Harmincasok, ha útjukat keresik, és azt filmvászonra álmodják
Lájkolós világunkban azon őskövületekhez tartozom, akinek a „tetszik” vagy „nem tetszik” önmagában semmitmondó kategória, főleg, ha művészetről, például filmről van szó. Különösen igaz ez az olyan filmek esetében, mint Grosan Cristina első alkotása, amelynek inkább hangulata, életérzése, szemlélete van, mint sztorija. A premier előtti vetítés után beszélgettünk a filmről Rainer-Micsinyei Nórával, a film főszereplőjével, aki egyben társ-forgatókönyvírója is, valamint Stalter Judit producerrel.
Számomra önmagában érdekes „nemzedékközi” találkozás volt, hiszen bő 40 évvel ezelőtt Nóra édesapjával, a kiváló történész Rainer-Micsinyei Jánossal együtt koptattuk az ELTE bölcsészkarának padjait, Judit édesapjával, a jeles fotográfus Stalter Györggyel pedig szem- és fültanúi voltunk a 80-as évek közepén a rock-világsztárok magyarországi bejövetele első hullámának.
– „Csajos film”, hangzott el a vetítés előtt. Az utóbbi években egyre nagyobb szerepet követelnek maguknak a nők a moziban, és e téren Magyarországon is nagyon jó irányba haladnak a dolgok. Ez a kifejezés azért nem túl szerencsés.
Rainer-Micsinyei Nóra: Nagyon örülök, hogy 2021-re eljutottunk idáig. Én sem szeretem a „csajos film” elnevezést, már csak azért sem, mert kizárjuk ezzel a férfiakat, mintha őket nem érintené a film által felvetett probléma, meg azért sem, mert a zömében férfiak által készített filmekre nem nagyon hallottam eddig a „pasis film” kategóriát.
Stalter Judit: Ugyanakkor valóban fontos, hogy ennek a filmnek az alkotógárdája 90%-ban nő. Szerintem sem kell ilyen elképesztő marginális különbségeket tenni, de annak, hogy egy női aspektuson keresztül fogalmazunk meg egy témát és szólítjuk meg a közönséget, igenis van jelentősége. Képzeljük el, milyen lenne, ha a híradós operatőrök világszerte nők lennének, biztos vagyok abban, hogy a híreknek egészen más formája jutna el az emberekhez. Most még az operatőr nálunk is férfi volt Győri Márk személyében, de reméljük a jövőben a női nézőpont erőteljesebben érvényre fog jutni.
– Hogyan sikerült támogatást szerezni egy olyan filmre, amelynek a hagyományos értelemben nincs is története?
S.J.: Nagyon szerencsés csillagzat alatt született, mert Grosan Cristina rendezőnek volt több sikeres kisjátékfilmje és 2018-ban az akkori Filmalapnál pályáztak Nórával az Inkubátor-programban. Abban az évben benne voltam az előzsűriben, tehát már a kezdeti stádiumban felfigyeltem rá. Miután a projekt közönségdíjat nyert az Inkubátorban, 62 millió forintos támogatást kaptunk a Nemzeti Filmintézettől. Egy alapvetően kis költségvetésű filmről van szó, amelyhez jött nagyon sok szakmai támogatás. Személyemben egy tapasztalt producer karolta fel őket. Tudtunk olyan megállapodásokat kötni, hogy nagyon sokan áron alul, mintegy szerelemből csinálták a filmet. Három és fél évi munka van benne. Nem akartuk előbb bemutatni: nagyon sok elsőfilmessel dolgoztam már együtt, azért sem szerettem volna tavaly elküldeni online nemzetközi fesztiválokra, hogy Nóráéknak ne az az élmény jusson, hogy filmjük világbemutatóját YouTube-linken telefonon nézik. Idén augusztusban Szarajevóban volt végül a világpremier, ami nagyon jól sikerült. Muszáj a közönséggel találkozni, és eljutni a moziba, mert tudjuk, átalakulóban van a világ, de a mozi él és élni fog.
– Honnan jött a film címe?
RMN: Már gondolkodtunk Cristinával ezen a filmen, amikor ő elment egy eseményre, ahol egy barátnője nagyon megdicsérte az egyik kisfilmjét. Megírta nekem messengeren, hogy annyira meghatotta a teljesen érdek nélküli dicséret és elismerés, hogy sírva fakadt. Igen, a legjobb dolgokon bőgni kell – válaszoltam neki, mire visszaírt, hogy akkor ez lesz a cím. Pedig még nem tudtuk, hogy mi lesz a film…
– Nem túl gyakori, hogy valaki egyszerre főszereplője és forgatókönyvírója is egy filmnek.
RMN: Számomra ez egy hihetetlenül izgalmas utazás volt, megváltoztatta az egész életemet, kinyitotta annak a perspektíváját, hogy az ember nemcsak egy valami lehet, hanem próbálja ki azt, ami érdekli, aztán vagy sikerül vagy nem, de még mindig jobb, mintha el sem kezdi.
– A főszereplő Majáról nem tudunk meg sok mindent. Milyennek látod őt belülről?
– Egy bizonytalan lány, aki úgy próbál élni, hogy azoknak, akik az életét terelgetik, nagyjából meg tudjon felelni, de ez nem mindig sikerül, mert itt-ott kibukik, hogy nem a sajátja.
– Valójában nincs egy biztos pont az életében.
– Nincs egy olyan pontja, ahol ő nyugodtan önmaga lehet.
SJ: Az emberek élete konvenciók mentén halad, 80%-uk nem olyan életet él, amilyent szeretne, hanem olyant, amit a környezete elvár tőle. Ez a film azért is fontos, mert nemcsak a harmincasoknak vagy a késői húszasoknak, hanem az előző generációknak is szól, a hatvanéves anya személyén keresztül. Szeretnénk üzenni a harmincasok szüleinek is, hogy nincsen semmi baj csak azért, mert még nincs házasság, diploma, gyerek. Mi már egy másik világban élünk, ahol óriási a lehetőségek tárháza a globalizáció mentén. Cristinának is három városban van letéve hátizsákja: Aradon, ahol született, valamint Budapesten és Prágában, ahol szintén él és dolgozik „kétlakiként”. Teljesen máshol vannak most már a sarokkövek kitéve, és nem biztos, hogy 30 évesen azt kell tennünk, mint a 20. században, mert fizikai-földrajzi értelemben is kinyílt a világ. Én az alkotóknál tíz évvel idősebb vagyok, de még én is másképpen szocializálódtam. Ha ma valaki nem olyan szerencsés, hogy már gyerekkorában tudja, tűzoltó akar-e lenni vagy űrhajós, nem biztos, hogy 30 éves korára kiderül számára, hogy melyik az ő útja. Ma már nem úgy van, mint a japánoknál, hogy egy munkahelyen leéljük az életünket, hanem akár 50 évesen is lehet teljesen új életet kezdeni.
– Az egész filmet átlengi egyfajta abszurd hangulat. Az egyik abból a nyers valóságból fakad, hogy folyamatosan elbeszélünk egymás mellett, másfelől pedig olyan szituációk vannak a filmben, például a virrasztás, amelyekből egy hétköznapi gondolkodású ember valószínűleg egészen mást hozna ki, mint a szereplők.
RMN: Fontos volt számunkra a kettősség a film nyelvezetében. Én úgy gondolom, hogy ezek a szituációk a valóságban így történnek, kicsit bénábban, nem olyan szépen és egyértelműen konfliktusosan, ahogy elképzeljük, hogy miként lenne szép, vagy hatásos, ha nem inkább zavartan. Szeretnénk drámaian szakítani, de nem tudunk kimenni a kapun, mert nem találjuk a gombot.
– A film egyik legerősebb része, amikor a fiatalok szembesülnek a halállal, és azzal, hogy mi marad egy ember után.
– Ez Cristina saját élményén alapult, de szerintem a Covid mindenkihez közel hozta ezt a pillanatot. Talán egy világjárvány mindannyiunkat rá tud kényszeríteni arra, hogy szembesüljünk azzal, hogy mennyire törékeny az élet, hogy milyen hirtelen és értelmetlenül lehet vége, és csak az számít, ami most van. Engem mindenképpen.
– A befejezés madártávlati felvételei engem a Nagyítás utolsó képsoraira emlékeztetnek.
– Nagyon sokat gondolkodtunk Cristivel az utolsó jeleneten. Képileg ez az ő és Győri Márk költészete, de én is nagyon szépnek találom.
– Milyen fogadtatásra számítotok, mit szűrnek le ebből a filmből a nézők?
– Nagyon drukkolok, hogy szeressék! És azt is remélem, hogy annak, aki hasonló nehézségekkel küzd, mint a főhős, talán felismerés lehet, hogy nincs egyedül, és nem feltétlenül benne van a hiba.
– A film és a színház mellett fontos szerepet vállaltál egy szatirikus YouTube-csatornán, amelyet alkotótársaiddal Magyarország Kedvenc Műsorának neveztetek el és amelyben a hazai közéletet pellengérezitek ki. Ezt a hétköznapi abszurdot, amin néha halálra röhögjük magunkat, miközben egyáltalán nem vicces.
– Érkezett egy felkérés, hogy egy induló tv-csatornának csináljunk egy műsort Janklovics Petivel, mint műsorvezetők, de írónként is számítottak volna rám. Én valami szatirikus dologra gondoltam, de végül ebből nem lett semmi. Előzőleg azonban már dolgoztam együtt Horváth János Antal íróval, és úgy gondoltuk, csináljuk meg mégis. Peti eleve benne volt, csatlakozott hozzánk Molnár Áron és Lengyel Tamás és a semmiből belekezdtünk. Az elején egy iPhone-nal vettük fel, aztán nagy örömünkre beszállt a Compact TV. Ők állták a gyártás költségeit és a Covid-tesztekét, valamint most már a Hírcsárda is velünk tart, a híradós részeket ők írják.
– És a nézettségetek egyre nő…
– Igény van erre, mert ezt a feszültséget, amit a magyar közéletben való létezés okoz, valahol ki kell engedni. És erre a legjobb módszer a nevetés. Fontos, hogy tudjunk a hatalmon nevetni.
– Az elmúlt évtizedekben az én nemzedékemnek az tűnt fel, hogy a Kádár-rendszerben a politikai vicc a tömegkultúra egyik alappillére volt, de a rendszerváltás után ez a fajta humor mintha eltűnt volna.
– Nem tűnt el, zseniális mémeket látunk nap, mint nap, imádtam például azokat, amik a járványkezelés kapcsán születtek. De lehet, hogy az emberek jobban félnek, ez pedig elég szomorú. De szerintem igény volna rá, nincs olyan hatalmas követő bázisunk, de így is rengeteg visszajelzést kapunk személyesen. Én nem vagyok olyan ismert, mint a többiek, de hozzám is többször odajöttek idegenek, hogy nagy szükség van erre a fajta humorra, és hajrá és csináljuk!
