A Jóbarátok és a világvége így találkozik – Julia Roberts szarvasokkal táncol, és Teslákkal roncsderbizik
Aki szerette a Lost – Eltűntek vagy a Yellowjackets sorozatokat, esetleg az olyan filmeket, mint a 2002-es Megszólít az éjszaka, a 2009-es A doboz vagy David Lynch bizonyos alkotásai, azoknak bátran ajánlható a Mr. Robot című sorozatával világsikert elérő Sam Esmail második nagyjátékfilmje, a Távol a világtól. A fenti darabokban ugyanis közös nevező, hogy szereplőik rejtélyes, már-már (vagy konkrétan) természetfeletti helyzetekbe keverednek, a megoldás azonban nem egyértelmű.
Aztán hogy valóban kapunk-e ilyesmit, illetve, hogy elégedettek leszünk-e azzal, amit elénk tárnak, az már más kérdés. És talán ez a legjobb jelző a Távol a világtól hangulatára is: nyugtalanító.
A sztori a Sandford család körül forog. A feszült és sokat idegeskedő anya, Amanda (Julia Roberts) megelégeli a szürke hétköznapok taposómalmát, és a família megkérdezése nélkül kibérel egy Long Island-i menő házat, messze mindentől, egy kis vakációzásra. A laza apa, Clay (Ethan Hawke), a nagykamasz fiú, Archie (Charlie Evans), valamint a 13 éves, Jóbarátok-függő lány, Rose (Farrah Mackenzie) vele tartanak, ki lelkesedésből, ki kényszerből. Az idillnek azonban gyorsan vége szakad, amikor már az első éjszakán bekopogtat hozzájuk a magát a ház tulajdonosának valló G. H. Scott (Mahershala Ali) és a lánya, Ruth (Myha’la). A bizalmatlan Amanda természetesen nem hiszi el a hozzájuk betoppanó páros meséjét, és kipaterolná őket, Clay azonban jóhiszeműbb.
Ez az, ami a nézőt is foglalkoztatja, a Távol a világtól pedig e téren valóban működik, mivel a karakterekkel együtt mi is ezen gondolkozunk folyamatosan.
Sok lehetőség felmerül bennünk, Rumaan Alam eredeti könyve és Sam Esmail belőle írt szkriptje pedig rá is játszik ezekre, nem könnyítik meg a dolgunkat. Bár hallunk magyarázatokat különböző karakterektől, de rajtunk múlik, hogy elhisszük-e.
Kérdés azonban, hogy ennyi elég-e egy jó filmhez? A rejtélyek fokozása, a kérdések folyamatos felvetése és ímmel-ámmal megválaszolása kielégíti-e a nézői igényeket? Bizonyos szempontból abszolút, hiszen így Esmailék elérik, hogy ne kapcsoljunk el a látottakról, és agyunkat, fantáziánkat is stimulálja, beindítja. Ráadásul a fő üzenet sokszor nem feltétlenül a válaszokban rejlik, hanem abban, amit a kérdések beindítanak bennünk, amilyen gondolatokat, érzéseket kihoznak belőlünk. Csak ezzel nem mindenki lesz elégedett.
Sam Esmail azért figyelt arra is, hogy a szélesebb közönség is kapjon valamit, legalábbis annál többet, minthogy a neves színészeit (még Kevin Bacon is felbukkan egy-két jelenet erejéig) ne csak egy házba bezsúfolva beszéltesse, így több money shotot is kapunk: például amikor a Sandford család a tengerparton azzal szembesül, hogy egy hatalmas olajszállító hajó fékezés nélkül nekiszáguld a szárazföldnek. Itt kezdődnek egyébként a rejtélyek.
A rejtélyek folyamatos fokozása azonban magyarázat nélkül egy idő után némileg fárasztóvá válhat, ez pedig kombinálva a 140 perces játékidővel érezhetővé is válik, kétségtelenül csattoghatott volna gyakrabban is Tod Campbell vágó ollója. Szerencsére az optimistább lelkületűek szép és elgondolkodtató lázárást kapnak, amelyet természetesen nem árulunk el, csupán annyit, hogy Rossnak és Rachelnek is köze van hozzá. Eléggé rejtélyes?
