A zene, mint elixir, úgy hat ránk – Szigeti Ferenccel a Karthago jubileumi koncertje előtt beszélgettünk
Szigeti Ferenccel, az együttes alapítójával, gitárosával, dalszerzőjével elevenítjük fel e Karthago történetét az előzményektől napjainkig.
„Ferry” a Corvina zenekarral vált országosan ismertté, de már a 60-as években is több zenekarban játszott. Gitárosként mindenekelőtt Ritchie Blackmore-t és Carlos Santanát tartja mestereinek, de George Harrisontól is sokat tanult.
- Amikor a Mambo magnóról hallgattuk a Beatlest, az istennek sem tudtuk George szólóit kibogozni, csak sok-sok évvel később jöttünk rá, hogy egészen másképpen hangolta fel a gitárját...
A Corvinát egy katonai behívónak köszönhette. Az együttes basszusgitárosának, Novai Gábornak kellett bevonulnia.
- Még Soltész Rezső volt a szólógitáros, de akkor már jött a rockos korszak, és ő nem tartotta magát elég jónak, áttért a basszusgitárra és keresni kezdtek egy szólógitárost. Billentyűsük, Makay Zsolt, gyerekkori barátom javasolt engem. Így lettem 1970. január 1-től hivatalosan a Corvina tagja.
Az együttes nemcsak saját dalait játszotta, hanem részt vett vidéki hakni-körutakon is, többek között Koós Jánost, Aradszky Lászlót kísérték, de amikor önállóan léptek fel, a korabeli progresszív és hard-rock slágerekkel is megörvendeztették a közönséget. Magam is emlékszem egy koncertjükre, ahol Uriah Heepet, Jethro Tullt, Focust nyomtak.
- Elkezdtem dalokat írni. Mindig is ez volt az erősségem. Sosem tartottam magam nagy virtuóz gitárosnak, a stílusjegyeket fontosabbnak tekintem. Mivel a Corvinát slágereiről ismerték, igyekeztem ebben a stílusban írni, de azért voltak egészen avantgárd kísérleteink, amelyek a lemezek B-oldalán jelentek meg, de ezeket sajnos a rádiók nem játszották. Az 1972-es Táncdalfesztiválra megírtam az Egy viharos éjszakán című dalt, azzal végleg befutottunk. Volt, hogy egy évben 300 koncertet adtunk, sokat jártunk külföldre is.
1978-ban megszűnt a Corvina, és Szigeti Ferenc elkezdte szervezni saját zenekarát.
- Mindenképpen egy jó rock-bandát akartam összehozni. Sokféle névvariációt felírtam magamnak, végül azért lett Karthago, mert szüleim az elsők között mentek ki IBUSZ-társasutazásra Tunéziába és jártak Karthagó romjainál. Az ott készített képeik ihlettek meg. A zenészek közül először Gidófalvy Attilát találtam meg, aki akkor a Beatricében muzsikált. A Közgázon játszottak, Gidó a Hammond orgonája alatt feküdt egy zoknival a fején, és onnan a billentyűkre felnyúlva nyomott egy eszméletlen szólót. Én lepődtem meg a legjobban, hogy milyen gyorsan igent mondott, de mint kiderült, nem látott a Ricsében perspektívát: Erdős Péternél esélyük sem volt lemezre, és ő is jobban ki tudott bontakozni orgonistaként a Karthagóban.
A Hammondon azóta is király, hallod, miket művel az új lemezen is. Basszusgitárosként Losó László, a korábbi P.Mobil muzsikusa volt az első választás, aki vérbeli énekes is volt, vele jött Fehér Lajos dobos. Sajnos ezzel a formációval tán csak egy bulink volt, mert Laci disszidált, Lajos pedig nem akart nélküle játszani. Gidóval elkezdtünk újra embereket keresni: először a dobost, Kocsándi Mikit vettük be, aztán egyik este találkoztunk Kiss Zolival:
"Hallom, basszusgitárost keresel. Én vagyok az" – mondta magabiztosan. Már csak egy énekes hiányzott: Takáts Tamás akkor egy nyári zenekarban játszott a Balatonnál. Bemutatkozásakor a Creedence-től a Proud Mary-t énekelte, jól csinálta, jóképű gyerek volt, felvettük.
Mindez 1979 nyarán történt. A Bláthy Ottó utcában egy légópincében kezdtünk gőzerővel próbálni, hónapokon át minden nap reggel 10-től délután 5-ig. Addigra már a dalok nagy részét megírtam szöveggel együtt, csak meg kellett hangszerelni őket. Gidó pedig hozta az Apáink útján zenéjét. Így készült el az első lemezünk anyaga, amelyet ma is a legjobbnak, korszakalkotónak tartok.
A próbák során kiderült, hogy valamennyien jól éneklünk, ezen felbuzdulva a dalokhoz vokálokat találtunk ki. Amikor a lemez megjelent, a szakmai újságírók sütötték rá, hogy ez "west coast" zene – mi akkor még nem tudtuk, hogy a kemény rock-alapú dallamos, sok vokálos amerikai nyugati parti zenét hívják így.
Az új együttes a Metro klubot választotta első törzshelyéül. Kezdetben úgy állapodtak meg a klubvezetővel, hogy a bevételen osztoznak, ha lesz. Ferry és Gidó éjszaka jártak plakátozni a főnök Zsigulijával. Az első koncerten harmincan lehettek, a követhető héten már 50-en jöttek el, egy hónap után pedig már leállt a trolibusz, annyian voltak, hogy nem fértek be. Sikk lett Karthagóra járni! 1981. május 1-én ők nyitották meg a Budai Ifjúsági Parkot, 12 ezer ember előtt. Négy évvel később pedig szintén a Karthagót kérték fel a Petőfi Csarnok nyitókoncertjére.
-Nagyon erősek voltunk, nemcsak a zenében. Őrült fellépő ruhákat találtunk ki, mi röhögtünk a legjobban magunkon, nagyon jól szórakoztunk. Tamás remek frontember volt, dumált, röpködött a színpadon... Budapestet hamar meghódítottuk, de még hátra volt az ország. Talán 1982-ben történt: Tánczos Gábor, a Roxinpad című tv-műsor szerkesztője felajánlotta, hogy felveszi egyik koncertünket. Kijöttek a Lőrinci Ifjúsági Parkba, rendes filmkamerákkal, és az én kocsimba ültek be egy Uher sztereó magnóval a hangot felvenni. Aztán a színpadon beindult a rockhenger, az operatőrök egyszerűen alig tudták követni. Biztos voltam benne, hogy soha nem fogják leadni. Aztán nyáron éppen egy nyíregyházi koncertünk előtt néhány órával mégis műsorra tűzték, és olyan tömeg lett, hogy a rendőrséget kellett kivezényelni... Attól kezdve befutottunk országos szinten is!
Az első lemez nemcsak zenéjével, hanem borítójával is feltűnést keltett, amelyet Herpai Zoltán festőművész készített, rajta az elefánttal, ami a zenekar „totemállata” lett. Az album a ma már elképzelhetetlen 178 ezer példányban kelt el, Erdős döntése nyomán azonban csak szerzői jogdíjat kaptak, előadóit, azaz „royalty-t” egy fillért sem, mert az első lemeznél úgymond „ez a szokás”. A következő mérföldkő a Requiem című dal volt. Jól ismert a tragikus történet: gyógyszer-túladagolásban meghalt egy fiú a Karthago székesfehérvári koncertjén.
- Nagyon megdöbbentett bennünket az eset, és bár nem tehettünk semmiről, féltem, hogy nehogy emiatt a zenekarnak legyen bántódása. Úgy gondoltam, a saját eszközeinkkel kell reagálni rá. Másnap este fél óra alatt megírtam a dalt. Néhány nap múlva behívtak az V. kerületi pártbizottságra. Az elvtársak elmondták, hogy hallották, mi történt és nem szeretnék, ha ezt propagálnánk, mert „a szocialista fiatalok nem kábítószereznek”. Erre azt feleltem, hogy írtam róla egy dalt, de mivel a szövege nem volt nálam, elvittek haza fekete autóval, hogy odaadjam nekik. Pár nap múlva hívtak, hogy mehet a dal, de ha lemezre kerül, nem reklámozhatják. Egy ifiparkbeli koncerten hangzott el először a Requiem, felvették, és néhány nappal később Cseke László a Szabad Európa Rádióban lejátszotta. Kitört az őrület, onnantól kezdve állandóan kérték tőle.
Nem sokkal később felhívott a hanglemezgyárból Wilpert Imre, hogy „mi ez a halotti toros cucc, amiről mindenki beszél?” Ezután készült el a stúdiófelvétel a Rottenbiller utcában.
Csakhogy behivatott az akkor még teljhatalmú Erdős Péter és közölte, hogy „ez egy kábítószeres dal”. Mi az, hogy a fiú „elindult a fények útján”? Én ezt spirituálisan értelmeztem, hogy aki meghal, a fények útjára lép. Én persze tudtam, hogy a srác egy nevű gyógyszer túladagolástól halt meg, de az elvtársak azt mondták, hogy „eltaposták és kész.”
És azt is tudtam, hogy a fehér borítós kislemez kiadását, és a reklámozás letiltását nem Erdős találta ki, hanem felsőbb utasítást kapott.
A Requiem három hónap alatt aranylemez lett és ma is a Karthago egyik himnusza. Pedig a zenekar először nem lelkesedett a dalért.
OLvass tzovább, és kiderül, hogy miért!
