A brit királyi család leggyalázatosabb karácsonya – Megnéztük a Spencert
Pablo Larranín kezében a legjobb helyen volt ennek a, Diana hercegné életének egyetlen apró szeletkéjét feldolgozó mozifilmnek a rendezése (bemutató: november 11). A film, akárcsak a direktor 2016-os rendezése, a Jackie, húsbavágó, furcsa és nagyon kibillenti a nézőt a komfortzónájából. Muszáj megnézni annak, akit érdekel, hogy egy kívülálló, akit őszinte empátiával érdekelt Diana, mit látott bele kívülről ebbe a sztoriba. Diana történetét egyedül ő ismerhette, az ő narratívája egyedül az övé volt.
sokak szerint manipulatív volt, sírt nyilvánosan, fogyott csontsoványra tönkrement házassága miatt - és a nap végén egyetlen tény: valóban áldozattá vált.
Hogy minek az áldozatává, nem fejtegeti A Spencer, csak tárgyilagosan közöl.
Szinte szenvtelenül mutatja be a film, hogyan működött a forgatókönyvíró és a rendező szerint ezen a drámai karácsonyi pár napon a királyi család élete. Diana és Károly házassága már régen zátonyra futott a történet idején, de azért Diana a protokoll kedvéért részt vesz a családi karácsonyon.
Ekkor még nem látjuk, pontosan mit csinált magával, de egy idő után a film egyértelművé teszi, hogy ugyanúgy nem fog kímélni minket, nézőket sem, ahogy a hercegné sem kímélte önmagát.
Amikor már ott tartunk, hogy látjuk, hogyan vág bele a kezébe vagy hogyan hánytatja meg magát egy zabálásroham után, már pontosan értjük, a film narratívája mentén milyen logikai labirintus vezetett ennek, a filmben ábrázolt hercegnőnek a döntéseihez és testi-lelki öncsonkításaihoz.
És ilyen szempontból a lezárás - nincs spoiler - is keserű. Hiába minden szeretet, amit a hercegné a gyerekeinek adott, hiába, amit tőlük kapott, az egyetlen felhőtlen dologtól az életében - állítja a film - a tragédia tragédia maradt.
Tökmindegy, hányan szerették, tökmindegy, hogy istenítették a fiai. A Spencer azt mutatja meg azoknak, akik megkérdőjelezték Diana állításainak, és egyáltalán, lényének hitelességét, hogy tökmindegy, mit gondolnak, a tények magukért beszélnek: volt egy kislány, aki férjhez ment egy herceghez, egy szabadságvágyóbb személyiséggel, mint ami a brit királyi családba belefér - és már az esküvő előtt tönkretették az álmait a hercegről, mert az nem szerette őt, sőt, mást szeretett, és egyáltalán, nem illett a rendszerbe Diana, a rendszer pedig igyekezett ezt felé is kommunikálni. De azért végigcsinálta. Rohant bele a sorsába.
Hogy mi történik ezen a hétvégén? Diana közelijeivel megyünk, az ő narratíváját, szemszögét látjuk, érezzük a rendszer ridegségét és azt, ahogy az ő érzése szerint mindenki ellene dolgozik. Jéggé fagyunk egy vacsoraasztalnál a királynő és az ő farkasszem-nézésétől. De jéggé fagyott már a két kisfia is, akik a kastélyban vacognak, mert nem szokás fűteni.
Azt az egységet látjuk az anya s gyermekei között, amiről Diana is beszélt, amiről a fiai is beszámolnak, de ami már nem menthette meg attól, hogy érzelmi labilitásának nem volt támasza, hiszen ez nem a gyermekek dolga. Sőt, a film fantáziavilága még ellenséget is képez neki a sokak szerint feltételezetten kívül is: Boleyn Anna életrajzát helyezik az ágya mellé, ő pedig a zaklatott hétvégén olvassa, miként fejeztettek le egy nemes nőt azért, hogy a férfi bűnét palástolják.
Vagy talán segítségnek szánták a könyvet, meneküljön, amíg tud? Értelmezés kérdése, de inkább fenyegetésnek.
A falnak is füle van itt, hangzik el többször is a filmben. Hideg van, és mindenki figyel. Ezt élhette át a Spencer szerint Diana, és nem kérdés, hogy
A rendszer része volt már. Ez már filmen kívüli befogadói konklúziónk. A film remek, hátborzongató atmoszféráján, egyedi stílusán és álomszerűségén túl Kristen Stewart érdemel egy főhajtást, mert sikerült minden manírjával, félszegségével, törékenységével és szeretetreméltóságával együtt életre hívnia Dianát, paróka ide vagy oda. Ez nem alakítás, hanem átlényegülés, és miatta lesz a Spencer annyira hátborzongató és elgondolkodtató.
