KULT
A Rovatból

A szexualitás, az erőszak és a tabutémák vonzották, és majdnem kigolyózta Brad Pittet és Tom Cruise-t a filmjéből – Neil Jordan 75 éves

A szerinte nem létező ír filmművészet talán legnagyobb alakja ma tölti be a 75-öt. Az emberi kapcsolatok mellett valójában nagyon is izgatja a történelem, sok ilyen témájú filmje van, de neki köszönhetjük a Borgiákat is.
Fotó: Wikipedia/David Shankbone - Flickr - szmo.hu
2025. február 25.



Neil Jordan, az ír filmművészet kiemelkedő alakja, 2025. február 25-én ünnepli 75. születésnapját. Pályafutása során számos emlékezetes filmet alkotott, melyek közül több is nemzetközi elismerést vívott ki.

Jordan 1950. február 25-én született Sligo megyében, Írországban. Édesanyja, Angela festőművész, édesapja, Michael Jordan egyetemi tanár volt. Tanulmányait a dublini St. Paul’s College-ban végezte, majd az University College Dublin intézményében szerzett diplomát angol irodalom és ír történelem szakon.

Így emlékezett vissza gyerekkorára:

"Családunk meglehetősen művelt volt, alsó-középosztálybeliek voltunk, anyám festő volt, apám tanár. De nem vágtam fel a többiek előtt ezzel. Nagyon furcsa világ volt.

Írország nagyon szürke volt, és úgy tűnt, évszázadok óta semmi sem változott. Az egyetlen színfolt a templomok voltak, szobrokkal és rikító vallási ruhákkal. Őrülten katolikus ország volt. Van egy oktatási rendszere, amelyet cölibátusban élő szoknyás férfiak vezetnek, ami önmagában is bizarr. Van egy édes irracionalitás az egészben.”

Egyetemi évei alatt aktívan részt vett a diákszínjátszásban, ahol megismerkedett Jim Sheridan rendezővel is. Jordan először íróként vált ismertté: 1976-ban jelent meg “Night in Tunisia” című novelláskötete, amely elnyerte a Guardian Fiction Prize díjat 1979-ben.

Nem csak a film vonzotta fiatalon: „Szívesen lettem volna profi zenész. Gyerekkoromban klasszikus gitáron játszottam, 24-25 éves koromban zongorán és szaxofonon is. És beleszerettem Charlie Parkerbe.”

Filmes karrierje és nemzetközi sikerei

A filmiparba John Boorman „Excalibur” című filmjének forgatásakor kapcsolódott be, ahol kreatív tanácsadóként működött közre. 1982-ben debütált rendezőként az „Angel” című filmmel, amelyben Stephen Rea játszotta a főszerepet. A ’80-as években Jordan olyan filmeket rendezett, mint a „The Company of Wolves” ( Farkasok társasága - 1984) és a “Mona Lisa” (1986). Utóbbiért Golden Globe-díjra jelölték a legjobb forgatókönyv kategóriában, és Quentin Tarantino szerint minden idők egyik legmenőbb filmje.

Az igazi áttörést azonban az 1992-es „The Crying Game” (Síró játék) hozta meg számára, amely hat Oscar-jelölést kapott, és elnyerte a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó díjat.

Ezt követően rendezte az „Interview with the Vampire” (Interjú a vámpírral - 1994) című filmet, amelyben Tom Cruise és Brad Pitt alakították a főszerepeket. 1996-ban a “Michael Collins” című történelmi drámájáért elnyerte a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán díját.

Így nyilatkozott a Michael Collinsról:

„Egyedülálló lehetőség volt. Miután elkészítettem az Angelt (1982), David Puttnam megkért, hogy írjak forgatókönyvet Michael Collinsról, de nem akarták a Warnernél elkészíteni. Eltűnt a páncélszekrényekben. Aztán az Interjú a vámpírral után megkérdezték tőlem: Mit szeretnél ezután csinálni? Én azt mondtam: „Van egy forgatókönyv, amit évekkel ezelőtt írtam”. 25 vagy 30 millió dollárt adtak rá, ami akkoriban nagyon sok pénz volt. Nagyon érdekes film volt ez 1995-96-ban.

