„A szerelem mindent legyőz” – beszélgetés az Apró mesék alkotóival
A március 14-i országos premier előtt beszélgettünk az alkotókkal, Szász Attila rendezővel, Köbli Norbert forgatókönyvíróval, és a női főszereplővel, Kerekes Vicával.
-Romantikus történelmi thrillerként hirdetik az Apró meséket. Ez a három jelző izgalmas elegyet sejtet.
Szász Attila: Ez az igazság: történelmi, mert 1945-ben játszódik, romantikus, mert egy szerelmi szál áll a középpontjában Szabó Kimmel Tamás és Kerekes Vica figurája között, és thriller, mert különösen a második órája nagyon fordulatos, feszültségekkel teli, szó szerint vérbeli thriller. Norbi ügyesen tudta ötvözni a forgatókönyvben ezeket a műfaji elemeket, amelyeket mi mind szeretünk és reméljük, a nézők is szeretni fogják.
Köbli Norbert: Gondolkodtunk azon, hogy a romantikus jó jelző-e. A Félvilág című filmünknek az volt a szlogenje, hogy „a szerelem nem minden”, nem volt romantikus, még akkor sem, ha pártkapcsolatról szólt. Ez a film azonban azt mondja, hogy „a szerelem mindent legyőz”, innentől kezdve romantikus.
-Ez már a negyedik közös filmetek, lassan a klasszikus alkotópárosok nyomdokaiba léptek. És mind a négy, A berni követ, a Félvilág, az Örök tél és ez is kiélezett történelmi helyzetben játszódik. Hogyan találtatok rá a mostani ötletre?
K.N.: Már korábban is használtam más filmek esetében a kutatómunkához egy könyvet. Az a címe: Hozott szalonnával…, amely a 20. század apróhirdetéseit gyűjtötte össze…
-…”Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné” – így fejeződik be Örkény István: Budapest című egypercese…
K.N: Talán A vizsgához gyűjtöttem anyagot, sokat olvastam a 40-es évekről, és feltűnt, hogy apróhirdetésekben gyakran szerepel: „keresem férjemet, keresem fiamat, keresem apámat…”. Így született meg a szélhámos főhős ötlete. Először a karakter volt meg, aztán kikerekedett a történet. Kezdetben úgy gondoltam, hogy Budapesten játszódjon az egész, az első változatban még nyilasok is voltak benne, meg Aranyvonat, aztán egy álomban jelent meg nekem a folytatás. Ez volt az első eset, hogy megálmodtam a történetet az erdőszéli házról, ahová a főhős elvetődik. Úgy négy-öt éve ültünk le Attilával és Lajos Tamás producerrel, hogy az új filmről beszéljünk. Elmeséltem az ötletet, és mindkettőjüknél hasonló lelkesedést tapasztaltam. Akkor írtam meg a forgatókönyvet.
Sz.A: Amikor Norbi valami ötletet prezentál, soha nem arra ugrom rá, hogy mikor játszódik, hanem a sztori ragad meg. Az adott történelmi korszak pedig külön dimenziót ad neki, sőt, úgy érzem, hogy ez a történet nem is játszódhatna máskor, ilyen csak egy vészterhes, kaotikus időszakban eshet meg.
K.N.: Olyan korszakokban játszódnak azok a filmek, amelyek érdekelnek, és amiket írok, amikor az embereknek azt mondják: mától mást kell gondolnotok, mint eddig. Tudjuk, hogy tegnap menetelve, kart lóbálva drukkoltatok egy rezsimnek, vagy azt gondoltátok, hogy ez az igazság a világról, de mától minden másképp lesz. Ti maradtok ugyanazok, de mást kell gondolnotok a világról, a társadalomról. Ahogy például a kisnyilasok többszázezren átöltöztek és beléptek a kommunista pártba… gyökeresen változik minden, de a filmben is elhangzik egy mondat: „Jó vadászra mindig szükség lesz”.
-Vica, Te hogyan élted bele magad ebbe a nehéz szerepbe?
Kerekes Vica: Nagyon fontos a film előélete, amikor elolvasom a forgatókönyvet, beszélgetek a rendezővel. Utána jön a napi szintű munka. Egyszer csak magamba ásom a szerepet, és lehet, hogy nem készülök rá a tükör előtt, mégis egybeérek a figurával. Amikor elindul a forgatás, a szerep elkezd élni. Lehet, hogy ez kicsit misztikusan hangzik, de biztosan minden színésznek más az útja. Én „láthatatlanul” foglalkozom a karakterrel, és aztán csak úgy megszületik. Ezért fontos nekem az első nap, amikor észlelem, hogy rákerült-e a sínre, meg tud-e szólalni általam vagy nem. Ezért sem tudok olyankor előtte éjjel aludni…
K.N: Tehát ösztönösen tartod végig a folyamatot, nem elemzed, nem tudatosítod magadban?
GNL: A számból vetted ki a kérdést…
K.V: Azért nagyon sok minden lerakódik bennem, a történet, a forgatókönyv mondatai. Már abból kirajzolódik egy sor dolog, hogy tudod a tényeket: egy erdő közepében élek, a férjem elment, várom, de mégsem és ott van a gyerek. Ebből én már tudom, hogy milyen lesz az a nő. A továbbiakban már nem foglalkozom vele, csak élem, próbálom az ő szemével látni és megélni a helyzeteket. És akkor jön a rendező, aki azt mondja, hogy „de”, hogy „itt”. És ez a jó, hogy addigra én már kieresztem magamból, ő pedig jó esetben kordában tart, irányít, mert én nem nagyon tudom magam ellenőrizni. Belsőleg igen, de ami a kamera elé kivetül, az megint más. De ugyanúgy része a karakter felépítésének a ruhák kiválasztása, a frizura. Ezek számomra sokat mutatnak, mert egészen másként viselkedik egy színész egy korabeli ruhában, és nem mindegy, hogy milyen az a ruha.
Sz.A.: A ruhapróbák egy kicsit már színészpróbák is. Nézem a ruhát, és úgy gondolom: ez túl elegáns ahhoz, hogy ebben kimenjen vadászni. Lehet, hogy akkoriban hordtak ilyeneket, de a mai nézőknek csináljuk a filmet, és nem lehet érzetre túl elegáns, így aztán elindul egyfajta „pingpongozás” a jelmeztervezővel és a színészekkel. Ezáltal számtalan apró részletbe belemegyünk, és ezek beleépülnek a karakterbe, miközben csak állsz és ruhát próbálsz.
K.V.: Amikor már nagyon láttam, hogy milyen ez a nő, jött egy hosszú zöld ruha, amit én nem akartam, mert úgy éreztem, nem hozzá való. De a többiek azt mondták, hogy jó. Ez a csapatmunka, ilyenkor háttérbe kell vonulni.
-Az ilyen átmeneti korszakokra jellemző, hogy mindig megjelennek a zavarosban halászók, és összeomlanak a megszokott erkölcsi értékek.
K.N.: Amikor elkezdtem ezt a történetet írni, az fogott meg, hogy Budapest éhezik, vidéken van élelem. A budapesti úrinők megpróbálják rátukmálni perzsaszőnyegeiket a falusiakra, hogy kapjanak ennivalót. Csak az aranynak van értéke, semmi másnak. Akinek aranya van, az tud magával valamit kezdeni. Attilával meg is fogalmaztuk, hogy a film tulajdonképpen western, abban az értelemben, hogy törvényen kívüli állapot van, a régi jogrend összedőlt, az új még csak alakul. Mindenkinél fegyver van, mert a háborúból jött. És valóban, nincs egy elfogadott normája a viselkedésnek, mindenki csak saját magára, saját erkölcseire, elveire hagyatkozhat. Lehet, hogy nem játszódhatna máskor, hacsak nem csinálunk belőle egy valódi westernt, ahol egy revolverhős elvetődik egy tanyára, ahol egy magányos asszony él…
K.V.: Nemrég egy kritikus azt mondta nekem, hogy ebben a filmben „karakterteremtés” történt, mert mostanában nem jellemző az erős nő megjelenítése és számára ez volt a legnagyobb csoda. Mert volt ugyan, hogy főszerepet játszottak nők, de többnyire valami „defektjük” volt.
-Érdekes, hogy Török Ferenc 1945-jét is jellemezték „westernként”, és a Délidőhöz hasonlították, innentől már csak egy lépés az erős nő figurája Claudia Cardinale alakításában a Volt egyszer egy Vadnyugatban.
SZ.A.: Az a motívum, hogy egy nő egyedül él egy házban, és évek óta így kell magáról és a fiáról gondoskodnia, rögtön szembejön és arcul csapja a nézőt. Már az első megjelenésekor puska van nála, és a belépő megteremtette az egész karaktert. Mostanság is vannak erős női figurák a magyar filmekben, csak a mai környezetben nehéz ezt ennyire artikulálni.
-Történtek-e olyan események a forgatás során, amelyek jellemzőek voltak a közös munkára?
SZ.A.: Én úgy érzem, hogy nagyon jó csapat gyűlt össze a kamera előtt és mögött egyaránt. Nemcsak tehetségben, személyiségben, hanem hozzáállásban is. Iszonyú lelkesedéssel láttak hozzá, és egy emberként akartak jót csinálni. Ehhez extra varázslatot is kölcsönzött az, hogy négy hétre leköltöztünk egy erdő mélyére Páty közelében. Nyugalom és természetközeli érzés szállt meg bennünket. Voltak persze nehéz pillanatok, amikor nagyobb fizikai terheket róttunk a színészekre – ilyenek voltak a hidegvízbe belemenős éjszakák, vagy akár az a pár nap a Magas-Tátrában, hóban, fagyban – de mindenki zokszó nélkül csinálta végig a dolgát. Jó volt az összhang köztem és a színészek között, ezúttal nem kellett velük pszichológust játszanom… Általában az első 1-2 hét a vízválasztó. Ha akkor érzi a stáb, hogy valami jó készül, automatikusan elkezdik jobban odatenni magukat. Ilyenkor hajlandóak extra köröket futni, és nem az lebeg a szemük előtt, hogy jön az ebédszünet, hanem az, hogy jól sikerüljön az a snitt.
-Vica, számodra melyik volt a jelenet, ami a legkeményebben igénybe vett?
K.V: A pofozós jelenet, amikor a férjem bántalmaz. Ilyent még nem éltem át, nem tudom, mi történt velem, mert általában uralni tudom ezeket az érzéseket, nem szoktam kinyitni a magánszférámat, élesen leválasztom a játéktól. Most nem tudtam megállítani őket, mert mintha egész máshonnan jött volna valami megfoghatatlan. Utána nagyon sokáig kellett az erdőben barangolnom, hogy meg tudjak tőle szabadulni. Általában jó érzés, hogy megszületik valami, amiből aztán ki tudok bújni, de ezúttal nem ment.
Sz.A.: Főleg azért, mert sokszor fel kellett venni a jelenetet. Partnered, Molnár Levente és te magad is próbáltátok eljátszani, hogy valódinak hasson, de amikor Levente csak imitálta a pofont, nem jött elő nálad az a lelkiállapot. És akkor azt mondtuk, csináljuk élesben és megpróbáljuk a lehető legkevesebbszer felvenni. És ez az érzés, hogy egész nap vernek, tudat alatt nagyon megalázó lehetett számodra. Aztán a vágásnál nagyon szigorúnak kellett lennünk, mert ami színészileg csoda volt – például amikor Vicának remegett a hangja, vagy sírva próbálta Leventét szembe köpni – végül kimaradt, mert úgy döntöttünk, hogy ez a nő olyan kemény, hogy még itt is visszafojtja az érzéseit.
K.V.: A színész játéka olyan, mint egy szakadék, nem tudod, hová érkezel. Ezért remegek, amikor először megnézem a kész filmet. Nem azt nézem, hogy egészében milyen, hanem azt, hogy mit vágtak be, mit hagytak ki… ilyenkor foszt meg a vágó és a rendező egy-két díjtól, de nem baj, nem azokért élünk. (nevet).
-A trailerek köztudottan túlsűrítik a filmeket a maguk másfél-két percében. Az Apró mesék ajánlója, mit tagadjuk, igen brutális. És amikor láttam, hogy külön trailert készítettetek Valentin-napra, kissé morbidnak találtam az ötletet. Tényleg ennyire kemény filmre készüljünk fel?
SZ.A.: Az az igazság, hogy nem nagyon hazudik a trailer, nem kellett feltuningolni ahhoz, hogy más arcát mutassa a filmnek. Érződik rajta, hogy mozgalmas, feszült alkotás. A Valentin-napi trailer ötlete pedig onnan jött, hogy az első két előzetest a thriller-oldalára húztuk fel, ezért ebben megpróbáltuk a romantikus oldalát kidomborítani. Végül sikerült, bár úgy kezdődik, hogy boxerrel megverik a főhőst…
Az alkotók azt is elárulták, hogy éles viták folytak a film címéről, mert többen attól tartottak, hogy az Apró mesékről gyerekfilmre, esetleg szkeccsfilmre asszociál a néző. Végül azonban maradt ez a kissé „félrevezető” cím a maga összes talányával…
