KULT
A Rovatból

Alvilági hősköltemény, amely mozitörténelmet csinált – 50 éve mutatták be A keresztapát

A film soha nem készülhetett volna el a Cosa Nostra „áldása” nélkül.


A gengszterfilm a hangos mozi kezdete óta az egyik legkapósabb műfaj volt. Az 1930-as években, amikor még virágzott az amerikai gengsztervilág, egymás után születtek az azóta is ikonikusnak számító filmek: A sebhelyesarcú, A kis Cézár, az Út a vérpad felé - és akkor váltak sztárrá a kőkemény, bűnös életű, ám valahol mégis rokonszenvet keltő hősöket megformáló színészek, mint James Cagney, Edward G.Robinson és Humphrey Bogart. Olyan mélységben azonban egyetlen film sem mutatta be az Amerikába bevándorolt olaszok bűnszövetkezetének működését, mint az 1972-ben bemutatott A keresztapa, amelyet a fél évszázados évforduló alkalmából február 10-től egy hétig a budapesti Cinema MOM-ban vetít a Pannonia Entertainment.

Halk, rekedt hang, kimért gesztusok, szertartásosan viselkedő úriemberek, fülbesúgások. A család szentsége, hűség, árulás, bosszú. Véres lófej, hidegvérű gyilkosság, kíméletlen mészárlás. És persze szállóigévé vált mondatok: „Csak azt ne mondd, hogy ártatlan vagy”. „Bosszút emlegetsz. A bosszú visszaadja a fiadat, vagy az enyémet?”

„Tettem egy ajánlatot, amit nem lehet visszautasítani”.

Csupán néhány felejthetetlen pillanat Francis Ford Coppola hőskölteményének 178 perces első részéből, amely a manhattani születésű, a dél-olaszországi Campaniából származó ősökkel rendelkező Mario Puzo regénye nyomán született.

Puzo indította el az amerikai filmiparban azt a tendenciát, hogy a korábbiakkal ellentétben ne angolszászok készítsenek filmeket a Cosa Nostráról, hanem olasz származású rendezők, akik – túl azon, hogy esetleg könnyebben kapcsolatba kerülhettek a „családokkal”, vagy hiteles forrásokkal – ismerték és értették az olasz néplelket, amelyet a bevándorlók Amerikába is magukkal vittek és megőriztek. Így vált a téma mesterévé Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, Brian de Palma, és olyan színészekhez nőttek hozzá a maffiózó szerepek, mint Robert de Niro, Al Pacino, Joe Pesci, Chazz Palminteri vagy Joe Mantegna.

Puzo (1920-1999) pályája elején olcsó regényújságoknak szállított történeteket, de az 1965-ben megjelenő Szerencsés zarándok (Fortunate Pilgrim) című regénye már egy olasz bevándorló család történetét vitte végig a 20-as évektől a II. világháborúig. Miközben a ponyvafüzeteknek írt, számos pletykát hallott a maffiáról, és ez adta az ötletet, hogy komoly kutatásokba kezdjen a Cosa Nostra keleti parti szárnyáról.

1969-ben jelent meg A keresztapa című regény, amelynek fekete-fehér borítója S. Neil Fujita alkotása, a képen „rejtélyes szálakat” mozgató kéz ugyanúgy fogalommá vált, mint Don Vito Corleone, az ambiciózus szicíliai bevándorló alakja (eredeti nevén Vito Andolini, Corleone a szülőfaluja neve, amit az amerikai bevándorlási hivatal tisztviselője tévedésből vezetékneveként ír be), aki egy vérbosszú elől elmenekülve érkezik a 20. század elején a Lower East Side-ra, ahol aztán az évek során nagy hatalmú bűnszövetkezetet épít ki. Kikezdhetetlen tekintélyű főnök lesz: nemcsak félelmet, tiszteletet is ébreszt, mert Don Vito szigorú becsületkódexet állított fel magának, amiből nem enged. A hűségen, a „kölcsönös szívességeken” alapul a paternalista rendszer, azaz a család, ahol az adott szó szentsége mindennél fontosabb. Csak ez biztosíthatja a „törvénytelen” üzelmek zavartalanságát („védelem”, szerencsejáték, bírák, politikusok, szakszervezetek kézben tartása, zsarolás).

Az öreg Corleonét forrófejű fia, Santino (Sonny) meggyilkolása után megpróbálja megállítani a családok közötti háborút, békülni és összebékíteni őket. Ő valóban az a személyiség, aki bárkinek „tehet egy olyan ajánlatot, amit nem lehet visszautasítani”. Ez az a mondat, amelyet ma már minden idők egyik leghíresebb filmes idézeteként emlegetnek, eredetileg Honoré de Balzac Goriot apó című regényében hangzik el…

A hagyományokhoz való ragaszkodást is jelzi, hogy az olyan családi események, mint az esküvő, a keresztelő és a temetés hangsúlyos szerepet kapnak A keresztapa cselekményében, a szereplők egymáshoz való viszonyában.

Ugyancsak a tradíció tiszteletének mondható, hogy „ebédnél nem beszélnek üzletről” (az „üzlet” szó persze a lehető legtágabb értelemben értendő), hogy megvédik a nőket, ha becsületükön foltot ejtenek, vagy bántalmazzák őket, de a férfiak dolgában a nőknek „hallgass” a nevük.

Don Vito fia, Michael, háborús hős, akit apja távol akar tartani az „üzlettől”, de a sorsa elől nem menekülhet: egy bosszú után ősei földjére menekül, ahol megnősül, ám felesége áldozatul esik egy neki szánt pokolgépnek. Majd Sonny halála miatt hazatérve kénytelen a bátyja helyére lépni. Gyorsan beletanul a szerepbe, de őt már nem kötik apja „régimódi” elvei, így rövid úton leszámol a legfőbb ellenségekkel és az árulókkal, az életben maradottaknak pedig nincs más választásuk, mint elé járulni a hagyományos kézcsókra…

A „Keresztapa” kifejezés a legfőbb maffia-főnökök jelzőjeként is Puzo regénye után került át a köztudatba, de ezt sem ő használta először, hanem Joe Valachi, aki 1963-ban első ízben tárta fel az amerikai szenátus vizsgálóbizottsága előtt a Cosa Nostra belső működését. E névvel Valachi az akkor a „főnökök főnökének” tartott Don Vito Genovesét illette, és ő maga is a New York-i „Öt Család” legrégebbijének, a Genovese-klánnak volt a tagja.

Nem véletlen az sem, hogy Puzo éppen Corleonét teszi meg főhőse szülőhelyének. Innen származott a szesztilalom idején működő több klán főnöke, mint például Jack Dragna (1891-1956) akit a „Los Angeles-i Al Caponeként” emlegettek, vagy Giuseppe Morello (1867-1930), a Genovese-klán „atyja”. Mi több, a Michael Corleonét alakító Al Pacino nagyszülei is Corleonéból származtak el…

Irodalmárok és szociológusok szerint A keresztapa fordulópont volt az amerikai kulturális tudatban, az etnikai büszkeség megítélésében. Innentől kezdve nem csupán az olasz-amerikaiak látták másképpen magukat, hanem a legkülönbözőbb hátterű amerikaiak is felfedezték saját egyéni és nemzeti identitásukat. Puzo ugyanakkor alapos tanulmányozás alá vette az „amerikai álom” tündöklését és bukását, melynek során arra a következtetésre jutott, hogy „a maffia és a „törvényes” hatalom ugyanannak az éremnek két oldala: mindkettő korrupt, mindkettő csak szelektív módon mond igazat, és mindkettő végső soron azt csinál, amit akar.”

A regénynél még nagyobb szenzáció lett az 1972-ben bemutatott filmváltozat, amelyet 1974-ben a második, majd 1989-ben a harmadik rész követett. Mario Puzo mindegyikben közreműködött forgatókönyvíróként, miközben a rendezést a Paramount egy korábban B-kategóriás filmeket készítő, bár forgatókönyveivel már magasan jegyzett 32 éves fiatalemberre, Francis Ford Coppolára bízta.

Ahogy ez számos híres filmnél előfordult, nem Coppola volt az első számú választás, hanem Sergio Leone, a „spagetti-western” atyja. Robert Evans, a Paramount igazgatója azonban mindenképpen olasz-amerikai rendezőt szeretett volna. Coppola először habozott, attól tartott, hogy a film a maffiát fogja dicsőíteni, és féltette ettől a kétes hírnévtől ősei szülőföldjét (Coppola maga Detroitban született, szülei a dél-olasz Basilicata tartományból érkeztek Amerikába), Evans azonban végül meggyőzte őt..

Ennél is nehezebb volt a főszereplő kiválasztása: a jelöltek között volt Edward G. Robinson, Orson Welles, Ernst Borgnine, és tekintélyes pátriárkákat többször is alakító Anthony Quinn. A fiatal rendező azonban közölte: Laurence Olivier vagy Marlon Brando. A Paramount-főnök először hallani sem akart a „rémséges hírű” Brandóról, de végül Coppola megígérte, hogy a színészóriás beéri a szokottnál alacsonyabb gázsival, hajlandó próbafelvételt csinálni, és szeszélyeivel nem fogja nehezíteni a produkció elkészültét. A többi már filmtörténet: Brando bulldogszerű arcával, rekedt torokhangjával, méltóságteljes gesztusaival, a megöregedett, esendővé vált családfő portréjával a mozi egyik legnagyobb karakterét alkotta meg.

Magát a figurát több nevezetes maffiafőnök alakjából gyúrták össze. Don Vito nemcsak nevében, hanem történetében is Vito Genovesét idézte, bár Puzo bevallotta, hogy a Keresztapa jelleméhez sokat merített saját édesanyja természetéből. Igazi dél-olasz paradoxon: az apa a családfő, az abszolút tekintély, a családot mégis az anya, a „mamma” tartja össze és óvja meg a bajoktól. A keresztapa hangját Frank Costello ihlette: a Genovese-klán egyik vezéralakja, akit ügyeit „az alvilág miniszterelnökeként” emlegettek. Costello befolyására jellemző, hogy összebarátkozott J. Edgar Hooverrel, és mintegy viszonzásul „holtbiztos lóverseny-tippeket” szállított az FBI-főnöknek…

De más szereplőknek is megvoltak a maguk valóságos megfelelői: Johnny Fontanéban mindenki Frank Sinatrára ismert. Az énekes-színészt ez annyira feldühítette, hogy még a forgatás idején egy New York-i étteremben szó szerint rátámadt az íróra.

Sinatrát azzal gyanúsították, hogy személyes kapcsolatban áll olyan maffiafőnökökkel, mint Carlo Gambino és Sam Giancana. Ez utóbbival való kapcsolatát még az 1940-es évekből eredeztették, amikor állítólag Giancana vásárolta ki Sinatrát a Tommy Dorsey zenekarával kötött szerződéséből. John F. Kennedy 1960-as elnökké választása kapcsán felmerült az a gyanú is, hogy a JFK minimális győzelmét azoknak a szavazatoknak köszönhette, amelyet Giancana „szerzett neki” Illinois államban, éppen Sinatra és az énekes által szerzett „szeretők” közvetítésével. Ami viszont Sinatrát illeti, hiába figyelte őt az FBI már a 40-es évektől egészen az 1998-ban bekövetkezett haláláig, soha nem esett bántódása.

Fontane figurájának további pikantériája, hogy egy másik népszerű énekes, Al Martino elevenítette meg, akinek az 50-es évek idején alvilági kapcsolatai miatt egy időre el is kellett hagynia az Egyesült Államokat. A filmszerepet pedig úgy kapta meg, hogy Russell Bufalino, a legnagyobb pennsylvaniai klán főnöke gyakorolt nyomást a producerekre védence érdekében.

A Sonny-t játszó James Caan jó ismerőse volt a Genovese-klán egyik tagjának, Carmine Persicónak, akinek a gesztusait beleépítette a szerepébe. A Luca Brasit játszó kétméteres egykori pankrátor, Lenny Montana maffiózók testőre volt, mielőtt a színészetre adta volna a fejét. A Michaelt „oktató” Peter Clemenzát megszemélyesítő Richard Castellano is otthonról hozta tapasztalatait nagybátyja Paul Castellano révén, aki a Gambino-klánt vezette 1985-ös meggyilkolásáig.

A keresztapa filmre vitelének más nehézségei is voltak – például az olasz-amerikai maffia-családok ellenállása, amelynek élén Joe Colombo állt. Colombo 1970 áprilisában hozta létre az Olasz-Amerikai Polgárjogi Ligát (Italian-American Civil Rights League), miután fiát egy zsarolási ügy miatt letartóztatta az FBI. Colombo ezt a hatóságok általi zaklatásnak, az olasz közösséggel szembeni előítéleteknek minősítette, és ezek ellen alapította meg a Ligát. Amikor a Paramount elkezdte 1971-ben A keresztapa forgatását, Colombóék kampányt kezdtek az „olaszellenes” film ellen. Evans önéletrajzában azt is állítja, hogy a nagyfőnök felhívta őt és megfenyegette családjával együtt. Ugyancsak fenyegető és tiltakozó levelek özönlöttek más olasz-amerikaiaktól, köztük politikusoktól is. Végül azonban Albert S. Ruddy producer találkozott Colombóval és megegyeztek, hogy nem használják a filmben a „maffia” és a Cosa Nostra kifejezést, továbbá Ligának joga van a forgatókönyv elolvasására és változtatások követelésére. Amikor Charlie Bluhdorn, a Paramount tulajdonosa olvasta a The New York Times-ban a megállapodás hírét, azonnali hatállyal kirúgta Ruddyt és leállította a produkciót. Evans azonban meg tudta győzni gazdáját, hogy ezzel a megállapodással mindenki jól jár. „Egy szívesség neked, egy szívesség nekem” – ahogy a filmben is elhangzik. A munka folytatódott, Ruddy visszakapta állását, a forgatáson pedig egyre-másra megjelentek a „tiszteletre méltó urak”…

A keresztapa ráirányította a figyelmet magára Corleonéra is, annak ellenére, hogy a szicíliai jeleneteket a Taormina közelében fekvő Forza d’Agróban és Savocában forgatták. A média mégis ez Corleonának csinált kéretlen reklámot, erősítve a kisváros „maffiózó-bölcső” hírnevét. Ez idővel olyan kényelmetlenné vált a helyiek számára, hogy az utóbbi években különböző „ellenkampányokkal” és a település nevét viselő borokkal, sörökkel, sajtokkal próbálják tisztára mosni szülőhelyük nevét.

A film óriási kasszasiker lett, és ebben fontos szerep jutott Gordon Willis operatőr fényeinek és árnyékainak, valamint Nino Rota egyszerre baljós és romantikus hangulatú zenéjének.

A kritikusok is lelkesedtek érte. „A keresztapa félresöpri a hagyományos gengszterfilm csillogását, és azt adja, ami marad belőle: a törzsi lojalitást, a halálos kis brooklyni szomszédvár-perpatvarokat és a minden összecsapást meghatározó bosszút” – vélekedett az egyik legtekintélyesebb filmesztéta, Roger Ebert. De maguk a maffiózók is szerették: Salvatore Gravano, a Gambino-család egyik „alvezére” így nyilatkozott a bemutató után: „Teljesen megdöbbenten jöttem ki a moziból. Lehet, hogy fikció, de számunkra ez a valóságos élet”. A Patriarca-klánhoz közel álló Anthony Fiato Brando 2004-ben bekövetkezett halálakor elárulta a sajtónak, hogy a film után a banda több tagja is elkezdte utánozni Don Vito beszédstílusát és szókincsét…

A keresztapa 1973-ban elnyerte a legjobb film, a legjobb férfi főszereplő és a legjobb forgatókönyv Oscar-díját. Ez utóbbit Puzo és Coppola közösen vehették át. A legjobb férfi alakításért díjazott Brando nem tagadta meg önmagát: a díjosztóra Sacheen Littlefeather indián emberi jogi harcos lányt küldte maga helyett, aki előbb egy kézmozdulattal visszautasította a szobrot, majd politikai nyilatkozatot tett az amerikai őslakosok jogaiért, a washingtoni kormánnyal kötött szerződések tiszteletben tartásáért. Ugyancsak bojkottálta az ünnepséget Al Pacino, aki azért duzzogott, mert csak a „legjobb mellékszereplő” kategóriájában jelölték. Két évvel később a Keresztapa II-ért már a főszereplők között versenyzett, akkor viszont a ma már szinte elfelejtett Art Carney vitte el az orra elől a díjat A macskás öregúrral…

Magyarországon annak idején csak 10 év késéssel, 1982. márciusában mutatták be A keresztapát. Nem túlzás azt állítani, hogy még a jegyüzérek is sorban álltak a mozipénztárnál, majd éveken át az egyik legnagyobb „fekete” üzletnek számított a film „kalóz” VHS-kazettáinak terjesztése. A legális kiadásra ugyanis egészen 1990-ig várni kellett…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Ilyen durva baki még nem volt hazai koncerten – Ütős electrocore-élmény lehetett volna, durva csalódásba fordult az Electric Callboy koncertje
Azon szerencsések, vagy szerencsétlenek közé tartozom, akik harmadjára láthatták élőben Budapesten egyik kedvenc zenekarukat, az Electric Callboy-t. A német szupersztár zenekar tarol a Spotify-on, a YouTube-on, a közbeszédben – de valahogy ez élőben nem sikerül. Magyarországon pedig harmadjára is kudarcot vallott a project.
Kocsák Krisztián - szmo.hu
2025. november 25.



Először 2022-ben voltam Electric Callboy koncerten, akkor még a Petőfi-híd melletti Barba Negra Trackben, ahol ugyan a hangulat tökéletes volt, az idő azonban ellenünk dolgozott. Szakadt az eső, fáztunk, csúsztunk a sárban, de kitartottunk, még úgy is, hogy a zenekar kettő helyett csak egy frontemberrel érkezett, mivel a koronavírus elérte a csapat „ordítós” énekesét. Lement a buli, enyhe hiányérzet, de korrekt volt.

Egy évvel később a csepeli Barba Negrában ismét a német electrocore zenekar elé vetettem magam, de a buli élvezhetetlen volt, mivel akárcsak megannyi koncert a kinti Barbában, ez is úgy szólt, mintha egy liftben hallgattam volna a performanszt. Éppen ezért nagyon vártam, hogy rendes körülmények között, egy arénában is szem- és fültanúja lehessek egy koncertjüknek. Ez a nap eljött, azonban olyan csalódást okozott, mint korábban semmi.

Csalódás a köbön

Az MVM Dome adott otthont a bulinak, de hiába mentek el az állójegyek, ülőhelyből maradt bőven, sőt, a felső szektorokat le is zárták. Így sem telt meg a koncertterem, de éppen elegen gyűltünk össze ahhoz, hogy egy tökéletes estét varázsoljunk az Üllői út szórakoztatóipari arénájába. De nem sikerült. Nagyon nem.

Két énekes van, de nem szól az egyik mikrofon. Ez egy falunapon, vagy egy klubkoncert első dalánál előfordul, de persze ezt összeszorult gyomorral és kellően megemelkedett vérnyomással azonnal orvosolják a helyi technikusok. Most azonban tanúi lehettünk annak, hogy egy egész koncerten keresztül nem szól az egyik frontember mikrofonja, sőt, nagyjából három másodpercre az egész zenekar elnémult az egyik dal kellős közepén. Ez egy külföldi csúcsprodukciónál, többtízezres jegyáraknál, többtízezres nézőszámnál baromi ciki.

Az pedig, hogy a kicsit több mint másfél órás koncert alatt semmit sem változott a helyzet, kifejezetten felháborító.

Annak tudatában pláne, hogy milyen lehetett volna a buli.

A zenekar fénykorát éli, jobbnál jobb dalokkal rukkolnak elő, érződik rajtuk, hogy megtalálták a „hangjukat”. Egy átlagos metálzenekarból korunk egyik, ha nem a legjobb electrocore zenekarává nőtték ki magukat. A színpadi jelenlétük több mint kiváló, érezhető a német precizitás, minden percre pontosan ki van találva, így nyújtják a maximális élvezetet a közönség számára. Természetesen a pirotechnikán sem spóroltak, tűz, füst, konfetti, mindent ellőttek, amit kell – ám az igazán nagy durranás elmaradt.

Ezek nem örömkönnyek

A zenekar az összes slágerét eljátszotta a magyar közönségnek, de sajnos alkalmanként csak találgatni lehetett a hangnemet, a főének dallamai nélkül egy masszív zúzdát és egy értelmezhetetlen kását hallottunk. Ez szerencsére nem szegte kedvét a nagyérdeműnek, kitartóan tapsoltunk és ordítottunk a dalok között, de érezhető volt a csalódottság. A koncert kiemelkedő pillanatai közé tartozott egy semmiből berobbanó Dj szett, valamint a viszonylag új dobos, Frank Zummo szólója. Érdekesség, hogy Zummo korábban a Sum41 dobosa volt, az Electric Callboy pedig feldolgozta a Still Waiting című klasszikust, amit minden idei koncerten eljátszanak.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy vegyes közönségnek játszott a zenekar. Aki eljött a koncertre, tudta, mire vállalkozik. Kőkemény breakdown-ok, masszív screamelés, valamint nyugtató jelleggel dallamos refrének. Ebből azonban most pont a dallamos részek maradtak ki.

