KULT
A Rovatból

A Jóbarátok és a világvége így találkozik – Julia Roberts szarvasokkal táncol, és Teslákkal roncsderbizik

Te mit csinálnál, ha egy a civilizációtól félreeső házban nem lenne neted, megszűnne minden tévéadás, senkit nem érnél el telefonon, illetve megkergülnének a járművek és az állatok? Valószínűleg ugyanazt, mint a Távol a világtól szereplői…

Link másolása

Aki szerette a Lost – Eltűntek vagy a Yellowjackets sorozatokat, esetleg az olyan filmeket, mint a 2002-es Megszólít az éjszaka, a 2009-es A doboz vagy David Lynch bizonyos alkotásai, azoknak bátran ajánlható a Mr. Robot című sorozatával világsikert elérő Sam Esmail második nagyjátékfilmje, a Távol a világtól. A fenti darabokban ugyanis közös nevező, hogy szereplőik rejtélyes, már-már (vagy konkrétan) természetfeletti helyzetekbe keverednek, a megoldás azonban nem egyértelmű.

A készítők végig fent tudják tartani a figyelmet azzal, hogy folyamatosan fokozzák a furcsa, nyugtalanító eseményeket, mi, nézők pedig már alig várjuk, hogy kapjunk valamilyen magyarázatot mindarra, ami a vásznon/képernyőn zajlik.

Aztán hogy valóban kapunk-e ilyesmit, illetve, hogy elégedettek leszünk-e azzal, amit elénk tárnak, az már más kérdés. És talán ez a legjobb jelző a Távol a világtól hangulatára is: nyugtalanító.

A sztori a Sandford család körül forog. A feszült és sokat idegeskedő anya, Amanda (Julia Roberts) megelégeli a szürke hétköznapok taposómalmát, és a família megkérdezése nélkül kibérel egy Long Island-i menő házat, messze mindentől, egy kis vakációzásra. A laza apa, Clay (Ethan Hawke), a nagykamasz fiú, Archie (Charlie Evans), valamint a 13 éves, Jóbarátok-függő lány, Rose (Farrah Mackenzie) vele tartanak, ki lelkesedésből, ki kényszerből. Az idillnek azonban gyorsan vége szakad, amikor már az első éjszakán bekopogtat hozzájuk a magát a ház tulajdonosának valló G. H. Scott (Mahershala Ali) és a lánya, Ruth (Myha’la). A bizalmatlan Amanda természetesen nem hiszi el a hozzájuk betoppanó páros meséjét, és kipaterolná őket, Clay azonban jóhiszeműbb.

Vagyis eleinte úgy tűnik, hogy a Távol a világtól egyfajta home invasion thrillerré alakul, és már várnánk a robbanást, ám egészen más irányt vesz a cselekmény.
Rejtélyes dolgok történnek ugyanis: például eltűnik a térerő, nincs internet, nincs tévéadás, megszűnik mindenfajta kommunikációs csatorna. Egyre több szarvas tűnik fel az udvaron, amik meredten nézik a házat és az embereket. Egy drón félelemkeltő röplapokat szór szét mindenfelé. Önjáró Teslák rongyolnak egymásba az úton. Időnként pedig egy nem tudni, honnan érkező, fülsüketítő, éles zaj kínozza a történések előtt értetlenül álló szereplőket. A furcsaságok pedig egyre sokasodnak, amelyeket a hat ember együtt és külön-külön próbál feldolgozni. Na de mégis mi a fene történik itt?

Ez az, ami a nézőt is foglalkoztatja, a Távol a világtól pedig e téren valóban működik, mivel a karakterekkel együtt mi is ezen gondolkozunk folyamatosan.

Talán egy földönkívüli invázió első fázisának szemtanúi vagyunk? Vagy egy, az Egyesült Államokat megtámadó valamilyen külföldi nagyhatalom áll mindemögött? Vagy simán csak egy országos léptékű kibertámadás?

Sok lehetőség felmerül bennünk, Rumaan Alam eredeti könyve és Sam Esmail belőle írt szkriptje pedig rá is játszik ezekre, nem könnyítik meg a dolgunkat. Bár hallunk magyarázatokat különböző karakterektől, de rajtunk múlik, hogy elhisszük-e.

Kérdés azonban, hogy ennyi elég-e egy jó filmhez? A rejtélyek fokozása, a kérdések folyamatos felvetése és ímmel-ámmal megválaszolása kielégíti-e a nézői igényeket? Bizonyos szempontból abszolút, hiszen így Esmailék elérik, hogy ne kapcsoljunk el a látottakról, és agyunkat, fantáziánkat is stimulálja, beindítja. Ráadásul a fő üzenet sokszor nem feltétlenül a válaszokban rejlik, hanem abban, amit a kérdések beindítanak bennünk, amilyen gondolatokat, érzéseket kihoznak belőlünk. Csak ezzel nem mindenki lesz elégedett.

Sam Esmail azért figyelt arra is, hogy a szélesebb közönség is kapjon valamit, legalábbis annál többet, minthogy a neves színészeit (még Kevin Bacon is felbukkan egy-két jelenet erejéig) ne csak egy házba bezsúfolva beszéltesse, így több money shotot is kapunk: például amikor a Sandford család a tengerparton azzal szembesül, hogy egy hatalmas olajszállító hajó fékezés nélkül nekiszáguld a szárazföldnek. Itt kezdődnek egyébként a rejtélyek.

A színészek közül Julia Roberts és Mahershala Ali párosa az emlékezetesebb, ők kapták a hálásabb karaktereket, és kettőjük viszonya messze a legérdekesebb, de alapvetően senkire nem lehet panasz.
Kellemesen különböző személyiségek feszülnek egymásnak, és a legtöbben nem kiismerhetők, ugyanakkor szép emberi pillanatok is akadnak köztük.

A rejtélyek folyamatos fokozása azonban magyarázat nélkül egy idő után némileg fárasztóvá válhat, ez pedig kombinálva a 140 perces játékidővel érezhetővé is válik, kétségtelenül csattoghatott volna gyakrabban is Tod Campbell vágó ollója. Szerencsére az optimistább lelkületűek szép és elgondolkodtató lázárást kapnak, amelyet természetesen nem árulunk el, csupán annyit, hogy Rossnak és Rachelnek is köze van hozzá. Eléggé rejtélyes?

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: