Alvilági hősköltemény, amely mozitörténelmet csinált – 50 éve mutatták be A keresztapát
A gengszterfilm a hangos mozi kezdete óta az egyik legkapósabb műfaj volt. Az 1930-as években, amikor még virágzott az amerikai gengsztervilág, egymás után születtek az azóta is ikonikusnak számító filmek: A sebhelyesarcú, A kis Cézár, az Út a vérpad felé - és akkor váltak sztárrá a kőkemény, bűnös életű, ám valahol mégis rokonszenvet keltő hősöket megformáló színészek, mint James Cagney, Edward G.Robinson és Humphrey Bogart. Olyan mélységben azonban egyetlen film sem mutatta be az Amerikába bevándorolt olaszok bűnszövetkezetének működését, mint az 1972-ben bemutatott A keresztapa, amelyet a fél évszázados évforduló alkalmából február 10-től egy hétig a budapesti Cinema MOM-ban vetít a Pannonia Entertainment.
Halk, rekedt hang, kimért gesztusok, szertartásosan viselkedő úriemberek, fülbesúgások. A család szentsége, hűség, árulás, bosszú. Véres lófej, hidegvérű gyilkosság, kíméletlen mészárlás. És persze szállóigévé vált mondatok: „Csak azt ne mondd, hogy ártatlan vagy”. „Bosszút emlegetsz. A bosszú visszaadja a fiadat, vagy az enyémet?”
Csupán néhány felejthetetlen pillanat Francis Ford Coppola hőskölteményének 178 perces első részéből, amely a manhattani születésű, a dél-olaszországi Campaniából származó ősökkel rendelkező Mario Puzo regénye nyomán született.
Puzo indította el az amerikai filmiparban azt a tendenciát, hogy a korábbiakkal ellentétben ne angolszászok készítsenek filmeket a Cosa Nostráról, hanem olasz származású rendezők, akik – túl azon, hogy esetleg könnyebben kapcsolatba kerülhettek a „családokkal”, vagy hiteles forrásokkal – ismerték és értették az olasz néplelket, amelyet a bevándorlók Amerikába is magukkal vittek és megőriztek. Így vált a téma mesterévé Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, Brian de Palma, és olyan színészekhez nőttek hozzá a maffiózó szerepek, mint Robert de Niro, Al Pacino, Joe Pesci, Chazz Palminteri vagy Joe Mantegna.
Puzo (1920-1999) pályája elején olcsó regényújságoknak szállított történeteket, de az 1965-ben megjelenő Szerencsés zarándok (Fortunate Pilgrim) című regénye már egy olasz bevándorló család történetét vitte végig a 20-as évektől a II. világháborúig. Miközben a ponyvafüzeteknek írt, számos pletykát hallott a maffiáról, és ez adta az ötletet, hogy komoly kutatásokba kezdjen a Cosa Nostra keleti parti szárnyáról.
1969-ben jelent meg A keresztapa című regény, amelynek fekete-fehér borítója S. Neil Fujita alkotása, a képen „rejtélyes szálakat” mozgató kéz ugyanúgy fogalommá vált, mint Don Vito Corleone, az ambiciózus szicíliai bevándorló alakja (eredeti nevén Vito Andolini, Corleone a szülőfaluja neve, amit az amerikai bevándorlási hivatal tisztviselője tévedésből vezetékneveként ír be), aki egy vérbosszú elől elmenekülve érkezik a 20. század elején a Lower East Side-ra, ahol aztán az évek során nagy hatalmú bűnszövetkezetet épít ki. Kikezdhetetlen tekintélyű főnök lesz: nemcsak félelmet, tiszteletet is ébreszt, mert Don Vito szigorú becsületkódexet állított fel magának, amiből nem enged. A hűségen, a „kölcsönös szívességeken” alapul a paternalista rendszer, azaz a család, ahol az adott szó szentsége mindennél fontosabb. Csak ez biztosíthatja a „törvénytelen” üzelmek zavartalanságát („védelem”, szerencsejáték, bírák, politikusok, szakszervezetek kézben tartása, zsarolás).
Az öreg Corleonét forrófejű fia, Santino (Sonny) meggyilkolása után megpróbálja megállítani a családok közötti háborút, békülni és összebékíteni őket. Ő valóban az a személyiség, aki bárkinek „tehet egy olyan ajánlatot, amit nem lehet visszautasítani”. Ez az a mondat, amelyet ma már minden idők egyik leghíresebb filmes idézeteként emlegetnek, eredetileg Honoré de Balzac Goriot apó című regényében hangzik el…
Ugyancsak a tradíció tiszteletének mondható, hogy „ebédnél nem beszélnek üzletről” (az „üzlet” szó persze a lehető legtágabb értelemben értendő), hogy megvédik a nőket, ha becsületükön foltot ejtenek, vagy bántalmazzák őket, de a férfiak dolgában a nőknek „hallgass” a nevük.
Don Vito fia, Michael, háborús hős, akit apja távol akar tartani az „üzlettől”, de a sorsa elől nem menekülhet: egy bosszú után ősei földjére menekül, ahol megnősül, ám felesége áldozatul esik egy neki szánt pokolgépnek. Majd Sonny halála miatt hazatérve kénytelen a bátyja helyére lépni. Gyorsan beletanul a szerepbe, de őt már nem kötik apja „régimódi” elvei, így rövid úton leszámol a legfőbb ellenségekkel és az árulókkal, az életben maradottaknak pedig nincs más választásuk, mint elé járulni a hagyományos kézcsókra…
A „Keresztapa” kifejezés a legfőbb maffia-főnökök jelzőjeként is Puzo regénye után került át a köztudatba, de ezt sem ő használta először, hanem Joe Valachi, aki 1963-ban első ízben tárta fel az amerikai szenátus vizsgálóbizottsága előtt a Cosa Nostra belső működését. E névvel Valachi az akkor a „főnökök főnökének” tartott Don Vito Genovesét illette, és ő maga is a New York-i „Öt Család” legrégebbijének, a Genovese-klánnak volt a tagja.
Irodalmárok és szociológusok szerint A keresztapa fordulópont volt az amerikai kulturális tudatban, az etnikai büszkeség megítélésében. Innentől kezdve nem csupán az olasz-amerikaiak látták másképpen magukat, hanem a legkülönbözőbb hátterű amerikaiak is felfedezték saját egyéni és nemzeti identitásukat. Puzo ugyanakkor alapos tanulmányozás alá vette az „amerikai álom” tündöklését és bukását, melynek során arra a következtetésre jutott, hogy „a maffia és a „törvényes” hatalom ugyanannak az éremnek két oldala: mindkettő korrupt, mindkettő csak szelektív módon mond igazat, és mindkettő végső soron azt csinál, amit akar.”
A regénynél még nagyobb szenzáció lett az 1972-ben bemutatott filmváltozat, amelyet 1974-ben a második, majd 1989-ben a harmadik rész követett. Mario Puzo mindegyikben közreműködött forgatókönyvíróként, miközben a rendezést a Paramount egy korábban B-kategóriás filmeket készítő, bár forgatókönyveivel már magasan jegyzett 32 éves fiatalemberre, Francis Ford Coppolára bízta.
Ahogy ez számos híres filmnél előfordult, nem Coppola volt az első számú választás, hanem Sergio Leone, a „spagetti-western” atyja. Robert Evans, a Paramount igazgatója azonban mindenképpen olasz-amerikai rendezőt szeretett volna. Coppola először habozott, attól tartott, hogy a film a maffiát fogja dicsőíteni, és féltette ettől a kétes hírnévtől ősei szülőföldjét (Coppola maga Detroitban született, szülei a dél-olasz Basilicata tartományból érkeztek Amerikába), Evans azonban végül meggyőzte őt..
Ennél is nehezebb volt a főszereplő kiválasztása: a jelöltek között volt Edward G. Robinson, Orson Welles, Ernst Borgnine, és tekintélyes pátriárkákat többször is alakító Anthony Quinn. A fiatal rendező azonban közölte: Laurence Olivier vagy Marlon Brando. A Paramount-főnök először hallani sem akart a „rémséges hírű” Brandóról, de végül Coppola megígérte, hogy a színészóriás beéri a szokottnál alacsonyabb gázsival, hajlandó próbafelvételt csinálni, és szeszélyeivel nem fogja nehezíteni a produkció elkészültét. A többi már filmtörténet: Brando bulldogszerű arcával, rekedt torokhangjával, méltóságteljes gesztusaival, a megöregedett, esendővé vált családfő portréjával a mozi egyik legnagyobb karakterét alkotta meg.
Magát a figurát több nevezetes maffiafőnök alakjából gyúrták össze. Don Vito nemcsak nevében, hanem történetében is Vito Genovesét idézte, bár Puzo bevallotta, hogy a Keresztapa jelleméhez sokat merített saját édesanyja természetéből. Igazi dél-olasz paradoxon: az apa a családfő, az abszolút tekintély, a családot mégis az anya, a „mamma” tartja össze és óvja meg a bajoktól. A keresztapa hangját Frank Costello ihlette: a Genovese-klán egyik vezéralakja, akit ügyeit „az alvilág miniszterelnökeként” emlegettek. Costello befolyására jellemző, hogy összebarátkozott J. Edgar Hooverrel, és mintegy viszonzásul „holtbiztos lóverseny-tippeket” szállított az FBI-főnöknek…
Sinatrát azzal gyanúsították, hogy személyes kapcsolatban áll olyan maffiafőnökökkel, mint Carlo Gambino és Sam Giancana. Ez utóbbival való kapcsolatát még az 1940-es évekből eredeztették, amikor állítólag Giancana vásárolta ki Sinatrát a Tommy Dorsey zenekarával kötött szerződéséből. John F. Kennedy 1960-as elnökké választása kapcsán felmerült az a gyanú is, hogy a JFK minimális győzelmét azoknak a szavazatoknak köszönhette, amelyet Giancana „szerzett neki” Illinois államban, éppen Sinatra és az énekes által szerzett „szeretők” közvetítésével. Ami viszont Sinatrát illeti, hiába figyelte őt az FBI már a 40-es évektől egészen az 1998-ban bekövetkezett haláláig, soha nem esett bántódása.
Fontane figurájának további pikantériája, hogy egy másik népszerű énekes, Al Martino elevenítette meg, akinek az 50-es évek idején alvilági kapcsolatai miatt egy időre el is kellett hagynia az Egyesült Államokat. A filmszerepet pedig úgy kapta meg, hogy Russell Bufalino, a legnagyobb pennsylvaniai klán főnöke gyakorolt nyomást a producerekre védence érdekében.
A Sonny-t játszó James Caan jó ismerőse volt a Genovese-klán egyik tagjának, Carmine Persicónak, akinek a gesztusait beleépítette a szerepébe. A Luca Brasit játszó kétméteres egykori pankrátor, Lenny Montana maffiózók testőre volt, mielőtt a színészetre adta volna a fejét. A Michaelt „oktató” Peter Clemenzát megszemélyesítő Richard Castellano is otthonról hozta tapasztalatait nagybátyja Paul Castellano révén, aki a Gambino-klánt vezette 1985-ös meggyilkolásáig.
A keresztapa filmre vitelének más nehézségei is voltak – például az olasz-amerikai maffia-családok ellenállása, amelynek élén Joe Colombo állt. Colombo 1970 áprilisában hozta létre az Olasz-Amerikai Polgárjogi Ligát (Italian-American Civil Rights League), miután fiát egy zsarolási ügy miatt letartóztatta az FBI. Colombo ezt a hatóságok általi zaklatásnak, az olasz közösséggel szembeni előítéleteknek minősítette, és ezek ellen alapította meg a Ligát. Amikor a Paramount elkezdte 1971-ben A keresztapa forgatását, Colombóék kampányt kezdtek az „olaszellenes” film ellen. Evans önéletrajzában azt is állítja, hogy a nagyfőnök felhívta őt és megfenyegette családjával együtt. Ugyancsak fenyegető és tiltakozó levelek özönlöttek más olasz-amerikaiaktól, köztük politikusoktól is. Végül azonban Albert S. Ruddy producer találkozott Colombóval és megegyeztek, hogy nem használják a filmben a „maffia” és a Cosa Nostra kifejezést, továbbá Ligának joga van a forgatókönyv elolvasására és változtatások követelésére. Amikor Charlie Bluhdorn, a Paramount tulajdonosa olvasta a The New York Times-ban a megállapodás hírét, azonnali hatállyal kirúgta Ruddyt és leállította a produkciót. Evans azonban meg tudta győzni gazdáját, hogy ezzel a megállapodással mindenki jól jár. „Egy szívesség neked, egy szívesség nekem” – ahogy a filmben is elhangzik. A munka folytatódott, Ruddy visszakapta állását, a forgatáson pedig egyre-másra megjelentek a „tiszteletre méltó urak”…
A keresztapa ráirányította a figyelmet magára Corleonéra is, annak ellenére, hogy a szicíliai jeleneteket a Taormina közelében fekvő Forza d’Agróban és Savocában forgatták. A média mégis ez Corleonának csinált kéretlen reklámot, erősítve a kisváros „maffiózó-bölcső” hírnevét. Ez idővel olyan kényelmetlenné vált a helyiek számára, hogy az utóbbi években különböző „ellenkampányokkal” és a település nevét viselő borokkal, sörökkel, sajtokkal próbálják tisztára mosni szülőhelyük nevét.
A kritikusok is lelkesedtek érte. „A keresztapa félresöpri a hagyományos gengszterfilm csillogását, és azt adja, ami marad belőle: a törzsi lojalitást, a halálos kis brooklyni szomszédvár-perpatvarokat és a minden összecsapást meghatározó bosszút” – vélekedett az egyik legtekintélyesebb filmesztéta, Roger Ebert. De maguk a maffiózók is szerették: Salvatore Gravano, a Gambino-család egyik „alvezére” így nyilatkozott a bemutató után: „Teljesen megdöbbenten jöttem ki a moziból. Lehet, hogy fikció, de számunkra ez a valóságos élet”. A Patriarca-klánhoz közel álló Anthony Fiato Brando 2004-ben bekövetkezett halálakor elárulta a sajtónak, hogy a film után a banda több tagja is elkezdte utánozni Don Vito beszédstílusát és szókincsét…
A keresztapa 1973-ban elnyerte a legjobb film, a legjobb férfi főszereplő és a legjobb forgatókönyv Oscar-díját. Ez utóbbit Puzo és Coppola közösen vehették át. A legjobb férfi alakításért díjazott Brando nem tagadta meg önmagát: a díjosztóra Sacheen Littlefeather indián emberi jogi harcos lányt küldte maga helyett, aki előbb egy kézmozdulattal visszautasította a szobrot, majd politikai nyilatkozatot tett az amerikai őslakosok jogaiért, a washingtoni kormánnyal kötött szerződések tiszteletben tartásáért. Ugyancsak bojkottálta az ünnepséget Al Pacino, aki azért duzzogott, mert csak a „legjobb mellékszereplő” kategóriájában jelölték. Két évvel később a Keresztapa II-ért már a főszereplők között versenyzett, akkor viszont a ma már szinte elfelejtett Art Carney vitte el az orra elől a díjat A macskás öregúrral…
Magyarországon annak idején csak 10 év késéssel, 1982. márciusában mutatták be A keresztapát. Nem túlzás azt állítani, hogy még a jegyüzérek is sorban álltak a mozipénztárnál, majd éveken át az egyik legnagyobb „fekete” üzletnek számított a film „kalóz” VHS-kazettáinak terjesztése. A legális kiadásra ugyanis egészen 1990-ig várni kellett…
