A pokolban nincs megváltás – megnéztük a Saul fiát
Az elmúlt hetekben csak az nem hallott Nemes Jeles László filmjéről, aki szándékosan törekedett erre. Az alkotás négy díjat is elnyert Cannes-ban, köztük a második legértékesebbet, a zsűri Nagydíját. Ám a Saul fiának nincs is szüksége semmiféle hírverésre, és aki egyszer is megnézi, az igazolhatja ezt.
A film képi világa és a rendező gondolkodásmódja úgy hatol a szívünkig, ahogy arra magyar film nagyon-nagyon ritkán képes.
Amikor kiderült, hogy milyen témát boncolgat Nemes alkotása, sokan egykedvűen legyintettek, hiszen sokan, sokféleképpen filmre vitték már a holokauszt témáját, és ezek közül lettek világhírűek vagy éppen feledhetőek is. Igazán nagy bátorság egy rendezőtől, ha első egész estés filmjében újat próbál megmutatni a történelem egyik legembertelenebb fejezetéből. Emellett pedig be kell látnunk, a második világháború alatti milliós pusztítás kibeszélhetetlen sebet ejtett Európa és az egész világ szívén, amelyről egyszerre szeretnénk nagyon sokat beszélni, vagy ha lehet, hallgatni örökre. A diktatúrák idején működtetett haláltáborok bizonyítékai a modern ember számára vállalhatatlannak hitt kegyetlenségről, barbarizmusról és mindezek csöndes tudomásul nem vételéről.
A rendezők előtt, akik bármilyen formában ezzel a témával szeretnének foglalkozni, többféle lehetőség áll. Választhatják a sematikus utakat, lehetnek gyűlölködők, ítélkezők, borzolhatják öncélúan a nézők kedélyét, vagy lehet mindez egy kis biokulissza egy háborús filmben.
Nemes Jeles László egy eddig nem látott utat választott: megmutatni az embert, aki nem keresi a menekülést, nem követeli a magyarázatot, egyetlen célja maradt: tisztes temetéssel búcsúzni fiától. Mindezt egy koncentrációs tábor közepén, tudva, hogy az ő órái is meg vannak számlálva.
A Saul fia mégsem lesz ettől „izgalmas”. A néző tudja, hogy Sault nem különösebben érdekli a halál, sem a sajátja, sem másoké – túl sokat látott már ebből, hiszen a Sonderkommando tagjaként napi szinten vesz részt foglyok százainak kivégzésében, miközben tudja, hogy pár hónap után rájuk is a halál vár, és majd más veszi át a helyüket. Egyetlen reménye ő egy kis csapatnak, akik szökést terveznek, de saját fia eltemetése minden másnál fontosabb, és habár az élők feláldozása a holtakért tűnhet önző cselekedetnek, Saul a néző szemében percről-percre egyre emberibbé válik.
Mindehhez hozzájárul a kiváló operatőri munka és az emögötti elgondolás: a néző gyakorlatilag szinte végig csak a főhős arcát látja, mintha Sault követnénk közvetlen közelről, vagy vele szemben állnánk.
A koncentrációs táborok borzalmai így csak periférikusan jelennek meg, éppen annyira, hogy érzelmileg a befogadhatóság határán maradjon a film, de ne is váljon monotonná. Ez utóbbit lehet talán egyetlen apró hibaként felróni a filmnek, mert itt-ott elbírt volna még egy kis vágást.
Ám legyen akármilyen zajos sikere a filmnek, nem ajánljuk mindenkinek, sőt!
Csak azoknak, akik rá tudnak szánni bő másfél órát arra, hogy teljes valójukkal megértsenek valakit, akinek a helyzetébe soha nem szeretnénk kerülni, így őszinte együttérzés sem lehet bennünk, csak a vágy, hogy egy pillanatra Saul válla fölött meglássunk egy kicsi fényt, és hogy el tudjuk fogadni, ha nem találjuk meg. Mert ez a film nem sebeket akar kötözni, csak mesélni akar apáról és fiáról, kötelességről és lehetetlenekről, emberiről a pokolban.
(A filmet jűnius 11-étől vetítik Magyarországon, de négy moziban premier előtt már korábban is megnézhetitek. Részletek EBBEN a Facebook-eseményben.)