Amikor a Marvel a Star Wars babérjaira tör – A Hangya és a Darázs: Kvantumánia-kritika
A Hangya nevű szuperhős filmre vitele az MCU-ban (Marvel Cinematic Universe) rizikós lépésnek tűnt, hiszen sokan azt gondolták, hogy az olyan karakterek sikeres élő szereplős bemutatása után, mint a Vasember, Amerika Kapitány vagy Thor, eléggé megmosolyogtató lesz egy fickó, akinek az a képessége, hogy irányítani tudja a hangyákat, és össze tud zsugorodni egészen apróra. Kevin Feige-ék ugyanakkor ettől sem riadtak vissza, s mivel 2014-ben az előre szintén lenézett A galaxis őrzőiből is menő kasszasikert tudtak faragni, nem volt akadálya, hogy egy évvel később a Hangya is bemutatkozhasson.
Egy vígjátékok műfajából érkező rendezőre volt szükség a lazább hangvételhez, s miután a kiválasztott Edgar Wright (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Scott Pilgrim a világ ellen) végül kiesett a projektből, Peyton Reed (Hajrá, csajok!, Pokolba a szerelemmel, Szakítsz, ha bírsz, Az igenember) ugrott be helyette.
Sőt, a zsugorodáshoz kapcsolódó vizuális látványvilág felidézte a Drágám, a kölykök összementekhez kapcsolódó kellemes emlékeinket is. A második rész, A Hangya és a Darázs 2018-ban pedig pontosan ezt a szellemiséget vitte tovább, sőt, végre megérdemelten főszerepbe tett egy női Marvel-hőst is (megelőzve Marvel Kapitányt), s ugyancsak nem vallott kudarcot.
E hosszú bevezetőre pedig azért volt szükség, mivel a harmadik Hangya-film, a Kvantumánia már eltért ettől a formulától. Nagyobb szabású lett. Ez persze alapvetően nem lenne baj, hiszen az előző két rész, valamint Scott Lang mellékkalandjai az Amerika Kapitány: Polgárháborúban (2016) és a Bosszúállók: Végjátékban (2019) már kimaxolták ezt a stílust.
A sztori szerint egyébként ugye a Bosszúállók: Végjáték óta, tehát négy éve nem láthattuk a vásznon Scott Langet (Paul Rudd), aki az univerzum sikeres megmentése után fürdőzik a sikerben: mindenki felismeri az utcán, ingyen kapja a kávét a kedvenc helyén, kiadott egy sikeres könyvet (magáról), és teljes értékű tagja a Pym-Van Dyne famíliának Hank (Michael Douglas), Janet (Michelle Pfeiffer) és persze a szerelme, Hope (Evangeline Lilly) mellett. Lánya, a tinédzser Cassie (Kathryn Newton) azonban mintha nem is az ő csemetéje lenne, hanem inkább Tony Starké, hiszen, bár a családjára nem jellemző, ő mégis egy technikai zseni, aki Hankkel együtt felfedezte, hogyan tudná feltérképezni a Kvantumvilágot (ahol Janet 30 évig raboskodott, mígnem A Hangya és a Darázsban ki nem szabadították). Arról azonban nem tudtak, hogy a miniatűr dimenzióba küldött jelet értelmes lények veszik, s máris mind az öten akaratukon kívül a Kvantumvilágba hoppanálnak, ahol egy rejtélyes Hódító uralkodik, s persze az ellenállás is erősen munkálkodik az elnyomás ellen.
Na és itt jön a címben hangoztatott Star Wars-párhuzam: a Kvantumánia alkotói ugyanis úgy döntöttek, ezúttal egy új terepet, egy új birodalmat mutatnak be, a film szinte a teljes játékidejében itt játszódik. Ez a világ pedig olyan, mintha a messzi-messzi galaxis egyik távoli bolygója lenne, tele furábbnál furább lényekkel, földrajzzal, építészettel, infrastruktúrával és szokásokkal. Ugyanakkor az elnyomó-lázadó párhuzam is adott. A Marvel saját berkein belül A galaxis őrzőihez áll a legközelebb: mintha egy űropera zajlana a szemünk előtt, csak nem az űrben, hanem a Kvantumvilágban.
A különbség csupán annyi, hogy Peyton Reed filmje nem kapott olyan jó forgatókönyvet, karaktereket, szituációkat és dumákat. A Kvantumániát két évvel ezelőtt kezdték el forgatni, tehát több mint másfél évnyi utómunkára volt szükség, ez pedig manapság elég sok idő, a produkciót látva azonban érthető. Maradjunk annyiban, hogy Paul Ruddék vélhetően a hónapokig tartó forgatás alatt több zöldet láthattak, mint amennyit Bear Grylls egész életében (na nem a természetben, hanem a stúdióban).
Az akciók persze pofásak és valóban nagyszabásúak, kétség nem fér hozzá, hogy a second unit kitett magáért, mégis hiányzik valami.
Ráadásul még Kangot is bemutatják nekünk. Aki látta 2021-ben a Loki-sorozat első évadát, emlékezhet a fináléból arra az időről papoló fekete fickóra, akit Jonathan Majors (Az 5 bajtárs, Lovecraft Country, A vadnyugat törvényei szerint) alakított. A képregények ismerői már tudták, hogy ő Kang, a Marvel új fázisainak fő gonosztevője (pontosabban ott csak egy variánsát láthattuk), aki Thanosnál is nagyobbat emel a téteken. A Kvantumániában pedig jobban megismerjük, ezúttal a gonoszabb, hatalmasabb én elevenedik meg, aki ki akar szökni a Kvantumvilágból.
Reméljük, nemsokára valóban kimutatja a foga fehérjét!
A Hangya és a Darázs: Kvantumánia tehát a fentieket summázva mindenképpen csalódás, hiszen a komolyabb hangvételben ez a figura kevésbé működőképes, az apa-lánya tematika hozhat talán némi mélységet a képletbe, de úgy egészében inkább egy színes-szagos látványbombát kapunk, mintsem egy emlékezetes blockbustert. Reméljük, Űrlordék és Marvel Kapitányék idén méltóbb kalandot hoznak magukkal a 3. fázis végéig, tehát a Végjátékig szinte hibátlan MCU-nak.
