiról, fellépéseiről. Már egészen gyerekkorától tudta, hogy a színészet lesz a szakmája. Sok interjú készült hírességekkel, kollégákkal, barátokkal és újságírókkal, akik közel álltak hozzá és a családhoz, vagy aktívan részt vettek a nyomozásban.

Egyértelműen gyanús volt valami az ügyben, de a gyanúsítgatással kicsit túlzásba esnek a készítők.

Brittany halálát fulladás okozta. Vér-oxigén szintje olyan alacsony volt, hogy a szakértők szerint teljes vérátömlesztésre lett volna szüksége, illetve emellé összeszedett egy tüdőgyulladást és mindezek tetejében még fájdalomcsillapító gyógyszereket is szedett.

Az első rész színésznőnk életéről, munkásságáról és kapcsolatairól szólt. A színésznő érzékeny volt a külsejére, egy interjúban elárulta, hogy

Mivel édesanyja egyedül nevelte, valószínűsíthetően apakomplexusa is volt, így általában az idősebb férfiakhoz vonzódott. Összejött több kollégájával is munka közben, például összeboronálták Eminemmel, jártak Ashton Kutcherrel, de igazán tartós kapcsolatot csak későbbi férjével, a kissé idősebb Simon Monjackkel ápolt, aki, mint később kiderült, nem a legjobb választás volt. A sorozat második része Mr. Monjackre, az ő életére és Murphy-vel való kapcsolatára koncentrál.

Sikeres forgatókönyvírónak adta el magát, magabiztos, karizmatikus volt. Ugyan nem egy Adonisz, de meg tudta fogni a hölgyek szívét, hogy aztán felélje a vagyonukat. Több zabigyereke is született, akikkel nem foglalkozott igazán, több nőt eljegyzett, de elvenni csak Brittanyt vette el. Kimondottan toxikus volt a kapcsolatuk, Simon totális kontroll alatt tartotta Murphyt, kezelte a vagyonát, ő döntötte el, milyen szerepet vállalhat el, kik lehetnek a barátai és valószínűleg neki "köszönheti" Brittany a halálát is.

Több elmélet is született, hogy a fulladást a villájukban található penészgomba okozta, de a halál utáni vizsgálat nem mutatott ki penészgomba-fertőzésre utaló jeleket, a boncolást pedig a férj nem engedélyezte, ami miatt gyanúba is keverte magát az özvegy. Esélyes, hogy

A szervezete is legyengült – valószínűleg az önképzavara miatt nem evett –, több pletyka is keringett arról, hogy bulimiás vagy anorexiás lehetett, bár ezt a haláláig tagadta. Nagyon hirtelen fogyott le, ezt többen megemlítik az interjúk során. Simon Monjackről több korábbi párja is említette, hogy szerette a vékony testalkatot, és bár Murphy nem volt kövér, hollywoodi mércével sajnos kerekdednek számított. A férj erre az egészre rátett egy lapáttal, ugyanis inkább növelte bizonytalanságát saját testével szemben, minthogy segíteni próbált volna. Sokan azt állítják, emiatt feküdt többször plasztikai sebész kése alá.

Sokszor éjszakáztak és többféle gyógyszert szedtek, hogy fenn tudják tartani ezt az életformát. Itt érzem a másik nagy problémáját a sorozatnak: nagyon hatásvadász akar lenni. Igazi tényekkel nem tudják ezeket az állításokat igazolni az alkotók, csupán spekulálnak és megpróbálják a spekulációt tényként előadni, hollywoodi körítéssel.

Alapvetően a célját elérte a sorozat, felkeltette az érdeklődést, adott magyarázatot a híresség halálára és felkínált egy alternatívát azoknak, akik úgy gondolják, több volt az egész mögött, mint egy egyszerű tüdőgyulladás.

Persze ez a spekulánsoknak táptalajt adott az összeesküvés-elméletek gyártásához. Azoknak tudom ajánlani a sorozatot, akik kedvelték a színésznőt és szeretnének többet megtudni az életéről és a halálának körülményeiről, de arra nem lehet számítani, hogy az igazságot tárja fel, inkább csak a legvalószínűbb történést fejtegeti. A sorozat két része megtekinthető az HBO Max kínálatában magyar felirattal.

Mielőtt elmentem, volt bennem vívódás, írjak-e Kőhalmi Zoltán új önállóestjéről. Nem titok, hogy Zolival múltunk van. Ugyanazon a humorfesztiválon indult a pályánk, és jó tíz évet lehúztunk együtt Fábry Sanyi gegcsapatában.

Végül azt mondtam magamnak, megnézem az előadást, és utána döntöm el, billentyűt ragadjak-e. Az, hogy ez a cikk elkészült, önmagában is jelzi, hogy Az eltitkolt igazság című esttel Zoli ismét hozta a megszokott színvonalat,

Amikor Nagy Endre annak idején, csaknem 115 évvel ezelőtt átvette a Bonbonniére kabaré vezetését, első intézkedései között volt, hogy kidobatta a nézőtérről az asztalokat, és beszüntette a felszolgálást.

A kabaré nem kocsma.

Ha jól emlékszem, neki elsősorban a beborozó katonákkal volt baja. Ilyen probléma manapság persze nincs, de azért a Dumaszínházban is bebizonyosodott, hogy a vendéglátás és a humor társítása nem szerelem házasság. Értem én, így rentábilis az üzleti modell, ez van, el kell fogadni.

Ezzel együtt, nem ideális, és ennek roppant prózai oka van:

Ez az apró tény rá is nyomta a bélyeget az első 10-15 percre.

Persze Zoli rutinos fellépő, tudta, mire számíthat, ezért a műsor eleje csak amolyan bemelegítés volt, apró, vegyes szösszenetek. Vicces szellemességek a szemüveg erősségéről illetve arról, hogy ki hordja kinek az alsónadrágját.

Szórakoztató volt, de érezni lehetett, hogy ez csak előjáték, mielőtt rátér a lényegre. Persze igaza is van, az élet végső igazságait nem lehet csak úgy ukmukfukk odaszórni a táplálkozó közönség elé, mint gyöngyöt a disznók elé.

Megérte kivárni, mert a jutalmunk egy hamisítatlanul kőhalmis, intellektuális humor trip. Zoli sokat viccelődik azzal, milyen sokáig járt a műszaki egyetemre. De alighanem ennek köszönhető az a sajátos, csak rá jellemző látásmód, amiben össze tudja hozni Newtont az összeesküvéselméletekkel vagy a stadionokat a piramisokkal. Természetesen van diavetítés is, ami ugyancsak igazi kőhalmizmus, nem is igazi az az estje, amin nem nyomkodja a kis távirányítót.

Mindeközben pedig elmerenghetünk az emberi lét és az emberi hülyeség legmélyebb kérdésein, de szóba kerül a politika is, és igen.

Sajnos többet nem mondhatok, mert Zoli megöl, ha elspoilerezem a poénjait, és hát a Tek-től is tartok. Aki szeret nevetni, és örülne, ha beavatnák a végső titokba, rohanjon az online jegypénztárakhoz.