Akiket még a pokol bugyrai sem fogadnak be – megnéztük a Mötley Crüe-filmet
Aki valaha látott legalább egy darab Mötley Crüe koncertfelvételt, vagy akár a zenéjük ismerete nélkül belefutott a srácok nevébe a bulvár lapok botrány-rovatában, azt valószínűleg nem éri meglepetésként, ha azt mondjuk: a zenekar története simán beillene a Jackass-be.
Valószínűleg ez fogalmazódott meg az ikonikus sorozat rendezője, Jeff Tremaine fejében is, aki úgy döntött, filmesíti a banda életrajzi könyvét a Netflix számára. A Mötley-sztori valóban feldolgozásért kiáltott (David Fincher is fontolgatta), bár 1 óra és 48 perc aligha elég ahhoz, hogy hűen feltárja azt a pokoltáncot, amit a négy srác járt 34 éven keresztül.
Persze hallottunk már vad sztorikat a rock’n roll legnagyobbjaitól, de amit a Mötley Crüe művelt, azt nem hogy 18 éven aluliaknak, de gyakorlatilag senkinek nem ajánljuk jó szívvel.
A film kezdősnittje kvázi össze is foglalja a következő 2 óra cselekményét: Nikki Sixx felgyújtja magát, Tommy Lee egy házibuli közepén orálisan kielégít egy lányt, aki spriccelni kezd, Vince Neil egy haverja barátnőjét kezelgeti, Mick Mars pedig a buli közepén szunyókál.
Nos, nagyjából ez hatványozódik a folytatásban is, ami inkább akciófilmes- és szórakoztató, mintsem dokumentarista jelleggel tárja elénk a banda történetét.
Mindenképpen pozitívum, hogy a négy tagot külön-külön, a szemszögeiket váltogatva mutatja be a rendező. Míg Nikki traumatizált, félárva gyerekként keresi a helyét, Tommy Lee giccsesen idealista amerikai álomban nőtt fel, Vince-t nagyjából féktelen csajozásai jellemzik, míg a gerincproblémákkal küzdő Mars szökő évente egyszer szólal meg, de akkor mindenkit porig aláz. Nyilván ennél jóval komplexebb az összkép, de az elmondható, hogy a sztori végére mindegyikőjük súlyos batyut cipel, a nézőben pedig egyszerre keveredik harag, szánalom és sajnálat.
Bár naiv módon sokáig próbáltam felmenteni a srácokat tetteik alól – győzködve magam, hogy a hirtelen jött hírnév és a problémás háttér megterhelte őket – mikor Vince véletlenül megöli egy barátját, és egymásnak és szeretteiknek is súlyos anyagi és érzelmi károkat okoznak, nehezen tartják meg a néző szeretetét.
A Mötley-sztorija egy süllyedő hajó, ahol, bár a zenekar csillog, a srácok sorsa az első másodperctől predesztinálva van. És bár rengetegszer kerülnek holtpontra – Vincét lecsukják, Nikki pedig klinikai halált hal – nincs az az égi figyelmeztetés, ami jó irányba terelné őket.
Bár a film hűen bemutatja azt a mocskot, ami a zenekart jellemezte, a színészi játékba és a sztori realitásába azért beleköthetünk. A Mick Marst alakító Iwan Rheon (Trónok harca) hozza az elvártat, de a többi színésznek sajnos beletört a bicskája a súlyosabb jelentekbe.
Arról nem is beszélve, hogy kimaradt és eltorzult a filmben néhány igencsak fontos mérföldkő. Például, hol van Tommy Lee és Pamela Anderson viharos szerelme? És hogyan lett a romantikus bájgúnárból aztán egy nőverő barom? És miért hagyták ki a filmből a banda egykori menedzserét, Doug Thalert? Na igen, talán mindez nem fért bele a két órába, de éppen ezért egy kis hiányérzet marad bennünk a megnézése után.
Aki még csak most ismerkedik a Mötley Crüe-vel, annak tökéletesen elég a Dirt bevezetésként. Bár a zenéjüket nem biztos, hogy éppen emiatt szereti meg bárki, ez egy tökéletes gyorstalpaló, hogy elhelyezzük magunkban a glamrock bandát. Akinek pedig van gyomra hozzá, kutasson tovább, de csakis saját felelősségre…
