A Stranger Things visszatért… csak nem úgy, ahogy vártad – nem rossz, de nem is igazán szükséges
A Stranger Things világa tovább bővül, vagy inkább kiszínesedik, egy animációval, amely a második és harmadik évad közé ékelődik be. Elsőre izgalmas ötletnek tűnik: egy olyan korszakot kitölteni, amely eddig csak háttérként szolgált, ráadásul egy új formátumban. A végeredmény azonban inkább érdekes kísérlet, mint valóban emlékezetes kiegészítés.
Az anyagiakról nem is beszélve. Ez a megoldás tehát praktikus, ugyanakkor egyben egy kicsit eltávolítja a nézőt attól az élő, nosztalgikus atmoszférától, ami a sorozat egyik legnagyobb erőssége volt. Az animáció stílusa kifejezetten figyelemreméltó: a félig rajzolt, mégis dinamikus vizuális világ, kicsit emlékeztethet a Telltale Games számítógépes játékaira. Ez a stilizált megközelítés egyedi karaktert ad a sorozatnak, még ha a minőség epizódonként ingadozó is.
A történetet szinte teljesen arra a sémára építik fel, mint amit már megszokhattunk egy Stranger Things évadtól: Hawkins városát ismét egy új fenyegetés éri, amely, nem túl meglepő módon, valamilyen tudományos kísérleteiből ered. A jól ismert történetvezetés újra és újra működésbe lép: felbukkan a veszély, a csapat próbálja megérteni, majd megoldani, de a helyzet bonyolódik, és végül valamilyen külső segítséggel vagy hirtelen felismeréssel jutnak közelebb a megoldáshoz. Ez a formula korábban is jelen volt, de itt különösen szembetűnővé válik, valószínűleg a gyengébb forgatókönyv miatt.
A tíz, nagyjából félórás rész gyorsan fogyasztható, ám éppen ez okozza az egyik legnagyobb problémát. A történet könnyen „átfolyik” a nézőn, komolyabb érzelmi vagy narratív lenyomat nélkül. A feszültség szinte teljesen hiányzik: mivel időben egy, már ismert pont előtt járunk, pontosan tudjuk, kik maradnak életben, melyik karakterrel találkozunk később, kitalálható az is, hogy ki a „tettes”. A valódi tét így eltűnik, és legfeljebb az új karakterek sorsa válik kérdésessé.
Ezek közül kiemelkedik az új diák, akit a csapat bevon a kalandba, Nikki. Az ő figurája viszont teljesen erőltetett, mintha csak a történet működtetéséhez lenne rá szükség. Nikki túlságosan is tökéletes: feltaláló zseni, minden helyzetben hasznos, és szinte semmilyen valódi gyengesége nincs. Nehéz nem párhuzamot vonni közte és Data között a The Goonies világából, csak jelen esetben hiányzik az a báj és humor, ami ott működött.
Nem válik ugyan teljesen gyereksorozattá, de a hangulat sokkal könnyedebb, kevésbé fenyegető. Ez leginkább a szörnyek dizájnján érhető tetten: a korábbi, nyomasztó, gyomorforgató, undorító lények helyett inkább furcsa, olykor már-már komikus teremtményeket kapunk, mint a „tökfejszörnyek” vagy a „hócápák”. Ezek inkább érdekesek, mint ijesztőek.
Pozitívumként mindenképpen ki kell emelni a zenét. A költségvetést ezen a téren nem csökkentették. Tipikus ’80-as évek klasszikusai szólnak a háttérben. A hangzásvilág továbbra is kiváló, és ez az egyik legerősebb kapocs az eredeti sorozathoz. A szintetizátoros dallamok képesek visszahozni azt a nosztalgikus, ’80-as éveket idéző atmoszférát, amely a Netflix sikersorozatát oly szerethetővé tette.
Ugyanakkor a történetvezetés kiszámíthatósága és a meglepetések hiánya komoly hátrány. A készítők mozgástere erősen korlátozott, hiszen egy már ismert időszakot töltenek ki.
Összességében ez az animációs mellékszál nem rossz, de nem is igazán szükséges. Inkább egy könnyed, gyorsan fogyasztható kiegészítés, mintsem a Stranger Things-univerzum meghatározó darabja. „Baby’s First Stranger Thingsnek” is nevezhetnénk. Ha kicsit bátrabb lett volna a történet, több valódi kockázatvállalással és erősebb karakterekkel, akár maradandó élményt is nyújthatott volna. Így azonban inkább csak egy korrekt, de felejthető epizód a sorozat történetében. Olyan, mint egy nagy pohár szobahőmérsékletű víz: nem rossz, oltja a szomjat, de nem is fogunk rá emlékezni, mikor és hol ittuk.
