Alelnök: Christian Bale zseniális, de valami mégis hiányzik
Politikusról - pláne még élő személyről - portréfilmet készíteni viszonylag új, pár évtizedes jelenség. Talán Robert Altman rendezése, az emlékiratait diktáló Richard Nixon-ról szóló 1984-es fikciós monodráma, a Secret Honor az első jelentősnek mondható darab. És az Egyesült Államok 73. elnöke még többször is fel fog bukkanni az alábbiakban.
Ki is lehetne érdekesebb, már a közelmúlthoz tartozó figura, mint Dick Cheney, aki mostanra teljesen magáévá tette és szemmel láthatóan élvezi is a sajtó által ráakasztott Pingvinember szerepet, mégis azt kommunikálja, hogy soha, semmilyen körülmények között nem tartja magát gonosztevőnek?
Valószínűleg Adam McKay egy nagyobb összeget veszíthetett a 2008-as válság idején, mert az addig Will Ferrell-vígjátékokban utazó rendező mindenki meglepetésére a tőzsdei összeomlásra illetve az azt előidéző jelenségekre koncentráló A nagy dobással jelentkezett 2015-ben. Az Alelnök hasonló stílusban dolgozza fel az utóbbi évtizedek legnagyobb hatású amerikai alelnökének, Dick Cheney-nek a történetét: időben oda-vissza ugrálva, rövid kis szkeccsekben elmagyarázva a komplikáltabb fogalmakat és háttértörténeteket.
Ez okozza rögtön az első problémát: nekem valahogy sosem feküdtek ezek a “kiállások” igazán A nagy dobásban; mindig úgy éreztem, hogy kissé szájbarágósak és számomra megtörték a dráma ívét. Tudom, értem, mindez része a posztmodernnek, de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ezek a kis vinyetták inkább a szerző zsenialitását és éleslátását voltak hivatottak jelezni. Erről az jutott eszembe, amikor egykori irodalomtanárom gyakran azzal adta vissza a fogalmazásomat, hogy “a szerző ráfolyt a szövegre” - valahol hasonló érzésem van most is.
Ez főként akkor van így, ha óhatatlanul is a politikai portréfilmek etalonja, a Nixon idéződik meg.
És nem csak azért, mert Cheney politikai karrierje is Nixon elnöksége alatt kezdődik.
Az Alelnök gyorsan átrohan a hetvenes évek Washingtonjában már ott készülődő utódgeneráción - a film hátralévő részében fontosabb szerepet kapó Donald Rumsfeld mellett a későbbi Fox News alapító Roger Ailes és a nemrégiben szintén elhunyt legfelsőbb bíró Antonin Scalia kap egy-egy mondatot.
Érezni, hogy Cheney szeptember 11. utáni munkássága kapja a nagyobb hangsúlyt a filmben - de itt sem fogunk szimpla panoptikum-jellegnél többet kapni az Alelnök mellett szolgáló, legalább annyira érdekes Scooter Libby-ből (Justin Kirk) vagy Paul Wolfowitz-ből (Eddie Marsan). Mondhatjuk azt is, hogy az iraki háború kirobbantása inkább címszavakban jelenik meg - a többit meg olvassuk hozzá.
Az Alelnök - címének tárgyán túl - rengeteg különböző, egyébként egyenként is érdekes téma fejtegetésébe vág bele politikai filozófiatörténettől kezdve elbeszéléstechnikai eszmefuttatásokig, ennek viszont a karakterek látják a kárát. Legfájóbb példa erre Lynne Cheney (Amy Adams), aki legalább annyira felelős férje jó sorsáért, és sajnos ő sem kapja meg azt a figyelmet, amit érdemelne, mert mindig van egy játszma vagy egy metafora ami fontosabbnak találtatik. És a film narrátora nem is az egyetlen keretező eszköz, amely valamiféle irányt próbálna szabni a cselekménynek - az Alelnök teljes figyelmet érdemel, és ez nem biztos, hogy esetünkben annyira jó dolog.
Az Alelnök mindenképpen figyelemre méltó film - hiszen ki ne élvezné Christian Bale átalakulását, és most sem okoz csalódást. Ám a magam részéről nem tudok nem arra gondolni, hogy a huszonnégy évvel ezelőtti Oliver Stone mennyivel jobb filmet csinált volna.