A nárcisztikus kielégülés miatt posztolnak a szülők a gyerekeikről – meddig megyünk el a lájkokért?
Természetes, hogy a szülői büszkeség különféle megjelenési formái a közösségi médiában is jelen vannak. Vagyis egészen biztos, hogy mindenkinek van (akár több tucat) olyan ismerőse a Facebookon (ha nem éppen ő maga az), akik előszeretettel osztanak meg fotókat, videókat gyerekeikről, gyakorlatilag már a születés pillanatától kezdve az első fürdetésen, bilin ülésen, tétova lépéseken, teli szájjal, de foghíjasan vigyorgásokon, anyák napi ovis szavalásokon át a színjeles bizonyítványig. Probléma-e, és ha igen, miért az, hogy ezek a (sokszor már-már túl intim) tartalmak kikerülnek a világhálóra? Hol vannak a tartalomgyártás határai, meddig mehetünk el információbiztonság és a gyerek méltóságának megőrzése szempontjából? Hogyan bizonyosodhatunk meg arról, hogy nem okozunk kárt a gyerekünknek?
Az UNICEF Magyarország és a Magvető Café közös beszélgetéssorozatának legutóbbi alkalmán egy olyan témáról volt szó, ami a gyermekjogokon belül a részvétel jogára reflektál és leginkább a fejlett országokban van jelen. A szervezet részéről Kovács Anna Sára gyermekjogi szakértő beszélgetett Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológussal, Plankó Gergő újságíró moderálásával.
Kovács Anna Sára azzal kezdte, hogy elmondta: nagyon sokszor találkoznak olyan (akár nemzetközi) esetekkel, hogy kamasz gyerekek rátalálnak saját kisgyerekkori fotóikra, videóikra az interneten. Ezek elég nagy valószínűséggel az ő megkérdezésük nélkül kerültek fel a világhálóra, és a szereplőik nagyon nem szeretnék, ha ott is maradnának. Másrészt a szervezet belföldön is sokat foglalkozik gyerekek véleménynyilvánításhoz való jogával, az internetes zaklatással, kapcsolódásuk tehát bőven van a témához.
A legtöbb családban problémát jelent, amikor egy bizonyos életkor után a gyerek elkezdi elhatárolni magát a családtól.
Az identitásfejlődésnek fontos része az, hogy felfedezi: nemet tud és akar is mondani dolgokra, amire például előtte nem volt lehetősége.
Illetve hogy amit mond négyévesen, azt tíz évvel később már egyáltalán nem gondolja komolyan, sőt, kamaszkorában a korábbi igenre egy őrült nagy nemet fog mondani, fűzte hozzá Orvos-Tóth Noémi.
Ilyenkor egyébként is végtelenül érzékenyek arra, hogyan jelennek meg a környezetükben, milyennek látják őt a társak. A szakember szerint nagyon fontos a szülőket tudatosítani abban, milyen határaik vannak, és mikor, mivel lépik át azokat. Az emlékek, családi pillanatok megörökítésének igénye teljesen természetes, gond akkor van, ha a „hatótávolságuk” irreálisan megnő.
„Nagyon más ez, mint amikor még mondjuk papíralapon készültek a fotók és ott lapultak a családi albumban. Gyakorlatilag kilőjük az űrbe a gyerekeink fényképét, nem törődve azzal, hogy jószerével a világon bárkihez eljuthat.”
A gyerek pedig meg akar felelni, és ha látja, hogy a szülei boldogok ettől, természetes, hogy belemegy az üzletbe.
Ugyan gyerekfotókról beszélünk, de a gyerekek valójában „csak” szereplői ezeknek a felvételeknek, nem ők készítik és teszik közzé.
Mégis mit keresnek egyáltalán a gyerekfotók a közösségi oldalakon?
Sokan akár zavarba ejtően bensőséges pillanatokat megőrző fényképeket posztolnak a nagy nyilvánosság számára. Orvos-Tóth szerint
a válasz egyértelműen a nárcisztikus kielégülés – azért, mert a szülők így megkapják az elismerést jelentő lájkokat, kommenteket, ez pedig jó érzés.
