A lány és a levágott fej története folytatódik: mekkorát robban a Fallout második évada?
A Fallout második évadának nyitánya pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol Lucy utazása abbamaradt, és már az első percekben világossá teszi: az alkotók nem kívánják újra feltalálni a pusztulás utáni kereket.
Az új küldetés egyszerű és hatásos: Lucy apját kell megtalálni, aki Új Vegas felé vette az irányt. Ez a cél egy játékokból ismerős irányt ad a történetnek, de közben bőséges teret hagy a karakterek közötti kémiának és a világ további kibontásának.
Lucy (a mindig zseniális Ella Purnell) immár nem az a teljesen zöldfülű bunkerhuszár, akit a Fallout első részeiben megismerhettünk. Naivitása és bája megmaradt, de az idei első részében is már egy sokkal határozottabb, talpraesettebb figurát látunk, bár igazságérzetére hivatkozva továbbra is gondolkodás nélkül beleugrik a veszélyes helyzetekbe.
A párbeszédek pörgősek, a fekete humor óramű pontosságú, a két karakter közti oda-vissza szájkarate pedig továbbra is az egyik legerősebb eleme a sorozatnak. Goggins viszi a show-t, de Ella Purnell is remekül tartja vele a lépést, és ez a kémia az egész epizódot feldobja.
A rész elején egy rövid, de hangulatos retro-visszatekintést kapunk Új Vegas végnapjairól, ami nemcsak a játékrajongók számára jelent kellemes nosztalgiát, hanem ügyesen megágyaz a későbbi eseményeknek is. Itt lép színre „második” Robert House karaktere, akit Justin Theroux alakít.
Theroux játéka precíz, karizmatikus és kifejezetten élvezetes, még akkor is, ha egyelőre inkább csak ígéretként van jelen, egy apró széljegyzetként történetünkben. Már most érezni, hogy amikor aktívan belép a cselekménybe, azt mi nézők is meg fogjuk érezni.
A történet több helyszínen és több idősíkon zajlik, ami kimondottan jól áll a Fallout-világának. Egyszerre követjük a Ghoul múltját és jelenét, ami árnyaltabbá teszi a karaktert, és segít megérteni, hogyan lett belőle az a cinikus zombi-túlélő, akit most látunk.
Inkább egy korrekt alapozásról van szó, amely felkészít minket majd a későbbi konfliktusokra.
Kapunk egy szeletet a 32-es és a 33-as bunkerben zajló eseményekből is. Ezek a jelenetek hangulatosak, jól illeszkednek ebbe a groteszk világba, de egyelőre nem sokat tesznek hozzá a fő történetszálhoz.
Nem kizárt, hogy később nagyobb szerepet kap, de az évadnyitó alapján ez a szál most inkább csak kötelező körnek tűnik. Habár, az ő kezében is lesz egy komolyabb döntéskényszer, ami a feszültséget hivatott fenntartani. Nekem nem annyira volt érdekes.
Maximus (Aaron Moten) történetéből szinte semmit sem kapunk ebben az epizódban, ami meglepő lehet, de nem feltétlenül baj. Azt már az első évad végén tudtuk, hogy a Testvériség piedesztálra emeli őt az évadzáróban nyújtott teljesítményéért, de ennél többet most sem bontanak ki.
Helyette szerencsére Lucyékra fókuszálnak, ami valljuk be sokkal érdekesebb történet, mint a milicista férfié.
Kyle MacLachlan, mint Lucy apja, továbbra is érdekes és nyugtalanító gonoszt alakít, akinek jelenléte még mindig feszültséget hordoz. Ugyanakkor érezni, hogy a hangsúlyt lassan áthelyezik, és Justin Theroux karaktere lehet az, aki igazán felkavarja majd az állóvizet. Az első rész ilyen téren is inkább ízelítő, mintsem valódi kibontakozás a színészek részéről.
Nem robban fel a történet, nem kapunk óriási fordulatokat, nem érezzük, hogy a TV lángra lobban a lendülettől, de cserébe magabiztosan, jó érzékkel építkeznek az alkotók. A látványvilág elképesztő, a hangulat és az atmoszféra szinte leugrik a képernyőről, és a fekete humor még mindig pontosan ott üt, ahol kell. Geneva Robertson-Dworetnél és Graham Wagnernél a Fallout világa láthatóan jó kezekben van, és már az első rész alapján is egyértelmű, hogy érdemes lesz végig kísérni ezt az évadot.
Nem véletlen, hogy az Amazon már most berendelte a harmadik szezont. Ha a folytatás tartja ezt a minőséget, akkor a Fallout továbbra is az egyik legszórakoztatóbb és legstílusosabb adaptáció marad a képernyőn. A kezdés ígéretes, a világ él, a karakterek működnek, innentől már csak hagyni kell, hogy a sivatagi radioaktív por ellepjen mindent.
