KULT
A Rovatból

A Megaminyonok és csótányember – A Gru 4 őrültebb és egy minyonnal jobb, mint az előzők

Hova lehet még fokozni a sárga kis cuki retteneteket? Ha például szuperhőscsapatot csinálunk belőlük. Nem kell megijedni, Grúék vannak a középpontban, és őket szerencsére sokkal jobb nézni.


Most, hogy a Gru-franchise hatodik darabja kerül már a mozikba (négy Gru- és két Minyonok-filmből áll az eddigi repertoár), sokakban kialakult már egy kép ezekről a filmekről. Például az (tiszteletet a kivételnek), hogy a gyerekek imádják a kis szerencsétlen sárga minyonokat, de amúgy eléggé idétlenek és felejthetőek ezek a filmek, s a nyomába sem érnek, például a Pixar-animációknak. Kétségtelen, hogy az Illumination stúdió az eddigi 14 éve alatt rászolgált ezekre a prekoncepciókra, de ha visszaemlékszünk, a 2010-ben bemutatott első rész, a Gru még egy kifejezetten üdítő és színvonalas sztori volt.

Egy magát szupergonosznak gondoló és ilyen babérokra vágyó, ám belül csupa szív kopasz, nagy orrú fickó, aki a szupergonosz terve miatt örökbe fogad három árva lányt, majd természetesen beindul az apai ösztön, és már nem is annyira az a gonosz terv foglalkoztatja, sokkal inkább a kicsik boldogsága. A Gru vicces volt, friss, megható és imádnivaló, nem mellesleg szép nagy siker is a kasszáknál: az Illumination debütáló darabja 543 millió dollárt gyűjtött össze a Pixar, a Disney, a DreamWorks és a Fox/Blue Sky animációs stúdiók gigaprojektjei közepette (utóbbi azóta már meg is szűnt), és például simán lenyomta a pár hónappal később bemutatott, jóval több pénzből készült, és eléggé hasonló tematikával operáló DreamWorks-féle Megaagyat is.

Az Illumination egy pillanat alatt feltette magát az animációs térképre, és akkor még nem is tudták, hogy milyen aranytojást tojó tyúkot, pontosabban minyonokat alkottak meg, akik az első részben Gru cuki kis segítőiként mutatkoztak be, majd nem sokkal később átvették a franchise feletti uralmat.

Persze 2011-ben volt egy Hopp, 2012-ben pedig egy Lorax, de csak ’13-ban zúztak ismét hatalmasat a box office-ban, amikor a Gru 2 majdnem duplaannyit karesett, mint az első rész. Innen pedig már nem volt megállás: 2015-ben jött a Minyonok-spin-off, és persze új rekordot állított fel (már több mint egymilliárd dolláros bevétellel), 2017-ben érkezett a Gru 3 (szintén megcsinálta az egymilliárdot), a Covid miatt 2022-re csúsztatva pedig a Minyonok 2: Gru színre lép (egészen közel került ez is a milliárdhoz).

Persze nem csupán belőlük él a cég (bár valószínűleg a legtöbb pénzt a sárga, fura nyelven hadováló töpszlik hozzák, főként, ha a merchandisingot vesszük), hiszen közben sikerült megalkotniuk A kis kedvencek titkos életét, az Énekelj!-t és A Grincset is, amik szintén nagyon szépen fialtak, a tavalyi Super Mario Bros.: A film pedig a Barbie után az év legsikeresebb filmje lett, egyben a cég eddigi legtöbb pénzt hozó projektje is az 1,3 milliárd dolláros hozamával.

Most pedig, két évvel a legutóbbi Minyonok és héttel a legutóbbi Gru után megérkezett a Gru 4, amit még csak nemrég mutattak be, de már most tudni (minő meglepetés), hogy nagy siker lesz ez is, hiszen majdnem 230 millió dollárt keresett az első hétvégéjén világszerte (és került kb. 75 millióba).

S hogy sikerült-e esetleg minőségben megidézni valamennyire az első részt, vagy maradtak a jól bevált ökörködős, hasra esős, főként kicsiknek szóló bugyutább szellemiségnél? Ahhoz előbb lássuk a sztorit!

