hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Párhuzamos hullámok találkozására várva – megnéztük A legjobb dolgokon bőgni kell című filmet

Grosan Cristina filmjén lehet nevetni, elszomorodni, de legfőképpen elgondolkodni azon, hogy milyen életet élünk, milyen életet szánunk másoknak és mi kell ahhoz, hogy úgy legyünk boldogok, ahogy nekünk a legjobb.

Link másolása

hirdetés

Egy nyelven beszélünk, egy országban, egy kultúrkörben élünk, egy a fogalomrendszerünk, mégsem értjük egymást. Talán már nem azt szólítjuk meg, akit kellene, vagy nem úgy, hogy értse. Vagy csak egész egyszerűen figyelmetlenek vagyunk. De sebaj, a dolog nem reménytelen, mert azt legalább már tudjuk, hogy mi nem működik.

Számomra ez az egyik legfontosabb olvasata Grosan Cristina A legjobb dolgokon bőgni kell című filmjének, amelyet meg se próbáljunk belegyömöszölni a hagyományos műfaji kategóriákba. Az aradi születésű rendező első, egész estét betöltő alkotása tipikusan az a film, amely az első kockáktól kezdve (elvarázsolt, hajléktalannak látszó figura próbál kommunikálni hősnőnkkel, aki láthatóan nem tud mit kezdeni vele) egy sajátos ráhangolódást igényel a nézőtől.

A harmincéves Maja (filmet társforgatókönyvíróként is jegyző Rainer-Micsinyei Nóra) élete tele van üzemzavaros kapcsolatokkal, de ezt e kapcsolatok láthatóan nem fogják fel: sem a hatvanas, jótékonysági akciókat szervező anya (Hernádi Judit remeklése), sem a nagy színészi karrierről álmodó barátnő (Huzella Júlia), de még orvos barátja (Bányai Kelemen Barna) sem érti meg őt igazán, pedig éppen közös hitelfelvételbe ugrottak bele, ami elvileg a következő 30 évre összekötné őket. De még az online állásinterjú sem más, mint a süketek párbeszéde.

A totális bizonytalanságot jól példázza az a helyzet, hogy a fiatalok albérletét már felmondták, az új lakásba azonban még nem költözhetnek be, ezért külön alvásra kényszerülnek. Csakhogy Maja anyja éppen ételosztó barátait várja, lányát inkább elküldi egy idős rokon hölgyhöz, akit Maja már 16 éve nem is látott. Nincs más megoldás, hősnőnk azonban Irma nénit holtan találja. Ide hívja éppen ügyeletes barátját és barátnőjét, akivel aznap estére bulit terveztek.

A film középpontja, a konfliktusok, félreértések és felismerések esszenciája éppen ez a virrasztás, amelyet meg-megzavar egy-egy váratlan látogató: egy jóképű zárszerelő, egy pizzafutár – az elsőt még Irma néni hívta, a másodikat ki tudja, kicsoda – és a barátnő férje, aki képtelen megbirkózni kétéves kislányuk hisztijével. Közben egészen döbbenetes képi megoldásokkal találkozunk: a kamera egészen közelről pásztázza a halott bőrét, mintegy érzékeltetve, hogy milyen vékony a mezsgye élet és halál között; Irma nénire a konyhaasztalra borulva talál rá Maja, amikor elviszik, minden ugyanúgy marad, a kenyér, a pohár, csak az idős asszony kerül ki a képből.

hirdetés

Torokszorító az is, amikor, mielőtt műanyagzsákba, majd koporsóba teszik, leveszik róla ékszereit – az embernek olyan érzése van, mintha rablók dolgoznának. A régi ruhák, kalapok, fotók pedig arra az örök igazságra emlékeztetnek, hogy semmit sem vihetünk át odaátra, hiába gyűjtögettünk bármit, és ha nem hagytunk nyomot más ember szívében, akkor csak néhány kacat marad utánunk. Győri Márk ugyancsak szívesen eljátszik közvetlen közelről Maja arcával, kezével, tovább erősítve azt az érzésünket, hogy a színésznő nem szerepet játszik, hanem teljes önmagát adja. Őszinteséget, igaz érzéseket vár, és a nézőtől kapja meg azokat.

A filmben nincsenek nagy párbeszédek. A tekintetek, a gesztusok, a félmondatok sokkal többet elárulnak.

A zárójelenet kapcsán sűrűn tömött filmes memóriám rögtön Antonioni Nagyításának befejező képsorait hozta elő: ott Thomas, a sztárfotós, miután visszaadja a levegő-labdát a pantomimosoknak, és rájön, hogy a valóság nem mindig az, amit látunk, magára marad egy nagy zöld mezőn. Itt Maja egy futballpályán görög végig egy nagy színes labdában, miután kiszabadult a szorító kapcsolatokból, most erőt gyűjt, hogy újra nekirugaszkodjon és előbb-utóbb megtalálja a maga útját.

Grosan Cristina filmjén lehet nevetni, elszomorodni, de legfőképpen elgondolkodni azon, hogy milyen életet élünk, milyen életet szánunk másoknak és mi kell ahhoz, hogy úgy legyünk boldogok, ahogy nekünk a legjobb. Hogy aztán bőghessünk egy egészségeset.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Egyetlen kéretlen érintés lavinát indít el – jön az Egy jobb világ, David Mamet megtörtént eseményeken alapuló drámája

Az előadás október 29-től látható a Thália Télikertben!

Link másolása

hirdetés

Chicago, 1992.

A szobában a pályája csúcsára ért tanár, és az egyetemi hallgató, aki szenvedélyesen szeretne többet tudni. A szemináriumi dolgozat rosszul sikerült, de talán meg lehet egyezni a félévi jelesben. Mi kell hozzá? Nyitottság egymás felé? Kölcsönös bizalom?

John gyűlölte saját tanárait, emiatt lett ő maga is egyetemi oktató. Hogy jóvá tegye mindazt, amit ellene elkövettek, az oktatás szerepét és a fiatalok iránti felelősséget kutatja. Elmélet és gyakorlat azonban két külön világ: vállaltan provokatív stílusa feldühíti a hallgatóit, akik ellene fordulnak.

Carol John diákja. A félévi jegyet feljavítani érkezik John tanárijába. Nem hatnak rá jól a mindent megkérdőjelező oktatói módszerek. Amikor John lazítani akar a hagyományos tanár-diák viszonyon, Carol is megérzi a kezében lévő hatalmat.

Mi történik, ha ennyire nem találkoznak a szándékok? Egyetlen kéretlen érintés lavinát indít el. Ki a felelős? Kinek van igaza? Hol húzódik a személyesség és a zaklatás közti határ? A percről percre feszültebbé váló dráma megtörtént eseményeken alapul.

hirdetés

„A darab elolvasása után az első gondolatom az volt, hogy ha ezt öt évvel ezelőtt olvasom el, sokkal kevesebbet értettem volna belőle” – mondja Mentes Júlia, a kétszereplős darab Carolja. „Mamet olyan aktuális témákat boncolgat az Egy jobb világban, mint a hatalommal való visszaélés, szexuális zaklatás, feminizmus, vagy épp a tömeges felsőoktatás hasznossága.”

A műből a szerző által készített filmadaptációt 1994-ben azonos címen (Oleanna) mutatták be, Mamet rendezésében. A filmet Roger Ebert (amerikai újságíró, filmtörténész, kritikus és forgatókönyvíró – a szerk.) tűz és szenvedély nélkülinek jellemezte, ellentétben azzal, amit az Orpheumban látott darab előadásáról írt, amit több mint egy évvel a film bemutatása előtt látott: „David Mamet Oleanna című darabja az egyik legizgalmasabb élményem, amit színházban átéltem. Két felvonással sikerült a közönséget feldühíteni - az első felvonással a nőket, a másodikkal a férfiakat.”

Tehát, arra lehet számítani, hogy az előadás után senki sem távozik semleges érzésekkel, remélhetőleg jó vitaindító lesz az est további részéhez.

Az előadás szereplői Mentes Júlia Virginia és Zayzon Zsolt. Rendező: Valló Péter.

Az Egy jobb világ 2021. október 29-től látható a Thália Télikertben!

Jegyek ide kattintva érhetők el!

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Diliház a köbön – ilyen volt az X-Faktor harmadik válogatója

„Az egyszerűen nem megy, hogy idiótákat egy ízléstelen poén kedvéért simán továbbviszünk négy igennel, utána pedig egy kiforratlan, de valódi tehetségnél eljátsszuk a szigorú szakembert” – mondja szerzőnk.

Link másolása

hirdetés

Visszatérő rémálmom, hogy Puskás Peti odalopakodik éjjel az ágyamhoz, és a fülembe ordítja, hogy „Ez 4 igen!” (Amúgy Laci is elég durva ebben a műfajban, sokkal jobban bírom Alexet, ő még képes egyszerűen csak „közölni”.)

Lehet, kezdek begolyózni, de azért a mentorokért is aggódok egy kicsit.

Egyre jobban eluralkodnak rajtuk a skizofrénia jelei. De erről kicsit később!

Persze a legtöbb őrült a versenyzők között van. Talán az a legbosszantóbb, aki nagy mellénnyel megérkezik, előadja, hogy ő micsoda ász, majd énekel egy förtelmeset.

Ennél csak egy rosszabb van, aki nagy mellénnyel megérkezik, előadja, hogy ő micsoda ász, majd kiderül, hogy tényleg az.

Ilyen volt az adás első versenyzője, a Londonból Magyarországra szakadt magyar, Imi Plaza (Balogh Imre). A bemutatkozó videójában többször hangzott el az „én” szó, mint Gyurcsány neve egy átlagos napon a közmédiában.

hirdetés

Imi saját dalt hozott, és el kell ismerni: tényleg feltűnő figura, színpadra termett, jó a hangja és a nótája is szerethető.

Utólag el is gondolkoztam: miért vált ki reflexszerű ellenérzést belőlünk magyarokból az, ha valaki jó és ezt tudja is magáról?

Nem kellett sokat várni, hogy Puskás Peti szokáshoz híven a színpadon kössön ki, és higanyos mozgásával dobja fel Kolozsi-Rechtorisz Brigitta előadását, aki az Excited című dalt próbálta elénekelni a The Pointer Sistertől, ami lássuk be, alapból nem könnyű, úgy meg pláne, hogy Dallos Bogi férje vonaglik körülöttünk a színpadon.

Persze a mentortársak nem merték kiejteni Petit, így hát Brigittával találkozhatunk a táborban.

Mindig is érdekelt az olyan emberek lelkivilága, akik eljönnek egy énekversenyre nem énekes produkcióval. Nekem már a rap is kilóg innen (tudom, öreg vagyok és konzervatív), de a raperek legalább tényleg a szájukon adnak ki hangokat, ami végül is hasonlít az éneklésre.

Bevallom, elsőre azt hittem, ebbe a kategóriába esik Mercedes is, aki Az éjjel soha nem érhet című számra táncolt. A produkciót persze teljesen elvitte, hogy Petiék a színpadra csődítették a nézőket, és vagy 50 ember táncolt.

Mercedes jelentkezésén él csak egy érthetetlenebb: a mentorok tovább engedték a táborba. Értem én, hogy a tábor az még egy nagy pocsolya, ahonnan aztán úgy is a többséget hazazavarják,

de ha Gáspár Laciék ennyire kevésre tartják, felmerül a kérdés: mi értelme az előválogatóknak?

Na de ekkor jött a csavar. Mikor a cikket írva visszanéztem a felvételt, feltűnt, hogy mintha Mercedes mégis csak énekelt volna, legalábbis a szájához emelte a mikrofont, de az énekéből semmi nem hallatszott. Szóval talán mégis énekelt, kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok, én tényleg nem tudom eldönteni.

Ha énekelt is, nyilván nem lehetett túl nagy szám, mert akkor beadták volna a hangot.

Na és itt jön be a skizofrénia, amiről beszéltem korábban. Az teljesen nyilvánvaló, hogy az X-Faktor elsősorban tévéműsor, aminek a legfőbb feladata minél nagyobb nézettséget elérni, minden más csak ezután jön.

Ilyen szempontból teljesen érthető, hogy a mentorok sokat bohóckodnak, trollkodnak. Csak épp ha ilyen-olyan okból rendszeresen továbbengedik a gagyi bohócokat, teljesen hiteltelenné válnak.

Ezt Alex is tudja, aki ezeket a pillanatokat a szekunder szégyenérzet élő szobraként üli végig.

Azért persze voltak tehetséges jelentkezők is. Például a 16 éves Tabatabai Nejad Flóra, akit jó tíz év kislányként már láthattunk Az ének iskolája című műsorban. Az X-Faktorban erről csak nagyon szőrmentén mertek beszélni (TV2 produkció!), de mi azért talán felidézhetjük, hogy így énekelte anno az Örökké szépeket:

Most pedig így énekelte Labyrinth-től a Jeloust:

Kicsit ugorva a linearitásban, itt említeném az adás másik nagyszerű énekesnőjét - és dalszerzőjét! -, Paulinát:

A műsor készítői ebbe az adásba szerkesztették össze a visszatérő őrülteket is. Harsányi Margitot, aki például halálos komolysággal elmondta, hogy ő annak idején szándékosan rontotta el az éneklést, hogy kiessen.

Most pontosan olyan rosszul énekelt, amit a mentorok meg is állapítottak, de azért tovább juttatták, mert értik ők a viccet. Margit azonban nem viccel: szerinte azért hallották rossznak az éneklését, mert nem ismerik a dalát, amit pont így kell énekelni. Bevallom, nekem eszembe jutott egy teljesen másik Margit. Nooormáális?

Az is szórakoztató, amikor valaki rendszeresen leszerepel, de úgy érzi, az mind tévedés volt, és újra jön, ráadásul még nehezebb dallal. Sárközy József immár negyedszer próbálkozott. Legutóbb a Queen I Want to Break Freejét gyilkolta, ma növelte a tétet, és a Hazám hazámat énekelte. Illetve „énekelte”.

Itt volt Pop Peti, na ő sem tanult meg énekelni, viszont legalább gondoskodott róla, hogy idén se maradjon el a mikrofondobálás.

A legnagyobb ász azonban újrázók között – akiket Gáspár Laci bíztatására Bosszúállóknak neveztek el a mentorok – Hörcher László. Idei szereplése valóban jubileumhoz méltóra sikerült. Először ugyan vérig sértette Alexet, aki lesanyizott, de aztán Alex beszállt a produkcióba, és olyan történt, ami soha:

Hörcher László tovább jutott a Táborba. Gáspár Laci azt reméli, hogy így többet nem jön el, hiszen már nincs miért. Én nem vagyok ebben biztos, hiszen ehhez az kéne, hogy Lászlónak legyen önérzete, amivel pedig nyilvánvalóan nem rendelkezik.

Nézzétek meg, mert érdemes, persze csak az érdemes szó egy nagyon sajátos értelmezésében.

Szirtes Dávid következett, ismét egy nehéz sorsú jelentkező szomorú háttér sztorival. Nem énekelt tökéletesen, de megkérdőjelezhetetlen a tehetsége és a szép hangja.

Na és ekkor jött el az az abszurd és skizofrén pillanat, amikor Puskás Peti halál komolyan előadta, hogy őt nem győzte meg Dávid, mert voltak hamis hangok, és bár tényleg jó a kisugárzása, ő erre nem tud igent adni.

 

Peti! Az előbb adtál igent Hörcher Lászlónak! Ezek után miről beszélünk?

Az egyszerűen nem megy, hogy idiótákat egy ízléstelen poén kedvéért simán továbbviszünk négy igennel, utána pedig egy kiforratlan, de valódi tehetségnél eljátsszuk a szigorú szakembert.

Volt még szerelmespár blokk, akik közt voltak tehetségesek, de akadt, aki csak a cukisága miatt jutott tovább, ami megint értelmezhetetlen számomra.

Egyre inkább úgy érzem, Peti és Laci kezdi unni ezt az egészet. Alex az aki próbál következetes maradni. Bár olykor már őt is el-elkapja a gépszíj, de még tűréshatáron belül van.

Aki abszolút pozitív csalódás Adél, aki rendszeresen szembe megy a fiúkkal, és

nem hajlandó egy poén kedvéért olyan szavazatot adni, amivel nem ért egyet. Respect.

Lassan közeledik a tábor, de a jövő héten még mindig az előválogatók lesznek. Valahogy kibírjuk ezt az egy hetet. Végszó helyett nézzétek meg a tegnap talán leígéretesebb fellépőjét. Igen, egy raper. De hát aki jó, az jó.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Ceruzára cserélte a mikrofont Kovács László 'Stone' - az egykori X-Faktoros profin alkot

Művészeket meghazudtoló módon alkot Stone, teljesen magától vágott bele a rajzolásba, nem tanította neki senki.

Link másolása

hirdetés

Mesefigurákat, absztraktot, állatokat, köztük zsiráfot szeret nagyon rajzolni az egykori X-Faktoros, Kovács László, vagy ismertebb nevén Stone. A mikrofont most már csak nagyon ritkán veszi elő, inkább csak rajzol. Nyugalomra vágyik az izgalmas évtizedek után.

- 52 éves volt, amikor bejutott a 2012-es X-Faktor élő show-jába, ezt megelőzte 34 év énekes szakmai tapasztalat. Most azonban egy teljesen új művészeti ágat próbált ki, a rajzolást. Honnan jött az ötlet?

- Csak úgy kipattant a fejemből.

Jött ez a covid mizéria, bezárt minden, unatkoztam itthon. Először elkezdtem rajzolni egy unicumos üveget és egy sast, majd egy szamarat is, aztán újabb és újabb technikákkal próbálkoztam, újabb témákkal és ma már ott tartok, hogy 100 elkészült firkám van, némelyik már be is van keretezve, kiállításra vár.

Az unicumos üveg egy későbbi rajzon már egy szamár társaságában.

- Tanult valahol képzőművészetet?

hirdetés

- Nyilván az iskolában tanultam valamennyit, de azóta egyáltalán nem volt ceruza a kezemben. Most a covid alatt egyik kajálásom alkalmával megfogtam egy kockás füzetet meg egy tollat és elkezdtem bele firkálgatni, mint a gyerekek. Teljesen magam fejlesztem a tudásom. A legnagyobb kritikusom az én vagyok saját magamnak. Van, amikor három órát dolgozok egy-egy rajzon, aztán fogom és összetépem, mert ezt ugye nem lehet javítani. De van, hogy örülök az úgymond "félrerajzolásnak" is, mert akkor újabb ötletek jutnak eszembe. Én egyáltalán nem osztom el például az arcokat három részre, ahogy szokták a profik, én elkezdek egy pontból kiindulva rajzolni és lesz, ami lesz.

- Hogyan képzi magát, milyen technikákkal dolgozik?

- A hagyományos ceruza és toll után vettem egy csőfilcet, mert ugye én ilyen zselés filccel is dolgozom, famentes papírra. Próbálok mindig egy kicsit más eszközöket használni, elővettem most már a színeket is. Ez van, akinek tetszik és van, akinek nem. Próbálok majd olyan középutat találni, hogy nem színezem agyon, csak néhányat teszek bele. Szász Endre nagyon nagy példaképem, őt szoktam követni. Ő azt csinálja, hogy egy farostra felviszi a festéket és visszatörli. Szeretem a látványos dolgokat, de az legyen hamar kész, én ennek a híve vagyok. Próbálok humorosan rajzolni, de nincs kifejezett témaválasztásom.

A színeket ezen az absztrakt rajzon már bátrabban használja Stone.

- A képei között nagyon sok zsiráf látható, nem hiába, ez a kedvenc állata. Ezeket az élőlényeket (többségében) egy különleges módszerrel rajzolta meg, méghozzá úgy, hogy fejjel lefelé volt Önnek a papír. Elmagyarázná, hogy mit jelent ez pontosan?

- Gyakorlatilag mindegy, hogy milyen nézőpontból rajzolok. Ha például leül valaki velem szemben, akkor neki fog megjelenni a figura és nem kell megfordítanom a lapot, tehát ő látja rögtön, hogy ez micsoda.

A baloldali rajzot mi látjuk, a jobb oldalit pedig az alkotó.

- Az éneklés nem hiányzik?

- Van pár fellépésem, de nem számottevő. Vidéken élek, nyugalmasak a mindennapjaim, 61 évesen nekem ez már kielégítő életvitel.

Túl vagyok már a negyedik szívinfarktusomon, 2017-ben Vietnámban volt egy trombózisom, aztán Ausztráliában belement egy nagy vérrög a kezembe, le akarták vágni, most félévente valami van a szívemmel, de még bírom.

A koronavírust is elkaptam egy korábbi hullámban. A rajzolást csinálom, verseket is írok néha. Majd szeretnék zenét is szerezni, de most nem igazán tervezek, csak csinálom, amit kell.

- Ez nagyon nehéz lehetett... Mivel motiválja magát a nehéz időszakokban, van esetleg párkapcsolata, ami átsegíti ezeken?

- Most a rajzolás nagyon nagy motiváló erő nekem. Igazából magamból merítek mindig erőt. Párkapcsolatom nincs, de nem is érzem, hogy hiányoznának a nők. Ha valakivel esetleg kapcsolatba kerülnék, már azon gondolkoznék, mikor lesz vége.

- Már pörög az X-Faktor 10. szériája. Azt esetleg követi?

- Nekem már nincs szükségem színészkedésre, és arra sem, hogy ugrabugráljak összevissza. Arra meg pláne nincs, hogy négy mentor kioktasson. Ehhez én már öreg vagyok. Már 9 év eltelt, mióta én ott voltam. Igaz, fiatalabbnak nézek ki, szét vagyok tetoválva, de a belsőm már elfáradt. A betegség nagyon kikészített. Ha még az élet megengedi, akkor sok rajzot fogok készíteni és azzal szeretnék kísérletezni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Squid Game: Gyerekjátékok felnőtteknek a kapitalista pokolban – kritika

Elég hosszú ideje érkeznek a kulturális termelés fősodrából futószalagon a színtelen, szagtalan filmek és sorozatok ahhoz, hogy a Squid Game természetes humorával és nyers társadalomkritikájával közönségsiker legyen.
Szadai Levente - szmo.hu
2021. október 24.


Link másolása

hirdetés

A legjobb filmért járó Oscar-díjat tavaly elhozó Élősködők után ismét egy dél-koreai produkcióra kapta fel a fejét a fél világ: a magyarul Nyerd meg az életed címen futó Squid Game már röviddel a bemutató után meglepően népszerű lett, mára pedig a valaha volt legnézettebb sorozat a Netflixen.

Hwang Dong-hyuk rendező 2008 környékén még egész estés filmként képzelte el a Squid Game-et, a koreai filmstúdiók azonban sorra dobták vissza az ötletét, mondván, hogy az túl erőszakos. Dong-hyuk végül több sikeres filmmel a háta mögött 2020-ban kezdhette el forgatni sorozatként a Squid Game-et.

Hogy kifejtsem, miben áll a sorozat sikerének (egyik) titka, igyekszem anélkül ismertetni az alapvető konfliktust és kiindulópontot, hogy leleplezném a történetvezetés bármely lényegi fordulatát. Ha viszont valaki teljesen tiszta lappal kezdene neki a sorozatnak, lehet érdemes végig pörgetnie a kilenc, részenként kb. egy órás epizódot a kritika olvasása előtt.

A Squid Game lényege röviden, hogy összezárnak 456 embert egy helyre, ahol különböző, Dél-Koreában népszerű gyermekjátékokat játszatnak velük, hogy végül valaki elvigye a kb. tizenkét milliárd forintnak megfelelő főnyereményt. A körülményekről, a játék előzményeiről, vagy a szervezők motivációiról az elején szinte semmit nem tudunk, és a sorozat végéhez közeledve sem kapunk feltétlen választ mindenre, a Squid Game nagyszerűsége azonban szerencsére nem ezeknek a függvénye.

A sorozat Dél-Koreának a valóságban is egyre inkább széthúzó, individualizálódó, egyre szélsőségesebb vagyoni egyenlőtlenségekkel küzdő társadalmában játszódik. „Főhősünket”, Gi-hun-t elhagyta a családja, majd szerencsejáték-függő lett, aki még az öreganyját is lehúzza, hogy lóversenyen próbára tegye a szerencséjét.

hirdetés
Az egyébként sofőrként dolgozó középkorú férfi sok más játékoshoz hasonlóan óriási adósságban úszott, mikor bekerült a játékba. Gi-hun éppen ezért tekinthető idézőjeles főhősnek, hiszen szinte bármely játékos szemszögéből elmesélhették volna a történetet. Történeteik, traumáik és mindennapi küzdelmeik ugyanis egyben a mai társadalmak kórtünetei, olyan megélt tapasztalatok, amiket itthon, és máshol sem kell bemutatni a közönségnek.

Ráadásul a sorozat demagógiával sem vádolható e téren, hiszen nem felejti ki, hogy az örökké pörgő társadalmi rulettben nagyon nem egyenlő esélyekkel ugyan, de adott esetben bárki veszíthet: a pakisztáni vendégmunkás vagy a dél-koreai dolgozó mellett a fiatal, nagyreményű üzletember, és az orvos is, akinek félrecsúszott az élete.

Eddig nem is lenne baj - gondolhatnánk -, hiszen attól még, hogy egyenlőtlen a rendszer, biztosíthatja a lecsúszás mellett a felemelkedés lehetőségét is, ha valaki a többieknél szorgalmasabban, elszántabban, és kitartóbban dolgozik, és mászik felfelé a ranglétrán.

A Squid Game azonban egyszerre nyersen és szórakoztatóan rántja le a leplet a „társadalmi mobilitás” ezen mítoszáról.

Ebben a játékban mindenki egyenlő. A játékosok ugyanazon feltételek mellett játszhatnak. Ezek az emberek az egyenlőtlenség és a diszkrimináció miatt szenvednek, és kapnak egy utolsó esélyt, hogy igazságos versenyben nyerjenek.

- mondja a sorozat egy pontján a maszk mögé bújó, rejtélyes játékmester, aki akár a szimbóluma is lehetne a kapitalizmus láthatatlan kezének, amely megteremti a játékosok között a tökéletes verseny terepét.

Ennek a tökéletes versenynek a kifordított, perverz formáját demonstrálja a sorozatbeli játék, amely idővel pont azt bizonyítja, hogy a valóság sokkal torzabb és kegyetlenebb annál, minthogy az arra leginkább érdemesek kitartó és szorgalmas munkával elérik a céljaikat.

Egyenlő és igazságos verseny helyett a Squid Game-ben a játékosok erőszakkal és árulással jutnak előrébb, a szervezők pedig kísérleti patkányokként bánnak a résztvevőkkel. Egyenlőtlenül osztják el az ételt, hogy feszültséget keltsenek, és ha kell, fegyverrel tesznek rendet a szabálytalankodó játékosokkal szemben.

“Olyan történetet akartam írni, amely a modern kapitalista társadalom allegóriája vagy meséje, ami szélsőséges versenyt ábrázol, valahogy úgy, ahogy azt az életben is tapasztaljuk. De mindezt olyan karakterekkel akartam bemutatni, akikkel mindannyian találkoztunk már a való életben”

- mondta a rendező a Variety-nek.

Kritikaként lehet felhozni, hogy a sorozat egy-egy, feltételezhetően fontosnak szánt jelenetében elhangzó monológok inkább sekélyes moralizálásként hatnak, mintsem hogy feloldást és elfogadható magyarázatot nyújtsanak a rendszer, és annak üzemeltetőinek a kegyetlenségére.

Ennek, és más kisebb, jogosan kritizálható hibái (többek szerint például az angol fordítás nem hű az eredetihez) ellenére is azonban az utóbbi évek egyik legerősebb sorozata lett a Squid Game.

A filmnek mint művészeti formának számos társadalmi funkciója van, mióta létezik: reflektál a minket körülvevő társadalmi problémákra, emberi történeteket mesél el, elgondolkodtat, megnevettet, megsirat, provokál, megkérdőjelez, tanít; és a sort lehetne folytatni.

Elég hosszú ideje érkeznek a kulturális termelés fősodrából futószalagon a színtelen, szagtalan filmek és sorozatok, hogy a Squid Game természetes humorával és nyers társadalomkritikájával közönségsiker legyen.

És ha a „hollywood-i konszenzust” nem is dönti meg egy fecske, a Squid Game mindenképpen üdítő kivételként hat. Azt pedig, hogy a filmipar egy új, izgalmasabb korszakának a hírnöke-e, majd meglátjuk.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: