Alföldi Róbert szavaitól megállt a levegő – Network a Centrál Színházban
Amikor vasárnap este a Network előadása után kijöttünk Párommal a Centrál Színházból, csak annyit mondtam: kár, hogy nem lehet három szóból álló kritikát írni, amiben minden benne van. Az olvasóra bízom, hogy kitalálja, mi lett volna ez a három szó. Annyi biztos: ha manapság érdemes valamiért színházat csinálni, akkor az ilyen előadásokért igen.
Már amikor bementünk a nézőtérre, sejthettük, hogy nem számíthatunk irgalomra. A színpadon sokszorosított nagy képernyőkön némán számláló órák fogadtak, és egy tompa, monoton dobzene, amely után szinte feloldás volt a ránk zúduló főcím kép- és hang bömbölése, a hírműsor kezdete. Belekerültünk a televízió bűvkörébe, a 25 év munkájába belefásult Howard Beale hamarosan váratlan fordulatokat vevő életébe. Az első sokk: Alföldi Róbert személyesen, és a képernyőknek köszönhetően még öt óriási példányban, ennek megfelelően többszörös hanghatással szólt hozzánk. Aztán lassan kialakult egy egyensúly e vizuális élmények között, de komfortzónáink harmóniáját a következő mintegy 90 percre sikeresen felborította.
Beale-t ki akarják rúgni, mert leesett a nézettsége, mire ő bejelenti, hogy élő adásban lesz öngyilkos. Ez persze rögtön megdobja a tetszési indexet és amikor utolsónak hitt adásában csupán azt mondja el, hogy elege van a sok „szarból”, amit 25 éven át mondania kellett, egy szemfüles programigazgató hölgy rájön, hogy a kiöregedett híradós helyett itt van nekik egy „konyhakész, instant próféta”, aki kimondja, amit az emberek igazán hallani akarnak. Beale némileg bekattanva, de közben nagyon is józanul belejön a szerepbe, a siker az egeket ostromolja, amíg túl nem lő a célon, és a legfőbb „atyaúristen” fel nem világosítja, hogy miről is szól a világ. A „megszelídült próféta” már nem kell, de megszabadulni is csak úgy lehet tőle, hogy újra mindenki róla beszéljen…
Alföldi Róbert tökéletes külső-belső eleganciával jelenik meg a színen, és az „őrületet” még az erre csábító ballonkabátos-pizsamás kulcsjelenetben sem viszi túlzásba. Nem egy egzaltált „tv-evangelistát” elevenít meg, hanem egy olyan embert, aki hisz a maga igazságában, és abban is, hogy képes felnyitni az emberek szemét. Tökéletes kontrasztot jelentenek show-műsorának harsány felvezetését követő visszafogott hangvételű, önmagukban vérlázító monológjai, amelyektől a nézőtéren is minden alkalommal érezhetően megállt a levegő. És néha beleborzongtunk, mert úgy éreztük, hogy a 21. század Magyarországáról (is) beszél, ahol mindent és mindenkit megvásárolnak, már semmi sem a miénk, miközben azt hisszük, hogy a tévé a valóság, és úgy éljük mindennapjainkat, ahogy azt a „doboz” sugallja. Utolsó gondolataival pedig a ma már odaát lévő Howard Beale végleg eggyé válik a bátor, szókimondó Alföldi Róbert színművésszel: ne hagyjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek bennünket!
Martinovics Dorina, a gátlástalan, minden etikai aggályt és emberi érzést a nézettségnek alávető programigazgató Diane Christensen szerepében egyszerre rémisztő és szánalmas. Munkamániája pótszernek is tűnik, mert magánélete a nullával egyenlő, és ettől egy pillanatra sem tud megszabadulni. Láthatóan eltökélten hisz is abban, amit csinál. Most már a premier után talán elmondhatom: az előzetes beszélgetésünk során Róbert és Dorina egyaránt bevallották, hogy nem látták Sidney Lumet filmjét. De ez nem vált az előadás kárára, mindketten önmagukból építették fel remekül a karakterüket.
László Zsolt Max Schumachere alapvetően tisztességes, de gyenge ember, aki a döntő pillanatokban senki és semmi mellett nem mer kiállni: félti régi barátját, Beale-t, hogy bolondot csinál magából, de mégsem akadályozza meg, és bár tudja, hogy Diane képtelen bárkit is szeretni, mégis belemegy, talán férfiúi hiúságból, egy halva született kapcsolatba. Fehér Tibor a karrierista, önimádó, mindenkin átgázoló Frank Hackettje a darab leggyűlöletesebb figurája – sajnos nagyon is jól ismerjük az ilyen „sikerembereket”, akik aztán nagyot tudnak zuhanni a hirtelen elért magasságokból. Remek rendezői ötlet, hogy amikor a legfőbb nagyfőnök, Mr. Jenssen rapportra hívja Beale-t, úgy jelenik meg Bodrogi Gyula egy óriás képernyőn a főhős felett, mintha valóban egy megfoghatatlan, földön túli lény lenne.
Beale műsorának mottója: „Kurva dühös vagyok, és ezt nem tűröm tovább”. A felvezetőnek ezt a mondatot kell a show elején a nézők szájába adni, de ezúttal nem sikerült. Bizonyára voltunk többen a teremben, akik legszívesebben valóban felpattantunk és ordítottunk volna. De valami mégis visszatartott mindenkit. Talán egymásra vártunk, mint sokszor a valóságban, amikor tényleg dühösek vagyunk, de senki sem meri vállalni a „hangadó” szerepét. Lehet, hogy egyszer majd mégis sikerül – a színházban és azon kívül is?
Amikor médiaegyetemen tanítottam és kurzust tartottam a média filmbeli ábrázolásáról, tanítványaim kaptak egy listát, amely nélkül úgy éreztem, nem lehetnek médiamunkások. Sidney Lumet filmje az elsők között szerepelt Orson Welles Aranypolgára és Federico Fellini Édes élete mellett. Most üzenem nekik és azoknak, akiknek még van kedvük ezt a pályát választani: okvetlenül menjenek el a Centrál Színház előadására. És gondolkozzanak el ezen a mondaton: „Te vagy a tévében, Bubus!”