Gru, Lucy, Margot, Edith és Agnes családja kibővült ifjabb Grúval, aki természetesen örömét leli apja szekírozásában. A boldog családi élet mellett azonban kopasz hősünk aktívan dolgozik is, például az osztálytalálkozójukon meghiúsítja egykori iskolatársa, Maxime Le Mal és femme fatale barátnője, Valentina gonosz tervét, majd, amikor Maxime megszökik a börtönből, és halálosan megfenyegeti Grúékat, egy tanúvédelmi program keretében a család kénytelen új néven új helyre költözni. Ebben az új környezetben láthatjuk tehát, ahogy próbálnak beilleszkedni a kisváros közösségébe, több-kevesebb sikerrel.

Az Anti-Gonosz Liga eközben a minyokat elviszi továbbképzésre, sőt, néhányukon kipróbálnak egy új génfejlesztő eljárást is, így pedig létrejönnek a Megaminyonok, akik összeállnak egy szuperhős-formációvá.

Grúéknál ezalatt az elkényeztetett gazdag szomszéd kislány rájön, hogy kik is költöztek melléjük, és megzsarolja Grút, hogy segítsen neki egy rablásban, mivel ő is szupergonosz szeretne lenni, és persze Maxime is közeledik, hogy betöltse bosszúját, és elrabolja ifjabb Grút. Szóval van teendő bőven.

A Gru-filmek egyébként mindig jobbak voltak, mint a Minyonok-spin-offok, mégpedig épp azért, mert nem kifejezetten a minyonokra épültek. Gru és a pereputtya ugyanis sokkal érdekesebb karakterek, akiknek az életébe és a kalandjaiba mindig be lehetett csempészni valami többet, mélyebbet annál, mint hogy lökött, csetlő-botló pöttömök püföljék egymást. Bár az kétségtelen, hogy az első rész báját később nem sikerült visszahozni. Sajnos most sem. Noha tragédiára sem kell készülni. A Gru 4 is abszolút biztonsági játékot játszik, vagyis próbál lavírozni a pergő akciók, a slapstick humor és az eddig részről részre egyre minimálisabb karakterrajzok/fejlődések/drámák között.

Most azonban talán egy picivel jobban teszi ezt az előző részeknél. Lehet azért, mert első ízben Mike White is beszált a forgatókönyv megírásába, őt pedig olyan projektekből ismerhetjük többek között, mint A Fehér Lótusz, a Különcök és stréberek, a Narancsvidék, a Jóravaló feleség, a Rocksuli, az Ivan, az egyetlen, vagy az Illumination tavalyi, egyébként valóban jól sikerült, Kacsalábon című animációja.

De tényleg csak egy picivel jobb, bár ez is épp elég ahhoz, hogy talán egy fokkal jobban emlékezzünk majd a Gru 4-re, mint az előző részekre, ez pedig köszönhető néhány teljesen őrült gegnek (Maxime Le Mal csótányteste előtt le a kalappal), és a sok szálon futó történetvezetésnek, amelyek mindegyike egész szórakoztató.

Persze a minyonok most is szerencsétlenkednek, és az idétlenkedést sem tudták feledni az alkotók, de ezúttal nem fulladnak a látottak totális ismétlődésbe, unalomba és érdektelenségbe, ahogy pl. a legutóbbi Minyonok-filmnél. Bár a Gru 4 sem reformálja meg a franchise-t, azért próbál kedvezni a kicsiknek és a nagyobbaknak is: az akciók látványosak, akadnak vicces utalások egyéb filmekre, és kapunk egy egész megható és az eddigi epizódokat valamennyire összegző finálét is sok-sok-sok cameóval.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
Krasznahorkai László Nobel-díját a könyvtár és a könyvesboltok sem hirdetik a szülővárosában, pedig ő azt mondja: beérné egy A4-es papírlappal is
Az író Facebook-oldalán mondott köszönetet mindazoknak, akik gondoltak rá és gratuláltak neki az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.


Lassan egy hónap telt el azóta, hogy kiderült, egy magyar író, Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat. A rangos elismeréshez számos közéleti személyiség gratulált, a világsajtó is hosszan írt munkásságáról. Úgy tűnik azonban, hogy a friss Nobel-díjas szülővárosában, Gyulán nem büszkélkednek annyira a sikerrel – legalábbis az író Facebook-oldalán található bejegyzés szerint:

„Krasznahorkai László hálás mindenkinek, barátnak, ismerősnek, fordítónak és kiadónak, tartós olvasónak és kezdő olvasónak, akár magyar, akár még nem magyar, távolinak tehát és közelinek, és különösképpen a képen látható üzenet íróinak szülővárosomban, Gyulán, ahol rajtuk kívül nemcsak »óriásplakáttal« nem üdvözlik szerény elvándoroltjukat, de még a könyvesbolt vagy a könyvtár előtt sem látni – pedig beérném egy A4-es papírlappal is – az öröm bármi jelét – hálás, tényleg az, hogy szeretettel gondoltak és gondolnak rá az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.”

A poszthoz mellékelt képen egy ablakra kiragasztott papír látható, amin ez áll: „Krasznahorkai László (szülővárosa: Gyula), irodalmi Nobel-díj, 2025. E ház lakói büszkék rád, gratulálunk!”

Via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Meghalt Ganxsta Zolee édesanyja
Kassai Ilona Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő 97 éves volt.


Ganxsta Zolee a Facebookon tudatta, hogy kedden elhunyt édesanyja, Kassai Ilona, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő.

Az 59 éves rapper szerda este osztotta meg a hírt, egy közös fotóval és szívszorító sorokkal búcsúzott, vette észre a Blikk.

„Tegnap este drága Édesanyám, Kassai Ilona az angyalok közé került, a Mennyek országába. Egy igazi művész volt, és a legjobb anya. Köszönöm mindenkinek, aki most egy picit megemlékezik róla a szívében”

- olvasható a zenész posztjában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Egy előadás, amit soha nem felejtesz el – és amiről nem készíthetsz képet
Nem tudom, hányszor lehet ellőni azt a mondatot, hogy ilyet még nem látott a világ! De talán ez most nem túlzás. A Walk My World új szintre emeli az immerzív színházat.


Aki valaha hallott már a Recirquel társulatról, vagy látott tőlük bármilyen előadást, az tudhatja, hogy látványban és érzelemben nincs hiány náluk. És nagyjából azt is sejtheti, hogy most mire számíthat... vagy talán mégsem. Mert ez a produkciójuk minden eddiginél nagyobb, és nemcsak méreteiben, hanem abban is, amilyen mértékben hat a nézőre.

Úgy érkeztem a sajtótájékoztatóra, mint mindenki más: kíváncsian, de fogalmam sem volt, hogy pontosan mi fog történni. Abban biztosak lehettünk, hogy fotózni és videózni lehet — ami már önmagában is különleges lehetőség volt, hiszen a Walk My World előadásán ez majd tilos lesz.

Ebben a világban, ahol mindent meg akarunk osztani, ahol a pillanatok értéke sokszor a megörökítésükön múlik, furcsán hangzik, hogy itt pont az ellenkezője történik: életed legextrább előadását éled majd át, de el kell tenned a telefonodat.

Bevallom, elsőre ez nekem is furcsán hangzott. A bizonytalanság csak akkor kezdett oldódni bennem, amikor meghallgattuk a készítőket, és lassan elkezdett összeállni, hogy miről is van szó.

A tájékoztató után megkaptuk az első instrukciókat: maszkokat vettünk át, amit végig viselnünk kellett. Már ettől megváltozott a hangulat.

Ezt követően csoportokra osztottak minket, hiszen az előadásból mi is csak egy-egy apró jelenetet nézhettünk meg. Én fotós kollégámmal Hector otthonába pillanthattam be.

Ahogy a hosszú folyosókon sétáltunk, már maga az út is felépítette bennünk ezt a külön világot. Nem tudtuk megmondani, milyen korban járunk — egyszerre volt időtlen és nagyon konkrét. De a falak, a fények, a hangok határozottan baljós hangulatot árasztottak. Abszolút érthető, hogy ez miért csak felnőtteknek szóló program.

Az első jelenetben egy férfi táncát nézhettük végig. Képtelenség volt nem érezni, mennyire más ez így, pár lépésnyire az előadótól.

Őszintén: kicsit zavarban voltam. Más egy színpadon látni ezt, mint így, testközelből.

De pont ez a zavar az, ami miatt nagyon működik az egész. Mert kizökkent. Mert megkérdőjelezi azt is, hogy mit jelent nézőnek lenni egy előadáson.

Aztán továbbmentünk a fő térbe, ahol a finálé zajlik majd. Itt már több szereplő volt és óriási nyüzsgés.

Itt sokkal könnyebb volt kívülről nézni az egészet, de közben azt is biztossá vált, hogy a legnagyobb hatást azok a pillanatok váltják majd ki az emberekből, amik intim terekben zajlanak.

És az ilyen jelenetekből az összeset nem láthatja majd mindenki, hiszen egyszerre zajlik több produkció, több különböző ponton.

És ez az, ami miatt tényleg nem tudom megmondani, hogy ki mit fog érezni — csak azt, hogy valamit biztosan.

A Walk My World élménye: immerzív mitológiai utazás Budapesten

A Recirquel új produkciójában a néző szó szerint a történet részévé válik: a 2,5 órás előadást egy 6000 m²-es, filmes díszleteket idéző térben szabadon járhatja be.

A közönség saját útját járva döntheti el, melyik mitikus karaktert, istent, hőst vagy különös lényt követ majd, és mely jeleneteknél időzik el hosszabban.

A látogatók közelről követhetik az előadóművészek mozdulatait, bejárhatják titkos szobákat, megérinthetik a berendezési tárgyakat, és még egy elrejtett bájitalt is kipróbálhatnak. Az élményt erősíti, hogy a nézők maszkot viselnek, így láthatatlan megfigyelők lehetnek.

De a Recirquel produkciója nem csupán egy élménytér, hanem egy gazdag, mitológiai alapokon nyugvó történet is egyben.

A Walk My World Vergilius eposzának, Aeneas és Dido szerelmi tragédiájának modern feldolgozása.

Ez az ókori mítosz kel életre 220 különálló jelenetben, lenyűgöző újcirkusz és tánc produkciók közepette, teremtve meg ezt a minden érzékszervre ható, lüktető, érzéki világot.

Az alkotói munka mélységét mutatja, hogy az előadáson több mint 20 különféle cirkuszi zsáner látható, köztük olyan ritkaságok, mint a tízméteres magasságban repítő orosz hinta, a cyr vagy a rhönrad. A táncművészet is rendkívül gazdag repertoárral bír: a kortárs tánc és a balett mellett a kontakt improvizáció is hangsúlyos szerepet kap.

A filmszerű látvány élményét emelik a technikai részletek. A 150 fős stábot olyan nemzetközi kiválóságok is segítették, mint a világhírű brazil Grupo Corpo vagy az amerikai táncművész, Bill Shannon, ezzel is aláhúzva az előadás világszínvonalát.

A 6000 m²-es térben több mint 10 000 kellék szolgálja a hitelességet, melyek többsége az 1920-as évektől a '70-es évekig használt retro tárgyak és antikvitások egyedi válogatása.

A látványtechnikai csúcspontok között említendő egy ötméteres, az artistákkal együttműködő robot, valamint a földről felemelkedő ágyak és asztalok. Az előadóterek falait kortárs képzőművészek egyedi grafikái és falrajzai teszik még varázslatosabbá.

Az előadás számokban

Premier: 2025. november 5.

Heti előadások száma: 5

Játékidő: kb. 2,5 óra

Előadóterület: 6000 m²

Próbafolyamat: 6+ hónap

Előkészület: 5 év

Kreatív stáb: 150 fő

Előadók: 32 artista és táncművész, 4 kontinensről

Szereplők száma: 25 mitológiai szereplő

Szobák száma: kb. 40 különálló helyiség

Kellékek: több mint 10 000 egyedi tárgy

Jelenetek: 220 különálló részlet

Zenei sávok: 64 csatornán megszólaló hangzás

Műfaji gazdagság: több mint 20 különböző cirkuszi műfaj

Vági Bence rendező-koreográfus szerint a Walk My World unikális attrakciója lesz Budapestnek, hiszen ehhez hasonló léptékű immerzív élményt eddig csak a világ legnagyobb művészeti központjaiban (New York, Sanghaj, London) láthattak a nézők.

Ez az előadás épp azért fontos a mai közönség számára, mert a hagyományos, állatos cirkuszt felváltó új megközelítést XXI. századi köntösben viszi színre:

emberi akrobatákat és táncművészeket állít középpontba olyan monumentális térben, ahol minden mozdulatnak értelme és története van.

A modern közönség, aki megszokta a digitális ingereket, itt valóban valami olyan élménnyel találkozik majd, ami minimum az előadás idejére teljesen kiszakítja a valóságból.

A Recirquel Társulatot 2012-ben alapította Vági Bence rendező-koreográfus, mára a kortárs előadóművészet vezető társulatai között tartják számon a világon. A Recirquel a legkeresettebb magyar kulturális produkció külföldön: évente több száz előadást mutat be a legnevesebb színházakban és művészeti fesztiválokon világszerte – New Yorktól Edinburgh-ön át Dél-Koreáig. A társulat egyedi, az újcirkuszt, a modern és klasszikus táncot ötvöző formanyelvét, a cirque danse-t, a többi között olyan nemzetközi sikerű produkciók fémjelzik, mint a My Land (2018), a Solus Amor (2020), az IMA (2022) és a Paradisum (2024). 


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Visszatér a terrorbohóc – Az új It: Welcome to Derry HBO-sorozat keményen darálja a szereplőit!
Újra látjuk Derryt, és vele együtt a gyermekkor legrettegettebb rémálmát, a félelemből táplálkozó démoni lényt. Az It: Welcome to Derry első része minden várakozást felülmúl! A 60-as évek ártatlansága sosem volt ennyire félelmetes. Andy Muschietti új sorozata egyszerre nosztalgikus és hátborzongató!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. október 29.



Már az első képsoroknál világossá válik, hogy az It: Welcome to Derry nem kíván óvatoskodni.

Andy Muschietti, aki a korábbi Az-filmekkel már bizonyította, hogy mesterien ért a rettegés megkomponálásához, most visszatér a gyökerekhez.

Szó szerint és átvitt értelemben is. A rendező keze nyoma minden pillanatban érezhető, a sorozat hangulata már az első részben magával ragadja a nézőt. Itt nem kímélnek senkit és semmit.

A hatvanas évek miliője rendkívül hitelesen kel életre. A díszletek, a jelmezek, a zenék és a színek együttesen teremtik meg azt a nosztalgikus, mégis fenyegető légkört, ami az eredeti filmek egyik legnagyobb erőssége. Az alkotók ügyesen egyensúlyoznak a múlt bája és a borzalom közt, ez az ellentét adja a sorozat igazi ízét. A gyerekkori ártatlanság és Derry mélyén megbúvó gonosz kontrasztja itt is tökéletesen működik.

A nyitójelenet nemcsak hatásos, de egyenesen mellberúgó. A brutalitás kicsit talán öncélú, mégis elég erőteljes ahhoz, hogy a néző ne felejtse el, ez bizony nem egy családi matiné.

A 18-as karika bőven indokolt, ám a készítők ügyesen elkerülik a túlzások csapdáját, épp annyit mutatnak, amennyit kell. Ez a visszafogottabb merészség teszi igazán feszessé a hangulatot. Maradjunk annyiban, hogy az első jelenet szülésjelenete velem marad egy ideig.

A történet középpontjában ismét gyerekek állnak, akik egy titokzatos eltűnés nyomába erednek. Matty (Miles Ekhardt) sorsa már a nyitányban eldől, de „barátai”: Lilly (Clara Stack) és Teddy (Mikkai Karim Fidler) még nem tudják, mi történt vele.

A bűntudat és a kíváncsiság hajtja őket, miközben lassan szembesülnek Derry sötét titkaival.

Pontosabban egy nagy titkával. A gyerekszínészek frissességet hoznak a képernyőre: természetesek, szerethetőek és hihetőek. Bár egyikük sem ismert név, mindannyian tökéletesen hozzák a karaktereiket. Már most érezni, hogy erős kis csapat kovácsolódik belőlük, akárcsak az eredeti film hőseiből. De azért várjuk ki az első rész végét.

A felnőtt szereplők közül James Remar és Jovan Adepo visznek színt a mellékszálakba. Alapvetően érdekes a koreai veterán története, aki a hidegháborús Amerika árnyékában próbál boldogulni. Mint afroamerikai tiszt, ki kell harcolnia társai tiszteletét, olykor kevesebb sikerrel. Ez, a rasszizmussal szembeni görbe tükör, meglátjuk majd mire megy. A sorozat itt-ott játszik történelemmel, néha kissé idealizálja a múltat, de mindez megbocsátható, mert a cél nem a dokumentarizmus, hanem a hangulat megteremtése. Ez viszont egyértelműen működik, méghozzá hibátlanul.

A történet nem kiemelkedő, akik olvasták/látták az eredetit, azért érezhetően ismétlik önmagukat, de az első rész alapján még ezt nem nevezném egyértelmű negatívumnak.

Bill Skarsgård hiánya talán meglepetésként érheti az egyszeri nézőt, de éppen ez ad izgalmat az első résznek. A terrorbohóc árnyéka ott lebeg minden jelenet fölött, még akkor is, ha ő maga nem bukkan fel. Ez a sejtelmesség fokozza a feszültséget: tudjuk, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor újra szembenézünk vele, és ez a várakozás az egyik legerősebb húzóereje az első résznek. Alig várom a folytatást!

Technikailag a sorozat eddig kifogástalan. A vizuális világ egyszerre realisztikus, brutális, véres és álomszerű, a fényképezés gondosan kidolgozott.

A kamera néha játékosan követi a gyerekeket, máskor ridegen pásztázza a kisváros utcáit, mintha maga Derry is élne, lélegezne. Az effektek nem hivalkodóak, inkább finoman támogatják a történetmesélést, egészen addig, ameddig be nem tör a képernyőre a kétfejű repülő démonbébi és minden finomkodást kidobnak az utcára. A hangdizájn tökéletesen épít a csend erejére és a kaotikus pusztításra.

Az első epizód végén katartikus pillanat zárja a történetet. Egy olyan befejezés, ami után az ember ösztönösen a következő rész gombja után nyúlna, ha tehetné. A Warner azonban heti adagokban tálalja a rémálmot, így marad a várakozás feszültsége.

Ez talán nem is baj: az It: Welcome to Derry eddig inkább lassan bontakozó, atmoszférikus horror, amit érdemes ízlelgetni, nem egyszerre ledarálni. Pedig nagyon kívánja a szervezetem a következő részt!

A sorozat legnagyobb erénye, hogy nem csupán rettegést kínál, hanem érzelmet is. A barátság, az örökölt traumák, a bűntudat és az összetartozás témái újra és újra előkerülnek, a horror elemek mögött valódi emberi dráma húzódik. A gyerekszerelem és a veszteség árnyéka, a felnövés fájdalma mind ott rezeg a háttérben, ettől lesz a sztori több puszta ijesztgetésnél.

Összességében az It: Welcome to Derry első része méltó folytatása Muschietti világának. Nagyon reméltem, hogy A Flash - A villám csak egy véletlen botlás volt és a szakember nem felejtett el rendezni.

Atmoszférikus, izgalmas és vizuálisan lenyűgöző.

Aki szerette a 2017-es filmeket, az most is otthon fogja érezni magát ebben a baljós kisvárosban. Az alkotók tisztelettel nyúlnak a forráshoz, mégis képesek új színt vinni a történetbe, eddig azért az kiemelhető, hogy még csak egy rész elérhető a sorozatból. Ha a folytatás is tartja ezt a színvonalat, akkor Derry városa újra a modern horror egyik legizgalmasabb helyszínévé válhat, és mi örömmel térünk vissza oda, bármennyire is rettegünk tőle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk