A kastéllyal az a legnagyobb baj, hogy aktuálisabb, mint valaha – Kritika
Először májusban hallottam Rudolf Pétertől a Vígszínház tervéről, hogy színpadra viszik Franz Kafkától A kastélyt. Már akkor tudtam, hogy ezt látnom kell, sőt írni fogok róla. Biztos én vagyok fantáziátlan, de el sem tudtam képzelni, hogy lehet színházkompatibilissé tenni egy olyan irodalmi művet, ami már regényként sem nevezhető hétköznapinak.
A kastély regénynek sajátossága, hogy tulajdonképpen a semmiből jön és a semmibe tart. Sokan befejezetlen műnek tekintik. Állítólag Kaffka eredeti szándéka szerint K-t a halálos ágyán értesítette volna a hatóság arról, hogy „a faluban élés jogi követelése nem volt érvényes, de bizonyos kiegészítő körülményeket figyelembe véve megengedik, hogy ott éljen és dolgozzon."
Az adaptáció Bodó Viktor rendező mellett Róbert Júlia, Veress Anna, Sibylle Meier és Kovács Krisztina munkáját dicséri, akik nem érték be egy konkrét mű bemutatásával, hanem igyekeztek felépíteni egy teljes Kafka-univerzumot. Ezt erősíti, hogy a dialógusok szövegébe ügyesen elrejtettek utalásokat az író más alkotásaira is, említik például A pert vagy az Átváltozást is.
A regényben Josef K. tehát a semmiből érkezik, és úgy búcsúzunk el tőle a regény végén, hogy sorsa nem rendeződött, nincs semmiféle feloldás, vagy lezárás. Színpadon ez nem szerencsés, főleg az utóbbi – egy drámában kell valamiféle drámai végkifejlet.
A színpadi változat története szerint Josef K, a fiatal földmérő konkrét céllal érkezik a kis faluba: felkérést kapott egy közelebbről meg nem határozott munkára. A helyszínre érkezve azonban fennakad a bürokrácia áthatolhatatlan hálóján. A faluban mindent a titokzatos kastélyból irányítanak, ahova azonban úgy tűnik, élő embernek képtelenség eljutnia.
Egyre nagyobb a nyomás rajta, hogy vagy menjen el – hiszen idegen, kívülálló –, vagy tagozódjon be, fogadja el a hatalom szeszélyes, kiszámíthatatlan packázását és érje be annyival, amit az arctalan bürokrácia juttat neki. Végül, miután a rendszer nem képes kiköpni a fiatalembert, lenyeli: kiemelik, felfelé bukik, elindulhat fel, a kastélyba, ahol állítólag hivatal várja – de ez épp olyan félelmetes, mint a kastély árnyékában élni, mert senki nem tudja, valójában mi fog történni odafent. A kiemelésnek ára is van: cserébe maga mögött kell hagynia mindent és mindenkit, az újonnan szerzett ismerősöket, sőt még a szerelmét, Fridát is.
Bodó Viktor mesterien teremtette meg a színpadon a Kafka művek nyomasztó, sőt, fullasztó atmoszféráját. A minimalista, leginkább állványokból álló – nekem kicsit a steampunk világát idéző – díszletek, a gomolygó füst, a hol zombiszerűen, hol gépekként mozgó szereplők.
A Vígszínházban mostanában előszeretettel élnek az építési emelvényeket idéző díszletekkel, és alkalmaznak nagyon dinamikus mozgásokat – egy-egy előadáson sok-sok kilót leadnak a színészek, annyit futnak, másznak, ugrálnak. Láttunk hasonlót a Sirályban és kisebb mértékben ugyan, de a Kabaréban is.
Az előadás erénye a humor is. Állítólag Kafka és barátai nagyokat nevettek, amikor a szerző felolvasta a műveit. Ezt sosem értettem, bármilyen zseniálisak is Kafka írásai, nevetni sosem sikerült rajta, pedig hát azért a humorhoz nekem is van némi közöm.
Bodó Viktornak és a színészeknek azonban sikerült valóban humorral megtölteni a kafkai sorokat, méghozzá legtöbbször anélkül, hogy nagyon erőltetettnek éreztem volna. Igaz, volt egy-egy pillanat, amikor a nevetést pusztán azzal érték el, hogy a szereplők eleresztettek egy-egy vicces trágárságot. Ezeket kicsit olcsó megoldásnak éreztem, de azért nem volt irritálóan sok belőle, belefértek. Ifj. Vidnyánszk Attila most is elképesztően természetes, könnyed és drámai, miközben rengeteget dolgozik. Elképesztő energiái vannak.
Ma már nem ritkaság, hogy egy-egy darabban a színészek több karaktert is megjelenítenek. Ezúttal néha nehéz volt követnem, ki-kicsoda. De az is lehet, hogy ez szándékolt, ez is a szürrealitást, az elveszettséget erősítik. Minden esetre számomra például csak utólag, a színlapból derült ki, hogy az amúgy nagyon szerethető Borbiczki Ferenc által alakított Takarító és Liftkezelő szándék szerint két külön figura. Ahogy Orosz Ákos esetében sem gondoltam arra az előadás közben, hogy ő két külön figura, hol Művezető, hol Titkár.
Hogy ez min múlik, nem tudom pontosan, talán színészi játékban kellett volna jobban elválasztani a kettőt, esetleg más, rendezői eszközökkel hangsúlyozni a váltást. De lehet, egyszerűen arról van szó, a darab annyira sűrű és gyors tempójú, hogy nehéz egy megtekintés alatt befogadni. Minden esetre még ez is illik abba az általános dezorientáltság érzésbe, ami Kafka világában elfog minket, tehát végsősoron az is lehet, hogy szándékos volt.
Igaz, ez nem minden esetben volt így. Hegedűs D. Gézánál érthető volt, hogy mikor Elöljáró és mikor Etranger. Ahogy Kovács Patrícia is egészen másképp – de egyformán remek humorral – alakította Olgát és Mizzit.
Radnay Csilla A kastélyban debütált mint a társulat tagja – bár persze korábban is játszott már a színházban. Ő is két szerepben játszott: ő a Kocsmárosné és Bürgel.
Méhest annak idején leginkább habkönnyű zenés tévéjátékokban láttam, amikben értelem szerűen nem tudta megmutatni, milyen nagyszerű drámai szerepekben. Ma ő azon színészek egyike, akik miatt szívesen megnézek bármilyen előadást.
Bach Kata játssza Fridát, K. szerelmét, aki paradox módon egyenlő arányban tűnik ártatlannak és velejéig romlottnak, törékenynek és kíméletlenül keménynek. És feltétlenül említést érdemel a Pepit játszó Varga-Járó Sára.
Ha van gyengesége a produkciónak – a már említett szenzációhajhász káromkodások mellett –, azok a pillanatok, amikor kicsit átmegy az előadás artista bemutatóba. Amikor valaki leszaltózik a díszletről a színpadra, vagy két furulyán játszik az orrával, ezek látványos díszítő elemek, de magához a darabhoz nem sokat adnak hozzá. A nézőnek az az érzése, egyedül azt a célt szolgálják, hogy egy-egy színész megvillanthassa: ő még ilyet is tud. De ezek megbocsátható apróságok.
Az előadás élvezhetőségéről sokat elárul, hogy egyben, szünet nélkül megy le a több mint két óra, mégsem kezdett senki fészkelődni, nem osont ki senki idő előtt.
Kafka Kastélyával egyetlen nagyon nagy probléma van: 2022-ben nem kéne már aktuálisnak lennie, de aktuálisabb, mint valaha.