A zenekari tagok minden koncerten magukra öltik a videóklipekben használt jelmezeket, ez persze most sem maradhatott el, sőt, a közönségből többen is bundesliga-séróval, susogós melegítőben virítottak, ünnepelvén a Hypa Hypa, vagy a Pump It című slágereket, a legnagyobb ovációt azonban a gombahajú, fehér szettes We Got The Moves kapta, amely a koncert záródalaként szolgált.

Röviden összefoglalva, a látvány fantasztikus, a zenekar csodálatos, az ötlet kiemelkedő, a hangosítás kritikán aluli. És ez sajnos elég ahhoz, hogy megöljön egy olyan bulit, amit mindannyian át szeretnénk élni, legalább egyszer.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Az X-Faktorban is reagáltak a Megasztár heti balhéjára, Curtis több beszólást is kapott – megnéztük az X-Faktor 3. élő showját
Most sem az esett ki, aki a legrosszabb volt, viszont megvan az év női hangja, Majka pedig továbbra is verhetetlen mentornak bizonyul.


Az X-Faktor 3. élő show-ja Gáspár Laci produkciójával indult, sőt, egyenesen dal premierrel: „Minden jó, minden szép”. Kicsit drukkoltam, hogy értékeljék a mentorok, de persze erre nem került sor.

Szerintem rossz volt a dalválasztás, és nem építkezett eléggé az előadásmód, de örülök, hogy Laci megmozdult.

Én még emlékszem olyan X-Faktor évadra is, ahol Miller Dávid énekelt az élő show-k elején, szerencsére abból sem lett hagyomány, reméljük, ebből sem lesz az.

A rendhagyó kezdetet rendhagyó folytatás követte. Dávid egyedül lépett a stúdióba, és előadta, hogy fogalma sincs, hol van Pápai Joci, amit persze senki nem hitt el neki.

Joci úgy döntött, a plafonról belógatva érkezik, a Mission Impossibble zenéjére. De ezzel még nem volt vége a mókának. Ugyanis hiába konferálták be a mentorokat, egyedül Tóth Andi érkezett meg. Aztán egyesével szállingózni kezdtek a többiek.

Mindenki mindenféle viccesnek szánt kifogással állt elő, hogy miért késett. Az egész csak egy nagy piszkálódás volt, utalva a Megasztár és Curtis „botrányára”.

Ezen a héten a TV2 kreatívjai azt találták ki, hogy eljátsszák, Curtis – akinek kiesett az utolsó versenyzője is – ki akar szállni a műsorból, az sem érdekli, ha kötbért kell fizetnie.

Aztán persze az utolsó pillanatban nagy kegyesen megérkezett a Megasztár stúdiójába, elnézést kért, és minden ment tovább a maga útján.

Majka a kis közös produkció végén le is vonta a tanulságot:

„Teljesen értelmetlen úgy csinálni valahol, hogy nem jössz el, ha valójában el akarsz jönni”.

Most, hogy ez is megvolt, szeretném felhívni rá a figyelmet, hogyan változik a világ. Dávid a TV-nézők mellett most már az RTL+ prémium nézőit is köszöntötte. Ez a jövő, lehet, néhány év, és tévénézők már nem is lesznek.

Ezen az estén hat versenyző lépett színpadra, és minden úgy zajlott, ahogy az utóbbi évadokban megszokhattuk. Mindenki két dallal készült. Az első körben ezúttal elmaradtak a székek, vagyis a mentorok nem menthettek meg senkit. Utána a nézői szavazatok alapján egy versenyző kiesett, vagyis ő már nem is énekelhette el a második dalát. A második körnek értelemszerűen öten vágtak neki, itt már bekerült két szék is, és a végén ismét kiesett egy versenyző. A jövő heti elődöntőbe négyen kerültek be. Már csak két hét, és megtudjuk, ki az ide X-Faktor győztese!

Elsőként Majka rapper tinijei, a Tonix Honix lépett színpadra. Majka legfőbb tanácsa az volt, hogy most már muszáj mozogniuk, show-t csinálni.

Valkusz Milán szerint a srácok "megérkeztek az élő show-ba". Dicsérte az energiát, de kicsit kaotikus volt a dal, sok volt benne a pörgetés, és sokszor nem értette a szöveget. Andi is az érthetőséget hiányolta, szerinte a kevesebb néha több. Laci viszont azt kapta, amit várt, külön megdicsérte, hogy pihenő nélkül tolták végig a rendkívül pörgős, energikus számot a fiúk.

Istenes Márkóról megtudhattuk a kisfilmjéből, hogy traktorozik, a következő pillanatban pedig felszántotta a színpadot. Szerencsére nem traktorral. Tóth Andi énekese magasra tette a lécet. Elvis Presley dalait nem gyakran hallhatjuk a tehetségkutatókban, talán nem véletlenül, hiszen a pop történelem egyik legnagyobb ikonjáról beszélünk, akit lehet szeretni vagy nem szeretni, de a "királynak" olyan hangja és energiája volt, aminek a mai napig kevesen érnek a nyomába.

A Trouble egy beolvasós dal a King Creole című filmből. Súlyosságát így utólag némileg rontja, hogy a filmben Elvis annak a Walter Matthau-nak olvas be, akit a vígjátékai után nehéz komoly fenyegetésnek tekinteni.

Márkó nem hozott szégyent a rock n' roll királyára.

Nekem kicsit Elvis utánzásnak tűnt a produkció, főleg a mozgás, de ilyen fiatalon így lehozni ezt mindenképpen nagy fegyvertény.

Laci elmondta, hogy minden látszat ellenére ez a műfaj nagyon nehéz, ő akkor tanulta ezt meg, amikor a Fáraó szerepét játszotta a Madách Színházban a József és a színes, szélesvásznú álomkabátban.

Andi azt emelte ki, hogy amit a színpadon láthattunk, azt Márkó nem tanulta, ez ő maga.

A mai este számomra a félresikerült feldolgozások jegyében telt. Varga Imi Szekeres Adrien slágerrel érkezett, és szerintem kicsit laposra sikerült. Utóbb kiderült, hogy Imi torokfájással küzd, valószínűleg ez okozta a hiányérzetet. Félre értés ne essék, nem volt rossz produkció, csak Imitől láttam már ennél erősebbet. Ez most "egynek elment".

Andi egyedül azt említett negatívumként, hogy Imi egyszer bakizott, és ez kizökkentette egy pillanatra. "Ne lássam rajtad" jött a tanács. Bevallom, én visszanézve sem tudtam elkapni azt a pillanatot, amire az énekesnő utalt.

Minden estre az biztos, hogy Imi nagyszerű énekes, aki Caramel vagy Kökény Attila nyomdokaiba léphet.

Majka ezen az estén kicsit nehezen viselte a kritikákat, nehezményezte, hogy az amúgy szerinte tökéletes produkcióból Andi kiemelte ezt az apró bakit.

„Játszottál egy futballmérkőzést, rúgtál 12 gólt, és a 3. percben megbotlottál, és most arról beszél az Andi”.

Nazira következett, de mielőtt Gáspár Laci felkonferálta volna, még kiszólt ByeAlexnek, aki a Facebookon az adás közben "entellektüel szecessziós tájképfestőnek" titulálta Laci öltözékét. Laci válaszában elmondta, hogy valóban tájképeket festeget szabadidejében, és Alex tanulhatna tőle stílust.

„Milán, nem úgy nézek ki, mint egy francia-cigány festőművész?” – fordult Laci megerősítésért mentortársához.

„Cigasso” – felelte Milán, amin mindenki jót kacagott.

Nazira Pápai Joci Özönvíz című dalát énekelte. Ez a produkció sokkal jobban tetszett, mint a múlt heti Nótár Mary sláger, és ezzel nem voltam egyedül.

Majka, nyilván Jocinak szánt bökdösésként megjegyezte, hogy ez a dal "túl egyszerű" volt. Peti azt is elmondta, hogy bizony Nazira is komoly beteg, erősen begyógyszerezve tudott csak színpadra lépni. Laci megköszönte neki, hogy ezt elmondta.

Tóth Andi a múlt héten azt mondta Nazirának, ő várna tőle ismét egy olyan pillanatot, amilyet a válogatón okozott, és ez most olyan volt. Milán szerint Nazira zseniális, egyáltalán nem vette észre rajta, hogy beteg.

Pápai Joci természetesen elmondta, milyen megtisztelő, hogy Laci versenyzője az ő dalát választotta, még soha nem hallotta ilyen jól elénekelve.

Gáspár Lacinak sikerült még kipréselnie magából egy nagyon furcsa gondolatmenetet arról, hogy ez a dal azért nehéz, mert férfihangra lett írva, kell hozzá „az őserő, és ez egy nőnek nehéz”.

Whitney Houston és Cserháti Zsuzsa odafent a mennyekben most felhúzta a szemöldökét.

Tóth Andi rappere Belano viszonylag minimalista beattel operált, és nem volt rossz, de szerintem a refrén nem ért össze a verzék hangulatával. Inkább rádiózene ez nekem, amit elhallgatok a kocsiban, de koncerten unnám.

Az est legnagyobb csalódását Farkas Ancsi okozta nekem. Az is hozzá tartozik, hogy Dés László és Bereményi Géza szerzeménye, a Nagy utazás személyes okokból az egyik legfontosabb dal számomra. Ettől persze lehet belőle feldolgozást készíteni, és nem csak Presser Gábor előadásában szól jól, hiszen Malek Andrea is remekül énekelte.

De ez a változat nagyon nem sikerült jól. Gáspár Laci teljesen szívemből szólt, amikor hangot adott csalódottságának.

Az talán nem a legszerencsésebb megfogalmazás a részéről, hogy Ancsi „ízléstelenül” énekelt– Majka jogosan háborodott fel a kemény fogalmazáson –, de az biztos, hogy az egész nagyon nem volt a helyén.

Ezzel végéhez ért az első kör, eljött az idő, hogy valaki kiessen. Az ilyenkor szokásos időhúzás végén kiderült, hogy Nazira kapta a legkevesebb szavazatot. Kár érte, nagyszerű ügynök volt. Én biztos nem őt küldtem volna haza, Ancsi rosszabbul teljesített, és tudom, boomer vagyok, de azért egy jó énekesnő számomra mindig is érdekesebb lesz, mint bármelyik rapper.

Ezzel két dolog eldőlt: Milán után Laci is versenyző nélkül maradt, és Farkas Ancsi lett 2025 legjobb női hangja. Ha figyelembe vesszük, hogy olyan kollégákat ütött ki a nyeregből, mint Patai Anna vagy Mohácsi Anett, igazán büszke lehet magára.

A második forduló Varga Imivel indult és az RGO-val. A Szeretlek is meg nem is nem az a dal, amiben nagyot lehetne énekelni, talán a "kedélyes" a legjobb szó arra, amit láttunk. Koncerten egynek elmenne a repertoárba, de nem igazán versenydal. A mentorokat persze meggyőzte, meg hát nem is mernék lehúzni Szikora Robi slágerét, úgyhogy négy igennel Varga Imi leülhetett.

Istenes Márkó második produkciója a Kaleo No Goodja volt.

Én most először éreztem igazán azt, hogy mégiscsak van „Márkó stílus”, nem egy Kaleo utánzást hallottunk, hanem autentikus saját változatot.

Laci és Majka is úgy érezte, hogy Márkó folyamatosan ugyanazt csinálja, és ez kicsit egyhangú. Nem feltétlenül értek egyet velük, minden esetre Laci kivételével mindenki igennel szavazott, ezért leülhetett.

Belano következő produkciójában Majka a prozódiai hiányosságokat emelte ki, viszont pozitívumként beszélt arról, hogy a produkció őszinte, belülről jövő volt. Milánt és Lacit meggyőzte. Egyedül Majka szavazott nemmel, így leülhetett. Ami meglepő volt, hogy Varga Imi állt fel, pedig a korábbi fordulókban azt szoktuk meg, hogyha ő leült, úgy maradt.

Farkas Ancsi ismét egy feldolgozással készült. Ezúttal a U2 One-ja került terítékre sajátos feldolgozással. Mondjuk látvány terén ezúttal nem erőltették meg magukat az X-faktorosok, a kettétört szív egy iskolai Ki mi tud?-on még jó is lenne, de itt egy kicsit fapados elgondolás.

Gáspár Laci ezúttal elégedett volt a hallottattakkal, egyedül azt kifogásolta, hogy végig egy hangtartományban maradt a dal. De Majka szerint azt egyszerűen nem tudta volna kiénekelni Ancsa.

Ami valljuk be, nem túl hízelgő az év női hangjára nézve.

Tóth Andi épp ezért vontatottnak is találta az előadást. Milán pedig bevallotta, ez az egyetlen U2 dal, ami tetszik neki, ami kicsit megnehezíti a továbbiakban a viszonyomat vele, de ez legyen az én bajom.

Andi nemmel szavazott, de a másik három mentor leültette Ancsit. Ezúttal Márkó állt fel.

A Tonix Honix kezdte az estet és ők is zárták. Andinak sokkal jobban tetszett ez a daluk, mint az első, Milán felrótta, hogy nem értette a szöveget. Laci viszont kijelentette, ő már az elején tudta, hogy a srácoknak a döntőben van a helye. Mind a négy mentor igennel szavazott, ezért leülhettek. Ancsi adta át a helyét.

Ezzel eldőlt, hogy Belano és Majka rapperei biztos ott lesznek az elődöntőben. Istenes Márkó, Varga Imi és Farkas Ancsi között dőlt el, ki esik ki.

A ma esti teljesítmények alapján Ancsi volt hármuk közül a leggyengébb. Az pedig, hogy Iminek kellett hamarabb felállnia a székekről, azt sugallta, hogy Márkóra többen szavaztak ezen az estén.

Persze sokszor hangsúlyozzák Miller Dávidék, hogy általában minimális szavazat dönt a versenyzők között, és ez most is így lehetett. Végül Farkas Ancsi nevét mondták ki először, mint továbbjutót, utána pedig Varga Imi örülhetett. Így hát Tóth Andi versenyzője, Istenes Márkó búcsúzott.

Ez azt is jelenti, hogy a mentorok közül Majkának egyedül megvan még mind a három versenyzője. Talán csak szerencse, de az is lehet, hogy az ózdi rapper mégiscsak tud valamit.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Berobbant Az olajügynök 2. évada – de tényleg hozza azt, amit vártunk tőle?
A sorozat új évadának nyitánya pontosan azt nyújtja, amit elvártunk egy ilyen remek első évad után. Billy Bob Thorton és Demi Moore is visszatér! Ez pedig még csak a kezdet!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. november 24.



Az olajügynök új szezonja kielégíti a rajongók elvárásait: egy feszes, lendületes, mégis elegánsan lassan pulzáló western-drámasorozat, amely tovább építi Taylor Sheridan sajátos világát. Már az első rész hangulatából is süt az a lelkesedés, amellyel Sharidanék nekiálltak a folytatásnak.

Ez az alkotó csapat ismét bebizonyítja, hogy kivételes érzékük van a klasszikus történetmeséléshez.

Az amerikai vidék mítoszát modern, mégis hagyományos köntösbe csomagolják. Ezt már a Yellowstone és annak előzménysorozatai esetében is bizonyították. Az Olajügynök második szezonja nemcsak folytatja az első évadban lerakott alapokat, hanem tovább is mélyíti azt a morálisan ingoványos, emberi sorsokkal teli világot, ahol a hatalom, a pénz és a becsület állandó ütközőpontjai formálják a karaktereket. De a legfontosabb, amit senki se felejtsen el: Texasban az olaj az úr!

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző felvonás sorsdöntő eseményei abbamaradtak. Apró spoiler azoknak, akik nem látták az előző évadzárót! Monty Miller (Jon Hamm) halála nem pusztán egy drámai lezárás volt, hanem egy új korszak nyitánya is.

Monty, a milliomos olajmágnás távozásával hirtelen megváltozik a hatalmi struktúra, és az első jelenettől fogva érzékelni ennek a hatásait.

A középpontban ismét Tommy áll, akit Billy Bob Thornton olyan természetességgel és könnyed profizmussal alakít, hogy szinte már érezzük a cigi füstöt a képernyőn. Thornton egyszerre hoz fáradt bölcsességet, valamint cinikus, mégis szerethető életfelfogást. Ez a kettősség teszi a karaktert igazán izgalmassá ebben a szezonban is.

Monty özvegyének, Cami-nek (Demi Moore) hatalomátvétele erőteljesen felforgatja az olajbiznisz dinamikáját. Spoileres szakasz vége. Demi Moore kimondottan jól illeszkedik Sheridan világába: egyszerre elegáns és veszélyt sugárzó, egyszerre törékeny és céltudatos. Azzal, hogy ő lép a vállalat élére, egy teljesen új irány kerül a történetbe, amit a részvényesek elégedetlensége csak tovább fokoz.

A belső feszültségek és a vállalaton belüli törésvonalak rendkívül izgalmas teret adnak Tommy újabb vészhelyzeteinek.

Ismét elő kell kapnia azt a megátalkodott, de hatékony problémamegoldói attitűdöt, amelyet korábban megszerettünk.

A második évad szezonnyitójának egyik legnagyobb erőssége, ahogy a mellékszereplőket kezeli. Mindenki a saját célját próbálja megvalósítani ebben a kis „Sharidanverseben”. Bob Knowles, Colin Ferguson alakításában visszatér, és várhatóan hangsúlyosabb szerepet kap, mint korábban.

Ferguson mindig is kicsit a mellőzött, mégis sokoldalú karakterszínészek közé tartozott, és itt végre megvillanthatja azt a sűrített energiát, ami miatt sokan kedvelik.

Egyik kedvenc szereplőm volt anno az Euréka című sorozatban. Jelenléte tovább gazdagítja a szereplőgárdát, amely már eddig is erős volt, de a második évad még tudja fokozni.

Ha már Jon Hamm elköszönt a produkciótól, helyette érkezett egy újabb nemzeti kincs: Sam Elliott. Az ő érkezése egy igazi aduász lehet az Olajügynök történetében. T.L. figurája már az első rövid kis jelenetével felhívja magára a figyelmet.

Elliott ikonikus hangja és megjelenése nem csupán westernes romantikát teremt, hanem azt a fajta hiteles, régi iskolás szikárságot, ami egy Sheridan produkcióiban mindig jól működik.

A színész szinte már egy klasszikus archetipus őspéldánya: olyan figura, aki megtestesíti az amerikai határvidék kemény, mégis becsületes hagyományait. Andy Garcia már feltűnt az első évad szezonzárójában, meglátjuk mekkora szerepben tér vissza majd a folytatásban.

A sorozat képi világa továbbra is kifogástalan. A fényképezés egyszerre komor és festői, a lassú tempójú beállítások olyan atmoszférát teremtenek, amelybe az ember akarva-akaratlanul belesüpped. Sheridan és csapata mesterei annak, hogy a táj önmagában is meséljen.

Az olajfúró kutak gépies ritmusa, a poros utak és a kopár vidéki horizont egy egészen különös, megfoghatatlan romantikát árasztanak.

Ez a hangulat teszi az Olajügynök világát különlegessé: a látszólag száraz iparági háttérben ott vibrál az emberi szenvedély, a hatalomvágy és a törékeny morális tartás. A munkások azért küzdenek, hogy túléljenek egy újabb napot, miközben a főnökeik napi 20.000 dollárt keresnek az ő izzadságos munkájukkal. Mégis mindenki teszi a dolgát.

A zenei aláfestés továbbra is kiválóan működik. A megfontolt tempójú western-hangulatú dallamok, a modern country elemek és az időnként melankolikus hangulatfestések egységes tónust adnak a sorozatnak. A sorozat legnagyobb hibája valójában a legnagyobb erénye is: túl gyorsan ér véget. A feszes tempójú első epizód annyira élvezetes, hogy szinte frusztráló, amikor a rész véget ér, és egy egész hetet kell várni a folytatásra.

A Paramount által közölt nézettségi adatok szerint az évadnyitót háromszor annyian látták, mint az előző szezonét.

Azt hiszem ehhez nincs mit hozzáfűzni, ez igencsak beszédes statisztika. Így kell sorozatot készíteni, ahogy Sharidanék csinálják. Januárban írtam az előző évadzárólól és már itt van a második kezdése. A Netflixen meg várunk egy Stranger Thingsre és egy One Piecere három éveket. Persze érthető, itt nincs annyi CGI, de akkor is, a munkamorál egészen más.

A második évadnyitánya tehát nem csupán méltó folytatása az elsőnek, hanem bizonyos értelemben még túl is szárnyalja azt. A színészi játék, a történetvezetés, a képi megoldások és az atmoszféra egységesen erős.

Ennyi ember nem tévedhet. Sheridan ismét olyan világot teremtett, amelyben a dráma és a könnyedebb, feel-good elemek egymást erősítik.

Tényleg öröm nézni, tele stílussal, energiával és emberi történetekkel, én már nagyon várom a folytatást! Aki kekeckedni akar persze felróhatja a néha idegesítő mellékszereplőket (khm, Ali Larter Angie-je...), vagy buta sztereotípiákat, esetleg a szexista beszólásokat, de mit is várunk Texasban? Aki nem kezdte még el a sorozatot, az sürgősen pótolja be az első évadot, ritkán készül ilyen kiegyensúlyozott, mégis lendületes modern western-dráma.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Vicces lenne, ha egyszer ránk törnék a backstage ajtót, miközben épp jengázunk” – Csaknekedkislány-interjú
Eddigi legösszetettebb lemezét adta ki a zenekar, ennek apropóján razziázásról, a koncerteken hallható mocskos fideszezésről, valamint a baloldali politika jövőjéről is kérdeztük őket.


A napokban jelent meg a Csaknekedkislány Most című albuma, amely az idő témáját járja körül, közben pedig minden eddiginél direktebb politikai-közéleti utalásokat is tartalmaz. A zenekar szövegíró frontemberével, a Szikra Mozgalomban is aktív Csepella Olivérrel, valamint Francuz Ádám dobossal arról beszélgettünk, még mindig tipikus „alter bölcsészek” alkotják-e a közönségüket, miért gondolják, hogy skandálás helyett inkább cselekedni kellene, és számítanak-e a drogügyi kormánybiztos figyelmére a Stábkokó című szám miatt.

– Éppen tíz éve jelent meg az első lemezetek. Ha összevetjük az akkori és a mostani hozzáállásotokat a zenéléshez, illetve a dalszerzéshez, mit kapunk?

Csepella Olivér: Zeneileg biztosan más, mert nagyon sokat tanultunk. A hangzásban sem csináltuk kétszer ugyanazt, nem vettünk fel kétszer ugyanúgy valamit. Tíz évnyi zenei és technológiai kísérletezés után szerintem sokkal közelebb vagyunk ahhoz a hangzáshoz, amit anno Konsiczky Dávid elképzelt. Szeretjük a régi számainkat is, de minden lemez egy lépés ebbe az irányba, és ez a mostani különösen: műfajilag sokkal bátrabbak vagyunk, és sokkal inkább tudunk egy-egy zsáner világában technikailag is megszólalni.

Például a Ne igyál presszó kupléja vagy a Stábkokó chromerockja esetében nagyon specifikusan és finoman tudtunk arra hangolódva felvenni zenéket, hogy most épp ezt szeretné hallani Dávid. Konsi pontosan tudja, hogy kinek mit kell csinálnia. A számírást illetően pedig nagyon örülünk, mert ez az első olyan lemez, amit valóban ez az ötfős felállás írt, hegesztett össze, kísérletezett ki és vett fel. A Zenekar című számunkkal már jeleztük ezt az ötfős korszakot: a Csaknekedkislány mostantól így van „szentesítve” a következő száz évre – hacsak valamelyikünknek meg nem áll a szíve.

– Van olyan korábbi dalotok, amivel ma már kevésbé tudtok azonosulni?

Csepella Olivér: Olyan van, amit nem annyira szívesen énekelek el, de nem azért, mert nem értek vele egyet, hanem mert 35 vagyok, és nem 25. Mondjuk a Momés lányról énekelni ma már kevésbé izgalmas nekem.

Van ennek egy életkori dimenziója: ahogy nem játszanak el 16 évesek Macbeth-et, és nem játszanak 90 éves emberek Rómeó és Júliát, úgy a dalokban lévő szerepek képviselete is múlik azon, hogy éppen hol tartunk. Így vannak számok, amiktől ilyen értelemben eltávolodom, de ettől még nagyon szeretem a Momés lányt.

Francuz Ádám: Vannak számok, amiket ha ma vennénk fel, máshogy csinálnánk, más hangszerelésben. Ez természetes folyamat, a fejlődés része, ami inkább a szövegekben látszik erősebben.

– Az, hogy a közönségetek időközben a sokszorosára nőtt, mennyiben befolyásolt benneteket?

Csepella Olivér: Most már nem írunk olyan szövegeket, amiben öt szótagú szavak vannak, mert azt nehezebb skandálni... Nem gondolkodunk showbiznisz-törvényekben, vagyis úgy, ahogy egy ekkora közönséggel rendelkező zenekarnak illene.

Francuz Ádám: A megjelenések ritmusa sem változott, továbbra is lemezkoncepcióban gondolkodunk. A hozzánk hasonló helyzetben lévők közül sokan átálltak single-koncepcióra, de mi nem. Attól, hogy nagyobb a közönségünk, nem adunk ki gyakrabban albumokat.

– Van az a prekoncepció, hogy CSNK-ra tipikus „alter bölcsészek” járnak. Egyetértetek ezzel? Kikből áll ma a közönségetek?

Francuz Ádám: Nem változott sokat, a gimis korosztálytól a felnőttekig széles a spektrum. A Spotify-adatok alapján a húszas korosztály a legerősebb, és kicsit többen vannak a lányok.

Csepella Olivér: Az „alter arcok hallgatnak altert” igazából tyúk-tojás kérdés. Szerintem nagyon heterogén a közönségünk: sok nagyon fiatal és sok idősebb is van, sőt egyre gyakoribb, hogy családilag jönnek – apa-lánya, anya-fia közös programként, ami nagyon megható. Olyan is van, hogy régi rajongók ma már a kisgyerekeiket hozzák el.

– Azt írjátok, nagyon sok újat adott nektek, hogy most először Olivéren és Konsiczky Dávidon kívül más tagok is részt vettek a dalírásban. Hogy alakult a dinamika?

Francuz Ádám: A legfontosabb változás, hogy a dalszerzés nem kizárólag Konsiczky Dávid szerepköre. Az új albumra Dorozsmai Gergő is írt két számot, ilyenkor pedig megváltoznak a folyamatok: ki lesz a dalszerző egy adott dalnál?

Az is jó, hogy egy lemezen belül többen is írnak dalt – ez sokszínűbbé tette az anyagot. Emellett tényleg mind az öten aktívak voltunk, mindenki jobban felelt a saját hangszeréért, mint korábban. Régebben a hangszeres témákat is inkább a dalszerző mondta meg; most a basszust a basszusgitáros írta, a dobot a dobos, és így tovább. Emiatt lett más és sokszínűbb.

Csepella Olivér: Az, hogy Dorozsmai Gergő már dalszerzőként is velünk van, kibővítette a szerzői kört, ami kijött a próbaterembe: tényleg közösen írunk számokat. Nem egy ember viszi a teljes szerzői és produceri terhet. Érdemes figyelni, hogyan változnak Konsi számai attól, hogy ott van Gergő, Ádám és Gege. A két szerzői attitűd jól hat egymásra: Gergő szívesen ír még egy részt, ha ott valami érdekes zenei játék lehet, Konsi pedig kíméletlenül kigyomlál bármit, ami szerinte nem indokolt. Nem véletlen, hogy most először van két 3 percnél hosszabb számunk is, a Köd például 5 perc körüli. Konsi is jobban beleengedi magát abba, hogy lehet hosszabb szóló vagy vonós-végrész, de közben képviseli a puritán produceri szigort: ha két és fél percbe belefér, férjen is bele.

A teljes új lemez:

– A három, egyenként kb. 20 másodperces közjátéknak mi a szerepe?

Csepella Olivér: Kezdettől tudtuk, hogy ez konceptlemez lesz. Vannak dalok, amiknek a szövegét már a harmadik lemez idején elkezdtem. Amikor kitaláltuk a koncepciót Konsival, már benne volt, hogy lesznek összekötő darabok. A lemez központi témája az idő, a jelen idő, a valóságban való feloldódás – és az, hogyan tapasztaljuk meg a jelent, milyen ízei, szögei vannak. Ezeknek a „csillagpontoknak” a különböző csúcsait néha egy-egy mondat köti össze. Például a Bérelj ki című számot a Galérián-nal és az Engem szeretni kell-lel az köti össze, hogy be van ékelve közéjük egy ilyan mondat: „Remélem, megvéded magad.”

Ez összekapcsolja azt, amikor a kelet-európai félperiférián kiszolgáltatottan dolgozunk a külföldi tőkének, és folyamatos bizonytalanságban élünk, azzal az érzéssel, amikor csókolózunk valakivel, de nem tudjuk, akar-e velünk lenni, vagy csak lecserélne. Van egy rokon érzés ezek között: megérkezünk-e oda, hogy vigyázni kéne magunkra és egymásra, vagy szeretni kéne? A Bérelj ki kb. oda fut ki, hogy „vigyázhattak volna rám”, a Galérián meg abból, hogy nem tudják eldönteni, szeressenek-e, odáig jut el, hogy „engem márpedig szeretni kell – oda megyek, ahol szeretnek”. Az ilyen kis mondatok, mint a „Remélem, nem hagyod magad”, ezt a mozgást kötik össze.

– Ha jól emlékszem, először fordul elő direkt politikai-közéleti utalás a dalaitokban, ráadásul kifejezetten dühös zenei körítéssel (Munkára). Most telt be a pohár?

Csepella Olivér: Nálam nagyon régen betelt a pohár. Sokáig azzal küzdöttem, hogyan lehet politikai kérdésekről úgy írni, hogy az működjön dalban. Nekem az Ábrahám és Izsák, a Megérdemlem, sőt az Idegen is politikai szám.

– Ezekben azért inkább metaforák vannak.

Csepella Olivér: Persze, de a Munkára-ban is vannak metaforák, csak ott elhangzik például az a sor is, hogy „bilincset a kezére a cinikus geciknek”, ami nyilván explicitebb, mint az, hogy „a sorsom ezrekébe vegyül, nem lehetek szabad én egyedül”.

Három éve a Szikra Mozgalomban dolgozom, idéntől az elnökség tagja vagyok. Elég explicit politikai munkát végzek. Viszont bajom van azzal, amikor emberek a színpadról mondják meg a többieknek, mit csináljanak, mintha megváltó tudás birtokosai lennének.

Azt gondolom, most lett hozzá fedezetem – élettapasztalatban és érzelmileg is –, hogy megírjak és hitelesen, nem a dühöt eljátszva énekeljek el egy ilyen szöveget.

– Az egyik nyári koncerten, talán a Bánkitón kikeltél a mocskos fideszezés ellen, mondván: skandálás helyett inkább tegyenek aktívan a rendszer leváltásáért. Ez a fajta gőzkieresztés neked már túl sok?

Csepella Olivér: Nem, nekem ez túl kevés. Ha csak azt kiabáljuk, hogy „mocskos Fidesz”, aztán hazamegyünk, az nem elég. Én tényleg ezt csinálom a szabadidőmben – meg a nem annyira szabad időmben is: aktívan dolgozom azért, hogy igazságosabb országot építsünk, politikai közösséget szervezzünk, a baloldali politikát erősítsük Magyarországon.

Jó lenne, ha nem csak kiabálnánk, miközben mi magunk is kikényszeríthetnénk, hogyan szervezzük az életünket és az országunkat. Ha pedig mégis kiabálunk a koncerteken, jobban örülnék, ha azt kiabálnánk, mit szeretnénk helyette.

– Milyennek látod most a baloldali politika jövőjét Magyarországon, amikor elég jó esély van rá, hogy nem lesz baloldali párt a következő parlamentben?

Csepella Olivér: Szerintem ennek száz százalék az esélye. Minden szeretetemmel, a Kétfarkú Kutya Párt nem egy baloldali szervezet – örülnék, ha bejutnának a TISZA, a Fidesz és a Mi Hazánk mellett, de ők annyira vannak balra tőlük, amennyire a TISZA a Mi Hazánkhoz képest. A DK-t még kevésbé tartom valódi baloldali pártnak. Gyurcsány Ferenc csinálta meg ezt a középutas, neoliberális megszorítós hülyeséget még a 2000-es években, amiből nehéz hitelesen visszatáncolni a baloldalra még akkor is, ha ő már nincs a képben.

– Szóval milyennek látod a jövőt, ha bejön a jóslatod?

Csepella Olivér: Fényesnek. Meg kell csinálni. Fel kell virágoztatni, meg kell építeni. Nem dolgoznék benne, ha azt gondolnám, hogy nincs remény.

– A drogügyi kormánybiztos mostanában előszeretettel száll bele zenészekbe. A Stábkokó miatt számítotok hasonlóra?

(mindketten nevetnek) Csepella Olivér: Ezen még nem gondolkoztunk, de remélem, a drogügyi kormánybiztos tudja, mi az a lírai én. Én soha semmilyen drogot nem fogyasztottam, sőt alkoholt se ittam és egy szál cigit se szívtam el. Nyugodtan küldjenek el drogtesztre... A Stábkokó előtti kis közjátékot épp azért tettük oda, hogy világos legyen: nem népszerűsíteni akarjuk a kokainozást. Ez egy karakterről szól, akihez hasonlót mindannyian ismerünk, mert rendszeresen felbukkan a fesztiválok backstage-eiben.

Francuz Ádám: Az egyik előző turné során volt egy időszak, amikor elég gyakoriak voltak a razziák különböző koncerteken. Volt olyan bulink, amikor beszéltünk róla, mi lenne, ha hozzánk is bejönnének és félbeszakítanák a műsort – de úgy voltunk vele, hogy csak nevetnénk rajta, hiszen a zenekarnak nincs mitől félnie.

Csepella Olivér: Belemehetnénk abba, hogy a Fidesz 15 éve mit csinál a valós drogproblémával, hogyan és miért szoknak rá emberek Magyarországon, és hogyan nyírták ki az iskolai drogprevenciót – kapják be –, most meg razziáznak a fesztiválokon. Azért vicces lenne, ha egyszer ránk törnék a backstage ajtót, miközben épp jengázunk.

– Azt is írjátok, hogy ez az eddigi legambiciózusabb lemezetek. Miben áll ez pontosan, és milyen kifutással lennétek elégedettek?

Csepella Olivér: Szerintem nem a kifutás szempontjából ambiciózus, inkább szövegileg, de főleg a dalok írásában, felvételében és előadásában. A Na Ná Ba Bám-nál azt hittük, tizenkét teljesen más műfajú számot csináltunk, de mivel ugyanazzal a szörfhangzással, egyszerre játszva vettük fel őket, és végig ugyanaz a szójátékos, fahangú ének ment, nagyjából kirajzolódott, hogy ez a CSNK-hangzás. Ehhez képest most az egyes számok erősen eltérnek az albumon belül is, és inkább a közöttük lévő átkötésekkel adnak ki egy egészet. Egymáshoz képest kifejezetten fura a Köd, a Stábkokó, a Minden mozog, vagy épp a Ne igyál.

Francuz Ádám: Az ambíció a koncertek számlistáján is látszani fog, nagyobb lesz a merítés, sokkal változatosabb műsort tudunk adni. Ha egy városban, fesztiválon és klubban is játszunk, két teljesen más programmal érkezhetünk. A hangszerelés kibővült – vonósok és fúvósok is vannak a lemezen –, ez új tereket nyit a színpadon is. Ez az album tényleg hozzáad valamit az eddigiekhez: nem tíz ugyanolyan szám az előző album hangzásában, hanem új világ, új élmény.


Link másolása
KÖVESS MINKET: