Aki megzenésítette a 4-es metrót
Először a tévéképernyőn ismerte meg az ország, de ő a celebség helyett a valódi rajongói tábor felépítését választotta. Többnyire egy szál gitárral áll ki a színpadra, mégis teljes értékű zenekar illúzióját kelti: ha kell, dobként, ha kell, basszusgitárként használja hangszerét. Sokáig csak angolul énekelt, de tavaly elérkezettnek látta az időt a váltásra.
Első nagylemezének ráadásul rögtön rendhagyó koncepciót választott, amit a kritikusok az év egyik legnagyobb meglepetésének neveztek. Az igazi média- és közönségfigyelmet mégis az a klipje hozta meg neki, amelyben alvajáróként, alsónadrágban kóborol Budapest utcáin. Szólókarrierjének ötödik évfordulója alkalmából beszélgettünk.
– Mi az első zenével kapcsolatos élményed?
– Ezt teljes biztonsággal nem tudnám megmondani, de talán Halász Judit vagy 100 Folk Celsius lehetett. Arra konkrétan emlékszem, hogy a Bródy János által írt Micimackó két verzióját – az egyiket Halász Judit, a másikat Koncz Zsuzsa énekelte – egy egész nyáron át hallgattam és hasonlítgattam össze egymással. Ekkor lehettem olyan négyéves. Aztán bekötötték hozzánk az HBO-t, és ezen szinte rögtön sikerült elkapnom egy Paul McCartney koncertet. Innentől nem volt megállás, végérvényesen megfertőzött a zene szeretete és a koncertezés iránti rajongás.
Petruska András 1986-ban született Budapesten. Kilencéves korától egészen 2008-ig Bussy Gábornál, az Impro Zenei Műhely alapítójánal tanult gitározni és énekelni. Ezzel párhuzamosan Kósa Zsuzsa magániskolájában tanult több, mint egy évig, illetve 2007-2010 között a Kőbányai Zenei Stúdió hallgatója volt.
2009-ben gitártanárként dolgozott a börzsönyi Zeneiskolában, azóta is országszerte tart workshopokat dalszerzés, hangszerelés és fingerstyle témában. 2013 óta tanít a kétegyházi DARKE gitártáborban, valamint 2014-ben meghívást kapott a Gitármánia táborba is, mint óraadó. Olyan előadókkal állt már egy színpadon, mint az Illés, az LGT, a Quimby, vagy Tommy Emmanuel.
Feltűnt a Megasztár tévéműsor 5. szériájában, de továbbjutása ellenére a versenytől végül visszalépett. 2007-ben a Benczúr-ház jazz tehetségkutató versenyének győztese volt akkori zenekarával, az Impress-sel. 2010-ben megkapta a Veszprémi Utcazene Fesztivál szakmai díját, rá egy évre pedig a Fringe-díjat. Idén áprilisban Artisjus Junior díjra jelölték. Pályafutása során több formációban megfordult, majd 2010 tavaszán szólókarrierbe kezdett. Önálló produkciójával évente nagyjából 120 koncertet ad.
– Mikor határoztad el, hogy hivatásszerűen ezzel szeretnél foglalkozni?
– Álmok és vágyak szintjén gyakorlatilag mindig előttem volt a cél. Más kérdés, hogy sokáig hiányzott belőlem az a fajta talpraesettség vagy karakánság, hogy megpróbáljak tenni is érte. Érettségi után is inkább polgári szakmát választottam, beiratkoztam az ELTE-re szociológia szakra. Aztán úgy a második-harmadik év környékén fogalmazódott meg bennem, hogy ketyeg az óra, már nem vagyok annyira fiatal. Bár tulajdonképpen csak 21 éves voltam, de így is azt éreztem, hogy ha meg akarom valósítani az álmaimat, nem halogathatom tovább. Szóval ha beszélhetünk bármilyen konkrét elhatározásról, az ekkor történt.
– Hogy látod öt év távlatából, a Megasztárban való szereplésed hozzátett valamit a karrieredhez?
