KULT
A Rovatból

„Mindenki rögtönítélő bíróságot játszik” – Interjú Bach Katával

A Vígszínház fiatal tehetsége elmondta, milyen kihívásokkal jár a gyereknevelés, ha mindkét szülő színész, miről nem tud lemondani akkor sem, ha nem környezetbarát, és miért rándul görcsbe a gyomra egy bizonyos témától.


Bach Katával beszélgettünk Vígszínházról, fenntartható színházról, zaklatásról és színészházasságról.

– A színészi pályáról, és azon belül a színész házaspárok életéről mindenféle romantikus elképzelések élnek az emberek fejében. Sokban különbözik az életetek Wunderlich Józseffel más pároktól?

– Az időbeosztásunk az mindenképp más, mint a szokványos házaspároké. Sokan azt hiszik, hogy este dolgozunk és napközben nem, de ez nem így működik. Inkább teljességgel rendszertelen, mert ha forgatás, próba van, az mindent felborít.

Gyerekekkel együtt nehezebb. Emiatt sokszor, ha vannak hétköznap délelőttök, amikor ráérünk, akkor kivesszük a gyerekeket az oviból és együtt vagyunk. Így tudjuk megőrizni a harmóniát.

– A színészek közt nem ritka a rivalizálás. A házaspárok között is sokszor előfordul. Ha pedig színészházaspárról van szó, ez fokozottan igaz lehet.

– Nagyon egyszerű választ fogok adni: nincs rivalizálás. Azok közé a házaspárok közé tartozunk, akik tudják egymást segíteni a munkájukban. Bár minden színész hiú, de sok mindenből nem csinálunk hiúsági kérdést. Szeretjük megnézni egymást és hozzászólni a másik munkájához vagy segítünk akár a szövegtanulásban is.

Mivel nagyon jól ismerjük egymást, úgy tudjuk nézni a másikat a színpadon, hogy a legkisebb „hazugság” is lebukós.

Rá tudunk kérdezni egymásnál, hogy ezt vagy azt miért úgy csinálta, ami nagyon hasznos, mert kevés olyan ember van, aki ismer téged, ráadásul ugyanabban az intézményben dolgozik és így még a körülményeket is ismeri.

Olyannyira nincs köztünk rivalizálás, hogy van egy közös verses-zenés estünk is. Az a címe, hogy Fa leszek, ha… ami egy, a Vecsei H. Miklós által létrehozott Poket könyvsorozatban megjelent versantológia címe is, az ő felkérésükre készült. Emellett most már harmadik éve tartunk nyáron workshopot gyerekeknek. Szeretünk együtt dolgozni, inspiráljuk egymást.

– Ez valószínűleg még a jövő zenéje, de izgalmas kérdés, mikor jön el az a pont, amikor a gyerekeitek megnézhetnek titeket színpadon. Beszélgettetek már erről?

– A kislányunk elmúlt 5 éves, a kisfiunk 2 éves. Julcsi 2 évesen simán végignézte a Padlást. Ez nagy dolog egy 2 éves gyerek részéről. Igaz, az utolsó 20 percnél, ami egy hosszú finálé, felállt, hogy itt már vége és kimenne. És igaza is volt, dramaturgiailag valóban ott van vége az előadásnak. Már a Pál utcai fiúkat is látta.

A kisfiunkat is próbáltuk bevezetésként szabadtéri gyerekdarabra elvinni a nyáron, de úgy tűnik, hogy őt ez nem érdekli, egész más köti le. Amúgy én nagy SZMK-s vagyok az oviban, szoktam Julcsi csoportját vinni bábszínházba. Ott, együtt a saját közegével, neki is izgalmasabb minden. Ezzel együtt azt érzem, hogy más lesz a két gyerek története a színházzal kapcsolatban. Mi mindenesetre nem fogjuk erőltetni egyiküknél sem.

– Nagyon fontos számodra a fenntarthatóság, a környezetvédelem, és egy interjúban említetted, hogy ez az anyasággal vált fontossá számodra.

– Ez furcsán hangozhat, de amikor terhes lettem, nagyon erősen megéltem az „állati mivoltomat”. Hiszen ez nagyon hasonlóan működik sok állatfajnál is. A testemben lezajlott változásoktól átéreztem, hogy mennyire a természet része vagyok.

Ezért jobban elkezdtek érdekelni ezek a kérdések, már csak praktikus okokból is, hiszen tudni akartam, mivel nem teszek kárt a bennem fejlődő babának, illetve utána, ha kint lesz ezen a világon.

Sorra jöttek szembe a káros dolgok, amikkel a mindennapok során érintkezünk és ez elindított bennem egy folyamatot, ami arra késztetett, hogy az egész háztartásunkat átgondoljam. Szerettem volna, ha az érkező kisembert természetes anyagok veszik körül, és nem akartam például vegyszereket használni.

Ezt ma úgy mondjuk, hogy „bababaráttá” teszi az ember a környezetét, de valójában „emberbaráttá”, hiszen ez mindenkinek előnyös.

Olyan típus vagyok, hogyha valami elkezd érdekelni, akkor a végletekig elmegyek, mindent megtanulok és elolvasok a témáról. Három intenzív éven keresztül napi szinten foglalkoztam ezzel a kérdéskörrel. Minden egyes döntésemnél végiggondoltam, mi lenne a környezetbarát megoldás. Ez mára teljesen az életünk részévé lett.

– Volt olyan, amiről érzelmi vagy kényelmi szempontból nehéz volt lemondani?

– A mai napig vannak ilyen dolgok. Az emberek nagyon végletesen gondolkoznak erről az egészről. Sokan azt gondolják, hogy ez valamilyen luxus. Pedig a valóságban nagy mértékben egyszerűsödött az életünk. Például vannak dolgok, amiket egész egyszerűen nem veszek meg.

Szóval nem feltétlenül drágább, mint ahogy azt sem jelenti, hogy ez egy aszkéta életmód, és mindent kiirtottam az életemből. Vannak olyan dolgok, amiknek egyelőre nem találtam alternatívát. Például igyekszem természetes alapanyagokból készült kozmetikumokat használni, de közben van egy munkám, ahol adott esetben fontos, hogy az embernek legyen reggel tízkor is egy arca. Ehhez pedig léteznek olyan krémek, sminkek, amelyeknél nem az az elsődleges szempont, hogy mennyire egészségesek.

Vagy más példa. Nagyon szeretem a könyveket, gyűjtöm is őket és azt hiszem nehezen tudnék e-olvasóra váltani, mert egészen más érzést tartani a kezemben.A zöld életmód inkább olyan, mint az édesség, amiről tudjuk, hogy mértékletesen kell élni vele. Egyensúlyt kell tartani.

– Nekem a legnagyobb kihívás a környezettudatosságban pont a következetesség. Nem is szeretem magam zöldnek hívni, mert aztán mindig jön valaki, és rámutat, hogy ez vagy az amit csinálsz, vagy használsz nem környezetbarát.

– Valahogy olyan lett a kultúránk, hogy nagyon könnyen és gyorsan ítélkezünk. A közösségi média erre elég sokat rátett. „Like” vagy „dislike”.

Nagyon sokszor érzem azt, hogy nincs továbbgondolás, hanem mindenki rögtönítélő bíróságot játszik.

Pedig az élet összetettebb annál, hogy ennyire gyorsan alkossunk véleményt egymásról.

– A munkádban mennyire sikerült érvényesíteni a környezetbarát szemléletet?

– Mint minden munkahelyen, a színházban is rendszerszintű dolgok vannak. Ha egy intézmény tesz valamit egy ügyért, akkor együtt tudsz működni vele, de nem fogod egyszemélyben megváltoztatni a hozzáállást. Színészként kiszolgáltatott vagy.

Például nagyon szeretem, amikor olyan jelmezt kapok a raktárból, amin látom, hogy akár 80 éves ruhadarab. Azoknak története van, nagyon jó bennük játszani. De ezt nem én határozom meg. Azt veszem fel, amit rám adnak, és olyan reflektorral világítanak meg, amilyen a színháznak van. Legfeljebb példát tudsz mutatni azzal, hogy mondjuk kulaccsal jársz be a próbára.

Egyébként van már egy országos kezdeményezés, azt hiszem, Zöld színház a neve, sok színház csatlakozott hozzá. Ők időről időre összeülnek, és tapasztalatot cserélnek arról, hogy rendszer szinten min lehet változtatni. Úgy tudom, a Vígszínház még nem csatlakozott, de én már vettem részt ilyen megbeszélésen.

Leginkább a szűkebb és tágabb értelemben vett családom gondolkodásán tudok változtatni, de nem vagyok nagyhangú aktivista. Viszont hiszek abban, hogy a sok kis közösség ereje összeadódik.

– Nagyon sok előadásban játszol a Vígszínházban illetve a Pesti Színházban. Kezdjük a legfrissebbel. Egy igazi klasszikus, Carlo Goldoni A hazug című komédiájában játszod Colombinát, a szobalányt. Mesélj egy kicsit a szerepedről, illetve arról, hogyan közelítettétek meg Horváth Csaba rendezővel az anyagot.

Horváth Csabának – aki egyébként a Pál utcai fiúk koreográfusa volt – van egy eléggé mozgásközpontú rendezési stílusa. Már ismertük egymást, nagyjából tudtuk, mit várhatunk egymástól. Én nagyon bízom benne, mint rendezőben és úgy érzem, hogy ez a bizalom kölcsönös, ez már fél siker egy szerep megformálásában. Tőlem még sose kérték azt, hogy ennyire harsány legyek, amit egyébként nagyon élveztem. Próbáról próbára srófoltuk fölfele a „hangerőt”.

– Próbáltatok valamiféle aktualitást belevinni?

– Goldonit azért nem kell nagyon túlgondolni. Mint ahogy nagyon sok Shakespeare vígjátékra is igaz, hogy a túlgondolás visszájára tudja fordítani a dolgokat. Egyszerű paneleket használ. Tulajdonképpen a darab commedia dell’artre alaphelyzetekből épül fel.

Ami újításnak számított, hogy Goldoni volt az első az olasz színháztörténetben, aki kiosztotta a szerepeket, és a színészek megtanulták a szöveget, nem csak improvizáltak. Az olvasó próbán, amikor a bevezetésnél ez szóba került, több színészkolléga fel is hördült, hogy ott kellett volna ennek véget vetni. (nevet)

Persze a hazugság mindig aktuális.

Akik miatt nekem még mai a történet, az a két kisasszony, akinek a főszereplő udvarol. Ezek a kisasszonyok már idősebbek, inkább a negyvenfelé közelednek. Az őket alakító kolléganőim, Radnay Csilla és Petrik Andrea is tudják: humorforrás, hogy ők ennyi idősen még nem keltek el, még mindig az apukájuk nyakán lógnak úgymond. Ez szerintem nagyon aktuális helyzet, Goldoni nem feltétlenül így osztotta volna ki Rosaura és Beatrice szerepét.

– Másik izgalmas, futó előadásod Kafkától A kastély. Nézni is elég fárasztó, ahogy azokon az állványokon rohangáltok föl-le, hát még benne lenni.

– Valóban nagyon fárasztó. Ha járt valaki már építkezésen, az állványzaton, az tudja, hogy sok helyen le kell húzni a fejedet, nézni kell, hogy hova lépsz, és nem egy kényelmes talaj. Kemény deszka, vasak… Na körülbelül olyan ez is. Nagy kihívás volt számomra, hogy tudok ebben a környezetben könnyed lenni, némi nőiességet csempészni egy olyan „munkaterületre”, ahol legszívesebben sisakban és acélbetétes bakancsban mennék végig.

Ráadásul nagyon sokszor van félhomály. A forgószínpadon forog ez a labirintus és eleinte sokszor eltévedtünk, amiből nagyon vicces helyzetek alakultak ki a próbákon, amikor nem értettük, mit keres ott valaki, aki nem is játszik abban a jelenetben.

– Ehhez kondi is kell azért.

– A nagyszínpadhoz alapból nagyon jó erőnlét szükséges. A kastélyban például van olyan jelenet, amiben kérték, hogy minél gyorsabban távozzunk. Ott 20 métert kell sprintelek kifelé. De egy nagyszínpados produkciónál amúgy is nagy távokat kell bejárni, és az egész testünket használni kell. Egy filmen szuperközeliben elég egy szemmozdulat annak érzékeltetésére, mit gondol a szereplő… Nálunk egy-egy reakcióhoz az egész testet használni kell, hogy a karzat számára is érthető legyen.

– A Nemzeti Színházban történt baleset óta aggódva nézünk az állványokra. Vannak biztonsági intézkedések, vagy legyetek ügyesek és ne essetek le?

– A második. Nagyon sokszor kerül előtérbe a szakmánk kiszolgáltatottsága.

Például szó volt a metoo helyzetekről vagy arról, hogy a művészetet nem lehet egy az egyben lefordítani pénzre. Ez nem egy iparcikk.

És igen, olyan van, amikor körülmények között kell dolgoznunk, ahol mások lehet, hogy védőfelszereléssel dolgoznának. Napokat lehetne beszélgetni arról, hol és hogyan van ennek a határa, hogy még létrejöhessen egy művészi produktum. A rendezőnek is maradjon művészi szabadság, de közben színészként is legyen egyértelmű lehetőségem kommunikálni, ha valamit már nem csinálok meg, és mindezt anélkül, hogy konfliktus helyzet alakulna ki belőle. Például mennyit kell előre kínosan diskurálni arról, hogy miként alakul ki majd egy intim helyzet?

Jó, hogy elindultak erről a párbeszédek, de ez egy hosszú-hosszú folyamat és vannak országok, ahol már előrébb járnak ebben és talán mindig is előrébb fognak járni benne.

Nekem is volt olyan A kastélynál, hogy négy méternél magasabbra kellett felmásznom és kérte Bodó Viktor, a rendező, hogy ott fent álljak ki egy vasra. Csináltak nekem gyorsan egy kapaszkodót, mert ez például bizonyos magasság fölött kötelező, de én mégis mondtam, hogy itt már eszembe jutnak a gyerekeim és le szeretnék jönni.

– Ha már a metoo-t említed, a Vígszínház benne volt a sűrűjében..

– Az az igazság, hogy pont azért, amiért ennyire benne voltunk a sűrűjében, már akkor görcsbe rándul a gyomrom, ha belekezdesz egy ilyen mondatba. Felidéződik egy csomó trauma.

Nagyon nehéz. Mondok egy konkrét szituációt arra, mennyire a részévé váltak ezek a botrányok az életünknek. Egyszer, amikor az orvosnak megmondtam, hol dolgozom, azt mondta:

„Ó, a zaklatószínház? Hát akkor tessék elkezdeni vetkőzni!”

Vagy egy idegen ember egy vacsorán elkezdett ordítozni velem csak azért, mert én ott dolgozom és esélyem sem volt megszólalni… Ezek tényleg nagyon nehéz, lelkileg megterhelő helyzetek. De örülök, hogy beszélünk erről, mert legalább tudok két olyan példát mondani, amit úgy nagyjából fel lehet fogni, el lehet képzelni, mert sokan bele sem gondolnak, egy ilyen botrány milyen szinten be tud szivárogni egy család életébe.

– Az Apa megint egy teljesen más darab, ami minden humora ellenére mégis csak egy nagyon nehéz témával, a demenciával foglalkozik.

– Volt egy kis tréningünk előtte. Megnéztünk egy dokumentumfilmet az alzheimerről, a film készítőjével is beszélgettünk. Egyébként azért lett annyira sikeres ez a darab, és a film Antony Hopkins főszereplésével, mert a beteg szemszögéből írták meg. Ahogy szétesik körülötte a világ. Ezért vannak jelenetismétlések is, amitől nekünk valamivel könnyebb a dolgunk, mint a főszereplő Kern Andrásnak. Lehet benne ívet csinálni, kell is, de sokszor vannak benne humoros félreértések, és nem lineáris a történet, ami mind kikönnyíti a drámát. Így kevésbé fáj játszani.

Egyébként egyre inkább igyekszem mindent derűvel csinálni. Azt tapasztaltam, hogy sokszor legnagyobb nyomorában is tud egy jót nevetni az ember. Bevallom nézőként sem szeretem már azokat az előadásokat, amik után elmegy a kedvem az élettől. A lélekemelő dolgok vonzanak. Főleg ebben a Coviddal, háborúval teli világban én most szeretem, amikor felcsillan a remény, egy normális életre.

– Tudsz csak néző lenni?

– Most divatos az „én idő”. Józseffel megbeszéltük, hogy vannak rendszeresen olyan esték, amikor egyikünk vagy másikunk elmegy egyedül megnézni valamit. Nagyon ritkán mehetünk együtt a gyerekek miatt, de legalább felváltva látjuk a szakmai szempontból fontos előadásokat.

Én nagyon jó néző vagyok. Tudok nagyokat röhögni és közben végigsírom az egészet... Olyankor el szoktam felejteni, hogy színész vagyok, viszont azt nagyon megfigyelem, hogy mi, hogyan hat rám és rengeteget tanulok így a szakmánkról.

fotó: Vígszínház, Dömölky Dániel, Emmer László, Kleb Attila


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Megszólalt Radnai Márk, miután egy külföldi ügynökség letiltotta a darabját a Thália Színházban
A Thália Színház leveszi műsoráról A nagy kézrablást, mert a jogkezelő kifogásolta a feketére maszkírozott színészt. A darab rendezője, Radnai Márk állítja, hogy nem volt sértő szándék a színpadi megoldás mögött.


Feketére maszkírozott fehér színész miatt tiltott le egy külföldi ügynökség egy 2016-ban bemutatott, majd 2023-ban felújított darabot a Thália Színház műsoráról.

Kálomista Gábor, a színház igazgatója hétfőn közleményben tudatta, hogy a szerzői jogokat képviselő külföldi ügynökség döntése miatt veszik le a műsorról Martin McDonagh A nagy kézrablás című darabját.

Az indoklás szerint a probléma az, hogy az egyik fekete karaktert sötétre sminkelt fehér színész alakítja.

Kálomista Gábor szerint a döntés nemcsak ezt az előadást érinti, hanem az Alul semmit és A koponyát is; az előbbi végül feltétellel repertoáron maradhatott, A koponya játszásához viszont az ügynökség nem járult hozzá. Az igazgató közölte, hogy nem hagyja annyiban, jogi útra tereli az ügyet.

A darab rendezője, Radnai Márk is megszólalt. A Telexnek elmondta, nem volt sértő szándék a színpadi megoldás mögött, de elfogadja, ha az előadás a vita miatt lekerül a műsorról. Radnai a művészi szabadságra hivatkozva érvelt.

„Ahogyan a kis hableányt is játszotta fekete színész, ez fordítva is igaz kellene, hogy legyen, vagy egy meleg karaktert sem kell, hogy meleg színész játsszon” – mondta.

Hozzátette, a darab egy erős szatíra, amelyben a karakter bőrszíne dramaturgiailag fontos, és mivel Magyarországon nehéz színes bőrű színészt találni, így tudták megoldani a szereposztást. „Nem állt szándékomban senkit megbántani, semmilyen sértő dolgot nem éreztem ebben” – fogalmazott Radnai.

A darabot 2016 áprilisában mutatták be a Thália Nagyszínpadán. Akkor a feketére maszkírozott színész alkalmazása még nem okozott problémát, a konfliktus a 2023. májusi felújításkor élesedett ki. A szerzőt képviselő ügynökség már a premier előtt jelezte, hogy nem járul hozzá az előadáshoz ilyen szereposztással, de a bemutatót ennek ellenére megtartották. A 2023-as felújítás után levelezés és egyeztetés indult a színház és a jogkezelő között, a vita végül most jutott el a tiltásig, nem sokkal a tervezett 250. előadás előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nulla forint állami támogatást kapott a 95 éves Szegedi Szabadtéri Játékok a jubileumi évadára
A hivatalos indoklás szerint a jubileumi évadra benyújtott szakmai koncepció nem volt megfelelő. Botka László, Szeged polgármestere szerint a döntés méltánytalan és elfogadhatatlan az elmúlt időszak botrányait tekintve.


„Szakmailag nem kellően megalapozott” – ezzel az indoklással utasította el a Nemzeti Kulturális Alap pályázatait lebonyolító Nemzeti Kulturális Támogatáskezelő a Szegedi Szabadtéri Játékok támogatási kérelmét.

A fesztivál 2026-os, jubileumi 95. évadára nyújtották be a pályázatot. Az elutasításról szóló, hétfőn elküldött levélben a következő indoklás szerepel:

„Jelen kérelem most nem részesül támogatásban, mivel a benyújtott szakmai koncepció szakmailag nem bizonyult kellően megalapozottnak.”

A döntésről szóló értesítést Botka László, Szeged polgármestere hozta nyilvánosságra a Facebookon.

„0 forint. A Kulturális és Innovációs Minisztérium döntése szerint ennyit ér ma Magyarországon a Szegedi Szabadtéri Játékok. Az indoklás: »szakmailag nem kellően megalapozott«.

80 ezer néző bizalma. Több mint 1,1 milliárd forint bevétel egyetlen év alatt. Több száz művész és szakember munkája. És ezzel szemben áll egy anonim döntőbizottság ítélete” – írta a polgármester.

Botka szerint méltánytalan és elfogadhatatlan, hogy „miközben az elmúlt időszak botrányai világosan megmutatták, milyen szempontok alapján vándorolnak kulturális milliárdok, Szegedet »szakmai hiányosságokra« hivatkozva zárják ki a támogatásból”.

A polgármester közölte, hogy a támogatás nélkül is megrendezik az eseményt, amit az ország legnagyobb és legszebb szabadtéri színházi fesztiváljának nevezett.

Az utóbbi hetekben számos kritika érte a Nemzeti Kulturális Alap pénzosztásait. Először Molnár Áron színész hívta fel a figyelmet arra, hogy egy ideiglenes NKA-kollégium mintegy 17 milliárd forintot osztott szét a választások előtt. Szerinte a kedvezményezettek között számos, a Fideszhez köthető vagy a párt kampányában szerepet vállaló előadó volt.

A botrány hatására sorra mondtak le az NKA bizottságainak tagjai, köztük Bús Balázs alelnök, valamint Baán László, Both Miklós és Vidnyánszky Attila.

A kialakult helyzetre reagálva az új kormányzat részéről Tarr Zoltán, a TISZA Párt elnökségi tagja hétfőn már arról beszélt, hogy véget vetnek a pártszimpátia alapú pénzosztásnak, és átvilágítják az NKA-t, valamint minden civil pályázatbírálási rendszert. Céljuk a szakmai alapú elbírálás és a teljes átláthatóság biztosítása a kulturális támogatásoknál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Kilencven éves Szilágyi János, a magyar rádiózás egyik meghatározó figurája
A Pulitzer-emlékdíjas újságíró, Szilágyi János ma ünnepli 90. születésnapját. Pályáját a Halló, itt vagyok! című műsora határozta meg, amelyben tudatosan kerülte a politikát.


Volt egy idő, amikor még nem podcastnak hívták, ha valaki beszélgetett emberekkel, hanem rádióműsornak. Nem volt stúdióba beállított növény, nem kellett hozzá feliratkozás, Patreon, YouTube-kommentháború. Volt helyette egy mikrofon, egy telefonvonal, meg Szilágyi János.

1936. május 3-án született Budapesten, és ha valakinek a neve mellé Magyarországon oda lehet írni, hogy rádiós legenda, akkor az övé mellé egészen nyugodtan oda lehet.

Szilágyi pályája nem úgy néz ki, mint egy szépen laminált karrierút. Volt gyakornok a Rádióban, dolgozott vidéki lapoknál, minisztériumi sajtóosztályon, visszakerült a Magyar Rádióba, később újságoknál, tévében, talkshow-ban dolgozott tovább, és közben valahogy mindig ugyanaz maradt: egy riporter, aki nem úgy kérdezett, mintha a válasz már előre meglenne a fejében.

A nagy dobása persze a Halló, itt vagyok! volt, amely 1980 januárjában indult, és 1989 decemberéig ment hétfő esténként.

Egy betelefonálós műsor, ami ma már nem tűnik forradalminak, mert mára mindenki mindenhová betelefonál, kommentel, üzen, élőzik és felháborodik. Csakhogy akkor ez még nem a zaj része volt, hanem maga az esemény. Az ország ült a rádió mellett, és hallgatta, ahogy ismeretlen emberek beszélnek szerelemről, magányról, dühről, csalódásokról, apró magyar tragédiákról és még apróbb magyar reményekről.

A műsor lényege zavarba ejtően egyszerű volt: bárki betelefonálhatott. Névtelenül is. Szerelmi ügyekkel, családi bajokkal, magánéleti katasztrófákkal, hétköznapi nyomorúságokkal. Szilágyi pedig kérdezett. Nem mindig simogatva, nem mindig puhán, de úgy, hogy abból többnyire beszélgetés lett, nem kihallgatás.

Egy 2020-as interjúban úgy fogalmazott: nincs kínos kérdés, csak tudni kell megfogalmazni, és jó helyen, jó időben feltenni.

Ez elég pontos ars poetica egy olyan embertől, aki a magyar nyilvánosságban még akkor tanulta meg az egyenességet, amikor az egyenesség nem feltétlenül volt karrierstratégia.

A Halló, itt vagyok! sikere szinte hisztérikus volt – ezt később maga Szilágyi is így idézte fel. A betelefonálós műfaj ma már közhely, akkor viszont még nem volt az. Akkoriban az, hogy egy hallgató egyszer csak beleszólhatott az országos nyilvánosságba, nem „interaktív formátum” volt, hanem kisebb csoda. Persze magyarosan: némi gyanakvással, némi ítélkezéssel, és

azzal a klasszikus mondattal, hogy „mennyi hülye hív fel téged”. Szilágyi erre állítólag azt válaszolta: „te is hülye vagy, csak nem telefonálsz”.

Ennél tömörebben az ország lelkiállapotát azóta sem nagyon sikerült összefoglalni.

1989-ben aztán abbahagyta. Nem azért, mert nem működött, hanem mert túl jól működött, és közben a rendszerváltás politikai indulatai elkezdték benyomni az ajtót. Szilágyi azt mondta, a műsor emberekről és magánéletekről szólt, nem arról, hogy ki kit akar kipaterolni.

A politika-mentesség volt a legfontosabb alapelve, amelyet évtizedekkel később is következetesen képviselt.

„Nem megyek bele, hogy az egyik szidja Orbánt, a másik szidja Gyurcsányt, a harmadik mindkettőt, én pedig azt hallgassam.”

A formátum erejét mutatta, hogy 2021-ben a 168.hu felületén újraéledt. Az akkori bejelentéskor Szilágyi egyértelművé tette a játékszabályokat: „Halló, újra itt vagyok… szerdánként, este 7-kor bármit megbeszélhetünk… A politikából és a járványból viszont már mindenkinek elege van, ezért… ne fárasszuk egymást” – közölte a 168.hu. A kiadó tulajdonosa akkor úgy fogalmazott: „A Halló, itt vagyok! a magyar médiatörténet egyik fontos pillére… Szilágyi János élő legenda.” A próbálkozás azonban nem bizonyult tartósnak: Szilágyi 2024-ben a Blikknek azt mondta, az újraindított műsor „nem tartott sokáig, elhalt, kimúlt és végérvényesen véget ért”.

A sikerei mögött egy különleges kérdezéstechnika áll, módszeréről kendőzetlen őszinteséggel beszélt, nem rejtve véka alá a szakmai profizmust sem, ami az empátiával együtt adta stílusának egyedi élét.

„Nagyon cinikusan fog hangzani, de tényleg így van: bárki legyen az, akár a pápa, akár a házmester, amikor interjút készítek vele, ő nekem a munkaeszközöm.”

A pályakép azonban nemcsak szakmai diadalok sorozata. Személyes élete során komoly megpróbáltatásokkal is szembe kellett néznie. Egy drámai műtét története során tévesen diagnosztizált tüdőrákkal operálták, a hiba csak a beavatkozás után derült ki.

A közelmúltban pedig a tőle megszokott nyíltsággal beszélt az időskori nehézségekről. Az ATV Húzós című podcastjában elmondta, hogy a memóriazavar jeleit tapasztalja magán. Az Index cikke szerint az orvosa úgy vélte, a feledékenysége az öregedéssel is együtt járhat, és nincs „betegszinten”, Szilágyi saját megélését drámai szavakkal írta le.

„Nagyon erős demenciám van… Rohadtul felejtek… Spekulálok, de nem jutnak eszembe nevek, a legegyszerűbb szavak.”

A szakma eközben életműszinten ismerte el a teljesítményt. 1996-ban Gáll Ernővel megosztva kapta meg a Joseph Pulitzer-emlékdíjat életmű kategóriában, amely a hazai újságíró-társadalom egyik legrangosabb elismerése – rögzíti a díj hivatalos oldala. Nyugdíjas éveit visszavonultan, de anyagi biztonságban éli.

„Az évek alatt összegyűjtött pénzünkből élünk, így nem kell sehol munkáért kopogtatnom. Ráérő nyugdíjasként jól megvagyok itthon, a családommal és a barátaimmal”

– nyilatkozta a BEST magazinnak.

De talán még fontosabb, hogy öröksége ma is élő formátumokban hat tovább. Az a civil hang, a kényes kérdések kulturált felvállalása, amit ő meghonosított, sok mai beszélgetős műsorral rokonítható.

Boldog születésnapot, Szilágyi János!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meryl Streep 5 év szünet után tér vissza 20 évvel ezelőtti szerepébe, és még mindig rajongva utálhatjuk Az ördög Pradát visel 2-ben
Lady Gagával és a divatvilág krémjével erősít Andy, Miranda, Nigel és Emily sztorija, amely már inkább a hatalmi csatározásokról szól, de még mindig nagyon vicces.


20 év nagy idő. A filmkészítésben és a divatban is. 20 év alatt rengeteg változás mehet végbe a világban, a trendekben éppúgy, mint a társadalmi felfogásban. Mégis 20 év után döntöttek úgy a 2006-os Az ördög Pradát visel alkotói, hogy ideje megismételni az egykori sikert. David Frankel rendező (Miami rapszódia, Marley meg én, Vad évad, Amit még mindig tudni akarsz a szexről, A heng ereje, Váratlan szépség) filmje anno hatalmas sikernek bizonyult: a mindössze 35 millió dolláros gyártási kötségeire világszinten 326,5 milliót keresett csak a mozikból, emellett hozott egy Oscar-jelölést Meryl Streepnek a női főszereplők közt (az eddigi huszonegyből a tizennegyediket), és egy Patricia Field jelmeztervezőnek is. Nem mellesleg pedig kultfilm lett belőle, a divatról szóló filmek között legalábbis mindenképp, nagyon rá tudott csatlakozni ugyanis az akkori közhangulatra.

Anne Hathawayből is sztárt csinált, a Neveletlen hercegnő (2001) után ez volt a második nagy dobása főszereplőként, illetve megismertette a világgal Emily Bluntot, akinek ez volt a második mozifilmje a brit Szerelmem nyara (2004) után. Streep pedig egy tőle akkor még viszonylag szokatlan szerepkörben tündökölhetett, nem sokszor játszott ugyanis korábban negatív karaktereket (Nőstényördög, A mandzsúriai jelölt).

Az utóbbi hét évben ráadásul semmilyen mozis tartalomban nem szerepelt; az utolsó egész estés filmje a 2021-es Ne nézz fel! volt, de az meg a Netflixen debütált, ahogy a 2020-as The Prom – A végzős bál is, a szintén 2020-as Szabad szavak pedig az HBO Maxon, így a legutóbbi szélesvásznú premierje a 2019-es Kisasszonyok volt.

Ezt az 5 (vagy 7) éves hiátust szakította most meg azért, hogy ismét belebújjon egyik legismertebb és legnépszerűbb karaktere, Miranda Priestly bőrbébe

Az ördög Pradát visel 2-ben persze nemcsak ő és Anne Hathaway térnek vissza, hanem Emily Blunt, valamint az első rész titkos sztárja és talán legszimpatikusabb karaktere, Nigel is Stanley Tucci alakításában, ahogyan Tracie Thoms is Lilyként vagy a szlovák születésű Tibor Feldman Irv Ravitzként. Ugyanakkor, akik Adrien Grenier (Nate), Simon Baker (Christian) vagy Rich Sommer (Doug) újbóli felbukkanására számítottak, csalódni fognak, nem teljes hát a reunion.

A sztori szerint egyébként a filmbeli világban is eltelt kb. 20 év. Miranda továbbra is a Runway főszerkesztője, Nigel pedig továbbra is a jobbkeze. Andy (Hathaway) azóta neves újságíró, és komoly, a társadalmat érintő cikkek szerzője lett a Vanguard magazinnál, amely épp a történet elején, egy újságírós díjátadó kellős közepén értesíti a dolgozóit arról, hogy nincs többé munkájuk. A Runway is válságban van, mivel kapcsolatba hozzák a lapot egy komoly botránnyal, így a tulajdonos Irv visszahívja a frissen munkanélküli Andyt rovatvezetőnek, hogy rakja rendbe a magazin renoméját. Miranda persze nem örül, hogy felsőbb utasításra odatették mellé Andyt (akire nem is emlékszik), de kénytelen együtt dolgozni vele, a lánynak pedig úgy tűnik, kiváló ötletei vannak. Felbukkan persze Emily is (Blunt), aki időközben a Runway legnagyobb hirdetője, a Dior vezető pozíciójában dolgozik, sőt, összejött egy milliárdossal (Justin Theroux), így Miranda és Andy rendesen ki vannak neki szolgáltatva.

Az ördög Pradát visel 2 a 2020-as évek szellemében sokkal inkább szól a hatalmi harcokról, mint a divatról. Oligarchák, luxuscikkek, urizálás, cégeladások, csődök, felvásárlások, úgy tűnik, ebbe az irányba tolódott el mostanra a hangsúly, ezzel pedig a forgatókönyvíró, Aline Brosh McKenna is tisztában volt.

Az első rész egyébként még Lauren Weisberger regénye alapján készült (szintén McKenna adaptálta), a folytatás azonban már eredeti szkripttel rendelkezik. Ennek tükrében Andyből a negyvenes éveire is gyermektelen, egyedülálló nőt csinált, aki még nem találta meg a nagy őt, és minden erejével a munkájára koncentrál, de azért a biztonság kedvéért lefagyasztatta a petesejtjeit. Emilyből elvált nő lett két gyerekkel, Mirandának új férje, van, a hegedűművész Stuart (Kenneth Branagh), Nigel pedig maradt Nigel. S amikor ez a kvartett újra összeáll, ismét megindulnak a fúrások, ármánykodások vagy akár a békülések, összefogások is.

A második rész nagy erénye, hogy sikeresen megidézi a 20 évvel ezelőtti kezdetek hangulatát, és a karaktereit is épp annyi változtatással küldi a vásznakra, amennyi még belefér.

Miranda például a korral valamennyit lágyult, és bár nem hazudtolja meg önmagát, a 2020-as évek társadalmi érzékenységére ő is kénytelen reagálni. Például nem hajíthatja a kabátját az asszisztense arcába, azt neki kell felekasztania a fogasra, illetve a jelenlegi első asszisztense, Amari (A Bridgeton családból ismert Simone Ashley) munkakörébe az is beletartozik, hogy ha Miranda valami sértőt, nem „píszít” készül mondani, csinálni, figyelmeztesse őt, hogy talán nem kéne.

A film fókuszának elcsúszása (a divatvilág persze most is számottevő jelenetben kap helyet, de a sztori alakulása egyre inkább a partvonalra küldi ezt a tematikát) bizonyára megosztó lesz, az első rész rajongói közül sokan kifogásolják majd, mégis meglepően jól működik még mindig ez a formula. Frankel és McKenna képesek annyi humorral, szarkazmussal, mondanivalóval, jól működő karakterdinamikákkal és szórakoztató cameókkal (Lady Gaga az első helyen, Donatella Versace a másodikon) megpakolni a filmet, hogy az esetlenségek és csetlések-botlások is könnyen megbocsáthatók legyenek. Meryl Streep pedig rég volt ilyen jó. Legalább öt éve…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk