A Kőgazdag fiatalok olyan, mint egy kommunista kurzusfilm a gazdagok ellen – lement az első rész a realityből
A TV2 új reality sorozata, a Kőgazdag fiatalok – Rich Kids Hungary a Luxusfeleségekhez hasonlóan a rongyrázó gazdagok életébe nyújt betekintést. Ezúttal nyolc olyan fiatalt követhetünk nyomon, akiket már sokan ismerhetnek a közösségi média világából.
Ami engem illet, nekem egyedül PSG Ogli neve volt ismerős, de róla se tudtam volna sokat mondani, illetve természetesen Köllő Babetté, aki az első résznek csak a végén, a beharangozóban jelent meg, de ha minden igaz, ő is fog szerepelni valamilyen módon.
A műsor körülbelül minden negatív sztereotípiát megmutat, amit erről a rétegről elképzel az ember. Beképzeltek, felszínesek, pazarlóak, plasztikázottak, műek és buták. Ez persze csalóka.
Mondjuk a szó szerint pénzben fürdő PSG Ogliról nehéz feltételezni, hogy vannak erényei is. Bár annyi teljesen világos ebből az első részből is, hogy tele van kisebbségi komplexusokkal, amiket a pénzzel és pénzen megvehető külsőségekkel kompenzál.
Testőrt fogad, ami teljesen értelmetlen: egyrészt ki akarná megtámadni, másrészt ő is eléggé ki van pattintva, valószínűleg 10-ből 8 esetben meg tudná védeni magát. Aztán olyan bulit szervez, ahol 2 millió alatti öltözetben nem lehet belépni, és szemmel láthatóan vágyik a gazdag barátok elismerésére (amit nem kap meg, mert mindenki talál valami kifogásolnivalót).
Ogli a sorozat parvenüje, aki azt szemlélteti, hogy a pénzzel nem jár automatikusan elegancia.
Na nem mintha a többiek született arisztokraták lennének. És sokan nem is önerőből jutottak oda, ahol vannak. Bárány Aurél és Tuvic Aleksandra bevallottan javarészt a szülei pénzét költi. Az Instán miss.tuvic-ként szereplő hölgy ráadásul az ízléstelen plasztikaisebészet élő reklámja. Meg is jegyzi, hogy Ogli bulijára mehetne akár meztelenül is, mert csak a melle egyenként egymillióba került.
Herceg Csabi azzal hergeli a csóró tévénézőket, hogy úgy vásáról luxusautót, mint ahogy mi fogkefét. Rájön, hogy kell neki, bemegy a luxusautóboltba, és megveszi.
A legbosszantóbb szereplő – Ogli mellett – talán Dulin Metta volt, aki lazán közli a bejárónőjével, hogy többe került a csizmája, mint a nő félévi fizetése (mindezt azért, mert a hölgy véletlenül feldöntötte Metta csizmáját.)
Az első részben két szereplő volt, akinél számomra felcsillant valami pozitív vonás. Ágoston Filipben van legalább valamiféle kifinomultság, bár persze nehéz együttérezni vele, amikor arról beszél, mennyire gyűlöl boltba járni, ezért csak arra külön tart egy céget, hogy naponta friss virágokat hordjanak a lakásába.
A másik, szimpatikusabb szereplő Takách Kata. Ugyan ő is szétplasztikáztatta magát – ami végülis szíve joga –, de ő intelligens nőnek tűnik. Igaz, legnagyobb konfliktusa az életben, hogy az esti vacsoránál meggyőzze párját, vegyen neki egy lakást Dubajban. (Spoiler: sikerült neki.)
Ahogy az a műsor is leginkább arra volt jó, hogy elmélyítse a gazdag romákról élő negatív előítéleteket, itt is világos, az alkotóknak esze ágában sincs árnyalni a képet.
A legnagyobb probléma tehát mindaz, ami NINCS benne ebben a műsorban. Persze, lehet, hogy naiv vagyok, de nem hiszem el, hogy a gazdag fiatalok körében nincs senki, aki művelt és képes intelligensen viselkedni.
Összehasonlításképp, a Cápák között csapatához idén csatlakozott Orbók Ilona a vagyona alapján simán elférne ebben a közegben, de már ahogy leül, abban több kultúra van, mint némelyik itteni szereplőben.
Persze azt sem hiszem el, hogy ezek a szereplők ennyire kétdimenziósak, mint ahogy itt látjuk őket.
És még egy aspektus, amit a sorozat nem tud, vagy nem akar felhozni: fogalmunk sincs, mi mit csinálnánk, ha ennyi pénzünk lenne. Amikor legnagyobb gondunk befizetni a rezsiszámlát, nyilván haragszunk kicsit arra, aki Dubajban vásárol lakást.
De mi van akkor, ha tényleg annyi pénzünk van, hogy semmi nem számít? Élünk tovább a lakótelepi manzárdban és a többit eljótékonykodjuk? Ugye, hogy nem.
Azt, hogy amit látunk, finoman szólva az igazságnak csak az egyik oldala, abból is látszik, hogy egyes jelentekről ordít a megrendezettség. Amikor Ogli a testőraspiránsokat vizsgáztatja, az tényleg olyan, mintha valami sitcomot látnánk – jó, nem annyira színvonalas, mert a szereplők amatőrök, de hogy ezt a szerkesztők sugallták a srácnak, abban biztos vagyok.
Az biztos, ha a Kőgazdag fiatalokat valaki vissza tudná vinni időgéppel az 50-es évekbe, az akkori rendszer két kézzel kapna utána, hogy megmutassa a népnek, milyen alantasok is a proletárokat eltaposó gazdagok. Pedig sokkal többet is ki lehetne hozni belőle.