Természetesen egy csecsemőnek az adott pillanatban tökéletesen mindegy, kiposztoljuk-e, milyen volt az első fürdetése vagy sem. A szülők részéről érdemes lenne néhány önismereti kérdést feltenni maguknak azokban a helyzetekben, amikor ellenállhatatlan kényszert éreznek az ilyen jellegű tartalmak megosztására. Nyilvánvaló persze, hogy mindenkit beszippant az internet, a közösségi oldalak, mert olyan jutalmakat ígérnek és nyújtanak, amiket az idegrendszerünk egy pillanat alatt érzékel. Az is egy elég sajátos „össztársadalmi trend”, hogy gyakorlatilag barterezünk a lájkokkal: annak reményében nyomjuk meg a gombot, hogy aztán hátha hozzánk is érkezik egy-egy plusz kedvelés.
„Jutaloméhesek vagyunk, és tetszik, nem tetszik, akár a gyerekünket is hajlandóak lennénk felhasználni annak érdekében, hogy megkapjuk”
- mutatott rá Orvos-Tóth.
Az még egy dolog, ha a cuki képeket nézzük, de mi van a kínos pillanatokkal, a bakivideó-szerű esésekkel, megbotlásokkal, melléülésekkel vagy épp a sajtdobálós kihívással, amit először a kisgyerekeiken, majd a háziállataikon próbáltak ki sokan? Ezek a helyzetek a gyerekeknek nyilván a megtörténésük pillanatában is nagyon fájtak (akár fizikailag is), és ha évekkel később szembe találják magukat velük, most is.
Rengeteg szülő tölt fel például olyan gegeket a gyerekéről, amivel nemcsak a részvételhez való jogát, de az emberi méltósághoz való jogát is megsérti, ez ugyanis 18 év alatt is megillet mindenkit
- hívta fel a figyelmet Kovács.
A sikeres gyerekrészvételnek 9 pillére van, néhány kifejezetten erre a kérdéskörre is vonatkoztatható. Például, hogy az a felület, amin a gyerek fotóját, adatát közzétesszük, használjuk, legyen átlátható. Ha a gyerek már nem szeretné, hogy a fotóját, videóját mindenki lássa, lehessen eltüntetni, tehát legyen visszavonható. Fontos még a beleegyezés önkéntessége, amibe nem szabad vegyülnie a szülő elvárásának, illetve hogy a gyerek biztosan megértse, miben kérik ki a véleményét és mibe egyezik bele, fel lehessen készíteni a potenciális következményekre.
Ha ezeket nagyon szigorúan végigvesszük, egyértelműen a nem posztolás felé billenti a mérleget.
Áthidaló megoldás lehet a zárt csoport, ami kifejezetten képmegosztó céllal jött létre és csak egy szűk családi és/vagy ismerősi kör láthatja az ott közzétett bejegyzéseket. Innen ugyanis normális esetben nem kerülnek ki a tartalmak, ráadásul azoknak mutathatjuk meg őket, akiket tényleg érdekel. Ne spóroljuk meg a tudatosságot, tegyünk fel magunknak kérdéseket, hangsúlyozta a szakpszichológus. „Abban a pillanatban, amikor a gyerekemet elkezdem arra használni, hogy a szükségleteimet kielégítsem, nagyon elcsúsznak a határok. Borzasztóan vékony a mezsgye, hogy veszélyzónába lépünk-e vagy sem.”
Persze manapság már az számít furának, ha valaki egyáltalán nem posztol a gyerekéről.
Az UNICEF munkatársa megemlítette, hogy az egyik ismerőse kizárólag terhesfotót töltött fel a Facebookra, a babája megszületése után már nem posztolt róla. Volt olyan, aki a szülés után megkérdezte tőle, minden rendben, él-e a gyerek, mert nem látott róla fényképet az online térben – ez azonban nem volt más, pusztán a pár tudatos döntése. „Meghökkentő, hogy nemcsak számon kérték, de valóban meg is ijedtek az emberek, hogy hátha valami baj történt.”
De miért is problémás ezeken túl a képek netre való felkerülése?
Ha a legrosszabb esetet vesszük, az az, hogy a dark weben kötnek ki ezek a tartalmak, az internet sötét oldalán, ahol a gyermekpornográfiától kezdve a fegyverkereskedelmen át nagyon sok illegális dolog virágzik – persze ez vélhetően akkor is így lenne, ha az összes olyan fotó és videó, amin kisgyerekek pancsolnak meztelenül nyáron a kerti medencében, eltűnne a közösségi oldalakról. A gyerekek számára jóval megfoghatóbb valóságot jelent, ha ezeket a felvételeket mondjuk bántó céllal ássák elő róluk, magyarázta Kovács. Orvos-Tóth erre reflektálva kiemelte: a gyerekek évszázadtól függetlenül, minden korban bántották, kiközösítették egymást, de most már ebben is hatalmas a különbség a régmúlt és a jelen között.
Korábban, ha az iskolában valakit szekált az osztálytársa, délután, amikor kicsöngettek az utolsó óráról, mindenki hazament és megszűnt ez a bántás, legalább volt egy kis fellélegzési lehetőség. Ma ez nem így van: az online jelenlét egész nap, szünet nélkül lehetőséget biztosít az egészen durva zaklatásra is.
A kipécézett gyereknek hajnali 2-kor is lehet olyan üzenetet küldeni, amibe a lelke beleszakad.
És bizony gyakori, hogy régi és/vagy előnytelen képeket túrnak róla elő, hogy ezzel alázzák. Nem egy olyan esetről hallani, ami így kezdődött és bizony (akár más tényezők halmozódásával) öngyilkosság lett a vége.
Talán most fordul elő először a történelemben, hogy a szülő és a gyerek idegrendszere máshol van, már ami az információ-feldolgozás sebességét illeti. A szülők ugyanis sokkal lassabbak lettek a gyerekeknél. Óriási szakadék kezd kialakulni a két generáció között ebben a tekintetben.
A fejlődésünk során soha nem kaptunk ennyi elismerést ilyen rendszerességgel – nem is arra vagyunk berendezkedve, hogy folyamatosan ilyen ingereknek legyünk kitéve. A közösséghez tartozás azonban elemi szükségletünk, így az elismerésre és az összetartozás érzésére, megtapasztalására is rettentően éhesek vagyunk. Ennek ugyancsak evolúciós gyökerei vannak, hiszen a korai időkben nagyobb rettenetet nem nagyon lehetett elképzelni, mint hogy valaki kívül kerüljön a hordán. Az okoseszközök és a közösségi média ezekre az ősi mechanizmusokra játszik rá, pont emiatt is fontos, hogy mennyire engedjük magunkat kiszolgáltatni a technológiának, mennyire tudjuk gyakorolni az önkontrollt.
Ami borzasztóan hiányzik: a kapcsolódási képesség
A magyar lakosság 70 százaléka bizonytalanul kötődik, nem érzi jól magát az intim térben. Vagy nagyon kapaszkodik, mert attól fél, hogy elveszíti a kapcsolatot, vagy attól, hogy elveszíti önmagát, ha nagyon kitárulkozik. Ezek igen komoly, társadalmi szintű problémák, az említett eszközök pedig egyáltalán nem segítenek abban, hogy a kapcsolati terünkben elkezdjünk rendet tenni.
A mostani szülők kisgyerekeinek egy egészen újfajta magányt, elhanyagoltságot kell megtapasztalniuk azzal, hogy a szülő fizikailag ugyan mellettük van, de a figyelmével és érzelmileg nincs ott. Ilyen korábban még soha nem volt, és bizony súlyos idegrendszeri lenyomata van
– gyakorlatilag teljesen észrevétlenül, összegezte a szakpszichológus.
