Akik elhozták nekünk a nyugati progresszív rockot – Steve Winwood és Jack Bruce születésnapjára
A magyar rock hőskorában, jól tudjuk, honi zenészeinknek legfőbb vonatkozási pontjaik a Szabad Európa és a luxemburgi rádió, valamint a diplomaták és külkereskedelmi képviselők által behozott lemezek voltak. Az 1960-as években csak elvétve jutottak el hozzánk személyesen igazi angolszász sztárok, de akik mégis felléphettek nálunk, azok mély nyomot hagytak nemcsak a közönségben, hanem magyar kollégáinkban is. Egyikük személyesen is tiszteletét tette, a másik csak közel két évtizeddel később, de mindkettejükről elmondható, hogy nélkülük másképpen alakult volna a hazai rock története. Stevie Winwood és Jack Bruce születésnapját ünnepeljük.
Az 1948. március 12-én született Winwood mindössze húszévesen lépett fel a Kisstadionban a Traffic együttessel, de akkor már igen nagy tekintélynek örvendett a szakmában.
És jöttek a nagy slágerek, a Keep On Runnin’, a When A Man Loves A Woman és főleg a Gimme Some Lovin’, amely nálunk a „Kiviszem a lovam” címen vált híressé.
Winwoodnak azonban hamar szűk lett Davis bandája, és 1967-ben létrehozta saját csapatát, a meglehetősen zűrös pályát befutó Trafficot, amelyben a példaképe, Ray Charles által képviselt soul és rhyhm-and-bluest vegyítette a brit folk dallamaival és jazz-es elemekkel, Jim Capaldi ütős-énekes-szövegíró és Chris Wood szaxofonos-fuvolás révén. A Mr. Fantasy feszes ritmusai, vagy a No Face, No Name, No Number és a No Time To Live nagyívű dallamai ma is megragadják a hallgatót. Szomorú aktualitás, hogy éppen ez a hangzás ihlette meg azon a bizonyos kisstadioni koncerten Török Ádámot a Mini együttes zenei irányához. Winwood míves, dallamos, de rögtönzésekben is erős orgonajátéka szintén világszerte követendő példává vált. Tehetségének elismerése, hogy 1968-ban még Jimi Hendrix is meghívta ma már klasszikus dupla albumának, az Electric Ladylandnek egyik felvételéhez.
A Traffic felbomlása után a muzsikust a Blind Faith nevű szupergroupba csábították, ahol a Cream két tagjával, Eric Claptonnal és Ginger Bakerrel, valamint Rick Grech-sel, a Family basszusgitárosával készítettek egyetlen, ám maradandó albumot, és ott is övé volt a zeneszerzői-énekesi főszerep. A sok nagyágyú fél éven belül kioltotta egymást, így aztán emberünk gondolt egy nagyot és újra összerántotta a Trafficot. És jól tette: 1970-ben rock-történelmet írtak a John Barleycorn Must Die albummal, amelyben még nagyobb hangsúlyt kapott a jazz-rock, a címadó dal pedig egy gyönyörű skót népballada (valójában a sör születésének története), amelyet annak idején Robert Burns is megverselt. A következő években a zenekarra a jövés-menés, valamint a zenei csúcsok és hullámvölgyek váltakozása jellemezte, végül a Traffic 1974-ben végleg kiállt a forgalomból.
Lehet, hogy Winwood túl korán alkotott nagyot, mert szólókarrierje jóval kevesebb sikerrel kecsegtetett. Igazából csak az 1982-es Talking Back To The Nighttal, majd az 1986-os Back In The High Life-fal dobott nagyot, ez utóbbiban visszanyúlt a Traffic eredeti hangjához a kor hangzásához igazítva. Még 1994-ben Capaldival adtak ki egy lemezt Traffic néven, abban az évben meg is hívták őket a Woodstock 25. évfordulóján rendezett fesztiválra, de ez már valóban a hattyúdal volt.
A 75 éves Stevie, ha nem is a korábbi intenzitással, de azóta is jelen van a rock-világban, láthattuk például a Blues Brothers 2000 film parádés fináléjában is. Szívesen vesz részt mások lemezfelvételein, különösen sokat dolgozott Eric Claptonnal. 2009-ben nagy sikerű közös turnéra indultak, a New York-i Madison Square Garden-beli koncertjük bizonyította, hogy a két rock-veterán még mindig nagyon érzi a zenét. Feleségével, Eugenia Craftonnal 2007 és 2015 között a cheltenhami zenei és irodalmi fesztivál házigazdái voltak. Május 7-én pedig ott volt a III. Károly király tiszteletére rendezett koronázási koncerten.
A 2010-es években már meghirdettek egy újabb Stevie Winwwood-koncertet Budapesten, ezúttal a Petőfi Csarnokban, végül azonban „technikai okokra” hivatkozva lefújták. Lehet, hogy azok, akiknek még fontos lett volna vele élőben találkozni, kiestek a fizetőképes közönség soraiból…
Május 14-én lenne 80 éves Jack Bruce, a rock egyik legszabálytalanabb egyénisége, sajnos lassan már 9 éve az égi zenekarban játszik, legnagyobb magyar követőivel együtt.
Egy glasgow-i külvárosban jött a világra, csellózni tanult (elmondása szerint azért, mert nem érte fel a nagybőgőt), de hamarosan átállt a basszusgitárra, közben megtanult szájharmonikázni és zongorázni is.
Olyan számokat hagytak örökül, mint a Sunshine of Your Love, a White Room, a Rope Ladder to The Moon, vagy a Theme For An Imaginary Western, amelyet a vándorzenészekről valaha írt legszebb dalnak tartanak. Bruce nem elégedett meg „ritmusszekciós” szerepével, nála a basszus dallam és improvizációs hangszer volt, játéka ezer közül is felismerhető, akárcsak hangja, amely könnyedén járt a mély és a magas regiszterek között.
A Cream 1968-as feloszlása után Jack többé nem adta fel függetlenségét, egyéni stílust alakított ki, meghökkentő dallamú és hangnemváltású darabjai nem kerültek fel a slágerlistákra, viszont kiállták az idő próbáját. Ha felsorolnánk, hogy ki mindenkivel játszott, a lista több cikk helyét is betöltené, voltak alkalmi formációi, amelyek legfeljebb 2 lemezre álltak össze, szerepelt kortárs operában. Szinte nem volt olyan igényes rock-műfaj, amelyben ne fogadott volna el akár stúdiózenészi felkérést, és bárkivel szívesen állt közösen színpadra. 2005-ben még egyszer utoljára összeállt a Cream trió néhány koncert erejéig, de ez csak egy kis kitérő volt Bruce számára, aki szinte utolsó leheletéig zenélt. Mértéktelen alkoholfogyasztása miatt májátültetést kellett rajta végrehajtani, ez néhány évvel meghosszabbította az életét, de 2014. október 25-én végleg kihullott a basszusgitár a kezéből.
Bár a Cream nem jutott el annak idején Magyarországra, zenéjük reveláció erejével hatott a magyar muzsikusokra. Első követőjük Radics Béla volt a Sakkmatt, majd a Tűzkerék-formációkkal, ez utóbbiak egyikében nevelődött ki Póka Egon, aki Jacket tartotta legnagyobb mesterének. A 90-es években ő hozta létre az első hazai Cream-emlékzenekart. Még nagyobb hatást gyakorolt Bruce játéka és végtelen zenei nyitottsága Orszáczky Miklósra, aki mentora iránti tiszteletből vette fel a „Jackie” nevet, ahogyan közel 40 éven át mindenki ismerte és szólította, és az ő játékstílusát fejlesztette tovább a Syriusban, majd saját ausztráliai együtteseiben.
Magyar zenészeknek 1973-ban nyílt először alkalma együtt játszania Jack Bruce-szal: a Locomotiv GT angol nyelvű lemezeinek felvételére tévedt be a londoni CBS-stúdióba, és ha már ott volt, nyomott egy szájharmonikaszólót az Ő most még csak 14-ben. Aztán 1986 márciusában végre magyar földre lépett: a BNV A-pavilonjában, elég mostoha körülmények között, mint utóbb kiderült, lázas betegen játszott felejthetetlen másfél órát kvartettjével, amelyben akkor éppen Clem Clemson (Colosseum) gitározott. Öt évvel később, 1991. június 7-én a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán láthattuk, ahol zenekarát az ő két fia és Ginger Baker két fia alkotta. Azon az estén egymásnak adták a színpadot Orszáczky Jackie-vel. Sajnos a mi Jackie-nk 2008. február 3-án Sydney-ben végleg lehunyta a szemét, míg Póka Egon 2021. szeptember 14-én hagyott itt minket.
Végül egy személyes történet: mint korosztályból oly sokan, én is megpróbálkoztam amatőr zenéléssel, és mivel imádtam a Creamet és különösen Jack Bruce-t, a négyhúrost választottam hangszerül az éneklés mellett. Végül ez a pályám abbamaradt, az írás lett a hivatásom, de azon az 1986. márciusi napon a koncert után sikerült egy interjú, egy kézfogás és egy sör erejéig találkoznom Jack-kel. Utána döntöttem el, hogy a rock-történet lesz írói tevékenységem egyik legfontosabb része…
