„Neki tényleg elhisszük” – egyszerre volt monumentális az Azahriah-koncert a Puskásban, és egyszerre érezhette a közönség, hogy ez most tényleg az övé
A felesleges manírok helyett egy egészen feszes bő másfél órát kaptunk, ahol a hangosításra, technikai körülményekre, illetve a zenekarra sem lehet panasz.
A hazai zenei élet, egyúttal a sajtó is már több, mint fél éve ugyanazon a kérdésen rugózik, ami a popkultúrát illeti: lesz-e hazai “világsztárunk”? Ha erre nem is lett egy koncert után határozott válasz, az a zenetörténeti tény viszont megvan, hogy még soha nem sikerült hazai előadónak ennyi ember előtt fellépnie. Baukó Attila, azaz Azahriah három teltházas Puskást hoz össze, mi pedig megnéztük a “legelső napján”.
A legelső nap valóban idézőjeles, hiszen ez a koncert lett utoljára, “csakazértis” alapon behirdetve a két telt ház után: számítani lehetett az inkább kíváncsiskodó, az esemény nagysága miatt résztvevő tömegre is, hiszen a hardcore rajongók az első két nap jegyárusítása során a Broadway rendszerét hosszas órákra fagyasztották le. Ez érződött is a tömegen, illetve az is kijelenthető, hogy bőven nem tinilányokról van szó az összetételt tekintve, ritkán láttunk ilyen diverz közönséget.
A helyszín adott, a Puskás Aréna, ahol már több koncertet is rendeztek, ebből körülbelül ugyanennyi szólt értékelhetetlen visszhanggal: a tavalyi Red Hot Chili Peppers koncertje pont a hangosításnál esett el, Az est egyik döntő kérdése volt, sikerül-e egy teljesen magyar produkció esetében áthidalni azt, amit világszinten elismert bandáknak nem.
Relatíve lassan telt meg a Puskás lelátója és küzdőtere, az előre nem nyilvános timing szerint fél nyolc tájékán megjelent Desh a színpadon egy zenekarral a háta mögött, aki önállóan, Azahriah-tól függetlenül körülbelül fél éve működik, mint produkció. A közönség közepesen lelkes sikításokkal üdvözölte mindezt, a bulin a vizuálok “jólvanazúgy” megoldása sem dobott túlságosan sokat: Desh saját vetítését az álló ledfalakra vízszintesen, teljesen koncepció nélkül helyezték el, mögötte az eleve kivetített újpalotai panelházakra ráapplikálva.
Pont, mint a nagyok.
Nagyjából így lehetne leírni a háromnegyed kilenckor megjelenő Azahriah produkcióját.
Ritkán érezhetett olyat hazai közönség, akár egy Budapest Parkos “szupershow’ alatt sem, hogy ez a nagy “valami” nemhogy egy egyszeri alkalommal van összerakva, hanem az az érzésünk támadt, mintha egy valóban régóta, nemzetközi szinten elismert előadó koncertjén lennénk. Maga az intro, a végtelen kameraállásból közvetített, és minden számra különböző effekteket használó közvetítés a koncertről, rengeteg apró pont arról tesz tanúbizonyságot, hogy igenis hazai előadó is képes ilyen magas szintű produkcióra.
Azahriah színpadon való megjelenése és a kezdeti eksztázis egészen gyorsan ülepedett, és mintha technikai gondok is lettek volna, hiszen a második számnál szemmel láthatóan a stábot és a zenekart kereste. Ezután pedig egy nagyon hosszú, viszonylag “mozgásmentes” blokk következett. Ennek két tanulsága is van: egyrészt a Puskásban már egy részint szkeptikus közönségnél talán nem elég a sok különböző táncos ilyen etapokban, másrészt pedig végtelenül tisztelendő az, hogy érezhetően nem egy “szuperbesztofot” hallunk, hanem tényleg Azahriah szája íze szerint halad a setlist.
Ami a hangzást illeti, az egyáltalán nem koncertekre tervezett stadionból kihozták a technikusok a maximumot. Nyoma nem volt a tavalyi “chilis visszhangnak”, a delay tornyok a stadionban körbemászkálva szépen tették a dolgukat. Ami még ennél is fontosabb, hogy minden zenész pontosan annyit tett bele a buliba, amennyi kell, ez pedig a hazai “koncertshow-k”, Majkák és Rúzsa Magdik hazájában dicséretként kell említeni. A felesleges manírok helyett egy egészen feszes bő másfél órát kaptunk, ahol a hangosításra, technikai körülményekre, illetve a zenekarra sem lehet panasz.
Ha nem is nagy falat, de mégiscsak szokatlan ez a fajta nagyság még Azahriah-nak is, érződött, hogy mennyivel felszabadultabbá vált a koncert Desh “második eljövetelekor”, amikor elérkeztek a közös számok, ezzel egyetemben a nagy klasszikusok.
A közönség nagy része jól fogadta a produkciót, és talán csak az erősen zenei, komplexebb részeknél lehetett olyat érezni, hogy kicsit másra figyeltek. De eleve ilyen körítés esetén csak azért mennék vissza háromszor, hogy egyszer tényleg a zenekarra, egyszer tényleg a vizuálokra figyeljek jobban, szóval ez a kalandozás egy Puskásban nyugodtan nevezhető bocsánatos bűnnek.
Számomra még ijesztő is az a gondolat, ami a dalok közötti interakciókat, kommunikációt illeti a közönséggel, ugyanis az érződött a leginkább, hogy
Azahriah tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi történik körülötte, és tudja is kezelni a cirka 45 ezer embert. A show több részénél is az érződött, hogy mi sem lenne természetesebb dolog, minthogy ennyi ember előtt rontson akár mosolyogva bele a gitárszólóba, vagy énekeljen egy hónapja kiadott dalokat.
A katarzis azért elmaradt, noha egész egyszerűen a Puskással kapcsolatban nem tudnék olyan elvárásokat megfogalmazni, amit egyébként ne teljesített volna vagy a főhős vagy a zenekar vagy a technika tisztességgel az este folyamán. Az viszont biztos, hogy rendkívül jót tesz az a hazai zeneiparnak, ha ilyen elvárások megugrása után is azt érezzük, van még ott, ahonnan ez jött.
Alapvetően sokáig lehetne firtatni annak az okát, hogy miért működik pont az Azahriah-projekt ilyen magas nézőszám esetén is, talán pont a mellettem ülők mondták ki a legfontosabb mondatot: “neki tényleg elhisszük”. Amennyire monumentális volt a puskásos buli, ugyanannyira volt az egésznek egy sajátos élménye: ez most “tényleg a miénk”.
Kimondatlanul, de a hazai élet tényleg várt egy valódi sztárra, akinél a nagyszínpad az nem az aktuális (tökéletesen ugyanolyan lineuppal dolgozó) fesztiválok egy-két évéig terjed, hanem valaki olyanra, akiről talán kispáli nosztalgiázással beszélhetünk, hogy mi hol és mikor láttuk mindezt először. Ha itt, akkor azért, ha máshol, akkor pedig azért vált ez az alkalom egyszerivé (háromszorivá).
Hollósy Simon tanítványaival | Fotó: Magyar Nemzeti Galéria Adattár
A jó bor 1884
Parasztudvar szekérrel 1910-1912
Hollósy Simon fiatalkori arcképe | Fotó: Magyar Nemzeti Galéria Adattár
