Hihetetlen, hogy már a 80-as évekről is lehet „nosztalgiafilmet” csinálni. Bizonyára sokan vannak, akik vágyakozva gondolnak vissza a rendszerváltás előtti évtizedre, ha a Nyugati nyaralás tavaly szeptemberi bemutatójával a 2022-es évek legnagyobb kasszasikere lehetett a mozikban. Tiszeker Dániel és csapata ezzel duplázott, mert előző évben is az ő filmjük, a Nagykarácsony vitte el a prímet. A nézettségre való tekintettel a Netflix a májusra tervezett bemutatót előre hozta február elejére, és a streamingplatformon pillanatok alatt listavezető lett. Valamiért biztosan nagyon megy ez a film – gondoltuk, mielőtt megnéztük.

A Nagykarácsony kedves, kiszámítható romantikus komédia, filmtörténeti jelentőségűnek ugyan nem mondható, de hát a hasonló témájú amerikai alkotások 99% százalékáról sem mondható el ugyanez. A Nyugati nyaralás viszont más műfaj. Krimivígjátéknak hirdetik, egy túlságosan is konkrét történelmi időbe és környezetbe ágyazva.

Terjed a maszek világ, miközben a hidegháború újabb csúcsra ér: a szovjet blokk, válaszul az 1980-as moszkvai olimpia amerikai bojkottjára, „szovjet és szocialista-ellenes provokációkra és a rossz közbiztonságra” hivatkozva távol marad a Los Angeles-i ötkarikás játékoktól. (Akkoriban a Magyar Távirati Iroda külpolitikai főszerkesztőségének voltam munkatársa és naponta szembesültem azzal, hogy a szovjet TASZSZ hírügynökség vezére milyen nyomást gyakorol magyar kollégájára ebben a témában…).

És az is tény, hogy a nyugat-németek valósággal megszállták a Balatont: egyrészt a „dajcsmarkkal” még munkanélküli segélyen lévő NSZK állampolgár is császár lehetett a „magyar tengeren”, másrészt pedig itt találkozhattak az NDK-ba rekedt rokonaikkal, barátaikkal. (Öt évre vagyunk a „páneurópai pikniktől” és a berlini fal leomlásától, amelynek akkor még előszelét sem lehetett érezni…). És ennek szellemében szól a német diszkó (Da-da-da) meg az alternatív sláger a 99 Luftballons is, ha még emlékszünk egy Nena nevű énekesnőre.

Bár a filmet már sokan látták, és a Netflixen is várhatóan sokan meg fogják nézni, nem fogok minden „poént” lelőni, de azért arról ejtenék néhány szót, hogy az adott korban bizonyos dolgok hogyan működtek, illetve hogyan nem Magyarországon. Kár, hogy az alkotók nem vették a fáradtságot egy kis utánajárásnak.

Főhősünknek jól menő autósműhelye van, Veszprém megye összes fejesének szerelője, aki egész családjával, feleségével, gimnazista lányával és kiskamasz sakkzseni fiával akar nyugati körútra menni. Négy útlevélkérelmet adnak be, de az indulás előtti napon, amikor megkapják a várva várt passzust, csak három érkezik meg, a fiúé nem. Apa persze azonnal rohan a legfőbb muftihoz, aki fiával sakkozik, és az apán keresztül üzenik meg egymásnak a lépéseket. Ő sem tehet semmit, vagy úgy tesz, mintha. Aztán úgy tűnik, szerencséje lesz, mert egy Bundesbe szakadt hazánkfia éppen az ő műhelyében hagyja a kocsiját – az útlevelével és egy üzenettel együtt. Máris kész a terv: ők lesznek a nyugatnémet család a füredi elit szállóban.

Namármost: az biztos, hogy az apa „bizalmi állásban” van, tehát illetékes elvtársak minden tudnak róla és családjáról. Tehát vagy kap mindenki útlevelet, mert megbíznak bennük, és feltételezik, hogy egy ilyen zsíros bizniszt nem fog itthagyni (ismertem egészen közelről olyan vállalkozást a 80-as években, amelynek egykori tulajdonosa már évek óta nem dolgozik, és még mindig abból él). A gyakorlatban ennek volt kisebb esélye, vagy eleve el sem fogadták a négy útlevélkérelmet.

A másik variáció: mivel a szervek attól tartanak, hogy – akár véletlenül is – a szerelő bizalmas információk birtokába juthatott, senki sehova. Az is nehezen elképzelhető, hogy az NSZK útlevéllel és nulla német tudásával szerencsétlenkedő apa ne szúrt volna szemet a szállodában, amelynek természetesen megvoltak a titkosszolgálati emberei, és azonnal jelentették volna a felettes szerveknek, és lekapcsolták volna, mielőtt a család újabb bonyodalmakba keveredett volna.

. Arról nem is szólva, hogy a bárjelenetben szereplő dizőzről az alkémfőnök aligha árulná el az újdonsült beszervezettnek, hogy a hölgy már 20 éve az ő emberük ezredesi rendfokozatban. És bár a szolgálat tagjait, a rafinált főnököt leszámítva, rendkívül ostobának mutatja be a film, a sok viszontagságon átesett család aligha úszná meg a végkifejletet. Mi több, az Anna-bálra sem lehetett már akkor sem az utolsó pillanatban, az „utcáról” beesni…

Így aztán egy felszínes, itt-ott valóban vicces helyzetekkel tarkított hibridet kapunk, amelyből sem groteszk korrajz, sem pedig igazi abszurd nem sül ki. Erről a színészek tehetnek a legkevésbé: Mészáros Máté nagyon jól adja a családja boldog vakációjáért mindent vállaló balekot, Pokorny Lia érzéki szépasszony, egyszerre férje imádója és megszomorítója, hitelesek a gyerekek, Szőke Abigél és Tóth Mátyás, Szervét Tibor pedig lassan Major Tamás-i szintre emeli intrikus figuráit, erős kontrasztban az embereivel, akik legfeljebb egy Bud Spencer-Terence Hill filmben mennének el „rosszfiúknak”.

Így ha a 80-as évekre vágyom, inkább megnézem a Mézga családot, amely kénytelen bejárni a világot, miután meghívta őket Ausztráliába a nemzetközi szélhámos Hufnágel Szteve (áldassék a neve…)