– A Megasztár egy nagyon szerencsés véletlen volt az életemben, amit utólag se bánok, hiszen ezrek ismerték meg a nevemet és a zenémet ennek köszönhetően. Nagyon jó kiindulópontnak gondolom, amit éppen ideális mértékben sikerült meglovagolnom. Mindazonáltal az a közeg nagyon idegen volt számomra, ezért is döntöttem végül a visszalépés mellett. Büszke vagyok rá, hogy mára szinte teljesen sikerült magam mögött hagyni. Aki akkor közel került a zenémhez, az most már sokkal inkább az azóta megjelent dalaim miatt követi a tevékenységemet, nem azért, mert én vagyok a srác a tévéből. Aki pedig csak később ismert meg, annak jó eséllyel ki is maradt az egész történet.
Továbbjutás a Megasztár válogatóján:
– Mennyivel lettél kiforrottabb azóta, hogy 2010 tavaszán először álltál ki egyedül a színpadra?
– Szakmailag sokkal könnyedebb vagyok. Olyan ez a dolog, mint a sport: minél többet edzel, annál jobbak lesznek az eredményeid. Zeneileg is sokat csiszolódtam,
amit tényleg a magaménak mondhatok, és amiről nem egy másik előadóra asszociálnak az emberek. A Metropolita albumra nagyon büszke vagyok, és most, hogy már a folytatás dalai is születnek, úgy érzem, egyre lazábban megy a dolog.
Ami a koncertezés pszichológiai oldalát illeti, annak idején az egészet úgy kezdtem el, hogy én magam is elcsodálkoztam, milyen hamar mekkora sikere lett. Volt az egészben egyfajta ártatlanság, ami aztán egyre inkább átcsapott rutinná. Folyamatosan próbáltam megújulni, és ez kicsit talán görcsössé tett, de mostanában ezt is egyre inkább sikerül elengednem. Folyamatosan kapom az újabb és újabb feladatokat az élettől, de szerencsére azt is érzem, mikor kell megállnom és szünetet tartanom. Összességében úgy gondolom, egyre egészségesebb hozzáállással tudom ezt az egészet csinálni.
– Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy a 4-es metróról akarsz lemezt készíteni?
– Talán az egyetem kezdetén, amikor az addigiakhoz képest nagyon kitágult számomra Budapest. A belváros kocsmái közül szinte mindet végigjártuk, és még a külső kerületekbe is kimentünk néha egy-egy koncert miatt. Akkor kezdtem el figyelni a közlekedés szépségét, hogyan épül fel ez az egész méhkas. Majd megismertem a 4-es metró tervezett útvonalát, és már abból valamiféle zenét hallottam ki.
Azt hiszem, tudatos döntés nem is állhatott volna emögött, egyszerűen jött magától: az ilyesmihez egyfajta művészi kattantság szükséges. Például emlékszem, hogy mikor egyetemistaként az akkori barátnőmnek megemlítettem az ötletet, szimplán hülyének nézett... (mosolyog)
A Móricz Zsigmond körtér című dal szövegvideója:
A koncepció tehát jó ideje megvolt, de a megvalósítás egyre csak váratott magára. Aztán amikor arra jutottam, hogy eljött az ideje az első nagylemezemnek, újra átfutott bennem, hogy vajon mikor is adják át az új metrót. Az első gondolatom az volt, hogy biztosan még sokára, de aztán utánajártam, és kiderült, hogy a tervek szerint alig egy év múlva már futni fog. Ez adta meg a végső lökést, hogy komolyan nekiálljak kidolgozni. 2013 áprilisa környékén kezdtem el lejegyzetelni, honnan hová tart majd az album, és júniusban álltunk neki Babarci Bulcsúval (a TükeZoo együttes frontembere, valamint a Metropolita szövegeinek társszerzője – a szerk.) megírni a dalokat. Végül szinte napra pontosan a metró átadásakor jelent meg a lemez.
„Ezen a lemezen minden megtalálható, ami számomra Budapest. A dalokban találkozik a valóság és a fikció, a mai modern város a múlt romantikájával, az önéletrajzi ihletésű, vagy kifejezetten az én generációmra jellemző történetek. A zenei ábrázolásban is ugyanez volt a célom. Többnyire a magyar népi dallamvilágot és hangszereket helyeztem bele városias, zsibongó kontextusba. Azonban, ha Budapestről alkot zenét az ember, könnyen beugrik a mindenhonnan beszűrődő cigányzene, a sanzonok és a vigadók világa, de Cseh Tamás is kötelező része egy nagy fővárosi zenei képeslapnak.
Számomra ez az album a lelki hazaérést, önmagam megtalálását jelenti. Fiatalon nagyon nehéz kérdés, mit kezdjek azzal az információval, hogy ennek az országnak vagyok a szülöttje és ez a kultúra nevelt fel. Akár szeretem, akár nem, ez a környezet az otthonom. Ezt nem lehet megmásítani. Ez az én történetem, saját magam és a városom kapcsolata, gondoltam, játszom egy jót azzal, hogy megzenésítem.”
Forrás: A38-tól a Zeneakadémiáig blog
– Mekkora váltás volt neked egy ennyire kompakt, ráadásul magyar nyelvű repertoárral turnézni az addigi koncertjeidhez képest?
– Annyira nem éreztem élesnek a váltást. Szerintem sokkal jelentősebb volt, amikor 2012 környékén a country-s, folkos témákat hátrahagyva elkezdtem Steve Swindellivel dolgozni. Ekkor születtek az olyan, addigiaknál jóval tökösebb és hiphoposabb dalaim, mint az I’m Bad, a Double Speak, vagy a Not Dancing Tonight. Mire eljutottam a Metropolitáig, addigra azt éreztem, hogy nagyjából már letisztultak a végletek.
– Milyen a viszonyod a régebbi dalaidhoz az újakkal összehasonlítva?
– A legnagyobb részüket ma is teljesen vállalhatónak érzem, és szerintem továbbra is repertoáron tartom majd őket. Azt tudni kell, hogy a nagylemez előtt kiadott dalaim, amelyek főleg EP-ken jelentek meg, hivatalosan sosem kerültek kereskedelmi forgalomba. Most fogjuk majd megnézni, hogyan tudnánk őket (vagy legalábbis egy részüket) fizikai formátumban is megjelentetni. Ősszel a Szent Gellért tér című digitális kislemezre már felkerült két korábbi szám újrakevert-kipofozott verziója, de jó néhány van még elfekvőben. Valószínűleg olyan is lesz köztük, amit a második albumomra teszek majd fel. Persze vannak azért olyanok is, amelyek mára aktualitásukat vesztették, vagy legalábbis nem tudok ugyanúgy kötődni hozzájuk, mint mikor megírtam őket.
– Hogy élted meg a Szent Gellért tér klipjének forgatását, amikor órákon át egy szál alsónadrágban kellett mászkálnod a városban?
– Először mereven elutasítottam a koncepciót, de szerencsére annyira profi csapattal dolgoztam (Lőrincz Nándor és Nagy Bálint, akik Boggie Parfüm-klipjét is készítették) hogy végül beláttam, jó kezekben vagyok. Belegondolva világos lett nekem, hogy ez a sztori remekül visszaadja a Metropolita alaphangulatát. Adott a srác, aki megénekli a városát, aki részese a forgatagnak, de egyben kívül is áll. Ez az egész dolog a maga szofisztikált, kikarikírozott módján nagyon jól lejön a klipből.
– Mennyire lepődtek meg az emberek, milyen reakciókat kaptál?
– Nagyon furcsa volt számomra, hogy az emberek legnagyobb része tökéletesen ignorálta a szituációt. Én sokkal több incidensre, beszólásra, vagy akár csak bámuló tekintetre számítottam, hiszen első ránézésre
mégiscsak egy alsógatyás hülyegyerek sétálgatott gitárral a nyakában. Ráadásul a kamerák se mindig látszódtak, tehát nem jött le egyből, hogy forgatás zajlik. Az, hogy szinte semmi reakciót nem kaptam, mindenképp felvet bizonyos kérdéseket a társadalom ingerküszöbével kapcsolatban.
Lehetséges, hogy ma már tényleg nem számít még csak megbotránkoztatónak sem az ilyesmi? Persze nem bánom, hogy nem estek nekem, de akkor is furcsa az egész.
– Temesvári Bence hegedűn gyakorlatilag már állandó vendég a koncertjeiden, és a lemezfelvétel során is sok zenésszel dolgoztál együtt. Ez azt jelenti, hogy az eddig jellemző egyszemélyes zenekar-koncepciót félretetted?
– Zenészként lételemem a kísérletezés, sosem tudhatom előre, mit hoz a jövő. Az albumon elég nagy teret kap a népzene, így ahhoz, hogy legalább részben reprodukálni tudjam a hangulatát élőben is, elkezdtem Bencét egyre több koncertre magammal vinni. És azt éreztem, hogy az a fajta stílus, amit én művelek – tehát a zenekarszerű, úgynevezett fingerstyle gitározás – tulajdonképpen ugyanúgy működik, hiába van velem valaki más is a színpadon. Attól még ugyanúgy én vagyok a zenekarom dobosa és basszusgitárosa egy személyben. A virtuozitási igényemet továbbra is ki tudom élni, ehhez csak hozzátesz egy szólista.
Mostanában egyre jobban foglalkoztatnak a fúvósok, hobbiszinten én magam is elkezdtem népi furulyát tanulni. Elképzelhető, hogy a jövőben bővülünk majd egy fúvóssal, sőt az sem kizárt, hogy pár év múlva egy dj-vel közösen fogok fellépni. Fogalmam sincs, mit hoz a jövő, de tényleg arra törekszem, hogy folyamatosan valami új dologgal álljak elő.
és amíg ehhez egy plusz hangszer csak hozzátesz, nem látom semmi akadályát. Másfél évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ez lesz, de utólag nagyon jó döntésnek tartom.
– Ha nem is mostanában, de valamikor el tudnád még képzelni magad egy hagyományos rockzenekar élén?
– Erre is csak azt tudom mondani, hogy fogalmam sincs, mit hoz a jövő. Elképzelhető, de őszintén szólva sokkal inkább érdekelnek a be nem járatott formák. Dobos helyett szívesebben dolgoznék beatboxossal, basszusgitáros helyett tubással, ilyesmi. Egyre jobban érdekel az elektronikus zene is, persze nem a diszkós vonal, de samplerezést vagy loopokat például abszolút lehet, hogy használok majd a dalaimban.
Az április 23-i buli a Muzikum Klubban egyszerre lesz áttekintő és előremutató jellegű. Egy-két új dal biztosan elhangzik majd, annál is inkább, hiszen a közeljövőben egy online kislemez megjelenése is tervben van. Emellett jó néhány olyat is elővesznek majd, ami utoljára nagyon régen szerepelt a repertoárban, hegedűkísérettel pedig még egyáltalán nem.
Vendégként ott lesz Szeder-Szabó Krisztina a Melodisztik és Szeder zenekarokból, valamint Vitáris Iván az Ivan & the Parazolból, ők is több számban közreműködnek majd. Különlegesség, hogy tervben van egy igazi unplugged-blokk is, amikor bármifajta erősítés nélkül, a közönség soraiban, teljesen intim környezetben fognak megszólalni a dalok
– Mi az, ami már körvonalazódott a második lemezeddel kapcsolatban?
– Az biztos, hogy annyira erős koncepciója nem lesz, tehát például nem a 3-as metróról, vagy a fonódó villamosokról fog szólni... (nevet) Olyanfajta igény azért van bennem, hogy továbbra is legyen egy összefüggő világa és hangulata, még akkor is, ha a dalok témája egyébként eltérő. Nem sietünk vele sehova, szerintem valamikor jövő tavasszal fog kijönni, a 30. születésnapom környékén. Ez a dolog egyébként komoly lelki kihívások elé állít, hiszen hiába gondolom magam fiatalnak, a harmincas szám azért mégiscsak sok. Ilyenkor kicsit számot vet az ember, hogy hová jutott el eddig, mi az, amit ünnepelni tud és mik a korlátai. Ennek a számvetésnek a révén rengeteg gyerekkori emlékem villan be, amiből szintén születhetnek dalok. Mindenesetre ha elkészül időben, ez a lemez szuper kis szülinapi ajándék lesz magamnak.
Ha tetszett az interjú, oszd meg!