Az IRA éppen tűzszünetet hirdetett, így sok párhuzam volt Michael Collins és Gerry Adams között. Az igazság az, hogy a Michael Collins kifejezetten ír film volt, egy emberről, aki összerakott egy gyilkológépet. Aztán amikor úgy gondolta, hogy szétszedheti a gépet, rájött, hogy nem tudja.”

Rendezői stílus és filmkészítési módszerek

Jordan munkásságában gyakran visszatérő elem a szokatlan szexualitás és az ír történelem ábrázolása. Filmjeiben mély empátiával mutat be olyan karaktereket, akik a társadalom peremén élnek, és gyakran foglalkozik a nemi identitás kérdéseivel. Ezek közé tartozik a „The Crying Game” és a „Breakfast on Pluto” (Reggeli a Plútón - 2005) is. Rendezői stílusát a műfaji határok feszegetése és a formával való kísérletezés jellemzi, miközben erős hangsúlyt fektet a vizuális történetmesélésre és a nyelvi kifejezésmódra.

Jordan szerint a filmkészítés során fontos, hogy mindent előre megtervezzenek, és addig forgassanak, amíg minden részlet a helyére nem kerül, beleértve az időjárást és a rendelkezésre álló fényt is. Egyik aranyszabálya, hogy a rendező felelősséget vállal mindenért, ami a kész filmben megjelenik, ezért nem szabad elhinni, ha valaki azt mondja, hogy valami nem számít.

Jordan előszeretettel alkalmaz erőszakos jeleneteket filmjeiben, mivel véleménye szerint a modern filmekben a szexualitás és a dohányzás ábrázolása egyre inkább korlátozott, így az erőszak vált a kifejezés egyik fő eszközévé.

Állítása szerint korai filmjeire a hollywoodi B kategóriás filmek és a német mozi hatott, főleg Wim Wenders és Fassbinder.

Érdekességek és forgatási történetek

Az „Interview with the Vampire” forgatása során Jordan eredetileg más színészeket képzelt el a főszerepekre, de végül Tom Cruise és Brad Pitt mellett döntött, ami nagyban hozzájárult a film sikeréhez.

Jordan gyakran dolgozik együtt Stephen Rea színésszel, aki szinte minden filmjében szerepet kapott, ami hosszú távú szakmai kapcsolatukra utal.

2009-ben ő is aláírta azt a petíciót, amelyben Roman Polanski szabadon engedését követelték, akit Svájcban tartóztattak le azzal a váddal, hogy 1977-ben bedrogozott és megerőszakolt egy 13 éves kislányt.

Későbbi munkái és televíziós projektek

A 2000-es években Jordan továbbra is aktív maradt a filmiparban. Rendezett olyan filmeket, mint az „Ondine” (2009) és a „Byzantium” (2012). Emellett a televízióban is maradandót alkotott: ő volt a „The Borgias” (A Borgiák - 2011–2013) című sorozat alkotója és vezető producere.

„A Marvel-filmekhez nagyon fiatal rendezőket szerződtetnek" - nyilatkozta egyszer. „Némelyik kimondottan tehetséges, de azért őket hívják, mert irányíthatóak.”

Magánélete és elismerései

Jordan magánélete nem olyan viharos, mint a filmjei szereplőié. Első feleségétől, a jogász Vivienne Shieldstől ugyan elvált, második feleségével, Brenda Rawnnal 2004 óta együtt vannak. Összesen öt gyermeke van a két házasságából. 1996-ban a francia művészeti és irodalmi érdemrenddel, az Ordre des Arts et des Lettres kitüntetéssel ismerték el munkásságát. Emellett számos egyetem, köztük a Trinity College Dublin és a University College Dublin díszdoktorává avatta.

Jó barátai, Bono és felesége, Ali Hewson róla nevezték 1989-ben született első fiukat Jordannek.

Neil Jordan öröksége és hatása

Neil Jordan életműve egyedülálló az ír és nemzetközi filmiparban. Művei nemcsak műfaji sokszínűségük miatt maradandóak, hanem azért is, mert képesek mély érzelmeket kiváltani a nézőkből. Filmjei gyakran egyensúlyoznak a valóság és a fantázia határán, miközben tabutémákat boncolgatnak. A karaktereire jellemző belső konfliktusok, az identitáskeresés és a társadalmi konvenciók megkérdőjelezése mind visszatérő motívumai.

Jordan mindig is fontosnak tartotta, hogy filmjei ne csupán szórakoztassanak, hanem provokáljanak, kérdéseket tegyenek fel és kihívások elé állítsák a nézőket. Úgy véli, hogy a filmkészítés egy olyan művészeti forma, amely képes hatni az emberek gondolkodására és érzéseire, és ennek felelősségét mindig szem előtt tartja. Egyik legismertebb idézete szerint:

“A filmkészítés nem csupán képek és történetek összessége. Ez egy olyan eszköz, amellyel a világot újraértelmezhetjük és átélhetjük azt, amit egyébként nem tudnánk megérteni.”

Bár az évek során Jordan több műfajban kipróbálta magát, és televíziós munkái is sikert arattak, igazi ereje mindig a nagyjátékfilmekben rejlett. Művészete és történetmesélése időtálló, és még ma is inspirálja a fiatal filmeseket, írókat és alkotókat világszerte.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
A Roxette alapítója elmondta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz engedély nélkül használta a Listen to Your Heartot
Per Gessle arról is beszélt, miért Lena Philipsson lett a zenekar énekesnője Marie Fredriksson halála után.


November 4-én Budapesten koncertezik a Roxette, ennek apropóján beszélgetett a HVG a zenekaralapító Per Gessle-vel. Elmondta, hogy miután 2019-ben Marie Fredriksson rákban meghalt, miért Lena Philipssont választották énekesnőnek. Mint kiderült, az ismeretségük a nyolcvanas évekre nyúlik vissza, amikor a svéd énekesnő befutott, ugyanis Gessle írta az első slágerének a szövegét.

„Tavaly készítettem egy svéd nyelvű duettalbumot, sok-sok énekessel. Lena is köztük volt. A stúdióban voltunk, és ahogy énekelni kezdett, a fejemhez kaptam, hogy te jó ég, Lenában megvan, minden, ami alkalmassá teszi, hogy a Roxette-dalokat énekelje. Meg se fordult a fejemben, hogy találhatok valakit, aki úgy tud énekelni mint Marie.

Persze Lena egészen más személyiség, mint Marie, a stílusuk sem ugyanaz, de a hangjában, az előadói attitűdjében van valami, ami passzol a Roxette-dalokhoz. És ezek nem könnyen énekelhető dalok. Ott van a Queen of Rain, az It Must Have Been Love vagy a Listen to Your Heart – ezeket nehéz rendesen előadni” – mondta a Roxette alapítója.

Azt is hozzáfűzte, hogy a koncertjükön tartanak egy kis megemlékezést Marie Fredriksson emlékére. Mint mondta: „Nem kevés kiadatlan anyagunk van, amit Marie és én együtt készítettünk, ezek majd biztosan fel fognak bukkanni alkalomadtán”.

Ha már szóba került egyik, ha nem a leghíresebb számuk, azt is elárulta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz a zenekar engedélye nélkül kampánydalnak használta a Listen to Your Heartot.

„Ha valaki az engedélyünk nélkül használja valamelyik dalunkat, nem vagyunk urai a helyzetnek, nem tudjuk, mi történik a számmal. Ezt én nem szeretem. És senki más sem szereti. Igen, hallottam az esetről. Ezek mindig komplikált ügyek.”

Hozzátette, hogy ez egyedi eset volt, nem tud más hasonlóról. „Ha valami jogilag nincs rendben, akkor azt leállítjuk. De ez nagyon ritka” – mondta Gessle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nemes Jeles László: Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét
Az Oscar-díjas rendezővel beszélgettünk arról, mennyire lehet szabad egy filmkészítő állami támogatásból, miben más gyerekszínésszel dolgozni, és megkérdeztem tőle, hogy került Iványi Gábor a filmjébe.


Néhány napja debütált a magyar mozikban Nemes Jeles László legújabb nagyjátékfilmje, az Árva. A sajtóbemutató után beszélgettem a rendezővel.

– A három nagyjátékfilmje, a Saul fia, a Napszállta és az Árva nekem kicsit olyan, mint Kieslowski Három szín-filmjei. Többször elhangzott már a bemutató óta, hogy az Ön filmjei esetében is trilógiáról beszélhetünk. De ha trilógiának is tekinthetjük őket, csakis valami elvont, intellektuális, kulturális kapcsolat mentén.

– Ez megtisztelő. Az mindenképp fontos különbség, hogy esetemben utólag merült fel a trilógia gondolata, nem volt tudatos. De valóban van létjogosultsága az összehasonlításnak. "Az én XX. századom".

– Ami még eszembe jutott filmes előzményként az Tóth Barnától az Akik maradtak, ami a túlélők sorsán keresztül reflektál a holokausztra. De ön emelte a tétet, hiszen az Árva egyszerre posztholokauszt és poszt 56'.

– Igen, ebben van valami melankolikus, hogy már megtörténtek az események, a senki földjén maradtunk, és kezdenünk kell magunkkal valamit. Ez fontos elem ebben a filmben. Főleg, hogy egy gyerek próbálja feldolgozni a saját sorsában megjelenő történelmi traumát.

– Többször nyilatkozta, hogy az Árva a saját családja története. Mi volt a fontosabb, a történet vagy a kor bemutatása?

– Ez alapvetően családi történet, de írás közben egyre evidensebbé vált, hogy a kort is hordozza magában. A gyerek forradalma ebben a történetben valamennyire az ország forradalma is.

Ez a gyerek nem is létezett volna a nagy totalitárius rendszerek nélkül. Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét.

Ez a film kicsit leképezi azt a paradoxont, hogy a pusztítás is tud életeket generálni.

– Mit jelent a film Önnek, mint a családi történet hatása alatt élő magánembernek, és mit jelent a családjának? Hoz valamiféle megnyugvást?

– Nagyon remélem. Éreztem, hogy ennek a történetnek nagyon nagy a súlya. Tudtam, hogy tizenkét éves korában apám nevét megváltoztatták, ez egy súlyos beavatkozás, ezért egy idő után számomra nem volt kérdés, hogy ez túlmutat a családi történeten, érdemes vele foglalkozni.

Ez egy emberi alaptörténet, amit érdemes megmutatni az embereknek, mert talán saját magukat is meglátják benne.

– Beszélgettek az édesapjával arról, hogy ő mit hogyan képzelt el filmes szempontból?

– Igen, sokat. De nem csináltuk volna ugyanazt. Neki ötven éve volt filmre vinni, de nem tette.

Pedig szerintem ezzel kellett volna kezdenie a karrierjét, hiszen egy több generáción átívelő, nem helyhez kötött emberi történet.

Apám mégis eltartotta magától, és úgy éreztem, rám hárult ez a feladat. Sokat konzultáltam vele, segített több dialógus, jelenet megírásában.

– Volt a filmben olyan rész, ahol próbálta hommage-szerűen megidézni kicsit az ő filmes világát?

– Tudatosan biztos, hogy nem. Egyébként jó kérdés. Most hogy mondja, lehet, hogy kellett volna. De egészen más a filmes stílusunk. Ami nem baj.

– Mennyire kellett másképp dolgozni a filmen amiatt, mert a főszereplő gyerek?

– Először is kevesebb munkaóránk volt egy napban. Arról nem is beszélve, hogy meg kellett tanítani neki az egész szakmát. Koreografált jelenetek vannak, nemcsak annyi a dolga, hogy gyere be, állj meg, mondd el a szövegedet, hanem sok-sok pontot kell érintenie egy-egy jelenetben, a kamerát elfelejteni, szóval elég összetett volt a feladat. Szerencsére Barabás Bojtorján született tehetség.

– A magyar filmipart mindig is átpolitizálták, de az elmúlt években szintet lépett. Sok ember ma már pártszimpátia alapján viszonyul filmekhez. Ha egy film állami támogatást kap, már gyanús, ha pedig közpénz nélkül is összejön és sikeres lesz, azt forradalmi tettnek tekintik.

– Mi kaptunk állami támogatást. Szerencsém van, mert szabad kezet kapok. Külön büszkeség számomra, hogy négy ország koprodukciójaként valósulhatott meg a film.

Nekem az a legfontosabb, hogy megmutassam, lehet így is filmet csinálni. Remélem, ez segít abban, hogy a filmekről filmekként lehessen beszélni és ne más kontextusban. Ez annál inkább is fontos, mert sajnos külföldön is egyre inkább politikai üzenőfalként tekintenek a filmekre. A fesztiválokon és a stúdió rendszerekben egyre kisebb a szabadság.

Paradox módon sokkal nagyobb szabadságom volt itt Magyarországon ebben a filmben, mint amekkorát mondjuk Amerikában kaptam volna.

– Azért abban, hogy a filmben szerepel Iványi Gábor, érzek egy kis bajuszhúzogatást a rendszer irányába. Hiszen ő most nagyon célkeresztben van.

Iványi Gábort gyerekkorom óta ismerem. Nem tudom másként látni, mint egy szent embert. Kevés olyan emberrel találkoztam, akinek olyan kisugárzása, fantasztikus tudása van, mint neki. Ráadásul jó volt a filmben, van hozzá tehetsége. Nekem egyedül az volt a fontos, hogy egy különleges embert találjak a nagypapa figurájára, és nem találtam jobbat, mint Iványi Gábor.

– Rengeteg interjút kell adnia, nyilván én is kérdezek olyat, amit már többször meg kellett válaszolnia. Van valami olyan az Árvával kapcsolatban, amit nagyon szeretne elmondani, de soha senki nem kérdezi meg?

– Hogy a VIII. kerületi önkormányzat miért tett meg mindent azért, hogy ez a film ne készülhessen el.

– Akkor megkérdezem: miért?

– Fogalmam sincs, de jó lenne megtudni tőlük, miért gáncsoltak. Ahelyett, hogy örülnének, amiért idehozunk egy filmet. Még sehol nem láttam ilyet.

– Több tervéről is lehetett olvasni. Ezek közül számomra a legizgalmasabb az Utas és holdvilág megfilmesítése. Ez mikor kerülhet filmvászonra?

– Szeretném akár másfél éven belül leforgatni, de jelen pillanatban még egy francia filmet forgatok az ellenállásról.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Mi lesz a Szigettel? Nem szavazta meg a területhasználati megállapodás megszüntetését egy bizottság a fővárosban
Az idő szorít: ha 2025 októberében nem startol a 2026-os Sziget jegyértékesítése, a rendezvény gazdaságilag ellehetetlenül. Karácsony Gergely új ülést kezdeményez.


:

Felborult a Sziget-mentőterv Budapesten: a Fővárosi Önkormányzat Tulajdonosi Bizottsága első körben nem szavazta meg a területhasználati megállapodás megszüntetését a Sziget Zrt.-vel. A Fidesz nemmel voksolt, a Tisza Párt tartózkodott.

A fesztivál 2026-os megrendezése így kérdésessé vált, miközben a Sziget vezérigazgatója maga kezdeményezte a szerződés felmondását, mert a külföldi tulajdonos a jelenlegi struktúrában nem vállal több kockázatot.

A mostani fővárosi megállapodás szerint jövőre akkor is fizetnie kellene a cégnek, ha végül nem lenne fesztivál, ezért inkább felmondanák az egyezséget, és új konstrukcióban folytatnák.

„A dolog viszonylag egyszerű: új hatósági szerződést nem lehet kötni addig, sőt, kérelmet sem lehet jogszerűen benyújtani addig, amíg a régi hatósági szerződés hatályban van.

Tudjuk, hogy a régi hatósági szerződés alapján a Szigetet a sokmilliárdos veszteséget felhalmozott külföldi tulajdonos jövőre már nem szervezi meg. Ha tehát akarunk jövőre új, magyar tulajdonosokkal Sziget Fesztivált, akkor a régi szerződést meg kell szüntetni, majd utána újat kell kötni.” — írta Karácsony Gergely főpolgármester Facebook-bejegyzésében.

Az idő szorít: ha 2025 októberében nem startol a 2026-os Sziget jegyértékesítése, a rendezvény gazdaságilag ellehetetlenül.

Karácsony új ülést kezdeményez, és azt kéri, vegyék ismét napirendre az ügyet.

„Hívjanak szakértőket, kérjenek segítséget, tegyenek bármit, csak ne kövessék el azt a hibát, hogy megfosztanak sok ezer embert a szabadság élményétől, Budapestet pedig egy kulturális értéktől.” — üzente a főpolgármester.

A Sziget–főváros megállapodás felmondását azért indítványozták, hogy elkerüljék a fizetési kötelezettséget akkor is, ha 2026-ban mégsem lenne rendezvény.

A fesztivál alapítója, Gerendai Károly jelezte: akár vissza is venné a Szigetet, hogy megmaradjon. Reméli, októberben sikerül megállapodni az új tulajdonosi struktúráról; az elmúlt években milliárdos mínuszok gyűltek fel.

Via: 444.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Amatőrbe ejtve, avagy Keira Knightley fárasztó luxusjachtos krimije, A nő a tízes kabinból gyorsan megfeneklik
Lehetett volna belőle egy modern Halál a Níluson is, de ahhoz nem ártott volna egy körmönfont eset és néhány izgalmas karakter… Kritika.


A lány a vonaton (2016) és a Nő az ablakban (2021) után itt A nő a tízes kabinból, amely több dologban is hasonlít az előző két darabra. Mindhárom film egy regényből készült (sorrendben Paula Hawkins, A.J. Finn és Ruth Ware könyveiből), mindhárom krimi, és mindháromban egy nő lesz a tanúja egy bűnügynek, ám a környezetük nem nagyon akar hinni nekik. Illetve van még egy szomorú közös vonása e három filmnek:

sajnos nem túl jók.

Pedig ígéretesnek látszott A nő a tízes kabinból is, hiszen egy kiváló színésznő, Keira Knightley a főszereplője, a történet helyszíne egy luxusjacht, tehát megvan az izoláció és a szűk tér miatti izgalomfaktor, olyan további színészek kaptak benne szerepet, mint Guy Pearce, Kaya Scodelario (Az útvesztő-filmek, A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja, Préda, Úriemberek-sorozat, Senna), Hannah Waddingham (Ted Lasso, Trónok harca), Amanda Collin (A farkas gyermekei), Gugu Mbatha-Raw (The Morning Show, Loki, Felszín) vagy a veterán Art Malik (Út Indiába, Halálos rémületben, True Lies: Két tűz között), és a manapság újra divatos „whodunit” műfajában fogant.

Úgy tűnt, minden készen áll egy modern Agatha Christie-szerű nyomozáshoz, amolyan Tőrbe ejtve-módra.

A történet az újságíró Laura „Lo” Blacklockot (Keira Knightley) követi nyomon, aki egy traumatikus élményből lábadozik: szemtanúja volt annak, hogy az egyik cikke alanyát meggyilkolták, csak mert beszélt vele. Új feladata egy luxusjachton várja, az Aurora Borealis első útján, amely a norvég iparmágnás Anne Bullmer (Lisa Loven Kongsli) és férje, Richard (Guy Pearce) tulajdonában van. Anne leukémiában haldoklik, Lo pedig cikket ír a milliárdosokkal teli jachtról, amely Anne jótékonysági gálájára tart.

Másnap Lo egy kellemetlen találkozás elől a 10-es kabinban próbál elbújni, ott azonban egy szőke nővel találkozik, akitől bocsánatot kér, és kilép a szobából. A közös vacsora után kettesben találkozik Anne-nel, aki elárulja neki, hogy minden pénzét elajándékozza, és hogy az alapítványt többé nem ő vagy a férje fogja irányítani.

Majd az éjszaka közepén Lo zajokra ébred, és egy nő sikítását hallja. Az erkélyéről egy véres kéznyomot lát a 10-es kabin üvegfalán, és tanúja lesz annak, hogy valaki a vízbe esik.

Lo riasztja a személyzetet és a biztonságiakat, akik értetlenül állnak a beszámolója előtt, hiszen a 10-es kabinban nem szállt meg vendég, és senki sem hiányzik a jachtról. Ráadásul a véres kéznyom sincs már ott… Vajon Lo csak képzelődött, vagy tényleg gyilkosság történt a hajón?

Láthatóan hasonló a sztori tehát, mint amit A lány a vonatonban, a Nő az ablakban és sok más egyéb filmben (pl. a Jodie Foster-féle 2005-ös Légcsavarban, vagy sokkal régebben a Hitchcock-féle 1938-as Londoni randevúban) láthattunk.

A nő a tízes kabinból ezeket ötvözi a Halál a Nílusonnal, csak mai környezetben, mai tematikákkal, például a felső- és a középosztály életvitelének és szellemiségének szembeállításával.

Persze csak felületesen, hiszen a krimin van a hangsúly. Ezúttal azonban nincs jelen profi nyomozó, egy újságíró civilnek kell kibogoznia a szálakat, akinek ráadásul időnként valaki az életére is tör, mivel olyan dologba üti az orrát, amibe nem kéne. Egy idő után sajnos fárasztóvá válik azonban, hogy hősnőnknek senki sem hisz, hiába történnek vele egyre durvább dolgok (egy ponton a jacht medencéjébe is bele akarják fullasztani), a szereplők gondolkodásmódja és tettei így sokszor logikátlanokká válnak.

Van ugyan egy nagyobb csavar, ami akár meg is lepheti a nézőt, ám az író-rendező Simon Stone, illetve a Joe Shrapnel-Anna Waterhouse páros (Egy háború margójára, Jean Seberg minden rezdülése, Kígyószem: G.I. Joe – A kezdetek) forgatókönyve túl hamar, kb. egy óra után előáll vele, az utolsó félóra pedig már abból áll, hogy Lo ennek ismeretében lebuktassa a gazt vagy gazokat. Így az a kevés izgalomfaktor is eltűnik a sztoriból, ami addig valamennyire fenntartotta a figyelmet.

Pedig a színészből rendezővé avanzsált, most 41 éves svájci Simon Stone egyáltalán nem tehetségtelen filmes, hiszen a 2015-ös Apa és lánya, valamint a 2021-es Ásatás is remek filmek, ezúttal azonban valami nagyon félrement. Úgy tűnik, újra beütött a „Netflix-átok”, amely ismét bizonyította, hogy az alapvetően ügyes filmesek kezéből is milyen könnyen ki tud siklani egy streamingprojekt (lásd: Joseph Kosinskitől A pók fejét, Judd Apatow-tól A buborékot, Joe Wrighttól a Nő az ablakbant, Duncan Jonestól a Mute-ot, Jean-Pierre Jeunet-től a BigBugot, a Russo tesóktól A szürke embert, Andrew Dominiktől a Szöszit, Alejandro G. Iñárritutól a Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikáját vagy Noah Baumbach-tól a Fehér zajt).


Link másolása
KÖVESS MINKET: