A totális rock születése – 50 éve jelent meg a Led Zeppelin első albuma
Ötven éve, 1969. január 12-én lépett be a Led Zeppelin a 20. század zenetörténetébe. De jobban illik rájuk az a kifejezés, hogy berúgták az ajtót. Egy hosszú és egy rövid gitárhang, négyszer egymás után, egyre intenzívebb dobokkal a háttérben. Így kezdődött a nevüket viselő első lemezük, a Good Times Bad Times című dallal, amely három percnél is rövid időbe sűrítette a Zep lényegét: az agresszív energiát, az ének és gitárjáték addig ismert kereteinek szétzúzását, és a súlyos ritmusszekciót, amelynek tagjai között mintha folyton fáziskésések lennének.
A Zep születése a mai rock-biznisz körülményei között már mesébe illőnek tűnik.
Jimmy Page, akit Eric Clapton és Jeff Beck mellett Anglia legnagyobb „gitártekerőjének” tartottak, 1968 nyarán a széthullott Yardbirds-öt akarta valamiképpen újjá alakítani. Mivel „másodállásban” gyakran játszott stúdiózenészként, jól ismerte a nagy zenei műveltségű, több hangszeren játszó, hangszerelésekben is járt John Paul Jones-t. A kiszemelt énekes azonban nemet mondott neki, ellenben ajánlott neki egy alig húszéves birminghami fiatalembert, akit hihetetlen orgánummal, hangterjedelemmel és egyedülálló blues-fílinggel áldott meg a Teremtő – de csak egy helyi bandában rezegtette a falakat. Ő volt Robert Plant, aki, miután Page azonnal lecsapott rá, mindjárt kommendálta új főnökének kissé link, ám őserejű dobos haverját, John Henry Bonhamet, aki ugyan kezdetben nem akarta otthagyni szűkebb pátriáját ivócimboráival együtt, de végül mégis kötélnek állt.
Pagey, Jonesy, Percy és Bonzo később úgy emlékeztek vissza első próbáikra, hogy szinte azonnal működött közöttük az a bizonyos kémia, amellyel újraértelmezték a rockot, és bár a következő évtizedekben sokan merítettek belőlük, sem hangzásban, sem eredetiségben, sem fantáziában nem tudták őket megközelíteni sem.
Ugyanilyen négyes „vegyület” tette naggyá a Beatlest, a The Who-t, vagy később a Queent is, és ugyanúgy egyik „elemet” sem lehetett senki mással hitelesen pótolni. A Gombafejűek és a Zep meg sem próbálták...
Megérezte az együttesben rejlő hatalmas lehetőséget a korábban a Yardbirds mellett dolgozó, filmstatisztából és kidobóemberből lett menedzser, a közel másfél mázsás, Page szerint „botfülű” Peter Grant, aki a legenda szerint úgy adta el az akkor fénykorát élő Atlantic Recordsnak a bandát, hogy a cég vezetői egy hangot sem hallottak tőlük. Az Atlantic 200 ezer dolláros előleget adott a Led Zeppelin első albumára - ebből végül alig 3000-et használtak fel - és Grantnek olyan, azóta is párját ritkító szerződést sikerült keresztül vinnie, amely az együttesnek teljes ellenőrzést biztosított az alkotó tevékenység felett, beleértve a lemezborítókat, a reklámfotókat, és mindent, ami az imázsával kapcsolatos volt. Ezen felül még a lemezbevételek 90%-a is őket illette meg!
És miért éppen Led Zeppelin? A név eredetéről is számos mendemonda terjeng. Az egyik szerint az ólomsúlyú menedzser ihlette meg őket, mások szerint pedig Keith Moon, a The Who dobosa gonoszkodása adta az ötletet, mert állítólag azt jósolta nekik, hogy „magasan szállnak majd, mint egy ólom Zeppelin.” Mindenesetre nem lett a név rossz ómen, mint ahogyan az első lemez borítója sem, amelyet George Hardie készített fekete-fehér ponttechnikával a Hindenburg léghajó 1937-es lakehurst-i katasztrófájának fotója nyomán.
Még augusztusban elkezdődtek a felvételek a londoni Olympic stúdióban, de a négy zenész alig 36 órát töltött a dalok feljátszásával, ez a spontaneitás még ütősebbé tette zenéjüket. Mire azonban a lemez megjelent, már híre ment mindent elsöprő erejű koncertjeiknek, a londoni Marquee klubtól a skandináv országokon át egészen az Egyesült Államokig. 1968. karácsony másnapján játszottak először a tengeren túlon Denverben, januárban végigjárták az Államokat, és amikor január 28-án a bostoni Tea Party-ban lenyomták életük egyik legszenzációsabb, négyórás buliját, a debütáló albummal teljessé vált a Zep-hisztéria.
A kvartett hangja egy nyers, hangos, zabolátlan áradat volt, és a közönség megadta magát ennek a sokknak.
A Led Zeppelin öt évtizeddel megjelenése után sem muzeális darab. Plant hangvulkán-kitörései, hangulati és magasság-váltásai, Jones könnyeden markáns basszus-futamai, Page durva hangcsipkéi és Bonham ritmus-tördelései a Good Times Bad Times-ban csupán „névjegyet” jelentenek - talán ezért is játszották ritkán koncerten.
Egy szerelmi szakításról szóló népdal az alapja a Babe, I’m Gonna Leave You-nak, amelyben a melankolikus akusztikus gitár adja a hátteret Percy szenvedély-viharának, nemegyszer kétségbeesett ritmusváltásokkal. A You Shook Me, Willie Dixon szerzeménye, a legbrutálisabb blues, ami valaha megszólalt a Zep olvasatában: nemcsak Plant üvölt a pincétől a padlásig, hanem a gitár, sőt, a szájharmonika is.
És még csak ezután jön a Dazed and Confused lélekbénítóan fenyegető hangulata, amelyben a lopakodó, ereszkedő sorokat egy horrorisztikus átvezető után apokaliptikus rohanás váltja fel a középrészben.
Ez a hat és fél perc olyan tömény, hogy később a Zep koncertjein valóságos szimfonikus költeménnyé bővítette – nem ritkán fél órás terjedelemben.
A második oldal elején adóznak a fiúk a korabeli pszichedelikus hangulatoknak a Your Time Is Gonna Come-ban, majd Pagey a keleti zene iránti szerelméről tesz tanúságot a Black Mountain Side ragájában. A meditatív légkörben egy újabb eszeveszett vágta ébreszti a hallgatót – Communication Breakdown – majd ismét egy Dixon-blues következik. Az I Can’t Quit You Babe sokkal kifinomultabb, mint a You Shook Me, Page és Plant felelgetőseivel. A záró, több tételes mű azonban tudatosítja, hogy a Zep bármilyen alapanyagot képes a maga képére gyúrni.
A How Many More Times bevezető basszus-boogie-járól az idősebbeknek A hét című politikai tv-magazin juthat eszébe.
Az egyszerű séma azonban Page virtuóz agyában egymásba nőtt rögtönzött fürtökké, majd boleróvá alakul. Plant egy varázsbarlangból küldi kiáltásait, majd egy kis rhythm and blues-játék után – Oh, Rosie – visszatér az eredeti boogie, a zenekar tust húz - a hallgató pedig kifújja háromnegyed órán keresztül visszatartott levegőjét.
A lemez 2014-ben újrakevert, többféle formátumban, „de luxe kiadásban” jelent meg, és az eredeti felvételek és bónuszok mellé a közönség végre „hivatalosan” is kezébe vehette a kalózpiacon már évtizedek óta kapós, 1969. október 10-i koncertjük felvételét, amely ismét bizonyította: bármilyen nagyszerűek voltak a Led Zeppelin stúdiólemezük, a fiúk legjobb formájukat mindig élőben hozták.
Máig érthetetlen, hogy a kor rock-kritikusai miért fogadták fanyalogva a Led Zeppelin bemutatkozó albumát – és szinte az összes lemezüket. Még az olyan nagy tekintélyű szakírók, mint Chris Welch (Melody Maker) vagy Robert Christgau (Village Voice) is lehúzták a lemezt. „Jimmy Page diadalt arat, de a Led Zeppelin gáz” – írta Welch, Christgau szerint pedig „az album inkább ambiciózus, mint jó.”
A közönség azonban sem akkor, sem később nem vett a savanyú ítészekről tudomást.
Azóta persze a Led Zeppelin már minden magára valamit is adó rangsorban előkelő helyen áll. A legtöbbet mondó talán a brit Q magazin listája: 2007-ben tették közzé azt a 21 lemezt, amelyek megváltoztatták a zenét. Az első Zep a 6. helyre került...
De ez már egy másik történet, a Led Zeppelin zenéjének utóélete, amely John Henry Bonham 1980. szeptember 25-i tragikus halála után közel négy évtizeddel sem tűnik halványulni.
